Klímacsúcs a kukában?

magyarszerk
A koppenhágai csúcsot már Singapore-ban a kukába dobták. Ez így bicska-nyitogatóan cinikus felütés, a legrosszabb zsurnalizmus. De sajnos a valóság még cinikusabb. Néhány héttel a több éve tervezett és előkészített koppenhágai klímakonferencia előtt az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) vezetői singapore-i találkozójukon bejelentették, túlságosnak rövidnek találják az időt ahhoz, hogy érdemi előrelépés történjen az üvegházhatású gázok kibocsátására a dán fővárosban. Három hét kevés egy jogilag is kötelező megállapodás előkészítéséhez, érveltek a kínai és amerikai vezetők, mintha csak Singapore-ba érkezve a szállodájukban értesültek volna arról, hogy 2009 végén Koppenhágában dönteni kellene a hamarosan lejáró kiotói protokollt felváltó új klímavédelmi megállapodásról. Pedig már a 2007-es, Baliban megrendezett konferencián lefektették azt a forgatókönyvet, amely politikai egyeztetések és tudományos értékelések sorozatán keresztül logikusan vezetett volna el a koppenhágai megállapodásig.

klima1Manuel Barroso, az Európai Bizottság nemrég újraválasztott elnöke egyszer úgy fogalmazott, hogy ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogy jelenleg haladnak, akkor nemsokára az Egyesült Államok lesz a világ tudományos központja, Kína az ipari, India a szolgáltatási centruma, Európa pedig a múzeuma. Singapore megmutatta, hogy ez a jövő bizonyos tekintetben már elkezdődött. Bár a klímaváltozás elleni küzdelmet az Egyesült Nemzetek Szervezete hangolja össze, s idén december 7-e és 18-a között százkilencvenkét ország képviselőit várják Koppenhágába, a téma a tudósokon, filozófusokon és a zöld aktivistákon túl elsősorban csak az európai politikusokat izgatja. Az ázsiai térség gazdasági nagyhatalmai egyelőre fejlődni akarnak környezetvédelmi korlátozások nélkül, s több-kevésbé nyíltan úgy érvelnek, hogy előbb ők is el akarják érni a fejlett nyugati országok technikai és infrastrukturális színvonalát – majd aztán érnek rá ökológiával bajlódni.

Ebben jó partnerük az Egyesült Államok. Obama elnök és a demokraták szavakban ugyan elkötelezték magukat a klímaváltozás elleni küzdelem mellett, a Bush-korszak reakciós demagógiája után üdítően környezettudatos módon beszélnek, de az amerikai gazdaságot érdemben korlátozó lépések meghozatalára egyelőre ők sem hajlandóak. Érdemes megfigyelni azt az ügyes összjátékot, amellyel Kína és az Egyesült Államok – hol egymásra támaszkodva, hol egymás mulasztására hivatkozva – sok éve akadályozza az üvegházhatású gázok kibocsátásának jogilag kötelező érvényű, globális csökkentését. Singapore ebben az értelemben beszédes jele az erőközpontok megváltozásának. Az új világ legbefolyásosabb vezetői – ázsiai csúcstalálkozó címen – ott gyűltek össze, s onnan üzenték meg Európának, hogy a koppenhágai buzgólkodás hiábavaló. A keserű üzenetet egyelőre ostyába csomagolták, úgymond lehetőséget látnak arra, hogy a dán fővárosban politikai megállapodás szülessen egy majdani, végleges döntésről.

Az európaiak ambiciózus terveiben az is szerepelt, hogy 2050-re – tehát a következő négy évtized során – ötven százalékkal csökkentsük a világ üvegházhatású gáz-kibocsátását. A kínaiak Singapore-ban megüzenték, hogy ez a cél szerintük nem csak irreális, de alá is áshatja az érdemi megállapodást. Vagyis nem ők, hanem azok veszélyeztetik a klímavédelmet, akik „túlságosan sokat” akarnak tenni érte. Ezt a kicsavart logikát Magyarországon is gyakran hallhattuk a politikai szabadsággal kapcsolatban a régi rendszerben. Úgy állították be, mintha nem a hatalom veszélyeztetné a szabadságot, hanem az, aki többet akar belőle, mint amit a hatalom saját jó szándékából vagy a geopolitikai korlátok között engedélyez, vagy engedélyezhet. E cinikus logika újbóli felbukkanása, ezúttal a markáns klímavédelem elgáncsolására, jól mutatja, hogy a szabadság korlátozása és a nyers gazdasági érdekek kiszolgálása ugyanarról a tőről fakad.

Mit tehet Magyarország az óriások birkózásában? Az Európai Unió tagjaiként támogatnunk kell a közösség erőfeszítéseit, melynek – mint a legtöbb közös projekt esetében – a francia-német páros az élharcosa. Részint a jövőért való felelősség, részint a hazánkat is érintő káros hatások (elsősorban az Alföld elsivatagosodása) miatt. De tudnunk kell, hogy a negatív következmények egy részét már semmiképpen sem lehet visszafordítani. Vagyis nem csak az üvegházhatású gázok kibocsátását kell csökkenteni, hanem a klímaváltozás visszafordíthatatlan hatásai ellen is védekezni kell. Az előbbi globális célhoz az Európai Unió részeként valamelyest, önmagunkban azonban legfeljebb morzsányit tudunk hozzájárulni. Persze erre is szükség van, a legkisebb erőfeszítésünk is az élhető jövőt szolgálja.

A negatív következményekre azonban magunk is fel tudunk készülni, különösen, ha ügyesen kombináljuk a hazai és az uniós forrásokat. Hazánk kivételesen szerencsés a bejövő édesvíz mennyiségét tekintve, de e vizet rosszul, vagy sehogy sem hasznosítjuk. A mezőgazdaság szerepének doktriner lebecsülése, a vízügyi szakemberek elleni boszorkányüldözés, az élelmiszeripar jelentős részének külföldi kézre játszása és a szövetkezetek szétverése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország az Unió 27 tagállama közül az öntö­zött terület nagyságát tekintve az utolsó előtti helyen áll. A nyugati országokban átlagosan háromszor annyi területet öntöznek, mint nálunk, s ez esetben nem szidhatjuk az „átkos múltat”, mert a hajdan jól működő öntözési rendszereket a kilencvenes években verték szét a rózsadombi kisgazdák. Édesvíz, egészséges élelmiszer és itthon megtermelt, nem fosszilis energia – ezek a legközelebbi jövő stratégiai értékei, s Magyarországnak elvben mindháromra kiváló lehetőségei vannak. Azaz inkább csak lennének, ha a politikai gyűlölködés és a sokféle beteges agyrém helyett az élhető jövőről szólna a hazai közélet.

Nagyon fontos azt is megérteni, hogy akármilyen divatos téma is a klímavédelem, önmagában nem ad választ az összes környezeti problémára. Az üvegházhatású gáz káros klimatikus viszonyokat (szélsőséges időjárást) okoz, de rajta kívül nagyon sok olyan káros anyag van, amely közvetlenül veszélyezteti a környezetünket és az egészségünket. Súlyos tragédiához vezetne, ha a klímaváltozás elleni küzdelem (vagy csak üres szövegelés) mellett nem jutna pénz és energia olyan alapvető feladatokra, mint a rákkeltő anyagok kiszűrése a növényvédő szerekből, használati tárgyakból és élelmiszerekből, a talaj szennyezésének mérséklése, a víz és a levegő tisztaságának védelme, a hulladék újrahasznosítása és a hulladék lerakásának fokozatos megszüntetése. Egyetlen példával élve Budapesten az elmúlt évtizedekben kilencszeresére nőtt az asztmás megbetegedések aránya, és bizonyos körzetekben a kisgyerekek nagy eséllyel kapnak légúti megbetegedéseket a közlekedéssel járó légszennyezés miatt. Ezen változtatni nem Singapore vagy Koppenhága dolga, nem is az Európai Unióé: nekünk, itt Budapesten kell korlátoznunk a gépkocsiforgalmat és mérsékelni a károsanyag-kibocsátást. A levegőt – és vele a tüdőnket - ugyanis nem a széndioxid, hanem a korom, egyes nehézfémek, veszélyes gázok és mikrorészecskék szennyezik.

Lesznek, akik számára a várható koppenhágai kudarc újabb ürügyet teremt arra, hogy hangzatos sirámokon túl érdemben ne tegyenek semmit, és Kínát vagy Amerikát kárhoztatva a csak itthon és általunk megtehető lépéséket is elszabotálják. Lesznek, akik húsz évvel ezelőtti dogmákat ismételgetnek, és úgy védenék a környezetet, hogy a fosszilis energiák kiváltását a nem szénalapú forrásokkal ilyen, vagy olyan ürüggyel tovább gáncsolják. De remélhetőleg leszünk olyanok is, akik a magunk életében és a lehetőségünkre álló eszközökkel úgy védjük a klímát, hogy közben a víz, a levegő, a talaj, a mindennapi környezetünk és a természet tisztaságáért is cselekszünk. Ideális esetben – bár ettől a mai Magyarország sajnos nagyon messze áll – akár erről is szólhatnának a tavaszi választások.