Tervnélküli Európa a Balkánon

2003 júniusában a Tesszaloniki csúcsértekezlet kifejezte az összes balkáni ország európai uniós csatlakozási „szándékát”. Hat évvel később a bővítési folyamat lényegében egy helyben toporog, s nem csak az Unió intézményi válsága, hanem mindenekelőtt a világgazdasági válság következtében. Miközben az EU integrációt már tíz éve, mint egyetlen politikai lehetőséget mutatták fel lehetőségként, aközben az érintett országok veszélyes zsákutcába futottak be.

 

 

balkanA 2003. június 19–21-i tesszaloniki európai csúcsértekezleten új földrajzi kifejezést találtak fel, a „Nyugat-Balkánt”, amely homályos algebrai képletet takar: „6-1+1”. Ez a képlet Jugoszlávia hat utódállamát, mínusz az Európai Unióba 2004-ben belépett Szlovéniát, plusz Albániát jelenti… A „Nyugat-Balkánt” ily módon megkülönböztették Romániától és Bulgáriától, amelyeknek gyorsabb európai uniós csatlakozást ígértek, ami 2007. január 1-jén meg is valósult.

Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Macedónia és Albánia azóta is sajátos helyet foglal el az európai várószobában. Időközben új állam született, Koszovó, amelyet azonban öt uniós tagállam (Spanyolország, Szlovákia, Románia, Görögország és Ciprus) még nem ismert el.

A Tesszalonikiben elfogadott szabályok egyértelműek voltak: a jövőbeni csatlakozás érdekében az érintett államoknak egész sor fontos reformot kellett elindítaniuk, hogy összhangba kerüljenek a „konvergencia-kritériumokkal”, mindenekelőtt az intézmények, a jogállamiság, a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harc, valamint a demokrácia tiszteletben tartása és az emberi jogok területén. Ezenkívül folytatniuk kellett gazdaságuk liberalizációját és teljes megnyitását a szabad verseny előtt.

További alapelvet jelentett, hogy az egyes országok helyzetét külön-külön vizsgálják, a brüsszeli Bizottság pedig fenntartja magának a jogot, hogy ítéletet alkosson az „európai jelöltek” előrehaladásáról. Minden egyes államnak van saját dossziéja, a Bizottság pedig évente készít jelentést róluk. A 2004-i „nagy bővítés” után, mely tíz államot foglalt magában (1), a legutolsó „csatlakozó csoport” Romániát és Bulgáriát jelentette.

Ekkoriban, az évezred első éveiben bizonyos optimizmus uralkodott. Úgy tűnt, a Balkán végleg felhagyott a háborúkkal, Horvátország 2000 januárjában demokratikus hatalomváltáson esett át, Szerbia pedig ugyanennek az évnek az októberében megszabadult Slobodan Milosević rendszerétől. Igaz, maradtak problémák, például Koszovóé, melyet az ENSZ 1999 júniusában a protektorátusa alá helyezett, vagy éppen Boszniáé, mely képtelen volt valódi államként működni és megújulni. Mindettől függetlenül eljött a demokratizálódás és az újjáépítés ideje. Egyes európai vezetők már „a Balkán debalkanizációját” emlegették.

Miközben a csatlakozás eme országok számára az egyetlen „természetes” perspektíva gyanánt jelent meg, az Unió egyre nagyobb politikai, gazdasági, sőt katonai felelősséget vállalt magára, például Bosznia-Hercegovinában, ahol a NATO Stabilizációs Erejének (SFOR) helyét 2004 decemberében az Európai Unió Erői (Eufor) vették át. Az Európai Újjáépítési Ügynökség (EAR) központi szerepet játszott Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban, mialatt a bilaterális vagy multilaterális segítségnyújtások sokasodtak. Minden tevékenység a néhány héttel a koszovói háború befejeződése után, 1999. június 30-án létrehozott Délkelet-európai Stabilitási Paktum keretében ment végbe. (2)

E rendkívül drága beavatkozások összessége kapcsolódott az integráció perspektívájához, amelynek első szakaszát a minden régióbeli országgal megkötött Stabilizációs és Társulási Egyezmények (SAA) jelentették. Azóta ez a folyamat leállt. Horvátország mindezt különös keserűséggel vette tudomásul: ő volt „az osztály legjobb tanulója” és sokáig hitt abban, hogy gyorsan integrálódhat.

 

Horvátország várakozik

k.balkn2004-ben megkapta a tagjelölti státuszt, 2005 októberében pedig megkezdődtek vele a csatlakozási tárgyalások. 2008. december 17. óta azonban nincs előrehaladás. Az történt, hogy Szlovénia vétót jelentett be megakadályozva ezzel Zágrábot abban, hogy 2009 decemberében lezárja Brüsszellel a „technikai” jellegű megbeszéléseket. Mindennek egy vitatott hovatartozású mikroszkopikus terület volt az oka, amely a két szomszédos országot az 1991-i függetlenné válásuk óta szembeállította egymással. (3) Ez a konfliktus a Piran-öbölbeli tengeri határok meghúzásáról szól. Szlovéniának csak egy szűk, 37 kilométer hosszú tengerpartja van az Adriai-tenger végében, beékelve az olasz és a horvát vizek közé. Ha a szárazföldi határokat kiigazítanák, ahogy Szlovénia kéri, akkor a Montego Bay-i tengerjogi egyezmény értelmében a kis ország közvetlen kijárathoz jutna a nemzetközi vizekre. (4) 1996-ban ugyan találtak egy megoldást, amit a szlovén parlament 2001-ben elfogadott, Horvátország azonban visszautasította. Azóta megsokszorozódtak az incidensek a vitatott térségben. A kérdés mindkét ország számára központi jelentőségű belpolitikai problémává vált, alkalmat teremtve arra, hogy kinyilvánítsák büszkeségüket és nemzeti identitásukat.

A szlovén vétót követően az Európai Bizottság megpróbált közbenjárni és 2009 januárjában felajánlotta egy döntőbizottság felállítását, amelynek az élére a volt finn államfőt, a 2008-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett Martti Ahtisaarit javasolták. Utóbbi nem sokkal később bedobta a törülközőt, az Unió pedig június 26-án úgy döntött, sine die elnapolja a horvát csatlakozási tárgyalásokat kijelentve, hogy a konfliktus „kétoldalú rendezést” igényel. Horvátország azóta nemzetközi bíráskodásra számít és az ügyet valószínűleg a hágai Nemzetközi Bíróság elé utalja.

 

Macedónia 2005 decembere óta szintén az Unió hivatalos tagjelöltje, csakhogy ez idáig a csatlakozási tárgyalások megkezdésére semmilyen dátumot sem helyeztek kilátásba. A Bizottság az ország továbbra is törékeny politikai helyzetével és a reformok elmaradásával indokolja mindezt, de mindenki tudja, hogyha Brüsszel zöld utat adna a Skopjéval való tárgyalásoknak, Görögország azonnal élne vétójogával. Athén egyébként már azt is ellenezte, hogy Macedónia a NATO tagja legyen, aminek 2009 áprilisában meg kellett volna történnie. Görögországnak már az ország nevével is baja van, szerinte ugyanis a „Macedónia” elnevezés kizárólag a hellén örökség része. (5) Emiatt Macedónia, amely – hogy ne zavarja Athént – arra kényszerül, hogy a nemzetközi szervezetekben a Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság elnevezést használja, 2008. november 17-én a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult.

A macedón–görög konfliktus egy uniós tagállamot és egy tagjelöltet állít szembe egymással. S mégis, az ország nevéről folytatott rendkívül nehéz tárgyalásokat, amelyek évek óta nem jártak semmilyen kézzelfogható eredménnyel, nem az Európai Unió irányítja, hanem az amerikai Paul Nimietz által vezetett ENSZ-bizottság.

Az integrációs folyamat leállásának politikai következményei azonnal éreztették a hatásukat. Horvátországban Ivo Sanader miniszterelnök 2009. július 1-jén benyújtotta a lemondását. Keveset fedett fel lépése okairól, csupán annyit mondott, hogy „sokkot kellene kiváltani” Horvátországban és Európában. A horvát politika régi motorosa 2003-ban került hatalomra és sikerült neki elindítania a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ), az 1990 óta egy rövid, 2000-től 2003-ig tartó szociáldemokrata zárójel kivételével végig hatalmon lévő nacionalista és konzervatív párt aggiornamentóját.

De ha Sanadernek sikerült is elindítania a horvát társadalom valódi modernizációját, nem sikerült kiterjesztenie teljesen a fennhatóságát a saját pártjára. Egy gyenge kompromisszumos figura, Jadranka Kosor vette át a miniszterelnöki tisztséget és a párt vezetését, valójában azonban a HDZ Vladimir Seks és Andrija Hebrang által vezetett keményvonalasai irányítják az országot.

Hebrang, akinek jó esélyei vannak arra, hogy 2010-ben köztársasági elnökké válasszák, sohasem rejtette véka alá a támogatását azoknak a horvát tábornokoknak, akiket háborús bűnök miatt kiadtak a volt Jugoszlávia ügyeivel foglalkozó hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak, (6), ahogy nem titkolta soha a Szerbiával való teljes kibéküléssel szembeni elutasítását, sem pedig az európai kilátásokkal szembeni szkepticizmusát. A zágrábi elemzők szerint Sanader lemondását kétféleképpen lehet megmagyarázni. A volt miniszterelnök bizonyára elvesztette a HDZ-n belüli hatalmi harcot, de egyúttal szembesíteni is akarta az Uniót a felelősségével a tárgyalások leállítása után. (7)

Macedóniában a NATO-csatlakozás kudarca és az uniós csatlakozási folyamat egy helyben állása a veszélyes nacionalizmus kiújulásával jár együtt. A Nikola Gruevski által vezetett jobboldali VMRO–DPMNE-kormány (8) úgy döntött, a görög blokkolásra provokációval válaszol: 2007-ben a skopjei repülőtér Nagy Sándor nevét vette fel, a Skopjét a görög határral összekötő új autópályát pedig II. Philipposz makedón királyról nevezték el. Az ország legtöbb városában hatalmas emlékműveket emeltek mindkét hős tiszteletére. Ez az „antik rögeszme” (9) elterjedt a közvéleményben, amelyet sokkolt a görög magatartás: sok-sok macedón számára Athén azzal, hogy megkérdőjelezte országuk nevét, nyelvét és népét, kihívást intézett nemzeti, kollektív és egyéni identitásuk ellen. Gruevski úgy döntött tehát, hogy „meglovagolja Nagy Sándor hullámot” hogy megtarthassa hatalmát, legalábbis rövidtávon. Teljesen más a helyzet a jelentős albán közösség esetében, amely az ország lakosságának egynegyedét teszi ki, azaz kb. ötszázezer főt.

Az albánok sohasem tanúsítottak teljes lojalitást az 1992-ben függetlenné vált macedón állam iránt; az ország 2001-ben polgárháborúba süllyedt. (10) Az ohridi béke-megállapodás, mely elindította az ország decentralizációját, csak részben elégítette ki az albán követeléseket, de a kisebbség egyre inkább elfogadta a macedón állam politikai kereteit, ahogy az látszólag az Unióhoz közeledett, főleg a tagjelölti státusz elnyerését követően. Azóta azonban semmilyen előrelépés sem történt, az albánok pedig alig éreznek vonzerőt egy kis elszigetelt ország iránt, mely a valódinak vélt ókori ősök nagyságának bűvkörében ringatózik. Megtörténhet, hogy egyszer csak ismét megkérdőjelezik az állam legitim voltát. Ismét hallgathatnak a nacionalizmus szirénhangjaira, már csak azért is, mert Koszovó függetlenségének proklamálása újraindította a vitát az albán nemzet lehetséges egyesítéséről. (11)

 

Az Unió szerepe

Ebbe a két konfliktusba, mely az egész térség törékeny egyensúlyát fenyegeti, és ahol Európa – elvileg – meghatározó politikai szerepet akar játszani, az Unió úgy döntött, nem avatkozik be, nem hallatja a hangját. A belső konszenzus szabályai egyébként mindig megakadályozták a görög nacionalizmus mérséklését. A Nemzetközi Büntetőbírósághoz való folyamodás világosan megmutatta az Unió ama képtelenségét, hogy érvényre juttassa saját döntőbíráskodását.

A szlovén vétó előtt Horvátország már megnyitott a csatlakozási tárgyalások harmincöt fejezetéből huszonkettőt, a Bizottság pedig szívesen emlegette a „horvát modellt” a régió többi országa számára. A jelenlegi blokkolás azonban olyan jelzést küld, mely a térség minden állama számára nyugtalanító lehet. Közvélemény-kutatások szerint az euroszkepticizmus egyre népszerűbb Horvátországban, miközben Szerbiában, Montenegróban vagy Albániában a közvélemény még mindig hatalmas többségben az integráció pártján áll. E lelkesedés szétporladása ugyanakkor kedvezhet a nyíltan Európa-ellenes nacionalista irányzatok újbóli előtérbe kerülésének.

2008 májusában Szerbia meglepetést okozott azzal, hogy többséget juttatott a Boris Tadić államfő vezette Európai Szerbiáért Koalíciónak, és csak a második helyre hozta be a Szerb Radikális Párt (SRS) nacionalistáit, akiknek az előretörésétől pedig tartani lehetett néhány hónappal Koszovó függetlenségének kikiáltása után. Ez a választás a szerb közvélemény legnagyobb részének ragaszkodását bizonyította az európai jövőhöz. Ahhoz, hogy ez az irány megmaradjon, további ígéreteknek kell valóra válniuk.

Belgrád tagjelölti státuszának folyamatát nem gátolja semmi, kivéve a Nemzetközi Büntetőbírósággal való együttműködés még mindig nem lezárt dossziéja! A 2000. októberi „demokratikus forradalom” óta Szerbia letartóztatta szinte az összes, háborús bűnökkel gyanúsított személyt, aki a területén tartózkodott. Közülük az utolsó és a legnagyobb visszhangot kiváltó letartóztatás Radovan Karadzić volt boszniai szerb vezetőé volt 2008. július 21-én Belgrádban. Mindazonáltal két vádlott még szökésben van, Goran Hadzić és Radko Mladić. Utóbbi valószínűleg szerb területen lehet, habár eddig ezt semmi sem erősítette meg, még a belgrádi hatóságok sem tudták kihallgatni.

Feltételezhető, hogyha a két menekülőt letartóztatják, semmi sem fogja többé akadályozni Szerbia hivatalos tagjelöltté válását. Igen ám, de egy fontos kérdést még nem tisztáztak: milyen határokkal fog Szerbia csatlakozni az Unióhoz? Vajon magában fogja-e foglalni Koszovót, mely február 17-én kikiáltotta a függetlenségét? E a kardinális kérdés a kapcsán a Bizottság kinyilvánította a „semlegességét”, kijelentve, hogy egy új állam elismerése nem az ő, hanem a tagállamok reszortja, amelyek viszont távolról sem egységesek.

Igazság szerint mindenki elismeri Szerbia, a régió legfontosabb állama stratégiai jelentőségét. Tartanak tehát attól az „egyenlőtlenségtől”, amit Horvátország gyors integrációja és Szerbia hosszú várakozása váltana ki. A horvát jelöltség blokkolása azzal a legfőbb előnnyel járhat, hogy időt nyernek vele, azt képzelve, hogy a Koszovó körüli ellentétek végül majd önmaguktól megoldódnak. Diplomatakörökben egyre gyakrabban azt suttogják, hogy a szlovén „intranzigens” magatartás a Piran-öböl ügyében nagyon is tetszhet az európai vezetőknek. Ez megmagyarázná azt, hogy Ljubljana „parancsra” cselekszik… Az „adjunk időt az időnek” politika értelmetlensége Bosznia-Hercegovina esetében már bebizonyosodott, amelyet a háború vége, 1995 óta kényszerítenek bele egy kártékony status quóba.

2009 júliusában, nyilván azért, hogy elhallgattassa a kétkedő hangokat, az Európai Tanács (12) megerősítette azt a döntést, melynek értelmében eltörlik a vízumkényszert Szerbia, Montenegró és Macedónia polgárai számára 2010. január 1-jétől. Vagyis ezek az emberek szabadon mozoghatnak a schengeni térségben – három hónapig, munkavállalási jog nélkül, amely előjog viszont a horvát állampolgárokat már megilleti. A vízumkényszernek ez az eltörlése erősen hasonlít valamiféle „vigaszdíjra”, miközben az integrációt tartósan lelassították. Ráadásul ez az intézkedés nem érinti Bosznia-Hercegovinát, Albániát és Koszovót.

 

És még mindig maradt három ország

Ez a három ország nem teljesítette azokat a szigorú feltételeket, amelyeket a vízumliberalizáció előírt a bevándorlási politika és a határellenőrzés, főleg pedig a biometrikus útlevél bevezetése, a kölcsönös elfogadásról szóló szerződések aláírása, a harmadik országból érkező illegális bevándorlók gyűjtőtáborainak létrehozása stb. terén. Legfőképpen nyilvánvaló migrációs kockázatot jelentenek: Koszovóban a lakosság több mint 60%-a fiatalabb 25 évesnél, az aktív korúak körében a munkanélküliség pedig meghaladja a 60%-ot. Ilyen körülmények között a „Nyugatra” indulás jelenti az egyetlen kilátást az ifjúság jelentős része számára. Ugyanez a helyzet Albániában, a vég nélküli politikai válság és a daytoni békeszerződés által létrehozott valószerűtlen intézményi lego által megbénított Bosznia-Hercegovina pedig még mindig képtelennek tűnik a legkisebb reform elfogadására is. (13)

A közvélemény felháborodott ezek miatt az európai döntések miatt, amelyeket „diszkriminatívaknak” minősített, egyesek pedig rámutattak, hogy a taccsra tett országokban közös vonás a muzulmán többség… Kevéssé valószínű, hogy ez a szempont valóban szerepet játszott volna az európai döntéshozatalban, de a helyi sajtó visszhangzik az ilyen fajta erősen demagóg kérdésektől: „Igazolható-e morálisan az, hogy a szerbeknek megadják az Európában való szabad mozgás jogát, miközben megtagadják ezt Srebrenica áldozatainak rokonaitól?” (14)

Koszovóban az albánok egyre inkább megértik, hogy a 2008 februárjában proklamált függetlenség nem egyenlő a tényleges szuverenitással, és hogy Európa kapui nem tárulnak szélesre. Ezt ők „árulásnak” érzik a függetlenség nyugati „keresztapái”, mindenekelőtt Franciaország és Nagy-Britannia részéről.

Az Eulex európai projekt 2008 decemberében indult útjára. Ez a „technikai” misszió elsősorban olyan meghatározó területeken van jelen, mint a rendőrség, az igazságszolgáltatás és a vámhivatal, „el kell kísérnie” Koszovó intézményeit a fejlődés útjára, miközben „semlegesek” maradnak a terület státuszával kapcsolatban, amelynek függetlenségét több európai ország nem ismeri el.

Ráadásul a munka elkezdését egy Szerbiával aláírt külön megállapodás is feltételezte, a „hatpontos terv”, amelyet az ENSZ és a misszió Belgráddal együttműködve kíván folytatni, főleg a szervezett bűnözés elleni harc vonatkozásában. Emiatt az Eulex a radikalizálódó albán lakosság dühének és frusztrációjának céltáblája lett: a Vetëvendosje („Önrendelkezés”) mozgalom augusztus 25-én a misszió gépkocsiparkját szétverte. Jellemző, hogy az a két ország, amely a nemzetközi ellenőrzés főképpen az Európai Unió által megtestesített legsúlyosabb formáit megismerte és most is viseli, Bosznia-Hercegovina és Koszovó pontosan az a két állam, amelyiknek az európai kilátásai a legbizonytalanabbak.

Mivel képtelen arra, hogy beszéljen az új, fenyegető konfliktusokról, s képtelen arra, hogy koherens koszovói politikát folytasson, az Unió teljesen lemondott a vezető szerepről, amelyet az évezred elejének „boldog éveiben” még magára akart vállalni. A politikai összefüggéstelenséggel párosul a gazdasági válság. A csőd szélén tántorgó államok egymás után fordulnak a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF): Bosznia 1,2 milliárd eurós kölcsönt tárgyalt le, Szerbia pedig 3,1 milliárdosat. Montenegró és Macedónia szintén az IMF-hez fordulhat. A nemzetközi szervezet feltételei azonban nem azonosak az Unióéval.

Miközben utóbbi a hangsúlyt a „jó kormányzás” kritériumaira helyezte prioritást adva a korrupció elleni küzdelemnek, az IMF csak egy valamihez ragaszkodik, a közkiadások lefaragásához. Szerbiában az állami alkalmazottak számát leszállították, a béreket pedig megnyirbálták: a csökkentés akár a 40%-ot is elérhette. Az alulfizetett rendőrök és orvosok elkerülhetetlenül rákényszerülnek arra, hogy ismét „baksist” kérjenek, holott ez a jelenség már-már kihalóban volt.

A válság azzal fenyeget, hogy lerombolja a folyamatban lévő félénk szociális „normalizálódást”. Szerbiában és Montenegróban két évtized óta először ismét lehetségessé vált, hogy az emberek a munkájukból megéljenek. Egy két fizetésből élő házaspár folyamodhatott banki hitelhez, ami most megint elképzelhetetlenné válik: bizonyos fizetések bejelentett csökkenéséhez járul a hitelek pénzromlással sújtott megdrágulása. A magát már-már összeszedő középosztályt az a veszély fenyegeti, hogy ismét elsodorja a válság, ahogy az 1990-es évek elején is tette a háborúk, a nemzetközi szankciók és a hiperinfláció segítségével. Ugyanakkor pontosan ezek a társadalmi rétegek ragaszkodtak leginkább az európai csatlakozás lehetőségéhez és juttatták hatalomra a demokratikus és „Európa-párti” erőket.

Stratégia és terv nélkül, a belső problémáitól kikészülve, a fontosabb kérdések többségében nem egyetértve az Unió nehezen fog tudni szembenézni a kirajzolódó új krízisekkel. Sokszor elmondták, hogy az Unió nem láthatta előre a jugoszláv konfliktus kirobbanását 1991-ben, mert még nem fejezte be politikai megszerveződését. Vajon az intézményi és a gazdasági válság ismét meg fogják akadályozni az Uniót abban, hogy vállalja a felelősséget?

 

* A szerző a Courrier des Balkans című folyóirat főszerkesztője. Laurent Geslinnel és Marylise Ortizzal közösen nemrég jelentette meg Bazars ottomans des Balkans

(Non Lieu, Paris, 2009.) című könyvét.

Fordította: Ferwagner Ákos

[1 ] Ciprus, Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia, Szlovénia.
[2] Ezt a paktumot 2008 elején felváltotta a jóval szerényebb célokkal és eszközökkel rendelkező Regionális Együttműködési Tanács.
[ 3] Ld. Conflit du golfe de Piran: la Slovénie bloque l’intégration européenne de la Croatie. Le Courrier des Balkans, http://balkans.courriers.info/spip.php?page=dossier&id_article=12676

[4] Joseph Krulic: Le problème de la délimitation des frontières slovéno-croates dans le golfe de Piran. Balkanologie, Paris, 2002.
[5] Nikos Kalampalikis: Les Grecs et le mythe d’Alexandre. L’Harmattan, Paris, 2007.
[6] Nagyjából egy tucat vádlottról vagy elítéltről van szó, köztük Mirko Noracról, Ante Gotovináról, Rahim Ademiről, illetve az elhunyt Janko Bobetkóról, aki nem sokkal a pere előtt halt meg.
[7] Davor Butkovic: La Croatie après la démission d’Ivo Sanader: l’aile dure reprend le contrôle du HDZ. Le Courrier des Balkans, 2009. július 2.
[8] Belső Macedón Forradalmi Szervezet – a Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja.
[9] Risto Karajkov: Macédoniens, qui sommes-nous? Le Courrier des Balkans, 2009. február 16.
[10] Les vrais enjeux de la crise macédonienne. Menace de nouvelles partitions dans les Balkans. Le Monde diplomatique, 2001. október.
[11] La boîte de Pandore des frontières balkaniques. Le Monde diplomatique, 2008. január.
[12] Az Európai Tanács az Európai Unió tagállamainak állam- és kormányfőit tömöríti, akiket elkísérnek a külügyminisztereik, ezenkívül tagja még az Európai Bizottság elnöke és a Bizottság egyik biztosa.
[13] La Bosnie-Herzégovine étouffe dans le carcan de Dayton. Le Monde diplomatique, 2008. szeptember.
[14] Gerlad Knaus – Alex Stiglmayer: Suppression des visas Schengen: les gagnants et les exclus. Le Courrier des Balkans, 2009. július 18.