Egységes-e a tudomány?

Minden emberi kultúra létrehozza a saját tudományos látásmódját

Megfigyelni, megnevezni, leírni, elméletté alakítani: ezeket a műveleteket minden emberi társadalom kialakította magának. Ugyanakkor minden civilizáció kitaposta a maga útját a megismeréshez, a kölcsönhatások sokkal ritkábbak, mint gondolnánk, ezért kérdés, hogy beszélhetünk-e egyetemes tudományról? Mondhatjuk-e hogy a tudomány univerzális?

 sangaku1848-ban, a L’Avenir de la science (A tudomány jövője) c. művében Ernest Renan ezt írja: „A tudomány az emberi kultúra egyik megkérdőjelezhetetlen eleme, mely független minden hatalmi formától, és örök, mint az emberi civilizáció[1].” A tudománynak ez a XIX. századi felfogása sokban megváltozott a XX. század végére, de a leglényegesebb elemei ma is széles körben elfogadottak, és messze nem mondhatjuk, hogy meghaladtuk volna minden lényeges állítását.

Így például a tudomány egyetemessége egy széles körben elterjedt meggyőződés maradt. Egy olyan világban, ahol a társadalmi rendszerek, a szellemi értékek, az esztétikai elvárások állandóan változnak, megnyugtató lenne, hogy legalább a tudomány megmaradjon egy biztos pontnak, amelyre hivatkozhatunk a környező viszonylagosságban. Talán valóban az egyetlen „megkérdőjelezhetetlen elem”, hogy Renan kifejezésével éljünk. Tény, hogy egy évszázaddal később a fizikus Frédéric Joliot-Curie egy haladó értelmiségi jó lelkiismeretével írhatta le: „A tiszta tudományos megismerésnek békét kell hoznia lelkünkben, hiszen kikergeti onnan a babonákat, a láthatatlan félelmeket, és egyre világosabban mutatja meg és jelöli ki az ember helyét az univerzumban. Talán ez a legfontosabb szerepe: az emberi gondolkodás, talán az egyetlen elem, mely egységes és így összeköti a világban szétszórva élő embereket[2].”

Nehéz lenne vitatni, hogy a kultúra minden eleme – politikai, szervezeti formák, rokonsági viszonyok, mítoszok, szokások és öltözékek, vallások és hitek, művészetek és irodalom – az adott kultúrához tartozik, a szó etnológiai értelmében. De a tudomány nem adja-e meg nekünk az objektív, bizonyítható és ellenőrizhető ismereteket? Pitagorasz tétele, Archimédesz törvénye, Kepler törvényei[3], Einstein elmélete itt és most is igazak, ahogyan másutt és tegnap is azok voltak, tehát lényegében is azok mindenütt és mindenkor? De azért el kell gondolkodnunk azon, hogy ezek a meggyőzőnek tűnő példák egy meglehetősen provinciális hagyományhoz tartoznak, Nyugat-Európához és a görög-zsidó-keresztény kultúrkörhöz. Nehéz lenne az egyetemesség állításának alátámasztására sok olyan példát idézni, amelyek tibeti, maori vagy azték eredetűek – és ugyanakkor egyetemesek, abban az értelemben, hogy ismertek és elfogadottak a világ minden táján.

A XIX. század a nyugati tudományt tartotta az egyedül létezőnek, amely így természetesen egyetemesnek számított. A tudománytörténészek azóta kimutatták más – indiai, kínai, arab-iszlám – tudományos hagyományok sokszínűségét és fontos szerepét. Más tudományos eredmények elismerése azonban gyakran úgy lett feltüntetve, mintha a kisebb folyókból származó tudományos eredmények mind az egységes tudomány nagy folyamát táplálnák, és „forrás”- szerepük lényege, hogy létezésük elismerése mellett továbbra is alábecsülhessék tudománytörténeti jelentőségüket[4].

A tudomány egységét a XX. század elejéig lelkesen hirdették, majd a tudományterületek növekvő specializálódása miatt ez a nézet megdőlt, ugyanis a tudományszervezési és a vizsgálati módszerek is szakterületenként nagyon különböző formát öltöttek. Anélkül, hogy meg akarnánk ítélni más tudományok tudományosságát, szorítkozzunk a matematikára és a természettudományokra; a társadalmi és humán tudományok esetében túl könnyű lenne ugyanis egyetemesség elleni érveket találni.    

Ha Japánba látogatunk, a sok sintoista vagy buddhista templomok egyikében számos felfüggesztett táblát látunk, amelyeket a helyi isteneknek ajánlottak, ezekre különböző motívumokat festettek vagy gravíroztak – tengeri tájakat, látképeket a Fudzsijamáról, galoppozó lovakat vagy tiszta kalligráfiákat. Ezek között az egykori díszek között vannak komplex geometriai alakzatok, különleges rendeltetésű és titokzatos körök, háromszögek és ellipszisek. Az ilyen ábrákat kísérő szöveg egy matematikai állítás, amelyet leggyakrabban annak bizonyítása nélkül adnak meg. Ezek a sangakuk, vagy matematikai táblák az Edo korszakból valók (XVII-XIX. század), melynek során Japán szigorúan befelé fordult és elvágta magát a külső világtól, különösen a nyugati országok hatásától. Ez a bezártság kifejezetten kedvezően hatott az önálló teremtésre, a kultúra területén nagyon eredeti alkotások születtek meg: a nó-színház, a haikuköltészet – és egy speciális matematika, a wasan, amelynek a sangaku egy közkeletűbb formája.

A wasan elsősorban sík és háromdimenziós ábrák vetített, vagy metrikus tulajdonságaival foglalkozik, valamint az egész számokkal kapcsolatos bizonyos vonatkozások iránt is érdeklődik, de nem hozott létre olyan axiomatikus doktrínát, mint amelyet a nyugati matematika tett magáévá Eukleidész óta. Inkább az eredmények egyfajta gyűjteményéről van szó – amelyek között egyesek erősen kidolgozottak is lehetnek. Így bizonyos sangakukon olyan tételeket is találunk, amelyek néha egy vagy két évszázaddal meg is előzik a megfelelő nyugati elméleteket[5].

 

A matematika esztétikai koncepciója

A sangakuk matematikai tartalmán túl az ábrák megjelenítése és szerepe az, ami bennünket érdekel. El tudjuk-e képzelni, hogy Lourdes-ot vagy a Sacré-Cœur-t egy olyan fali dekoráció borítsa, amely az Euler-egyenest vagy a Pascal-háromszöget ábrázolja? Valóságos művészi produkciók ezek a sangakuk, gondosan festve és kalligrafálva, amelyeket gyakran gyakorlott amatőrök készítenek, olyan táblák, amelyek mindenekelőtt a matematika esztétikai koncepciójáról tanúskodnak: olyanok, amelyeket az isteneknek kínálnak, ez maga a „szépség”, amely egy csodálatos, festett ló formáját ölti, vagy egy elegáns geometriai eredményét.  

Természetesen a sangakuk szerepe nem volt tisztán esztétikai. Szerepet játszottak a matematikai iskolák létrehozásában és versenyében is, sőt még sportszerű jelleget is öltöttek, a mester így hívta versenyre legjobb tanítványait[6]. Szemben a nyugati matematikával, a sangakukat nem lehet teljesen megérteni – sem a technikai alkalmazás, sem egy filozófiai koncepció, sőt, a hely szentsége ellenére a misztikus értelmezés (mint például a kabbala számai) sem ad teljes magyarázatot a sangakuk szerepéről.

Amikor azt vizsgáljuk, hogy egyetemes-e a tudomány, nyilvánvaló, hogy nem akarjuk rehabilitálni még hallgatólagosan vagy öntudatlanul sem a nyugati civilizáció egylényegű felsőbbrendűségének gondolatát, amely egyedül lett volna képes az ismereteknek ezt a formáját létrehozni. Azzal kell tehát kezdeni, hogy kijelentjük: minden emberi kultúra rendelkezik azokkal a szükséges intellektuális eszközökkel, amelyekből a tudományos ismereteket fejleszti ki. Nincs olyan embercsoport, még jóval a kereskedő vagy ipari társadalmak előtt sem, amely a napi tevékenységeihez ne rendelkezne azokkal a készségekkel, amelyeket „előtudományosnak” (protoscientifique) lehet nevezni.  

A természet felhasználása, akár a vadászat és a gyűjtögetés, akár a mezőgazdaság révén, megköveteli az állat- és növényfajták megfelelő osztályozását, valamint a velük kapcsolatos részletes ismereteket: a viselkedésük és a tulajdonságaik megfigyelése pedig egyfajta előnövénytant (protobotanikát) és előállattant (protozoológiát). Legyen a cél akár a tájékozódás, akár a jövendölés (vagy mindkettő), ki kell fejleszteni az éggel, az azt benépesítő tárgyakkal és azok mozgásával kapcsolatos tudást, azaz egyfajta protoasztronomiát. A marhacsordák számbavétele, a növények termesztése megkövetelte a számolás és számítás képességének kidolgozását – egyfajta előaritmetikát. A rokonsági struktúrák néha rendkívül bonyolult szabályok szerint alakultak – egyfajta protoalgebra szerint. A lakóhely díszítése valamint a díszítési szokások gyakran igen finom grafikus vonalvezetési gyakorlathoz vezettek – egyfajta előgeometriához. Vagy menjünk el egészen a játékokig és szórakozásokig: nincs olyan, amiben nem lenne evidens a kidolgozott érvelés képessége – egyfajta protologika. A fa, a fém és a kerámia megmunkálásának technikái az anyagok pontos ismeretén alapulnak – ez egyfajta előfizika.    

Ez az alapvető egyetemesség azonban meglepően változatos konkrét formákban jelenik meg. Szorítkozzunk most csak a számolási rendszerekre[7]. A 10-es alapú számrendszer szolgál a modern rendszerek alapjául, ami, bár megfelel az emberi kéz tíz ujjának, mégsem általános. Így például a yukik, egy kaliforniai amerikai indián törzs 8-as alapú rendszert használ (ami előképe a mi informatikai oktettjeinknek), mert ők nem az ujjaikon, hanem azok között számolnak. A babilóniaiak a maguk részéről 12-es vagy 60-as rendszerben számoltak. A számok additív technikája, amelyhez hozzászoktunk (huszonöt = húsz + öt), nem elkerülhetetlen: a chol nyelvben, a chiapas-i maja indiánoknál a számolás húszas egységekben történik, de a felső többszöröshöz viszonyítva: így a huszonötöt mint „öt a kétszer húsz felé” fejezik ki (amit úgy magyarázhatunk, mint „öt hússzal kezdve a negyven irányába”).

Ha még mélyebbre megyünk, számos nyelv képes a számoláskor minőségi információt adni a megszámolt tárgyakról: a tárgyak más-más csoportját más-más számmal fejezik ki (például toldalékokat használnak). A maori nyelv két különböző számolást ismer, attól függően, hogy embereket számolnak-e, vagy nem. De egyes nyelveknek több tucatnyi mennyiségjelzőjük van, így például a dioi nyelven (Dél-Kínában) nem kevesebb, mint ötvenöt különböző tárgycsoportot különböztetnek meg ebből a szempontból: a) adósság, hitel, számvitel; b) hegy, falak, területek; c) ópiumpipák, sípok stb.; d) vetemények; e) öltözékek, ruhák; f) italok, gyógyszerek; g) szellemek, férfiak, munkások, tolvajok; h) lányok, fiatal asszonyok; i) utak, folyók, kötelek; j) gyerekek, kis érmék, kavicsok; k) páros dolgok stb. – ezek listája sokkal hosszabb, mint amit Borges mutatott be és Foucault is újra elővett.

A XIX. század paternalista etnológiája ezekben a rendszerekben egyfajta „primitív gondolkodás” archaikus nyomát vélte felfedezni, amely még nem érte el a független számolás teljes absztrakcióját, amely nem függ attól, amit számol. De joggal mondhatjuk azt is, hogy ezek a számolási csoportok nagyon is jól megfelelnek egy adott társadalmi élet és tevékenységek egyedi szükségletének.

 

A tudomány saját társadalmához kötődik

A „tudomány” kifejezés önmaga is egy többjelentésű szó, mély belső ellenmondásokat hordoz. Erről a többértelmű jelentésről tanúskodnak a különböző szótárak eltérő definíciói. Tény, hogy figyelembe véve a babilóniai papok asztronómiáját, amelyet elsősorban a jóslás szempontjai vezéreltek, vagy a görög geometriát, amely lényegét tekintve inkább filozófiai, mint gyakorlati célok szerint fejlődött ki, jól látjuk, hogy ugyanaz a szó, a „tudomány”, erősen eltérő gyakorlatokat jelölhet, kezdve az új ismeretek létrehozásának szervezeti formáitól, egészen ezeknek az ismereteknek a társadalmi szerepéig. Ezért választottuk a „proto- vagy előtudományok” megjelölést azokra a tudásokra, amelyek biztosan hatékonyak és „objektiválhatók”[8], de nem autonómok, hanem szervesen kötődnek ilyen vagy olyan technikai, gazdasági, mitikus vagy szórakoztató tevékenységekhez. A „tudomány” kifejezést pedig fenntartottuk az absztrakt tudás fajtáira, amely nagymértékben elszakadt már a kialakulásához vezető eredeti gyakorlattól és konkrét felhasználástól is.  

Ebben az értelemben a görög matematika jó példája a tudomány kanonizálásának. Az egyiptomi civilizációnak megvoltak azok a módszerei, amelyek lehetővé tették a földmérést, a különböző alakú földek területének kiszámolását; ezek a módszerek azonban tapasztalatokon alapultak, közvetlen hasznosítási céllal, néha pontosak voltak, néha közelítőek, néhányszor egyszerűen tévesek, de soha nem bizonyítottak. Ezzel szemben a görögök kidolgoztak egy doktrínagyűjteményt, amely túlmutatott minden gyakorlati alkalmazáson és a bizonyítás kulcsfogalmán alapult, ennek csúcsát Eukleidész Elemek c. műve jelentette. Ez az a matematika, amelyet még ma is a tudomány archetípusának tekintünk.

A „görög csoda” azonban nem jelentett egy egyértelmű határt, ahol a nyugati kultúra belépett volna a tudomány korszakába. Elég csak a rómaiak csekély érdeklődését megemlíteni az absztrakt tudás iránt és az e területen nyújtott teljesítményük gyengeségét, még ha az irodalomban és a filozófiában tanultak is a görögöktől.

Az arab-iszlám civilizáció volt az, amely újból megnyitott egy jelentős tudományos dimenziót a kultúrában. Távol állt attól, hogy noha ezt sokan állítják, csak az antik görög vagy indiai kultúra közvetítésére korlátozódott volna. Éppen ellenkezőleg, már a VIII. századtól kezdve jelentős fejlődést hozott a tudományos gondolkodásban[9]. A matematika, optika, asztronómia, földrajz, orvostudomány új lényegi ismereteit arabul írják le Szamarkandtól Zaragozáig. Matematikusok, mint Al-Hvárizmi (IX. század) vagy Omar Khajjám (a XI. század nagy költője), fizikusok, mint Ibn Al-Hajtham (X-XI. század) révén előzték meg úgy az algebrában, mint az optikában több évszázaddal is európai követőiket. De ha önmagában figyeljük meg, akkor is meg kell állapítani: az arab-iszlám tudomány teljesen más ideológiai és politikai feltételek között működött, mint a későbbi európai tudomány.

Ugyanezek a megjegyzések vonatkoznak a kínai tudományra, melynek a fejlődése autonóm módon történt az európaiak (és főleg a jezsuiták) tömeges odaérkezéséig, a XVII. századig, és mély sajátosságokat mutat úgy kutatási témáiban, mint szerveződési formáiban.  

 

Az „európai” tudomány a kapitalizmus jeleit viseli

A modern tudomány a XVII. század elején született a Vén Kontinensen (a Galilei-féle experimentális filozófiával), és azonnal egyedi vonásai voltak, melyek szorosan kötődnek az európai társadalmakhoz. A kézművesek városi rétegeinek emancipációja, hatalmuk megerősödése legitimitást és új méltóságot adtak a kétkezi munkának és a gyakorlati tevékenységeknek. Ennek következtében, amint azt Galileinek a velencei arzenálról szóló híres szövege is tanúsítja[10], az új tudomány közvetlenül kapcsolódik a technikához úgy is, hogy onnan vesz új kutatási témákat (az egyszerű gépek működésének elveit), és úgy is, hogy forradalmasítja a vizsgálati eszközöket, amikor a passzív megfigyelés helyett az aktív kísérletezéshez új típusúakra van szüksége. Másrészt a kor vallásos és ideológiai elképzelései a tudás, a tudomány hatékony metaforikus megjelenítését teszik lehetővé; a természet „Nagy Könyvként” való felfogása (még Galileinél), és az eredetileg nagyon furcsa fogalom, a „természeti törvények” tulajdonképpen nagyon is jól simulnak be és visszavezethetők a társadalom politikai és vallásos szerveződésébe. Sőt az az egyértelműen megfogalmazott program, hogy az elméleti tudás széles körben és a gyakorlatban is hasznosításra kerüljön, közvetlenül illeszkedik a születő kapitalizmus gépesítéséhez, majd iparosításához (lásd: Francis Bacon: Knowledge is power (A tudás hatalom), és René Descartes: Devenir comme maîtres et possesseurs de la nature (Hogyan váljunk a természet mestereivé és uraivá) műveit).  

A tudományos fejlődésnek ezeket a különböző epizódjait semmiképpen sem szabad egy folyamatos és homogén haladás egymást követő fázisaiként értelmezni. A tudományos kultúra fejezetei bármilyen intenzívek és változatosak is legyenek, az általános szabály szerint előbb befejeződnek, mint hogy elkezdődjön máshol egy új fejezet. A szakadások és váltások sokkal jellemzőbbek, mint a változások folyamatossága – és gyakran nem kevésbé termékenyek. Joseph Needhamet* (1900-1995) a kínai tudományt feltámasztó monumentális vállalkozásában az vezethette, hogy kihangsúlyozza annak úttörő jellegét és hozzájárulását a nyugati tudományhoz – ez a látásmód azonban, legyen bár jó szándékú, de nagyon is leegyszerűsítő[11]. A kínai tudományos gyakorlatnak megvannak a saját jellemzői, úgy ismeretelméleti, mint szociológiai vonatkozásban, ami semmiképpen sem tekinthető úgy, mint a tudomány nagy folyójába ömlő egyszerű mellékfolyó. Ugyanez mondható el az arab-iszlám tudományról is. A nyugati tudomány figyelemre méltó adósságainak elismerése ebben a tekintetben semmiképpen sem jogosít fel arra, hogy tagadjuk ezek sajátos vonásait, és csak a hozzájárulásuk alapján értékeljük őket.  

Többféle tudomány létezik, nem csupán abban az elemi értelemben, hogy különböző tudományos diszciplinák léteznek, hanem főleg abban, hogy az ismeretek létrehozásának, kifejezésének és alkalmazásának módjai radikálisan különböznek helytől és kortól függően. Talán a legjobb bizonyíték arra, hogy a különféle tudományos epizódok elkerülhetetlenül sokfélék, az a tény, hogy időben minden egyes fejezet véges volt. A görög-alexandriai tudomány, a kínai és az arab-iszlám tudomány is egyaránt hanyatlani kezdett, és ez minden egyes esetben olyan speciális okok miatt következett be, amelyek nagyrészt azokra a társadalmakra voltak jellemzőek, amelyben ezek a tudományok kifejlődtek. Ez egyébként vonatkozik a tudományos megismerés kiemelkedő teljesítményeire vagy akár mondhatjuk emlékműveire ugyanúgy, mint a városaink anyagi emlékműveire. Gyakran a romjaik és elhagyottságuk az, ami lehetővé teszi azt a tiszteletlenséget, amellyel kifosztják őket, miközben alkotó elemeiket olyan szerkezetekben és célokra használják fel, amelyek teljesen különböztek eredeti céljaiktól.    

Ahhoz, hogy végérvényesen leszámoljunk egy univerzális tudomány általánosan elfogadott koncepciójával, amely szerint a „tiszta tudomány” túlmutat azokon a konkrét formákon, amelyekben a történelem viszontagságai során létrejött, elég megvizsgálnunk azokat a civilizációkat, amelyeknek nem volt saját tudományos gyakorlata, miközben ettől nem voltak kevésbé fejlettek. Az elvi példa erre Róma, mivel ez könnyen belátható. Senkinek sem okoz nehézséget, hogy számos görög tudós nevét idézze Iónia és Alexandria között, Pitagorasztól Hüpatioszig, Thalésztól Eukleidészig, Arkhimédésztől Hérónig, Hipparkhosztól Ptolemaioszig és így tovább. De kinek a neve jutna eszünkbe akkor, ha híres latin tudósokat kellene említeni? Egy gyűjtögető és hiszékeny naturalista, az idősebb Plinius (és unokaöccse); egy építész, Vitruvius, egy agronómus, Columella… és azután? A rómaiak, akik mindent a meghódított görögöktől kölcsönöztek, filozófiában, költészetben, mitológiában, szobrászatban, építészetben, nem tettek semmit hozzá a tudományos örökségükhöz. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy uralkodásuk Európa nyugati része és a Földközi-tenger melléke fölött hosszú és gazdag legyen.

 

Halandó és halódó...

 Az egyik legizgalmasabb aktuális tudományos kérdés a Földön kívüli élet formáinak, és ezen túlmenően, annak „intelligens” formáinak létezése. Képzeljünk el egy élő és tőlünk mégis teljesen idegen fajt. Legyen a mienkhez hasonló biokémiai alapjuk, egy olyan gerinctelen faj, amely egy másik bolygó óceánjainak mélyén él, amelyet benépesít. Elképzelhető, hogy az evolúció elvezet ilyen lényekhez, amelyek kifejlesztik a kommunikáció képességét, egy kollektív szervezetet és környezetük aktív megismerését – egyféle civilizációt; végül is közismert, hogy a földi lábasfejűek is eléggé kifinomult állati intelligenciát fejlesztettek ki.

Az ilyen lények érzékei egészen más fontossági sorrendet kapnának, mint amit mi ismerünk: a mélység sötétjében a látás másodlagos lenne, az érintés pedig kétségtelenül kifinomult és változatos, kémiai-tapintási érzetekkel elsődlegessé válna. Ez befolyásolná a kommunikációs eszközeiket és a világról alkotott érzeteiket is. Az ilyen lények tudatának fejlődése evidens módon a mienkétől teljesen eltérő rendszerben alakult volna ki. Egy ilyen teljesen folyékony világban a folytonosság matematikájának meg kellene előznie a diszkrét aritmetikát, a kémia a fizika előtt lenne, a folyadékok mechanikája megelőzné a szilárd testekét stb. Az asztronómia fejlődése sokkal később indulna el és nagyon magas technikai fejlettségű eszközöket igényelne.  

Az általuk használt nyelv (bármi legyen is a fizikai alapja, valószínűleg nem hang) olyan „tudományos” tudásokat, metaforikus megjelenítéseket, mentális asszociációkat, ismeretelméleti szerkezeteket lenne képes kifejezni, amelyek teljesen eltérnének a mieinktől, így egy valóságos párbeszéd lehetősége, még ha feltételezzük is, hogy anyagilag lehetséges, elképzelhetetlen fordítási problémákat kellene megoldjon. Semmi sem garantálná a kölcsönös megértés lehetőségét.

Visszatérve a bolygónkhoz, el kell ismerni, hogy a tudomány mára univerzálissá vált. A fizikusok ugyanazokon a témákon dolgoznak és ugyanazokat a gyorsítókat használják Genfben és Chicagóban, a biológusok ugyanazokat a kísérleteket végzik Tokióban és Párizsban, a csillagászok ugyanazokat a teleszkópokat használják Chilében és Hawaiin. De ez a globalizálódás nem más, csak egyfajta „nyugati”, kezdetben európai, ma már inkább amerikai tudomány győzelme.  

Ez a térbeli uralom azonban nem jelenti azt, hogy legyőztük volna az időkorlátot is. Mint az összes eddigi, görög, kínai, arab tudomány, a nyugati (vagy globális, ami mostantól ugyanaz) is halandó, sőt, négy évszázadnyi fejlődés után máris halódik. Hatékonysága, amely a XIX. századtól lehetővé tette, hogy megvalósítsa a baconi és descartes-i programot, most ellene fordul. A társadalmi, vagy még pontosabban üzleti irányítás a tudományos fejlődést a termelékenység és a rövid távú rentabilitás korlátainak rendelte alá. Az alapvetően spekulatív, az azonnali siker garanciája nélküli kutatás lehetősége egyre illuzórikusabbá válik. Így lazul meg alattomos módon az a kapocs, amely eléggé bámulatosan, és történelmileg nagyon is sajátosan kialakult a gondolkodás és a cselekvés között, ami két évszázadon át jellemezte a nyugati tudományt.

De ha más korokban és más helyeken az ismereteknek, amelyeket ma tudományosnak tartunk, teljesen más intellektuális és anyagi szerepet adtak, mint mi, akkor nyitva marad a kérdés: a jövő civilizáció(i) milyen szerepet találnak majd.

 

Jean-Marc Lévy-Leblond a nizzai egyetem professzora (fizika és filozófia tanszék), az Impasciences szerzője (Seuil, Paris, 2003.).

 

 

Fordította: dr. Hrabák András

 



[1] Renan, Ernest: L’Avenir de la science, [A tudomány jövője], Flammarion, Párizs, 1999. (Letölthető: http://gallica.bnf.fr)

[2] Frédéric Joliot-Curie 1945. november 12-én, három hónappal a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba után.

[3] 1609-ben Johannes Kepler megállapította, hogy az égitestek elliptikus pályán mozognak.

[4] Dahan, Cf. Amy: La tension nécessaire: les savoirs scientifiques entre universalité et localité, [A szükséges feszültség: a tudományos ismeret az univerzalitás és a lokalitás között], Alliage, 45-46 (a Dialogue folyóirattal közös szám), Nizza, 2001.

[5] Rothman, Tony-Fukagawa, Hidetoshi: Géométrie et religion au Japon, [Geometria és vallás Japánban], Pour la Science, 249, Párizs, 1998.  július; Fukagawa, Hidetoshi-Pedoe, Daniel: Japanese Temple Geometry, [Japán templomi geometria], Charles Babbage Research Foundation, Winnipeg (Canada), 1989.

[6] Horiuchi, Annick: Les mathématiques peuvent-elles n’être que pur divertissement ? Une analyse des tablettes votives de mathématiques à l’époque d’Edoˇ[Nem lehetséges, hogy a matematika tiszta szórakozás? Az Edo-korszak matematikai tábláinak elemzése], Extrême-Orient, Extrême-Occident, 20, Vincennes-i egyetemi kiadvány, 1998. október.

[7] A következő példák Ascher, Marcia: Mathématiques d’ailleurs (nombres, formes et jeux dans les sociétés traditionnelles), [Matematika máshol (számok, formák és játékok a hagyományos társadalmakban], könyvéből valók, Seuil, Párizs, 1998. Több más példát is idézhetnénk a logika és a geometria területéről. Karine Chemla és Serge Pahault utószava (Ecritures et relectures mathématiques, [Matematikai írás és értékelés]) nagyon értékes elméleti fejtegetést tartalmaz magáról a matematikáról és az egyetemesség elméletei kérdéséről.

[8] Egy külső valóságra vonatkoztatva.

[9] Lásd Djebbar, Ahmed (interjúk Jean Rosmorduc-kel): Une histoire de la science arabe [Az arab tudomány története], Seuil, Párizs, 2001 ; Rashed, Roshdi : Histoire des sciences arabes [Az arab tudományok története], Seuil, Párizs, 1997.

[10] Galilei elmondása szerint elméleteinek inspirációját – ez a technikai fejlődés, amely lehetővé teszi a tudomány fejlődését is – a velencei arzenál munkásainak megfigyeléseiből merítette.

[11] Needham, Joseph (szerk.): Science and Civilization in China [Tudomány és civilizáció Kínában], Cambridge University Press, 1959.

*Joseph Needham (1990-1995) brit tudós, a kínai tudomány történetének szakértője – http://en.wikipedia.org/wiki/Joseph_Needham. Magyarul a Kriterion kiadó Korunk könyve sorozatában jelent meg könyve az 1970-es években (más magyarul megjelent művére utalást az interneten nem találtunk).

 


Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés