Európa és a német hegemónia

Fenyegetődznek, kígyót-békát kiáltanak egymásra: a 2014-2020-as uniós költségvetési tárgyalások megosztják a tagországokat. Bár sokat beszélnek az angol kedvezményekről, de igazából az egész európai építmény recseg-ropog. Az uniós költségvetés csak a GDP 1 százaléka, így messze nem elég arra, hogy az Unió pozitívan válaszolhasson a déli országok szolidaritási kérésére. Most is, mint már annyiszor, a táncot Berlin vezeti.

 

angol képeslap 1914A díjazottak láttán – Menahem Begin, Henry Kissinger vagy Barack Obama – Gabriel Garcia Márquez azt mondta, hogy a Nobel-békedíjat át kellene keresztelni a „Nobel-háborúdíjjá”. Idén az elismerés talán kevésbé lett háborús jellegű, de mindazonáltal így is okot adhat a gúnyolódásra. A szerencsés választott az Európai Unió lett, melynek díjazása alighanem az önimádat Nobel-díjaként fog bevonulni az évkönyvekbe. Az oslói akadémiának ismét sikerült felülmúlni önmagát: hogy a következő évben ne okozzon túl nagy csalódást, talán az lenne a leghelyesebb, ha a díjat önmagának adományozná.

A Brüsszelnek és Strasbourgnak ítélt elismerés (melyek egyébként ádázul marakodnak a díj igazi címzettje szerepén) aligha érkezhetett volna kedvezőbb pillanatban. A XXI. század első éveiben az európai hiú kérkedés elérte eddigi legmagasabb fokát. Az Unió úgy tekint magára, hogy a brit történész, Tony Judt szavaival éljünk, mint „a társadalmi és politikai fejlődés egyetemes példaképére”, egy olyan civilizációs modellre, melyet az emberiség rajta kívül eső része egyértelműen csak irigyelni tud. Mindenesetre 2009 óta az euróválság gyötrelmei mintha kissé visszafogottabbá tették volna ezt az ájult csodálatot, de azért még nem tűnt el teljesen, mint azt az illusztris Jürgen Habermas iskolapéldája is mutatja.

A német filozófus legutóbbi munkája, az Európa alkotmánya[i], központi témája az, hogy „az Európai Unió válságát hogy értelmezhetjük a nemzetközi jog alkotmányos átalakulása fényében”, és kitűnő példa az értelmiség befelé fordulására. A szerző hatvan, igen nehezen emészthető oldalon hozzávetőlegesen száz referenciamunkát idéz, melynek a háromnegyede német szerzőktől való, mintegy fele magától a szerzőtől, vagy három közvetlen munkatársától. A maradék felhasznált irodalom kizárólagosan angolszász szerzők munkája. Ezek közül Habermas kitüntetett helyet biztosít (a referenciák mintegy harmadával) egyik csodálójának, David Held brit politológusnak, aki 2011-ben azzal vált szóbeszéd tárgyává, hogy meglehetős akadémiai jóakaratot tanúsított Moammer Kadhafi egyik fia iránt[ii]. Egy olyan tudományos elemzés esetében, mely az „európai közösség” apológiáját kívánja képviselni, azért kissé szélesebb spektrumon nyugvó referenciákat várnánk.         

Az így kiválogatott irodalmon alapuló fejtegetések sokat elárulnak a csak önmagával foglalkozó „európaiság” jellegéről. Még 2008-ban Habermas kemény kritikával illette a Lisszaboni szerződést, melyet azzal vádolt, hogy semmiféle javulást nem hoz az Unió demokratikus deficitjére, és képtelen felmutatni az európai népek számára egy pozitív erkölcsi és politikai jövőképet. A szerződés elfogadása azzal a következménnyel jár, hogy „továbbra is fennmarad a politikai elitet és az állampolgárokat elválasztó szakadék”[iii], írta a szerző. Európa kiszabadítására a mai üzleti és technokrata béklyókból a szociális- és adóharmonizálást, a katonai költségek megosztását és főleg egy közvetlenül megválasztott európai vezérkart érintő nagy népszavazás megrendezését javasolta, amely lehetőséget adna a kontinens számára „az ortodox neoliberalizmus útjának” elhagyására. A népakarat közvetlen megnyilvánulási formáját érintő meglepően forró lelkesedés láttán, amely iránt egyébként eddig a saját országában a filozófus semmiféle vonzalmat nem tanúsított, már gyanítani lehetett, hogy ha egyszer a Lisszaboni szerződés elfogadásra és ratifikációra kerül, Habermasnak nem sok gondot fog okozni, hogy csatlakozzon[iv].

 

A meghaladhatatlan mennyország

Ez a gyanúnk tökéletesen beigazolódott, sőt: Habermas lelkesen ünnepelte azt az ügyet, melyet nemrég még erősen kárhoztatott. A modernitás filozófusa pedig ma már azt bizonygatja nekünk, hogy a Lisszaboni szerződés nem hogy nem tartja fenn az elit és az állampolgárok közötti szakadékot, hanem épp ellenkezőleg, biztosítja az emberi szabadság példa nélküli fejlődését, megalapozza az egyénen és az állampolgárokon – nem pedig az államokon – nyugvó európai szuverenitást, nem más ez, mint az a ragyogó alapzat, ahonnan az eljövendő világ parlamentje fog kinőni. Lisszabon Európája a „civilizáció folyamatának” előre haladása, amely békéssé teszi az államok közti viszonyokat, az erőszak alkalmazását szigorúan az emberi jogok biztosítására korlátozza, megnyitja az idilli utat a nélkülözhetetlen – noha még tökéletlen – „nemzetközi közösség” jelene és a „kozmopolita közösség” holnapja között. Végeredményben az Unióban olyan közösséget ünnepel, melynek az a hivatása, hogy Földünk összes tévelygő lelkét a keblére ölelje.

Habermas tollán az elmúlt évtizedek európai önimádata nem hogy nem mérséklődik, de egyenesen az egeket ostromolja. Az, hogy a Lisszaboni szerződés az államokról szól, nem a népekről, hogy a nép tudta nélkül vagy éppen elutasítása ellenére kényszerítették ki (ez három népszavazáson is bizonyságot nyert), hogy fenntart egy olyan rendszert, amely egyre kevésbé méltó a rendszer alanyainak bizalmára, hogy nem az emberi jogok gyűjteményét foglalja törvénybe, hanem az érdekek konglomerátumát, és vajmi kevéssé törődik azzal, amikor szövetségesei országokat szállnak meg és ott embereket kínoznak: mindez semmi jelentőséggel sem bír az önimádat bamba kábulata szemében.      

Egyetlen egyén szellemi teljesítménye sem képes elérni a közösségi bölcsesség eredményét. Megszámlálhatatlan európai elismerés díjazottja, aki alighanem több kitüntetés birtokosa, mint a Brezsnyev-érában egy szovjet tábornok, Habermas kétségkívül részben éppen annak a fontosságnak az áldozata, melyet neki tulajdonítanak: ahogy az amerikai filozófus, John Rawls, úgy a nyolcvanas éveiben járó frankfurti professzor is egy olyan önmagába zárt intellektuális légkörben él, melyet csodálói és tanítványai alkotnak. Gyakran hasonlítják Immanuel Kanthoz, noha alighanem jobban emlékeztet Gottfried Wilhelm Leibniz mai alakváltozatára, aki homályos paradoxonok és rendíthetetlen eufémizmusok révén épít fel egy olyan elméletet, amelyben a pénzügyi dereguláció katasztrófái keverednek a felemelkedő kozmopolitizmus sugárzó fényével. Ebben a konceptuális keverékben a Nyugat, a demokrácia és az emberi jogok mind összeadódnak, hogy az emberiség számára elhozzák a meghaladhatatlan mennyországot.

Habermas egy speciális eset, elismertsége, és az elméletében kiemelt szerepet játszó nyilvánosság miatt is. Ugyanakkor messze nem ő az egyetlen, aki Európát a világ közepének képzeli, anélkül azonban, hogy a lehető legkisebb figyelmet is tanúsítaná lakosai valós élete és történelme iránt. Ezek után a közös pénz működési zavarai tényleg nem elegendőek ahhoz, hogy megtörjék ezt a betonalapot.

Felesleges ehelyütt részletesen szólni arról a zűrzavarról, amelybe az ún. euróválság taszította az öreg kontinenst, azaz a második világháború utáni legkomolyabb, legtartósabb recesszióról. A válság valódi okainak megértéshez közelebbről kell szemügyre vennünk a mélyben zajló folyamatokat. Egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy a válság két egymástól független jelenség találkozásának eredőjeként jött létre.

Az első jelenség a pénzügyi szektor túlburjánzása és térnyerése a nyolcvanas évek elejétől, majd a piacok által felpumpált fiktív tőkebuborék kipukkadása. A jelenség mögött ott találjuk a tőke hosszú távú ciklusát, amelyben a nemzetközi verseny hatására csökkent a reálgazdaság nyereségessége, és évtizedről évtizedre lassult a gazdasági növekedés. Ennek a visszaesésének a mechanizmusait igen nagy részletességgel írja le Robert Brenner, a kapitalizmus 1945 utáni történetével foglalkozó impozáns munkájában[v]. A tőkének a politikai hatalom felett érvényesülő egyre kényszerítőbb kontrolljának – ami együtt járt az magán- és államadósságok exponenciális növekedésével – elkerülhetetlen logikáját Wolfgang Streeck foglalja össze legutóbbi munkáiban[vi]. Az amerikai gazdaság utóbbi évtizedei példaszerűen mutatják a jelenséget, de természetesen más gazdaságok is befutották ezt a röppályát.

Mindeközben Európában lezajlott egy másik folyamat is a német egyesüléssel, majd a Berlin nyomására létrejött maastrichti monetáris unióval és stabilitási paktummal. Az Unió monetáris politikáját – ha lehet ezt mondani – egyszemélyi felelősséggel határozza meg az Európai Központi Bank (EKB), melynek működési elvei egyenesen Friedrich Hayek ultraliberális elképzeléseit tükrözik: a teljhatalmú EKB nem tartozik beszámolóval sem a választóknak, sem a kormányoknak, egyetlen célja van mindössze: az árak stabilitásának biztosítása. Az eurózónán keresztül polipszerűen behálózza az egész (immár a főleg az olcsó munkaerőt szállító keleti országokra is kiterjedő) kontinens gazdaságát.

Az újraegyesülés költségeire és a növekedési ráta ebből következő hanyatlására hivatkozva a német tőkének sikerült keresztülvinnie a bérek drasztikus csökkentését, amelybe végül is, a gyártás Szlovákiába, Lengyelországba, vagy más országokba való elköltöztetésével való fenyegetés hatására, a szakszervezetek is beleegyeztek. A mediterrán Európát érintő következmények előre láthatók voltak, nincs benne semmi meglepetés. A magas termelékenység és a csökkenő munkaköltségek kettős pozitív hatása alatt a német exportorientált ipar versenyképesebb lett, mint valaha, és egyre nagyobb szeletet hasított ki az eurózóna közös piacából. Az eurózóna perifériáján pedig a „német-modell” okozta piacvesztést mesterségesen próbálták kompenzálni az alacsony kamattal felvehető hitelekkel, egyébként a Brüsszel és Berlin által diktált monetáris filozófiának megfelelően.

 

Nincs nemzeti sorsközösség

Amikor 2008 végén az amerikai pénzügyi válság (amely valójában a túlpörgetett pénzügyek válsága) elérte Európát, a déli államok által felvett hitelek visszafizethetősége hirtelen erősen kérdésessé vált, és ez csoportos államcsőddel fenyegetett. Azonban amíg az Egyesült Államokban hatalmas mennyiségű közpénzt zúdítottak a csőd felé menetelő bankokra, biztosítókra és egyéb bajba került óriáscégekre – amelyek így pénzügyileg helyrerázódtak – és a FED, az amerikai Központi Bank pénznyomdája példátlan sebességgel üzemelt, hogy serkentse a keresletet, addig az eurózóna a saját korlátaiba ütközött.

Egyrészről az EKB saját szabályai egyszerűen megtiltották számára, hogy egy tagállam hiteleit felvásárolja. Másrészről az ún. Schicksalsgemeinschaft (a szociológus Max Weber kifejezése a „sorsközösségre”) kiáltó hiánya illuzórikussá tette egy az egész közösség számára kiutat jelentő gazdaságpolitika bevezetését. A Max Weber-i nemzeti sorsközösség értelmében a nemzet vezetői, végső soron a kormány érdekében áll egy szolidáris politika kialakítása, az elit nem szakadhat el teljesen a vezetettek követeléseitől. Amennyiben egy kormány nem veszi figyelembe a polgárok alapvető szükségleteit, akkor épp a vezetők fizetnék a legnagyobb árat ezért a hibáért. De az európai föderalizmus képzelt világában nincs helye egy ilyen mély szolidaritásnak, és ezért nem került sor olyan „uniós hozzájárulásra”, a déli országok javára, amely az Egyesült Államokban természetes volt.  

Épp ezért, amikor a válság megérkezett, az eurózóna nem támaszkodhatott olyan szociális intézkedésekre, melyek képesek lettek volna arra, hogy egy kis időre levegőhöz juttassák a leginkább sújtott társadalmi rétegeket, sőt éppen ellenkezőleg, a leghatalmasabb tagország, Németország politikai befolyása tovább nőtt, mivel ő állt ellen legjobban a válság pusztításainak. Így történt, hogy Németország az ún. északi országok koalíciója élén képes volt a legsebezhetőbb déli országokra rákényszeríteni olyan drákói megszorító programokat, amelyek a saját állampolgárai számára elképzelhetetlenek lettek volna. Ezek a déli országok annál is könnyebb célpontot nyújtottak, hogy immár lehetetlen volt számukra a valutájuk leértékelése, hogy ezzel tegyék exportjukat vonzóbbá.

A „kis országok” hatalmas nyomásnak kitett kormányai dőltek, mint a bábuk. Írországban, Portugáliában és Spanyolországban a válság kezdetén fennálló parlamenti többségeket elsöpörték az új választások, noha persze a sors iróniája, hogy ezek az új kormányok népeikre még keményebb megszorító intézkedéseket kényszerítettek, mint elődeik. Olaszországban még választásokra sem volt szükség: Silvio Berlusconi minden hitelét elvesztette, és a külső nyomás segítségével egy technokratákból álló kormány jött létre. Görögországban Berlin, Párizs és Brüsszel segítette a hatalomba az ő diktátumaikat végrehajtó rezsimet: itt a helyzet az 1922-es osztrák állapotokra emlékeztetett, amikor is a francia-angol antant Bécsbe kinevezett főmegbízottja, a Nemzetek Szövetsége zászlaja alatt, felügyelte, ahogy Ausztria eleget tesz a győztesek igényeinek. Erre a posztra Rotterdam reakciós polgármesterét szemelték ki, Alfred Zimmermannt, aki arról volt nevezetes, hogy ellenezte Hollandia azon kísérletét, hogy támogassa az 1918-as német demokratikus forradalmat. Egészen 1926-ig maradt Bécsben a főkomisszári posztján, ahol is arról a határozottságáról volt híres, hogy „egyre több és több megtakarítást, több áldozatot követelt a nép minden rétegétől”, arra kötelezve az osztrák kormányt, hogy „a lehető legalacsonyabb szinten stabilizálja a költségvetést”[vii].

Minden országban, ahol megpróbálták visszaszerezni a hitelezők „bizalmát”, a bevetett módszerek eredménye a szociális kiadások csökkentése, a piacok liberalizálása és a közjavak privatizációja lett: egyszóval a liberális doxa állandó receptjei, kivételesen az adóprés tízszeresével megerősítve. Most pedig, ráadásként, Berlin és Párizs, hogy állandóvá tegye ezt a sokkterápiát, sikeresen kierőszakolta, hogy az eurózóna tizenhét tagállamában az alkotmányban rögzített kötelezettséggé vált fenntartani a költségvetési egyensúlyt. Az Egyesült Államokban ez az állítólagos „költségvetési aranyszabály” sokáig teljesen extravagáns és őrült jobboldali dolognak tűnt, mintha törvénybe iktatnák, hogy mostantól mindenkinek fél lábon kell járnia.

 

Különleges szárnysegédi kapcsolat

Az ún. „trojka”[viii] nagy bölcsei által 2011-ben javasolt gyógymódok távolról sem hoztak megoldást az eurózóna bajaira. Az államadósságok visszafizetésének időbeli széthúzása nem hozta vissza a válság előtti békeéveket: bizonyos becslések alapján a bankok kétes követeléseinek összege elérheti az 1300 milliárd eurót. A problémák mélyebbnek, a gyógyítók tudása csekélyebbnek, a gyógymódok hamisabbnak bizonyultak, mint ahogy az irányító körök egyáltalán feltételezni merik. Jóllehet a csődveszély nem múlt el, a német kancellárasszony, Angela Merkel, és a Franciaországot akkoriban vezető Nicolas Sarkozy által sebtében összeeszkábált átmeneti megoldásokról bármikor kiderülhet, hogy alapvető problémákkal küszködnek.

Persze az is igaz, hogy a német-francia viszony sohasem a kiegyensúlyozottságáról volt híres. Ahogy még a válság előtt írtuk: „nem lehet kizárni, hogy a német politika brutálisabban akarja majd az érdekeit érvényesíteni, nem miniszteri bársonyszékből, vagy a Központ Bank igazgatótanácsából, hanem közvetlenül a piacokon.”[ix] Németország felelőssége tagadhatatlan: az alacsony bérek és az exportinvázió nem sok esélyt adott az Unió kisebb országainak. Ugyanakkor Németország diktálta a legelszántabban a megszorítási politikák bevezetését, vagyis ő kényszeríti ki, hogy a válságot a leggyengébbekkel kell megfizettetni. Ebben az értelemben új európai hatalmi helyzet alakult ki, a német hegemóniát most először érvényesítették – közvetlenül.

Németország minden szegletéből hallani ma, hogy Berlinnek nyíltan vállalnia kellene az Unióban a leadership szerepét. A legbefolyásosabb értelmiségi folyóirat, a Merkur címlapján a jogász Christoph Schönberger fejtegeti, hogy Németországnak küldetése, hogy teljes egyértelműséggel gyakorolja hegemóniáját. A szerző nem mulasztja el hozzátenni, hogy mindennek természetesen semmi köze sincs „a Gramsci-féle szánalmas antiimperialista szlogenekhez”, amelyek diktatúraként bélyegzik meg az efféle hegemóniát. Ennek a hegemóniának, szögezi le a szerző, kizárólagosan alkotmányos jelentése van, ahogy ezt egy évszázaddal ezelőtt Heinrich Triepel definiálta: egy hatalmas ország által ellátott irányító szerep egy föderációs rendszeren belül, ahogy ezt például Poroszország betöltötte a XIX. század végi német birodalmi föderációban[x].

Az Európai Unió alapvetően nem különbözne egy ilyen rendszertől, hisz az végeredményben nem más, mint kormányközi konzorcium, amelynek az Európai Tanács párnázott irodáiban hozott döntései szükségszerűen kerülik meg az indiszkrét közvélemény érdeklődését. Csak bolondos elmék vagy a tudományos-fantasztikus irodalom rajongói gondolhatják komolyan, hogy „a földhözragadt intézmények súlyától megszabadult demokrácia kék virága”[xi] valaha is kivirágozhat Európában.

Mivel az Európai Tanács különböző nagyságú, és hatalommal bíró nemzeteket tömörít, ezért, folytatja Schönberger, irreális lenne azt gondolni, hogy ott a nemzetek az egymás közti egyenlőség alapján tudnának tárgyalni. Ennek következtében, a legfontosabb, legnépesebb és a leggazdagabb államnak kell betöltenie azt a szerepet, hogy létrehozza az országok közti kohéziót, és vezesse a csoportot. Európának szüksége van a német hegemóniára, Németországnak pedig a továbbiakban nem kell korlátoznia magát jogai gyakorlásában. Franciaországnak is felül kell vizsgálnia igényeit, hiszen nukleáris arzenálja, illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagsága sokat veszített jelentőségéből. Németországnak, összegzi gondolatait a szerző, úgy kell kezelni Franciaországot, ahogy Otto von Bismarck kezelte Bajorországot: bürokratikus és szimbolikus előnyökkel kell kényeztetnie[xii].

Vajon elfogadja-e Franciaország a II. birodalom Bajorországának szerepét? Majd meglátjuk. Közismert Bismarck véleménye a bajorokról: „félúton állnak egy osztrák és egy emberi lény között”. Még Sarkozy idejében, látva a Párizs és Berlin között időnként kitörő büszkeségi versenyt, az analógia talán nem is tűnt légből kapottnak. Ma azonban már egy másik párhuzamot juttathat eszünkbe a helyzet: a francia politikai osztály egyre idegesebb kísérlete, hogy mindenben hűségesen kitartson a német modell mellett, inkább a britek különleges szárnysegédi kapcsolatát idézheti fel bennünk, amellyel az Egyesült Államokhoz kötődnek.

Fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy vajon meddig tarthat még ez a teljes francia alávetettség anélkül, hogy a legkisebb tiltakozást is kiváltaná. A Bundestag CDU/CSU parlamenti frakciója vezetőjének, Volker Kaudernek a diadalittas megállapítása, hogy „ma már egész Európa németül beszél”, aligha segít megnyugtatni Németország partnereit. Persze nagyon is igaz, hogy elsősorban a példátlanul aránytalan francia választási rendszer miatt, egyetlen államnak sincs annyira konformista politikusi osztálya, mint Franciaországnak. És illúzió azt remélni, hogy François Hollande keményebben fogja védelmezni országa gazdasági és stratégiai érdekeit. Viszont nincs még egy olyan ország, ahol a közvélemény és hivatalos álláspontok közötti szakadék annyira széles lenne, mint Franciaországban. És a közeljövőben nem érdemes arra számítani, hogy sikerülne betemetni ezt az árkot.

Francois Hollande lényegében ugyanúgy jutott hatalomra, ahogy Mariano Rajoy Spanyolországban: inkább köszönheti a kedvező körülményeknek, mint a valós választói akaratnak. Amikor megszorító politikája érezteti majd hatását, várhatóan hasonlóan élénk elégedetlenséggel fog találkozni, mint spanyol kollégája. A mai neoliberális európai rendszerben, amelynek a francia elnök tulajdonképpen csak helyi intendánsa, egyedül Görögországban lehettünk tanúi valódi, nagy formátumú népi ellenállási hullámnak. Ettől ma már Spanyolország sem áll messze. De Európa többi országában az elit még nyugodtan állíthatja, hogy nem látja a bajokat.

Nincs biztos recept. A legkeményebb megpróbáltatások sem biztos, hogy lázadáshoz vezetnek, lehet, hogy épp fordítva, az emberek megdermedve várják a vihar elmúlását. Ezt legjobban az orosz nép passzivitása bizonyítja a Borisz Jelcin alatti borzalmas időkben. Noha az európai népek kevésbé vannak hozzászokva az ilyen megpróbáltatásokhoz, ha az életkörülményeik még tovább romlanak, a türelmük hirtelen könnyen elfogyhat. Egy európai szociális robbanást illető minden jóslás persze a lehető legbizonytalanabb alapokon nyugszik, talán csak egy dolog biztos: még akkor is, ha az euróválság nem a legszegényebbeket érintené elsősorban (noha ez sajnos igen valószínűtlen feltételezés), a jelen és a jövő gazdasági helyzetének hátterében továbbra is igaz marad, hogy a belső fizetőképes kereslet szűk, és ez alapjaiban fojtja meg a növekedést.  

 

A szerző Perry Anderson történész, A régi-új világ, avagy egy amerikai segéderő sorsa (Agone, Marseille, 2011.) című esszé szerzője.

Fordította: Balázs Gábor



[i] Habermas, Jürgen: Zur Verfassung Europas, Suhrkamp, Frankfurt, 2011.

[ii] David Held volt Saif Al-Islam Kadhafi doktori disszertációjának vezetője a londoni Gazdasági és Politikatudományi Főiskolán (LSE). A líbiai állam vezetőjének a fia azután kapta meg a doktorátusát, hogy az apja által vezetett alapítvány másfél millió font adományt juttatott az LSE-nek. Később az is kiderült, hogy Saif Al-Islam Kadhafi dolgozata, mely egyébiránt a „civil társdalom szerepe a világkormányzás demokratizálásának folyamatában” témát elemezte, egy primitív plágium eredménye. A kirobbant botrány hatására David Heldnek el kellett hagynia az LSE-t.

[iii] Habermas, Jürgen: Ach Europa. Kleine politische Schriften, Suhrkamp, Franfurt, 2008.

[iv] Habermas 2005-ben szenvedélyesen vett részt az európai alkotmányról szóló francia népszavazási kampányban, miközben egy szót sem szólt arról, hogy Németországban meg sem kérdezték a népet erről a kérdésről.

[v] Vö. Brenner, Robert: The Economics of Global Turbulence [A gazdaság a globális válságban], Verso, New York, 2006. A történet folytatásához a 2008-as válságig, vö. Brenner, Robert: L’économie mondiale et la crise americaine [A világgazdaság és az amerikai válság], in: Crise financiere globale ou triomphe du capitalisme? [Globális pénzügyi válság avagy a kapitalizmus diadala?], Agone, 49. szám, Marseille, 2012. Lásd még: New Left Review, 54. szám, London, 2008 november-december, 49-85 old., ahol Brenner, és az angolszász világ olyan európai és japán szakértői, mint Nicholas Crafts, Michel Aglietta és Kozo Yamamura által rendezett szimpózium tanulmányait olvashatjuk.

[vi] Streeck, L. Wolfgang: La crise de 2008 a commencé il y a quarante ans [A 2008-as válság negyven éve kezdődött], Le Monde diplomatique, 2012. január.

[vii] Gulick, Charles: Austria from Habsburg to Hitler [Ausztria a Habsburgoktól Hitlerig], Berkeley, 1948., I. kötet, 700. old.

[viii] Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap

[ix] Vö. Anderson, Perry: Le Nouveau Vieux Monde [A régi-új világ], Agone, Marseille, 2011.

[x] Schönberger fontos inspirációs forrásának számító Triepel nem csak Bismarck lelkes rajongója volt, hanem 1933-ban „legális forradalom”-ként üdvözölte Hitler hatalomra jutását, és a Führer dicsőítésének szentelte a hegemónia jogi működéséről szóló munkájának utolsó fejezetét. Úgy ítélte meg, hogy Ausztria és a Szudéta-vidék Németországhoz való csatolása végre megvalósította a német álmot egy valóban egységes német államról (Die Hegemonie. Ein Buch von führenden Staaten, Kohlhammer, Stuttgart, 1938, 578 old.).

[xi] A költő Novalis sorai a „kék virágról”, mint a végtelenség felé ácsingozó emberi aspiráció metaforájáról, közmondásszerűen népszerűek Németországban.

[xii] Schönberger, Christoph: Hegemon wider willen. Zur Stellung Deutschlands in der Europaischen Union, Merkur, 752. szám, Stuttgart, 2012. január.


Hozzászólások   

0 #2 Anyiszonyan Klára 2013-01-26 17:30
Gais hozzászólásának már rögtön az első mondata hibás. Tudniillik az Uniót a tőke hívta életre, nem európa népei, nyilván saját érdekeinek megfelelően.
0 #1 gais 2013-01-26 13:10
Ez Unió már nem az amit az alapítók megálmodtak. Hosszú keserves munkával sikerült annyira elrontai amennyire csak lehetett. Jellemző, hogy a tagoarszágok állampolgárai gyarmatosítást emlegetnek, sőt az is, hogy jelenleg pártok uralják az EU parlamentet (pártszövetsége k), de az állampolgárokna k nincs egy közös (pártokon kívüli) platformja. Javasoltuk (cicil szervezet!), hogy állítson fel egy nonprofit civil szervezeti központot az EU, de neg sem hallgattak bennünket.
Az EU és bankaj nagyben hozzájárult a világválsághoz, annak feloldását csak a régi megbukott eszközökkel próbálta ellensúlyozni, amitől az még tovább mélyült.
Nem sorolom az EU hibáit, de ennyi is elég ahhoz, hogy ne értsem miért kapott az EU Nobel díjat.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés