A szlovákok útkeresése az emberarcú kapitalizmus felé

ZnpH.volkswagen strajk protest tasr jpgKorlátozott gazdasági szuverenitás Közép-Európában

Európa földrajzi közepén elhelyezkedő Szlovákia próbál az euro-övezet eminensei közé tartozni. A Volkswagen dolgozóinak nagyszabású sztrájkja azonban megmutatta, milyen erős az országban a frusztráció a Frankfurtban és Brüsszelben kialakított nemzetközi munkamegosztással szemben. Minél mélyebbre megyünk az ország belsejében, annál periférikusabb pozícióba szorítják vissza a lakosságot a hatalmas egyenlőtlenségek, egy olyan Nyugat-Európa mezsgyéjére, amely már nem ösztönöz álmodozásra.

Nyár eleje van, Pozsony bágyadt apátiába süpped. A turisták szinte egymáshoz tapadnak a történelmi városközpont kis utcácskáin, amelyet az utóbbi két évtizedben restauráltak. Az elmúlt rendszer által hagyott sebhelyekhez – merev vonalú lakótelepek, a várost a kellős közepén, a vár és a székesegyház között átszelő autóút – a jelenkor is hozzáteszi a sajátjait – a hipermarketek hangárjait, a külföldi társaságok cégérével ellátott új, jeges hangulatú épületeket. Ez utóbbiak nagy száma látszólag virágzásról tanúskodik. A szakértők is lelkesednek: „Jelentős gazdasági teljesítmények, erős növekedés, amely a pénzügyi szektor egészségén alapul, az államadósság alacsony szintje és magas színvonalú nemzetközi versenyképesség, amelynek használ a tömegesen érkező külföldi beruházás.”

Cyrill és Method napján (július 6.) a kerékpár szerelmesei ezerszám özönlenek a Duna-partot szegélyező bicikliutakon. A Morva torkolatánál álló dévényi vár lábánál úgy tűnik, már nem sokan szentelnek figyelmet a faragott sírkőnek, amely azoknak állít emléket, akik 1948 és 1989 között meghaltak, miközben megpróbáltak átjutni Nyugat-Európába a vasfüggönyön keresztül. Délebbre a monumentális Gabčíkovo-Nagymaros-i gát, amely az 1980-as években mozgósította a környezetvédőket a rendszer ellen, ma már kedvelt kirándulóhely. A statisztikák szerint a pozsonyi régió az egy főre jutó GDP-t tekintve Európa hatodik helyét foglalja el. Akkor mégis mi magyarázza a migránsok elutasítását, a cigányokhoz való demagóg hozzáállást, a nacionalizmus előretörését a választások során, illetve az európai választásoknál tanúsított közönyt? Ennek megértéséhez mindenekelőtt nem szabad hagyni, hogy megtévesszen bennünket az az optikai hatás, amely a fővárosban koncentrálódó külföldi beruházásoknak és a külföldi vállalati székhelyeknek köszönhető, az ország többi régiójában ugyanis a megtermelt jövedelem alig haladja meg a kontinens átlagának felét. Érdemes vonatra szállni, hogy ezt megtapasztaljuk.

szlpvákm2

  Úton Zólyom (Zvolen) felé. Közép-Európa igazából ott kezdődik, ahol elhagyjuk Pozsony külvárosait. A Kelet felé tartó vonatban Miroslava K. nyíltan elmondja mindazt, ami a szívét nyomja: „A helyzet egyre katasztrofálisabb az iskolákban és a kórházakban. Mindenből hiány van. Kollégáim többsége oda jutott, hogy lemondott a hivatásáról, és bankokban, biztosítóknál vagy külföldön vállalt munkát. Csak a szenvedélyesen elhivatottak maradnak meg a szakmában.” A kassai tanárnő történelmet és művészeteket tanít 10-15 éves gyerekeknek. Bár a nevét jobbnak látja elhallgatni, fizetését nem titkolja: 600 euró havonta. „Még mindig jobb, mint az ápolónőké, például a nővéremé, aki 400 eurót keresett. Végül elment Ausztriába...”

  Elmondása szerint iskolájában a tanárok többsége kész volt sztrájkba lépni a fizetésekért, de az igazgatónőnek sikerült manipulálnia őket: „A vezetőség és a kormány arra játszik, hogy gyengék vagyunk, passzívak, és mindenek előtt bűntudatot érzünk a gyerekekkel szemben.” Elmondja, mennyi ügyeskedésbe kerül, hogy taneszközöket, felszereléseket szerezzenek, és ne kelljen túlságosan sok terhet hárítani a szülőkre. „2013-ban Kassát az a megtiszteltetés érte, hogy “Európa kulturális fővárosa” lett. Éltünk az alkalommal, és a strukturális alapokból végre meg tudtuk vetetni a számítógépeket, melyekre szükségünk volt.” Az utóbbi tíz évben az állami, ezen belül is főleg az oktatási és közúti infrastrukturális beruházásokban a kormány elsősorban az európai alapokra hagyatkozik.

   Besztercebánya (Banská Bystrica). Valamivel több mint három órás utazás után Közép-Szlovákia fővárosába érve ki sem hagyhatnánk a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékhelyét, amely a városközpont felett magasodó domb tetején épült. 1944. augusztus 29-én az ellenállást összefogó Szlovák Nemzeti Tanács felkelést robbantott ki a náci Németország és a szövetségesük, a Josef Tiso katolikus lelkész által vezetett „első szlovák állam” ellen. A Wehrmacht 1944 októberében átvette a térség ellenőrzését, miközben a fellázadt katonák és az ellenállók a hegyekben meghúzódva várták a Vörös Hadsereget. Ez a felkelés megmutatta, hogy nem minden szlovák támogatta a fasiszta rezsimet és a kollaborálást.

  Besztercebánya jelenlegi hírneve azonban semmiben sem vezethető vissza erre a bravúros hőstettre, sokkal inkább köszönhető annak, hogy 2013-ban regionális elnöknek választották a Mi Szlovákiánk Néppárt-hoz tartozó Marian Kotlebát. Hogy ismertségre tegyen szert és a második fordulóban legyőzze az üzleti életből érkezett szociáldemokrata ellenfelét, ez a botrányhős nem fukarkodott a neofasiszta felhangokban bővelkedő kirohanásokkal és a korhű uniformisban bemutatott bohóckodással. Miután 2016 márciusában országos szinten a szavazatok 8%-át szerezte meg, ő is ott ül a Parlamentben pártjának másik tizenhárom képviselőjével együtt, akik azért küzdenek, hogy az ország lépjen ki a NATO-ból és az Európai Unióból. A bűnvádi eljárások dacára, amelyeket a náci jelképekkel folytatott kacérkodásai miatt folytattak ellene, és annak ellenére, hogy a Tanácsban többség híján nem tudott túl sokat tenni regionális elnökként, továbbra is esélyes mandátuma megújítására a november 4-i választásokon.

 

Erőltetett iparosítás, majd brutális leépítés

  „Kevés igazán meggyőződéses híve van. Az embereket a reményvesztettség viszi rá, hogy Kotlebára szavazzanak. – magyarázza Ján Lunter, a vele szemben induló jelölt. – A szegénység robbanásszerű növekedése és a tartós munkanélküliség miatt a radikális szólamok telibe találnak.” Ján Lunter, aki 1989 előtt számítástechnikusként egy termelőszövetkezetben dolgozott, a rendszerváltás után az informatikai szolgáltatások területére állt át, majd létrehozta élelmiszeripari vállalkozását, az Alpha Bio-t, amely kétszáz embert foglalkoztat a környéken. „Be akarom bizonyítani, hogy meg lehet változtatni a dolgokat egy olyan projekttel is, amely a minőségi mezőgazdaság és a turizmus fejlesztésén alapul – magyarázza a jelölt, aki a többséghez hasonlóan “függetlenként” indul. – A romákat is integrálni lehet, ahogy én is megtettem a vállalkozásomban, ahol a dolgozók 10%-át teszik ki.”  Nem biztos, hogy ez elég lesz a meggyőzéshez, annál is inkább, mert ezúttal a választások csak egy fordulósak lesznek. Ezért a fő jelöltek, köztük Stanislav Mičev, a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumának igazgatója úgy határoztak, hogy megvárják a szeptember közepén esedékes közvéleménykutatás eredményét, mielőtt visszalépnének annak a jelöltnek a javára, aki a legesélyesebb Kotlebával szemben. Ez akaratlanul is megerősíti Kotleba rendszerellenes pozícióját.

  Tiszolc (Tisovec). A Muránska Planina Nemzeti Park környékén a hegyes-völgyes táj az utóbbi évtizedek történetéről mesél, az 1960-as -70-es évek erőltetett ütemű iparosításától kezdve egészen a “szocialista” gazdaság brutális felszámolásáig az 1990-es években. A falvakat hatalmas erdők övezik, amelyeken tátongó sebeket hagynak az engedély nélküli fakivágások. Nincs egyetlen település sem, ahol ne lenne egy bánya, egy kőfejtő, egy gyár és magas kémények. Ám nagyon ritkák azok, amelyek még mindig füstölnek. Tiszolc központjában egy öreg Škoda Sport parkol le hangos pöfögéssel Vladimir Clementis háza mellett, aki ennek a kisvárosnak a szülötteként lett a kommunista Csehszlovákia külügyminisztere, míg ki nem végezték 1952-ben. Az autóból kiszálló három fiatal már mind a berlini fal leomlása után született, és úgy tűnik, jobban izgatja őket a jelen, mint a történelem.

  „Ha 1 000 euró körül kereshetnék, itt maradnék – mondja Andrej. Karosszériafestőként végül is Bécsbe költözött, ötórányi utazásra otthonról, és havi 2 000 eurót keres, – plusz megtérítik a lakhatási és közlekedési költségeit, ami lehetővé teszi, hogy szinte minden hétvégén hazajöjjön.” Barátja, Marian L., aki itthon maradt, nem mondhatja meg, mennyit kap sofőr-szállítói állásában, de könnyen rájövünk, hogy fizetése alig haladja meg a törvényben rögzített minimumot, ami 405 euró. – „Mióta az euro-zónához tartozunk, (2009), az árak folyamatosan emelkednek, a bérek azonban nem – panaszkodik. – Rendben van, kapunk az európai alapokból, de ezek elmennek az utakra és az iskolákra. Kevesen részesülnek belőlük munkavállalóként.” A közgazdász Joachim Becker hozzáfűzi: „Szlovákiában jól megfigyelhetők az európai regionális politika korlátai és az iparpolitika hiánya. A periférikus régiókban nem elegendő az infrastruktúrákba beruházni, termelő beruházásokra van szükség. Az állami kezdeményezéseken kívül nem látok más megoldást, ha meg akarjuk fékezni a növekvő regionális egyensúlyhiányt.”

  Patrick V., a Skoda harmadik utasa kevesebb, mint 600 euróért dolgozik a helyi Calmit Mészművekben. Mióta egy osztrák felvásárolta a gyárat, a korszerűsítés és a túlságosan környezetszennyező kemencék lecserélése számos elbocsátáshoz vezetett. Valamennyien egyetértően bólintanak, amikor Patrick kifejti, hogy nem érdekli őket a politika. „A pénz lerombolja a jellemet. Az idősebbek azt állítják, hogy a szocializmus jobb volt. Ők hittek a 90-es évek ígéreteiben, de mára nagyon kritikussá váltak. Mi egyszerűen csak azt szeretnénk, ha a barátaink nem lennének kénytelenek külföldre menni, hogy munkát találjanak.” 2015-ben a 250 000-re becsült összes kitelepülthöz képest közel 150 000 ember, az aktív népesség 6,1%-a határ menti munkahelyen dolgozott, ami erősíti a szlovákokban a vonzás-taszítás érzését a Nyugattal kapcsolatban.

  Rozsnyó (Rožňava). Kotleba egyik fő fegyvertényét Krasznahorkaváralján (Krásnohorské Podhradie) hajtotta végre, Rozsnyó városa mellett, amelyet 1938-tól 1945-ig visszacsatoltak Magyarországhoz. A várban véletlenül keletkezett tűz után, amelyet kissé elhamarkodottan két cigányfiúnak tulajdonítottak, 2002 szeptemberében megjelent a cigány negyedben, és mindenféle tulajdoni papírt lobogtatott, hogy elűzze a cigány családokat. „Mindenki nagyon megijedt – meséli Ľudovít Gunár, a cigány negyed vezetője és az egyetlen roma városi tanácsos abban az időszakban. – El kellett mennem a rádióba, hogy elmagyarázzam a negyed többi lakójának, akik közül sokan a magyar kisebbséghez tartoztak, hogy szolidárisnak kell lenniük, mert legközelebb rájuk is sor kerülhet, őket is elérheti a megbélyegzés.”

  Azóta az európai alapokból sikerült felaszfaltozni a főutcát és újjáépíteni a vízvezetéket. A kontraszt azonban továbbra is szembeszökő a többi városrésszel összevetve: hatalmas nyomor, szedett-vedett, rosszul szigetelt, picike lakóházak, ugyanakkor az utcákon sokkal több élet, gyerekek, állatok, zene. Akárcsak Szlovákia többi részén, a romák itt is gettóba szorítva élnek, különválasztott létezésre ítélve. A várható élettartam tizenegy évvel alacsonyabb a szlovákiai átlagnál a férfiak, és tizennégy évvel a nők esetében.

  „Amikor gyerek voltam, mindenki a mezőgazdaságban vagy a textiliparban dolgozott, és minden gyerek ugyanabba az iskolába járt – idézi fel az emlékeit Ľudovít Gunár. – Aztán húsz évvel ezelőtt a szlovákok úgy döntöttek, hogy Rozsnyóba küldik a gyerekeiket. Csak a mi gyerekeink maradtak a falu iskolájában, és a szomszédaim 70%-a munkanélküli.”

   Szlovákia 5,4 milliós összlakosságából a becslések szerint mintegy 450 000 főt kitevő és az alacsonyan kvalifikált mezőgazdasági munkák eltűnésének áldozatává vált roma népesség teszi ki a tartósan munkanélküliek jelentős részét. Szlovákia európai rekordokat dönt meg ezen a téren, az aktív lakosság 7,1%-a több mint egy éve állás nélkül van. Havi 62 eurós segélyből kell boldogulniuk, tizenhét óra kötelező közhasznú munkáért cserébe. Még ezeket a juttatásokat is túlságosan bőkezűnek tartja Kotleba és több politikai párt, melyek mindig szívesen gúnyolódnak a túlzásba vitt “pátyolgatáson”.

  Kassa (Košice). 1995-ben Kelet-Szlovákia legnagyobb városa úgy döntött, megváltoztatja lakáspolitikáját, és a nehézségekkel küzdő családokat átköltöztette a Luník IX negyedbe, amely így Közép-Európa egyik legnagyobb roma gettója lett. A többi család többsége elhagyta a helyet és a város északi részén telepedett le, Ťahanovcén, amely a kommunista korszak utoljára épült nagy lakótelepe, és ahol 22 000 ember él.

szlpvákm1

 

Zsákutcában a modern nemzettudat

  Az 1980-as évek elején az építkezéseknél az volt a legfőbb szempont, hogy a lehető legracionálisabb módon használják ki a betöltött teret. Az eredmény: kockák és a tornyok tömörülése. Ťahanovce az a lakónegyed, ahol egész Szlovákiában a legnagyobb a népsűrűség. A városnegyed polgármestere, Cyril Betuš, miközben büszkélkedik a sok üzlettel, iskolával és sportlétesítménnyel, amelyek felpezsdítik a lakónegyed életét, rámutat egy jelentős akadályra, amely minden közösségi politikának gátat szab, ez pedig a tulajdon kérdése. „Az eredeti terv nem számolt az autók számának növekedésével – magyarázza. – Ma átalakításokat kell végeznünk, ha el akarjuk kerülni a csúcsforgalmi időszakokban a torlódást, és könnyíteni szeretnénk a parkolást. Márpedig a földtulajdonhoz szinte lehetetlen hozzányúlni. Annak idején a kommunisták nem vették a fáradságot, hogy a kellő módon és a megfelelő formában bonyolítsák le a tulajdonosoktól a kisajátítást, akik számára az 1989-es jóvátételi törvény minden jogot fenntart. Nagyon nehéz megtalálni az összes tulajdonost, és ha sikerül is, elriasztó árakat kérnek.” Íme egy másik példa a kérdés illusztrálására, ezúttal a migránsok befogadásának gyakorlati megközelítése felől: a lakótelep kezdetben szállást nyújtott különböző nemzetiségű embereknek, menekülteknek is, például azoknak, akik az ukrajnai Csernobilből érkeztek az 1986-os katasztrófa után. A privatizáció óta azonban nincs egyetlen szociális lakás sem Ťahanovcén.

  Lőcse (Levoča). A Magas Tátra csúcsai Szlovákia büszkeségei, illő hely jutott nekik a zászlón is, a kettős kereszt alatt. A hegy lábánál, az ország legszegényebb régiójában található a várfalakkal körülvett emblematikus város, ahol az első szlovák gimnázium épült, és ahol Ľudovít Štúr szobra áll, aki megteremtette a szlovák irodalmi nyelvet a XIX. században. Štúr a falut, a vidéket, a nyelvet a “nemzeti lét” forrásának tekintette. A szlovákok a fesztiválokon, de a politikai beszédekben is szívesen ápolják ezt a vidékies múltat és folklórt. E visszatérés a népi gyökerek bálványozásához a függetlenné válás utáni Mečiar években (Vladimir Mečiar, miniszterelnök 1992 - 1998 között) csupán elfedi, hogy a modern nemzettudat kialakítása zsákutcába került. Miközben a szlovákok azt hitték magukról, hogy megvalósították közös sorsukat azzal, hogy létrehozták “saját államukat”, már huszonöt éve csak a szociális állam szétesését tapasztalják. Felemás, sokszor korrupciós ügyletekhez kapcsolódó európai támogatások részben kompenzálják a közberuházások hiányát, ez viszont rámutat az ország függő helyzetére.

  „A kommunistáknak sohasem sikerült nyugatellenes érzelmeket ébreszteni, manapság viszont egyre erősebbek az ellenérzések. Mélyebbnek tűnik a demoralizáltság, mint azokban az időkben. Ez egyáltalán nem megnyugtató a jövőre nézve.” – állapítja meg Jurij Marušiak politikus, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja. Míg 1970 és 1985 között a reáljövedelmek mintegy 50%-kal nőttek, az 1990-es években meredek zuhanásba kezdtek. A GDP csak 2007-ben nyerte vissza az 1989-es szintet. „A szlovákok nem érzik, hogy egyenlő partnerként kezelnék őket Nyugaton – folytatja Marušiak. – És mély frusztrációt élnek át a liberális reformokkal kapcsolatban, amelyekért az ország elitjét tartják felelősnek.” 

   „A vezetők között mindig konszenzus van a szociális dömpinget illetően – panaszolja Brigite Schmögnerová, aki pénzügyminiszter volt 1998 és 2002 között. – Az Európai Unió kibővítése óta a külföldi vállalatok mindig a legolcsóbb munkaerőt keresik, de a régió kormányai ahelyett, hogy egyesítenék erőiket, egymással rivalizálnak, hogy melyikük ajánlja a lehető legalacsonyabb adókat.” Így aztán Szlovákia, miután 2004-ben belépett az Európai Unióba, az OCDE első országa lett, amely általános és egységes adókulcsot vezetett be: 19% lett az adó a társaságok nyeresége után éppúgy, mint a jövedelmek vagy a fogyasztási javak után. Az adózás progresszivitásának hiánya igen gyorsan az egyenlőtlenségek robbanásszerű növekedéséhez vezetett, a szociális kérdés újra felszínre került, és a szociáldemokraták ügyesen megragadták, hogy megnyerjék a választásokat. A 2006-ban, 2012-ben és 2016-ban is megválasztott Robert Fico már harmadik miniszterelnöki mandátumát tölti be, rövid megszakítással 2010 és 2012 között.

 

A közpolitika krónikus beteg

       A SMER-Szociáldemokrata párt vezetője azzal tud hatalmon maradni, hogy valamelyest megreformálja az Európai Unióba való belépéskor megkövetelt liberális modellt, anélkül, hogy megkérdőjelezné országa “komparatív előnyét” a bérek vonatkozásában. Így például a személyi jövedelemadó ezentúl kétkulcsos lesz (19% és 25%), az élelmiszerek után csak 10% forgalmi adót kell fizetni, az üzletek zárva tartanak az ünnepnapokon, a rövid távú munkaszerződések kevésbé lesznek előnyösek és a szerződés lejártakor jár némi juttatás, a diákok és a nyugdíjasok ingyenesen utazhatnak.

  Ugyanakkor, ha a gondviselő állam kifejezés vissza-visszatér is Fico beszédeiben, az állam cselekvőképessége továbbra is gyenge, és az egészségre, oktatásra és lakhatásra fordított kiadások még mindig messze alatta maradnak a nyugat-európai átlagnak. Ráadásul a SMER, amely a kormányzás érdekében több nacionalista szervezettel is szövetkezett, amolyan “mindenevő” pártként pozícionálja magát, és szívesen válik konzervatívvá a társadalmi kérdésekben. Nevezetesen Robert Fico is példát szolgáltatott erre, amikor kijelentette, hogy „az iszlámnak nincs helye az ország(á)ban.” Pártja legutóbbi kongresszusán 2016-ban felszólalt a „második generációval szemben, amely nem akar dolgozni” és azok ellen, akik „visszaélnek a rendszerrel”, cinikusan hozzátéve: „Nemcsak a cigányokról van szó.” „Robert Fico ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a kollégái – enyhít a megítélésen Miroslav Tizik, a Tudományos Akadémia szociológusa. – Az intoleráns megnyilvánulások sokkal könnyebben felszínre kerülnek egy olyan országban, amelyből kiveszett minden közösségi szellem. A média, amely manapság a türelemről papol, huszonöt éve csak azt hajtogatja, hogy mindenki foglalkozzon saját magával, és ne másokkal.”  

  Visszatérés Pozsonyba.  A Volkswagen dolgozóinak mostanra sikerült megtörniük a cégvezetők ellenállását. Karol Klobušický-től a Partizánok parkjában kaptunk randevút, a Kárpátok első magaslatain a város felett. 2005-ben ő vezette a diákok győztes sztrájkját az egyetemi oktatás ingyenességének fenntartásáért. Azóta adott már tanácsokat az orvosoknak, akik meg tudták állítani a kórházak privatizációját, és most újra csatába állt a Volkswagen sztrájkjában. „Úgy vélem, túl gyengék a szakszervezetek, ez okozza a szélsőségek erősödését. A sztrájk igen erős frusztrációt hozott felszínre. A szlovák dolgozók nem értik, miért alacsonyabbak a bérek itt, mint nyugat-európai kollégáiknál. Úgy érzik, kizárólag azért keresnek rosszul, mert szlovákok, tehát a xenofóbia áldozatai. Így aztán könnyű elhitetni velük, hogy az európai pénzek elsősorban a korruptakhoz, a migránsokhoz vagy a romákhoz kerülnek.” A magán szektor 1989 utáni első nagy sztrájkjának sikere azt mutatja, hogy nincs semmi sorsszerűség ebben a mechanizmusban.

 

Fordította: Margittai Ágnes

„Nem akarunk többé a nyugati vállalatok rabszolgái lenni”

A munkások győztek a Volkswagennél

  „Felelőtlen kérés” – mondta Lucia Kovarovič Makayová, a Volkswagen (VW) szóvivője, mikor a munkások 16%-os béremelést követeltek. Június 26-án, a hat napos, széles körben támogatott sztrájk után a vállalatcsoport 12 500 alkalmazottja mégis elérte, hogy a következő két évben 14,1%-al emeljék a béreket. Ráadásul kivívták a bértáblák átalakítását, egy 500 eurós rendkívüli juttatást, és egy nap plusz szabadságot is kiharcoltak maguknak.

  „Hosszú-hosszú csend után a sztrájk úgy morajlott fel, mint egy vihar – meséli Ján Macho, aki a motorok műszaki ellenőrzéséért felel a Martin-i (Túrócszentmárton) gyárban, és a Moderné odbory (Modern szakszervezet) egyik vezetője. – A beruházók tudják, hogy a szlovákok jól dolgoznak, és soha nem tiltakoznak. Maximálisan kihasználták a magas munkanélküliséget, és a dolgozók félelmét, hogy azt a keveset is elveszítik, amijük van. Ma már azonban képzettségünk olyan szinten áll, hogy nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni az áttelepítési fenyegetőzéssel.”

  A Škoda gyárak 1991-es felvásárlása óta a Volkswagen sokat remélt Szlovákiától – az autógyártók paradicsomától –, s a lehető legjobban kihasználta a liberális Mikulaš Dzurinda kormánya által 2001-ben kínált tíz évre szóló adómentességet, és az olcsó, szakképzett munkaerőt. 2016-ban a világelső autógyártó cégcsoport szlovák munkásai 388 000 kocsit szereltek össze különféle márkanevek alatt, köztük a legtekintélyesebb modelleket is: a Porsche Cayenne-t, az Audi Q7-et vagy a Volkswagen Touareg-et. Arra azonban nem könnyen nyílna módjuk, hogy vezethessék is ezeket a luxuscsodákat, amelyeket szinte kizárólag exportra szánnak, Nyugat-Európába, Kínába vagy az Egyesült Államokba. Mert annak ellenére, hogy termelékenységük megegyezik a német kollégákéval, a VW Slovakia dolgozói átlagosan háromszor kevesebbet keresnek: Pozsonyban 679 euró a kezdőfizetés, míg 600 kilométerrel odébb, a Wolfsbourg munkásai 2070 euróval kezdenek.

  A meglepetés-hatás segített a sztrájkolóknak: „A gyárvezetés nem hitt a tömeges munkabeszüntetésebn. A németek úgy vélték, elég lesz azt hajtogatni, hogy az 1 800 eurós átlagbérrel jobban meg vagyunk fizetve, mint a szlovákok általában – magyarázza a szakszervezet képviselője. – Ez felbőszítette a munkások többségét, akik 1 000 euró alatt keresnek.” A pozsonyi gyár előtt, sztrájkőrség szinte ünnepelt, és a sztrájk média és internetes lefedettsége is jól sikerült, széles körben ismertették a sztrájk céljait. „A VW Slovakia dolgozóinak sikerült az összes szlovákot megszólítaniuk, amikor ezt mondták nekik: “Itt mi a ti béreitekért és értetek is harcolunk.” – mondja Karol Klobušický, a Moderné odbory szakszervezet tanácsadója. A politikai szervezetek többsége végülis támogatta a mozgalmat, így Andrej Danko, a Parlament elnöke, és Robert Fico miniszterelnök is. „Rájött, hogy győzni fogunk – mosolyog Ján Macho. – Ráadásul itt nem a kormánynak kell fizetnie, mint a pedagógusok vagy az ápolónők esetében...”

  A szerelősorok leállítása előtt a szakszervezeti vezetők kétszeresen is kemény helyzet előtt álltak: először önmagukat kellett meggyőzniük, hogy képesek győzni, majd meg kellett szabadulniuk a KOZ szakszervezeti konföderációhoz kapcsolódó OZ Kovo-tól. A Szociáldemokrata Párthoz közel álló és a kommunista rendszer örökösének tartott vasas szakszervezet megőrizte a régi reflexeket, és a hatalom szándékainak közvetítőjeként működik, miközben a szakszervezeti tagság aránya az 1993-as 70%-ról mára alig 10%-ra apadt. Miután egy kis csoportnak elege lett passzivitásából és a homályos finanszírozásokból, elhatározták, hogy megingatják az OZ Kovo elmozdíthatatlan elnökét, Emil Machynát, és a csoport vezetője, Zoroslav Smolinský jelöltette magát vele szemben. Válaszként Emil Machyna elérte a Volkswagen vezetésénél mintegy tizenöt szakadár felfüggesztését. A németországi gyárban igen befolyásos szakszervezet, az IG Metall, közbenjárására volt szükség, hogy az igazgatóság visszavonja a szankciót, majd elismerje az új szakszervezet képviseleti szerepét. A Moderné odbory immár 9 500 taggal rendelkezik, azaz a VW Slovakia dolgozóinak háromnegyede csatlakozott hozzá...

  A sztrájk következményei ugyanolyan nagyszabásúak, mint a szektor jelentősége a szlovák gazdaságban: az ágazat az ipari termelés több mint 40%-át, az export egyharmadát és a bruttó nemzeti termék egynegyedét adja. Ha az autók számát a lakosságéhoz viszonyítanánk, Szlovákia világelső lenne az autógyártásban. 2000 és 2016 között, a Volkswagen csoport új modelljei, valamint a Peugeot-Citroën és a Kia érkezése következtében az éves termelés 200 000-ről több mint egy millióra növekedett. És a Nyitrán épülő új Jaguar Land Rover gyárban 2018-tól 150 000 további gépkocsi összeszerelése kezdődik meg.

  „Biztos vagyok benne, hogy ennek a sztrájknak történelmi jelentősége lesz – folytatja Ján Macho. – Most fordult elő először, hogy mindenki kénytelen volt a mi helyzetünkről beszélni az Európai Unióban. Nem vagyunk hajlandók többé a nyugati vállalatok rabszolgái lenni. Nem akarjuk, hogy továbbra is mi maradjunk a harmadik világ Európában.” „Az emberek mindenek előtt tiszteletet várnak – teszi hozzá Karol Kobušický. – Azt akarják, hogy a külföldi cégek emberként bánjanak velük.”  

  Nemrégiben a Peugeot Citroën dolgozói is létrehoztak egy Moderné odbory szekciót. A Kiá-nál az OZ Kovo tagsága pedig 8,8%-al nőtt. Lehet, hogy ez a csata a bérek méltóságáért a szégyenteljesen olcsó munka végét jelzi Közép-Európában, ahogy azt Magyarország konzervatív miniszterelnöke is tudomásul vette, mikor felemelte a minimálbért, vagy ahogy az októberi törvényhozói választásokra kampányoló cseh szociáldemokraták is követelik? Januárban az Audi Magyarország 11 500 dolgozója két órás munkabeszüntetést tartott, hogy tárgyalásra kényszerítse a vezetést, és elérje ugyanazt, mint honfitársai a Daimler-nél, azaz 20 %-os béremelést két év alatt. Kragujevacban (Szerbia) személyesen Ana Brnabič miniszterelnöknek kellett rábeszélnie a Fiat Chrysler dolgozóit, hogy vessenek véget a húsz napos sztrájknak. A Mladá Boleslav-i Skoda gyár 20 000 dolgozója is akciót helyezett kilátásba Csehországban.

A magyar uralomtól az euro-övezetig

906: A magyarok támadásai szétzúzzák Nagymorávia szláv államát; ezeréves magyar uralom kezdődik

1843: A nemzeti megújhodás vezére, Ľudovít Štúr megteremti a szlovák irodalmi nyelvet.

1867: Erőltetett magyarizációs politika. A szegénység néhány év alatt 500 000 szlovákot kényszerít észak-amerikai kivándorlásra.

1895: A Laurin & Klement autógyár megalapítása, melyet 1925-ben Emil Škoda vesz meg.

  1. november 14: Az első Csehszlovák Köztársaság kikiáltása.
  1. szeptember 30: Müncheni egyezmény; a Szudétavidéket elfoglalják a német csapatok.
  1. október 6: Zsolnai egyezmény. Független Szlovákia, élén Jozef Tisoval, a Szlovák Néppárt vezetőjével, aki vaskézzel vezeti az országot.
  1. november 2: Magyarország annektálja Dél-Szlovákiát.
  1. március 14: Megalakul a független Szlovák Köztársaság. Tiso “védelmi szerződést” ír alá Hitlerrel.
  1. augusztus 29-én, Besztercebányán (Banská Bistrica) nemzeti felkelés tör ki; októberben a német csapatok veszik át az ellenőrzést az ország felett.
  1. április 5: Csehszlovákia helyreállítása.
  1. március 5: A szudétanémetek illetve a szlovákiai magyarok egy részének kitelepítése, vagyonuk kisajátítása.
  1. május 26: A kommunisták a szavazatok 38%-ával megnyerik az országgyűlési választásokat. Eredményük Csehországban jelentősebb (40,1%), Szlovákiában azonban a Demokrata Párt 62%-ot kap.
  1. február: A „Diadalmas február” vagy a „Prágai hatalomátvétel”. Edvard Beneš elnök minden hatalmat át kell adjon a kommunistáknak.

1950-1953: Prágai perek és tisztogatások (erről szól Costa-Gavras Vallomás című filmje). Több szlovák kommunistát is perbe fognak „polgári nacionalista elhajlás” vádjával.

  1. január 5: A szlovák Alexander Dubčeket választják meg a Kommunista Párt főtitkárává, aki „emberarcú szocializmust” ígér; a „prágai tavasz” kezdete.
  1. augusztus 21: A Varsói Szerződés csapatai bevonulnak az országba. Dubček helyére a szlovák Gustáv Husák, a perek volt áldozata, lép: „normalizálódás” és igazodás a „korlátozott szuverenitás” szovjet elvhez.
  1. november: „Bársonyos forradalom”: a volt disszidens Václav Havel lesz a Csehszlovák Köztársaság elnöke; az Országgyűlést Alexander Dubček elnökli.
  1. április 16: A Škoda privatizálása; a piacot a Volkswagen szerzi meg a Renault ellenében.
  1. január 1: Szlovákia független állammá válik.
  1. november 22: Az országot befogadják az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe (NATO).
  1. május 1: Belép az Európai Unióba.
  1. július 4: A szociáldemokrata Robert Fico első miniszterelnöki megbízatása.
  1. december 21: Belépés a Schengen-i övezetbe.
  1. január 1: Az euró elfogadása.
  1. március 10: A szociáldemokrata SMER párt győzelme a parlamenti választásokon az előző kormányt vezető liberális koalíció ellenében.
  1. március 16: A SMER kapja a legtöbb szavazatot, de Robert Ficonak számolnia kell a Magyar Közösség Pártjával és a Liberális Párttal.

 

Hozzászólások   

0 #2 Judit Morva 2017-10-12 19:38
Teljesen egyetértek és elég nehezen szántam el magam a kronológia megjelentetésér e. Végül azt gondoltam, talán a francia szerző a szlovák álláspontot vette át és ezért érdekes lehet - a ford.
+4 #1 Perthes Ágoston 2017-10-06 21:46
A cikk nagyon plasztikusan mutatja a közép-európai állapotokat. Azonban a cikk témájához csak részben kapcsolható kronológia azt is tükrözi, mennyire nincs tisztában a szerző a régió történelmével. Nem tudom, mit szólna hozzá a francia szerző, ha valaki Bretagne vagy esetleg Dél-Franciaorsz ág kapcsán több száz éves francia uralomról cikkezne. Nagymorávia államáról tévesen azt hiheti a felületes szemlélő, hogy az szlovák állam lett volna, bár a szerző maga is szláv államról ír. A XIX. század előtt magyar uralomról/elnyo másról beszélni történelmietlen . Maguk a szlovákok is más fogalmat használnak a nacionalizmus megszületése előtti Magyarországra. A kronológiából - többek között - kimaradt, hogy a szlovákok döntő többsége az 1848/49-es szabadságharc idején a magyar honvédseregben harcolt Ausztriával szemben. Az 1867 utáni magyarosítás igaz, de erőltetetté igazán csak a századfordulóra vált (pl. az 1907-es iskolatörvény, amely kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását (!), addigi inkább a természetes asszimiláció volt az erősebb. A szegénység nem néhány év, hanem néhány évtized miatt, kényszerített 500 000 szlovákot kényszerít észak-amerikai kivándorlásra. (Megjegyzendő, hogy mind a nacionalizmus, mind a kivándorlás általános európai jelenség.) A Laurin & Klement autógyár alapításának elhelyezése a kronológiában azt a téves elképzelést sugallja, mintha az szlovák és nem cseh területen történt volna. 1938. október 6-án nem lett független Szlovákia, csak önálló (ez persze lehet, hogy nem a szerző hibája, hanem a fordítóé). Az első bécsi döntést (1938. nov. 2.) annexiónak tekinteni meglehetősen szemellenzős, hiszen a határt akkor (nem úgy mint az I. világháború után) az etnikai határvonal mentén húzták meg. Ugyancsak hiányzik a kronológiából, hogy a második világháború után magyarok tízezreit űztek el szülőföldjükről , ahol őseik évszázadok óta éltek. Ugyancsak magyarok tízezreit (százezreit?) arra kényszerítettek , hogy szlováknak vallják magukat (reszlovakizáci ó). Szerintem jobb lett volna a szerzőnek a rendszerváltás előtti kronológiát elhagyni.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés