Létezett-e a Német Demokratikus Köztársaság?

A berlini fal leomlása egy évvel megelőzte az NDK megszűnését. A Német Demokratikus Köztársaságot 1949-ben alapították, 16 millió lakosa volt és Nyugat-Németország teljesen bekebelezte. Azóta az „emlékek hidegháborúja” helyettesíti a blokkok hidegháborúját. Jaj a legyőzöttnek! Múltjából semmi sem marad.

 

k-ny_nemetMájusban zárult le az a német parlament által kiírt országos pályázat, amelyen minden művész és építész indulhatott. A projektfelhívás „az egységet és a szabadságot” jelképező nemzeti emlékmű megalkotására vonatkozott. A pályázat teljes kudarccal végződött: a több mint ötszáz beérkezett pályázati anyagból egy sem felelt meg. „Hogy ennyire  nehéz egységesítő jelképet találni, Németország történelmi problémája” – állapította meg Enzo Traverso történész, aki most egy szemeszter erejéig a Berlini Szabadegyetemen tanít. – „Németország nagy ország, nagy kultúra, nagy szerepet játszott a történelemben, de nincs pozitív mítosza, és kénytelen állandóan negatívan definiálni önmagát. Ha mégis pozitívan határozza meg önmagát, azt a szupranacionális térben teszi. Az identitás-meghatározásnak ezt a keresését, mely nem etnikai-kulturális jellegű, az alkotmányos patriotizmus[1] fogalmában fedezzük fel.”

Traverso azt mondja, megdöbbentette „az a Berlinben nagyon erősen érzékelhető ellentét, amely Németország zsidó múltjának rögeszmés visszaszerzése és ezzel párhuzamosan a keletnémet múlt, az NDK történetének eltörlésére vonatkozó ugyancsak elszánt törekvés között húzódik”. Ez a német társadalom emlékezetében tátongó szakadék– teszi hozzá – „Berlin központjában két helyen is szemmel látható: egyrészt a hatalmas holokauszt-emlékműnél, amely azt jelzi, hogy Németország nem akarja elfelejteni a népirtást, másrészt pedig az NDK egykori Köztársasági Palotájának hatalmas üres telkén”. Egyfelől betömnek egy emlékezeti lyukat, a holokauszt elutasítását, másfelől egy újabb emlékezeti lyukat kreálnak, akár úgy, hogy egyszerűen bontanak vagy rombolnak, akár úgy, hogy Régine Robin szavaival „múzeumosdit játszanak”.[2]

Az elmúlt húsz évben végbement volna egyfajta „emlékezeti hidegháború”? Vagy inkább ez az egész folyamat beilleszkedik egy szélesebb folyamatba: egy Németországban sokkal régebbinek számító hagyományba, a korábbi korok eltörlésének tradíciójába? Robin szerint ebben az országban létezik a „damnatio memoriae[3] hagyománya, a hatása azonban területenként változik. „Miközben Németország lerombolja a Köztársaság Palotáját, a világbajnokságra felújítja a náci olimpiai stadiont. Ez pedig egyáltalán nem zavarja – állapítja meg a québeci írónő. – Sértetlenül megtartja Speer[4] – Hitler építésze – lámpaoszlopait a városban, ugyanúgy, ahogy a bombatalálatokat kapott náci épületek többségét, miközben gyakorlatilag szisztematikusan lerombolja az NDK épületeit még az Alexanderplatzon is. Az NDK totális törvénytelenítése zajlik. Azt szeretnék, hogy az NDK Németország történetében zárójelben legyen, hogy ugyanolyan szégyen legyen, mint a Harmadik Birodalom. Semmi sem maradhat fenn: a himnusznak, a zászlónak, a jelképeknek, a hősöknek, az utcaneveknek, az épületeknek, az iskolai tankönyveknek, az egyetemi tanrendeknek mind-mind el kell tűnniük.”

Ez azonban nem könnyű. Ha egyszer a fal megmaradt darabjait zománcfestékkel festették le, hogy emlékeztessenek a lerombolására, hogyan lehet ugyanakkor eltörölni mindazt, ami azelőtt volt? Végül már nem fogjuk tudni, miért állították fel. És elfelejtjük azt is, hogy a fellázadt nép húsz évvel ezelőtt a Coca-Colán és a szupermarketeken kívül másról is álmodott.

A fal mögött… 17 millió ember számára itt zajlott az élet. Ezt pedig egy csettintéssel nem lehet eltörölni, főleg nem úgy, hogy az egészet bukott alternatívaként mutatják be nekik. Senki sem akarja visszahozni az NDK-t, a többség azonban még mindig, húsz év múltán is pozitívan viszonyul hozzá, amint azt az „ostalgia” továbbélésére vonatkozó vizsgálatok is bizonyítják: a keletnémetek 63%-a szerint a Kelet és Nyugat közötti különbségek még mindig jelentősebbek, mint a közös jegyek.[5] A szeptemberi szövetségi választások eredménye is ezt tükrözi. A keresztény-demokrata unió és a liberális demokrata párt szövetsége (CDU-FDP) többséget szerzett az ország minden részében kivéve a volt NDK területét, ahol a nem szavazók magas aránya mellett, kisebbségben maradt.

Az építészeken kívül mások is tiltakozni kezdenek az ellen, hogy az egykori demokratikus köztársaság területén megfigyelhető, hogy eltűnik a lényeg. Például Philipp Oswald, a dessaui Bauhaus Alapítvány igazgatója, aki felemelte szavát Berlin központjának a Spree és az Alexanderplatz közötti – középkori stílusú – újjáépítési tervek ellen. El kell mondani, hogy itt található Karl Marx és Friedrich Engels híres szobra, mely néhány nehéz felfogású ember számára elviselhetetlen maradvány.

„A nyugatnémetek inkább Toszkánával vagy a Balári-szigetekkel szerettek volna egyesülni”

A szövetségi Németország alkotmányának 1949-i elfogadása 60. évfordulója alkalmából májusban és júniusban kiállítást rendeztek a Martin Gropius Bauban, a volt iparművészeti múzeumban „60 év – 60 alkotás” címmel, amelyet a szaksajtó egy része „a győztesek művészeteként” aposztrofált[6]: minden, az egykori NDK-ban készült festményt vagy szobrot egészen egyszerűen kizártak a kiállításról. A szelekció a csúcsát Wolfgang Mattheuer festő műveinek kiválogatásával érte el: azzal, hogy csak az 1989 utáni műveit válogatták be, a kiállítás szervezői azt sugallták, hogy „valódi” művésszé csak a fal leomlása után vált, holott az volt már korábban is. A hatvan alkotás az alkotmány 5.3. cikkelyének illusztrációja kívánt lenni, mely szerint „a művészet szabad”. Azt az erkölcsi igazságot hirdették meg, hogy a diktatúra alatt nem lehetséges a művészi alkotás.

Christoph Hein író szerint, aki nyilvánosan utasította vissza a meghívást a megnyitóra, ez a kiállítás „a német–német álegyesítés” tényleges állapotát jelképezi. Úgy véli, rosszul látjuk az egyesítés kérdését: „Csak a keletiek akarták az egyesítést. A nyugatiak számára Németország az Elbánál véget ért, amely az ő felfogásukban az orosz határt jelentette, nem pedig egy másik Németország határát. A nyugatnémetek inkább a Toszkánával vagy a Balári-szigetekkel való egyesítésről álmodozhattak, nem pedig az NDK-ról, amelyről semmit sem tudtak.” Amikor arra terelődik a szó, hogy a németek milyen nehezen találnak egységszimbólumot, Christoph Hein tűzbe jön: „Egységszimbólumból nagyon is sok van! Ez a kiállítás is az. A németországi szegénység adatai pedig egy másik hatalmas jelkép! A fizetések, a munkahelyek, a nyugdíjak egyenlőtlen eloszlása, ezek a hatalmas szimbólumok!”

Könnyedén folytathatnánk ezt a felsorolást, amit konkrét példákkal illusztrálhatnánk és nem feledkezhetünk meg a maffiáról sem, amelynek a kalábriai ága időközben kiterjesztette fennhatóságát Erfurtra, Lipcsére, Eisenachra.[7]

Thomas Heise új filmje, a Material (Építőanyag)[8] olyan felvételeket gyűjt csokorba, amelyeket az 1980-as évek végétől 2008 közepéig forgattak az NDK-ban és az egységes Németországban. A film címe az is lehetne: Ami megmaradt. „Ami megmaradt, lefoglalja a gondolataimat. Ezek a képek állandóan új kapcsolatba lépnek egymással. Mozgásban maradnak. Az építőanyag befejezetlen. Abból áll, amit megőriztem magamban. Az én képem.” Egyúttal kísérlet is az elmúlt húsz év mérlegének megvonására.

Mottó gyanánt Heise a következő mondatot írta fel: „A történelmet hosszúkás alakban képzelik el. Pedig inkább halmot, kupacot formáz.” Ez is egy módja annak, hogy jelezzük, a történelem nemcsak egymás utáni lépésekből áll, hanem előre- és visszalépésekből, fellendülésből és visszaesésből, láthatóból és láthatatlanból is. Ezt az eredeti dokumentumokban gazdag művet nem úgy készítették, mint egy magyarázó kommentárokkal ellátott dokumentumfilmet. A rendező hagyta, hogy a képek töredezett montázsban ütközzenek össze. A nézőnek a sorok között kell olvasnia, a szavak, sőt a képek között kell hallania, ahogy azt egy egész nép megtanulta. Ezek a töredékek gyakorlatilag azokat a pillanatokat mutatják, amikor közvetlen kapcsolatok alakultak ki, mint például a rabok és az őrök közötti csereberét egy meghirdetett amnesztia pillanatában, vagy a keletnémet kommunista párt aktivistái és vezetőik közötti beszélgetéseket.

Heise kétségbe vonja, hogy „korhadt dolog húzódik meg az események elbeszélésében”. Emlékeztet például arra, hogy amikor a Tienanmen téri tüntetésre emlékezve a felvonulók azt kiabálták, „Egy nép vagyunk”, nem a nyugatnémetekre gondoltak, ahogy később elhitetni próbálták, hanem a tüntetést körbevevő rendőrökhöz szóltak. „Ez az a realitás, amit el akarnak törölni – mondja –, azt a pillanatot, amikor az emberek kiálltak az első sorba, hogy a saját érdekükben lépjenek fel. Ebből az emlékből nem kérnek. Ünnepeljük a fal leomlását, de azt a tényt már nem, hogy egy nép szuverénnek nyilvánította magát a hatalmi vákuummal szemben, sem azt, ahogy ennek következtében nem újraegyesítés, hanem annexió történt, a rend helyreállítása és az utópiák elpusztítása. A szövetségi köztársaság nem engedheti meg egy szuverén nép létezését Németország egyik részén; Németország akkor nem maradhatna fenn. A fal azért nyílt meg, hogy megakadályozzák a forradalom kirobbanását.”

A letörlés, a háttérbe szorítás nemcsak a politikát, a kultúrát és a jelképeket érintette: az NDK egész ipari, technikai és tudományos infrastruktúráját megsemmisítették. Edgar Most közgazdász ma is dühöng emiatt és még mindig Helmut Kohl kancellárt hibáztatja azért, mert tudatosan döntött így, választási okokból. „Az átváltási arányt úgy meghatározni, hogy 4 000 márka fölött 1 nyugatnémet márka 2 keletnémet márkát érjen, gazdaságilag abszurd döntésnek bizonyult, mely lerombolta Kelet-Németország gazdasági alapjait. Amikor ezt meghallottam, azt hittem, még mindig Günter Mittag[9] korát éljük.” Ahogy az utóbbi – csak már túl későn –, úgy Kohl is követelte Most fejét, szintén sikertelenül.

Most nagyon büszke a származására és erős türingiai tájszólására. Nem mostanában kezdett el őszintén beszélni. Számára és mások számára is az NDK a szabálytalan üzelmek terepe volt attól kezdve, hogy megtanulták kijátszani a korlátokat. Most jelentette meg Ötven év a tőke szolgálatában című önéletrajzát. „Csakhogy két különböző világban” – teszi hozzá. Most az NDK nemzeti bankjának elnökhelyettese volt, majd megalapította az első keletnémet magánbankot, később pedig a Deutsche Bank berlini székházának legfelső emeletén kötött ki. „A nemzeti banki korszakomban az állam monetáris és hitelpolitikáját irányítottam. Az általam meghozott döntések középpontjában általában a következő kérdések álltak: hasznos-e az államnak, a társadalomnak? Hasznosak-e a vállalatoknak és a munkafolyamatoknak? És csak ezek után következett az, hogy mennyiben szolgálják a bankot. A magántőke esetében az értékek komplett megfordulásáról van szó: az első számú kérdés az, hogy a döntések mennyiben szolgálják a bankot.”

1990-ben jó lett volna, ha hagynak egy kis gondolkodási időt: „Minden, amit az NDK-ban létrehoztak, félre lett dobva. Az adminisztrációt a Nyugat vette a kezébe. A vezetőknek ideküldött emberek pedig, nem igazán voltak első osztályúak. Az egyetemeken a nyugati professzorok foglalták el az összes helyet, a Tudományos Akadémiát feloszlatták.[10] A volt NDK összes tudományos szaktekintélyét, akik tökéletes konkurenciát jelentettek a nyugatiak számára, félreállították. Ezt a folyamatot azóta sem próbálták meg kiértékelni és felmérni a hatását.” A nyugatiak elfoglalták a terepet. Így már könnyű megérteni, hogy a keletnémetek miért érzik magukat másodrendű állampolgároknak.

Még ha el is fogadjuk, hogy az NDK végeredményben a lehetőségeit meghaladó színvonalon élt, a bankárunk szerint nem igaz az, hogy az ország az 1980-as évek végén a fizetésképtelenség szélére sodródott. Franciaország – állítja – kész volt hitelezni. Bár nem egy nosztalgiázó típus, de Mostnak, mint sok más közgazdásznak is, az a benyomása, hogy újra élnek egy már egyszer átélt, irreális időszakot.  Szerinte az NDK végének kezdete 1972-re, Erich Honecker hatalomra kerülésére nyúlik vissza. Az új vezető államosította az összes kis- és közepes vállalkozást, valamint a kiskereskedelmet és arra törekedett, hogy a realitásoktól elszakadó „gazdaság- és társadalompolitikai egységet” kovácsoljon. A kivitelezés, a végrehajtás Günter Mittagra hárult, aki a párt nevében úgy bánt el a keletnémet vállalatokkal, hogy ugyanazokat a felelőtlen és irreális elvárásokat támasztotta velük szemben, mint a részvényesek a tőkésvállalatokkal szemben.

„Kijelentem, hogy sohasem írtam alá semmit azért, hogy megtartsam az állásomat, sem a régi rendszerben, sem az újban”

Christian Wegerdt nem írt önéletrajzot, de bevallja, gondolkodott már azon, hogy neki is meg kellene próbálnia. Az anyagfizikai szakmérnök elmeséli, hogyan lett egy szocialista vállalat vezetőjéből kapitalista „vállalkozó”, ami ismeretlen terület volt számára. Drezdában találkozunk, cégének, az IMA Dresdének a székhelyén, mely anyagelemzésekkel foglalkozik. 160 alkalmazottja van, túlnyomó többségük mérnök, főleg repülőgép-ipari (Airbus), de autóipari és vasúti megrendelésekre is dolgoznak, ezenkívül részt vesznek szélenergiai és orvosi kutatásokban is. Igaz, Szászország gazdasági környezete nem a legkedvezőbb: Szászország ugyanis, mely Németország egyik legiparosodottabb térsége, és jelentős exportőr, jobban megszenvedte a válság következményeit, mint mások. Kohászati és fémipari tanulmányai után beszélgetőpartnerünk hamar egy, a gazdasági minisztérium közvetlen ellenőrzése alatt álló bánya- és vaskohászati kombinát (nagy állami vállalat) tudományos és technikai, majd kutatási igazgatója lett.

Az NDK-ban, a legjobb esetben is csak egyszer lehetett visszautasítani a miniszterhelyettesi kinevezést, kétszer már nem. Wegerdt ezt a maga kárán tanulta meg. Az 1980-as évek végén büntetésként élte meg az áthelyezését, egy 900 főt foglalkoztató tudományos és technológiai intézetbe, amely a korrózió jelenségének kutatására szakosodott – ezt a vállalatot vezeti ma is. Mit tett a fal leomlása után? „Bejártam egész Németországot, de senkinek sem kellettünk. 1990–1991-ben négyszáz embert kellett elküldenünk. Végül a Treuhand[11] döntött: vagy privatizálni kell, vagy felszámolják a céget 1992-re. Négyen úgy döntöttünk, visszavásároljuk a vállalatot.” Sikerült.

A nyugatnémet gőg azóta is nyomasztja Wegerdt-t: „azt hitték, hogy nem tudunk se számolni, se késsel-villával enni”. Szerinte az a rövid időszak, ami az emberjogi vitákról szólt, hirtelen megszakadt, „mások döntettek rólunk, a konkurencia ideológiájával, versenyfutottunk a kiszorításunk ellen, amit részben a hódító mentalitás, részben jó szándék vezetett, de mindenesetre végtelenül hetvenkedő, ostoba és arrogáns módon”. Az a mód, ahogy a Treuhand az egész keletnémet gazdaságot kezelte, „nem volt egyéb, mint a központosított gazdaságirányítás, csak fordított célokkal”.

Egy 2001-es konferencián, melynek írott anyagát átadta nekünk, a cégvezető úgy vélte, „rossz azzal szembesüli, hogy olyan immorális folyamatok mennek végbe, melyek révén a tőkejövedelmek lassacskán fontosabbá válnak, mint a munkából származó jövedelmek. (…) Mikor a szocializmus még konkurensnek számított a világban, féltek tőle és ez a félelem pedig fékként hatott. Most, hogy ez a félelem elmúlt, a fék is eltűnt.” Természetesen a hasonló próbálkozásoknak nem mindegyike volt sikeres, távolról sem. Azoknak a véleménye azonban, akik inkább jól jöttek ki a dologból, még érdekesebb, hiszen a kudarc nem torzította el a látásmódjukat.

A fiával, aki időközben a város polgármester-helyettese lett - Elmar Faber Lipcsébe telepítette át a Faber és Faber könyvkiadó vállalatát. Tanulmányait szerencsés időszakban végezte, akkor, amikor olyan ragyogó elmék, mint Ernst Bloch és Hans Mayer, hogy csak a legismertebbeket említsük, a Lipcsei Egyetemen tanítottak. Faber nem hajlandó beletörődni abba, hogy megfosszák egy ilyen örökségtől. Korábban kiadóként dolgozott az NDK egyik legnagyobb tekintélyű kiadóvállalatánál, ahol Bertold Brecht és Thomas Mann is megjelentette könyveit, az Aufbau Verlagnál. Ő volt az, aki levezényelte a cég magánosítását.

Privatizáció vagy felszámolás, valójában ez volt az egyetlen választási lehetőség, amit az újraegyesítés az állami vállalatok elé állított. A folyamatot a Treuhand ellenőrzése alá helyezték, amelynek az átmenet befejeződése után is megmaradt a felügyeleti joga. Faber nem bukott meg a vizsgán. „Behívattak a Treuhandhoz. A dossziémból hiányzott egy papír. Mivel egyszemélyi irányításról van szó, az orrom alá dugtak egy »Nyilatkozat« című papírt. A következő szöveget kellett aláírnom: „Kijelentem, hogy sohasem dolgoztam a Stasinak.”[12] Azt feleltem, hogy ezt nem fogom aláírni, viszont tehetek egy nyilatkozatot és a következő szöveget írtam alá: „Kijelentem, hogy sohasem írtam alá semmit azért, hogy megtartsam az állásomat, sem a régi rendszerben, sem az újban.” Ez délelőtt történt, fél 11-kor. Fél 2-kor kirúgtak.”

Faber sokszor volt dühös azokban a nyugtalan években, a fal leomlása után: „Ez nem volt egy költői, idillikus korszak. Az NDK legjobb szerzőinek a művei, de Heinrich Mann, Lion Feuchtwanger, Arnold Zweig, Anna Seghers könyvei is, sok-sok tonna könyv került a szemétdombra. Helyet kellett csinálni a polcokon a szakácskönyveknek, a mindenféle tanácsadással foglalkozó kiadványoknak és az útikönyveknek.” A Treuhand Anstalt főigazgatójának 1991-es meggyilkolása fordulópontot jelentett. Detlef Rohwedder még úgy gondolta, hogy a volt NDK ipari potenciájának egy részét át kell és lehet menteni és történetesen az Aufbau Verlag kiadóházat is. A kiadót először egy ingatlan kereskedő vette meg, majd amikor csődbe ment akkor egy berlini üzletember, Matthias Koch tulajdonába került át. „Detlef Rohwedder tragikus halála után – folytatja Faber – győzött az ostobaság. Egy nap például a Treuhand személyzeti főnöke azzal a megjegyzéssel fejezte be magasröptű eszmefuttatását, hogy a mi kiadónk végeredményben nem jelentetett meg Marxon és Engelsen kívül semmit.[13] Íme ez az a fajta hihetetlen arrogáns ostobaság, amivel nap mint nap találkoztunk.”

A lipcsei kiadó szerint „ahistorizációs” folyamat ment végbe: „El akarták felejteni, miért akartunk más Németországot.” Újra írják a történelmet, mindent fordítva mutatnak, de ezekből a mai vitákból nem sül ki semmi.  „Ha a vezetők ostobábbá válnak, mint a vezetettek, az katasztrófához vezet” – vonja le a következtetést Gramscival együtt. – Ez történt az NDK-ban is. Most a dolgok megismétlődnek, azzal a különbséggel, hogy a politikai vezetők elbutulása együtt jár a nép elbutulásával.”

A drezdai Deutsches Hygiene Museum nem az a hely, amelytől azt várnánk, hogy szembetaláljuk magunkat egy, a munkáról szóló kiállítással.[14] A munka fogalmát nem könnyű meghatározni, főleg ha figyelembe vesszük, hogy magába foglalja, de nem fedi le egészen a foglalkozás fogalmát. Ha hipotézisszerűen úgy határozzuk meg a munkát, mint egy, a világ átalakítására irányuló, az ember által előidézett folyamatot, akkor a kiállítás új utakra vezet el minket, rendkívüli kritikai szabadságot biztosítva a látogatónak, még a neki tett javaslatokkal szemben is. Az Arbeit Sinn und Sorge című kiállítás a munkát kapcsolatba hozza az értelemmel (Sinn) és a gonddal (Sorge), ami egyben gondoskodást is jelent úgy, ahogy Bernard Stiegler használja ezt a szót a kiállítás katalógusában.[15]

A német Sorgében a gond, a félelem, a nyugtalanság dimenziója („miattad aggódom”) inkább negatív jelentést hordoz. Ámde a gond, gondoskodás másik dimenziója, mely az önmagunkra és másokra való odafigyeléshez kötődik („figyelni”), szintén megjelenik a fogalomban. „Szerintünk – magyarázza Daniel Tyradellis filozófus és a kiállítás szervezője – fontos volt, hogy a címben a kiállításnak pozitív dimenziót kölcsönözzünk. A kérdés a gondoskodás tárgya. Mekkora méretet adhatunk ennek a tárgynak? Szigorúan individuális dimenziót vagy ennél tovább is mehetünk? Milyen érzelmekkel közelítünk valamihez, ami túlmutat az individuális dimenzión?”

Mi történt a munka világával a fal leomlása után? Statisztikai téren a munkanélküliség nőtt, miközben elterjedtek a részidős munkavégzés különböző formái. Ezzel párhuzamosan a munkával kapcsolatos elégedettség nőtt a keleti országrészben, mialatt ellentmondásos módon a pszichikai problémák felerősödtek.[16]

Wolfgang Egler szociológus, a berlini Ernst Busch Színművészeti Főiskola rektora szerint „csak látszólagos a paradoxon, amikor azt mondják, hogy nyugaton a munka megelőzte a fizetést, miközben keleten a fizetés megelőzte a munkát”. Úgy gondolja, hogy az emberek „elutasították még a teljes foglakoztatás NDK-s rendszerét is, mivel nem vette figyelembe a megvalósítás, a kreativitás emberi vágyát”.

A múzeumtól párszáz méterre egy teljesen új és egészen átlátszó épület – innen a neve: „Üvegmanufaktúra” – fogadja be a Volkswagen vállalat legújabb üzemét. Katedrális az autóisten dicsőségére. Az új modell, a Phaeton vevői végignézhetik saját kocsijuk összeszerelését. A reklámfilm értelmében a Volkswagen a drezdai barokk épületek nagyszerűségét kívánja utolérni, és úgy ünnepli az autót, mint egy Richard Wagner művet! A hely egy kulturális tér, festménykiállítások, divatbemutatók helyszíne; még opera előadást is játszottak itt. Közben pedig a munkások dolgoznak. Láthatjuk őket, amint a teljesen automatizált futószalag mellett sürgölődnek, mintha teával szolgálnák ki magukat - a manufaktúra szó azért túlzás.

Ugyanúgy, mint a Porsche, az Opel vagy a Mercedes, a Volkswagen, melynek 17%-ban már a Katari Emirátus a tulajdonosa, része azoknak a nyugati és sajátosan német „utópiáknak”, amelyek a szemünk láttára omlanak most össze. „Az egykori szövetségi Németországban mindig is szoros kapcsolat volt a demokrácia, a gazdasági növekedés és a nagyvállalatok között. Azt hitték, ez örökké szétválaszthatatlan marad – mondja Engler. – A jelenlegi gazdasági nehézségek és a kollektív tudat átalakulása komoly próba elé állítja demokráciánkat.”

Ellenállók leszünk-e? A demokrácia jövője miatt érzett aggodalom több beszélgetőpartnerünket is áthatja. Amikor arról kérdezték, hogy mi hiányzik neki a legjobban, amikor az NDK-ra gondol, Ingo Schulze drezdai író így válaszolt: „Az a könnyedség, amivel készek voltunk felrúgni a status quót. Saját magunkat is a jövőképünkből vezettük le (…). Amikor jelenleg a jövőről beszélünk, akkor a félelem hangján szólunk, mert félünk attól, hogy rosszabb idők jönnek. Újra meg kell tanulnunk, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat.”[17]


A szerző, Bernard Umbrecht, újságíró


Fordította:  Ferwagner Ákos     



[1] A fogalmat Jürgen Habermas találta ki. Az idézetek, hacsak nem jelezzük külön, a szerzővel készített interjúból származnak.

[2] Régine Robin, a Berlin Chantiers (Stock, Paris) szerzője a „Berlin. A nyomok eltörlése” című kiállítás társrendezője, mely a Musée d’histoire contemporaine-ben, az Hôtel des Invalides-ban kerül megrendezésre 2009. október 21-től december 31-ig.

[3] Damnatio memoriae: a római Szenátus által az elhalálozás után megszavazott határozat, mely arra irányult, hogy teljes egészében megsemmisítsék egy politikus közéleti tevékenységének nyomait.

[4] A nürnbergi törvényszék húszévi börtönbüntetésre ítélte.

[5] Renate Köcher, az Institut Allensbach igazgatónője kutatása. Deutsche Presse-Agentur, 2009. szeptember 28.

[6] Így tett például a Die Zeit hamburgi hetilap 2009. április 30-i száma, mely a következő címmel tudósított: „Íme, mire hasonlítanak a győztesek”.

[7] Itt van a maffia. Die Zeit, 2009. augusztus 13.

[8] A filmet, amely nemrég nyerte el a marseille-i Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál nemzetközi versenyének nagydíját, a „Berlin, Berlin(s). Dokumentumfilm-hónap, 2009” keretében 2009. november 16-án este 6 órától bemutatják Franciaország Nemzeti Könyvtárában, Párizsban.

[9] A keletnémet KP Politikai Bizottságának gazdasági ügyekért felelős titkára.

[10] Christoph Hein megjegyzi, a volt NDK bizonyos intézeteiből csak a karbantartó személyzetet hagyták meg.

[11] A Treuhand Anstaltot, az állami vagyonkezelő intézményt bízták meg azzal, hogy levezesse a tulajdonjog átruházását az NDK feloszlatásakor.

[12] Az NDK politikai rendőrsége.

[13] Ami egyébként egyáltalán nem volt igaz. Marx és Engels műveit a keletnémet kommunista párt saját kiadója, a Dietz Verlag jelentette meg.

[14] Ha párhuzamot akarnánk vonni, akkor a párizsi Palais de la Découverte-re gondolhatnánk.

[15] A kiállítás katalógusának szövege bekerült Bernard Stiegler legutóbbi esszéjébe: Pour une nouvelle critique de l’économie politique. Galilée, Paris, 2009.

[16] Kelet-Németországban mindenesetre a munka-hév kezd tompulni.

[17] Ingo Schulze: les hommes politiques ne sont plus que des managers. Cicero, Berlin, 2009. május. Franciaországban megjelent könyvei: Vies nouvelles (2008), 33 moments de bonheur (2001), Histoires sans gravité (1999).

Egy eltűnt ország

A Német Demokratikus Köztársaságot (NDK) 1949-ben alapították a szovjet megszállási övezetben, a vesztes Németország romjain, nem sokkal a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) - a nyugati megszálló országok újraegyesített területén – létrehozása után. Franciaország hivatalosan 1973. február 13-án,  ismeri el az NDK-át, abban az évben amikor mind a két Németország tagja lesz az Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ). Negyvenegy év létezés után – a Német Szocialista Egységpárt politikai irányítása alatt, az NDK-át beolvasztották Németország nyugati részébe 1990-ben. Akkoriban kicsit több mint 16 millió lakosa volt.

Ez utóbbiak részben egy rendőri és parancsuralmi – a termelékenységi normák megemelése elleni lázadást a szovjet tankok fojtották el – részben egy sikeres szociális rendszerben éltek – például a lakhatás, a kisgyerekek ellátása és az egészségügy területén. Az NDK-ban volt a legmagasabb az életszínvonal a kelet-európai országok közül. 1976-ban Rolf Biermannt, aki Nyugat-Németországból költözött át NDK-ba, megfosztották a kelet-német nemzetiségétől, ami komoly válságot okozott a politikai hatalom és az értelmiség között.

A fal, amelyet 1989-ben bontottak le, 1961-ben épült, hogy az ország fiatal lakóinak elvándorlását megakadályozza. A fal Berlinben fal, az ország más részein pedig szögesdrótkerítés és aláaknázott földsáv, a két Németország határvonalán, 1 400 km hosszúságban. A nyugati politikusok,  vezetők és a közvélemény szemében a fal léte felháborító volt, de mások az európai politikai stabilitás egyik elemének tekintették.