„…gyermekek, akik közül egy sem tud nevetni…”

Amikor 1989. november 20-án New Yorkban az ENSZ Közgyűlés egyhangúlag elfogadta az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, melynek kidolgozása tíz  – rendkívül bonyolult tágyalássorozattal megtűzdelt – évet vett igénybe, a gyermekek helyzete világszerte igencsak aggasztó volt. Az egyezmény megkötését megelőző két évtizedben – a ’60-as évek végétől ’80-as évek végéig – nagy léptekkel haladt előre a gyermekek ügye – ekkor azonban, a ’80-as évek végére, a helyzet nyugtalanítóan megromlott. „Megfeneklett a haladás” – hívta fel ekkoriban a világ figyelmét James Grant, az ENSZ Gyermekvédelmi Alapjának (UNICEF) akkori főigazgatója.

gyerekvedelemA Nemzetközi Valutalap (IMF) és a Világbank által a legszegényebb országokra rákényszerített strukturális reformok, a gazdaság „szanálását” célzó kiigazítási tervek következtében radikálisan csökkentették az egészségügyi és oktatási kiadásokat. A harmadik világ adósságállománya átlépte az ezermilliárd dolláros jelképes küszöböt, a fejlesztésre szánt segélyek összege megrekedt a gazdag országok GDP-jének 0,35%-ánál, és a világ bizonyos pontjain két-három év alatt a legszegényebb országok átlagjövedelme 25%-kal visszaesett.

A Gyermekjogi Egyezmény elfogadása többek közt ezt a tendenciát akarta megállítani. Ebben az időszakban tizennégy millió 5 éven aluli gyermek halt meg évente az alultápláltság és olyan betegségek együtteskövetkeztében, melyeket már kiválóan lehetett kezelni, illetve védőoltásokkal meg lehetett előzni. Plusz egymillió egészségügyi szakember kellett volna ahhoz, hogy gyógyítani lehessen azt az egymilliárd embert, akik semmiféle ellátásban nem részesültek, és akiknek a fele nem érte a felnőttkort…

Egy húsz éve megkötött egyezmény ünneplése egyúttal arra is kötelez, hogy visszatekintsünk: milyen gyökerek, milyen szükség hívta létre, s elemezzük azt is, hogy milyen hatást gyakorolt a mindennapi valóságra.

A feladat ez esetben különösen nehéz, hiszen kevés az ennyire szubjektív, szenvedélyeket szító és politikai töltetű kérdés. Ami Franciaországot illeti, az évforduló igencsak felemásra sikeredett: szeptemberben a kormány bejelentette, hogy megszünteti a gyermekvédelmi ombudsman (Défenseur des enfants) intézményét, melyet az Egyezmény betartásának ellenőrzésére, felügyeletére 2000-ben hoztak létre. A bejelentést olyan óriási tiltakozás fogadta, hogy lehet, hogy mégiscsak fennmarad e feladatkör – esetleg más formában. Mindenesetre e tiltakozás arról tanúskodik, hogy a francia társadalom fontosnak tartja a gyermekvédelem ügyét.

Az 1980-as évek végén az az elgondolás, hogy a kiskorúakat sajátos jogok illetik meg, még igen kialakulatlan volt, szó szerint csak „gyermekcipőben járt”. Igaz ugyan, hogy a nyugati országokban léteztek már bonyolult rendelkezések és szabályozások, melyek a legkirívóbb esetekben a gyermekek védelmét voltak hivatottak szolgálni – különösen, a rossz bánásmódot (elhanyagolást) és az emberölést tiltották és szankcionálták. Más törvények pedig arról rendelkeztek, hogy kiskorúakat adott esetben nem lehet a felnőttekkel azonos módon büntetni, és aláhúzták a büntetés nevelő hatását: ez volt Franciaországban a híres 1945-ös kormányrendelet filozófiája, amit a mostani kormány éppen megkérdőjelezett. Végezetül, a családügyi törvényen mindenütt lényegesen javítottak, többek közt a szülők különválásának esetét, ill. a kiskorúak tulajdonának védelmét illetően.

Az 1989-es, ún. New York-i Egyezmény radikálisan új irányt szabott ezeknek a vegyes, egységes koncepciót nélkülöző intézkedéseknek. Az egyezmény tökéletesen újszerű alapokat fogalmazott meg. Központi elve az, hogy ezentúl minden, kiskorúakat érintő – akár egyéni, akár kollektív – döntésnek mindenekelőtt a gyermek „alapvető érdekét” kell figyelembe vennie, akár a felnőtt előjogának sérelme árán is. Éppen ez az egyezmény egyik fő irányelve, melyet az amerikai jobboldal elfogadhatatlannak ítélt, és tart mind a mai napig.

E központi elv köré a szövegben három különböző típusú rendelkezés szerveződik: 1. minden ország kötelessége biztosítani a gyermek számára a túléléshez és fejlődéshez nélkülözhetetlen szolgáltatásokhoz való hozzáférést (kiváltképp az egészségügy, élelmezés és a nevelés-oktatás terén). 2. minden intézmény, valamint magánszemély kötelessége megvédeni a gyermekeket az erőszak minden fajtájától (állami, intézményi, családi erőszak); 3. minden kormány és jogi intézmény kötelessége megismerni és figyelembe venni a kiskorúak szempontjait az őket érintő döntésekkel kapcsolatban.

Így összefoglalva a dolgot, ez a bonyolult dokumentum viszonylag egyszerűnek tűnhet. Következményei azonban rendkívül széleskörűek. Mind az „északi”, mind a „déli” országok fokozatosan hozzáláttak az egyezmény ratifikálásához, azaz a parlament rábólintásával adoptálták az egyezményt, tudván-tudva, hogy ezután ehhez kell igazítaniuk egész törvénykezésüket. Mára a világ majdnem minden országa ratifikálta már az egyezményt, mely ily módon a nemzetközi jog legelismertebb egyezményévé lett. Csupán két ország hiányzik még a sorból: a világ egyik leggazdagabb országa, az Egyesült Államok – melynek kormánya, miután állandóan pellengérre állítják emiatt, végre bejelentette abbéli szándékát, hogy az egyezményt a Kongresszus elé terjeszti – és Szomália, melyet rendre a politikai-katonai káosz gátol meg abban, hogy rendelkezzen egy a ratifikációhoz szükséges szervvel: egy parlamenttel.

Elfogadása, és úgyszólván egyöntetű ratifikálása után azonban továbbra is nyitva marad a kérdés: Vajon hozott-e világszerte változást az egyezmény? A haladás vitathatatlan. A legfontosabb mutató, a gyermekhalandósági ráta magáért beszél: azon 5 éven aluli gyermekek száma, akik alultápláltság és ragályok következtében haltak meg, 10 millió alá esett, a korábban említett ’89-es 14 millióval szemben; s úgyszintén javult az oktatásban részt vevők aránya – a lányokra, és a szubszaharai Afrikára ez különösen igaz.

S nem utolsó sorban a gyermekek joga manapság a politikai közbeszéd tárgya lett. Durva megsértése felett, mint holmi természeti csapást, már nem huny szemet a nemzetközi közvélemény. A kiskorúak szexuális kizsákmányolása például egyenesen skandalummá lett: több tucat ország – köztük Franciaország és Németország is –, olyan törvényeket hozott, melyek értelmében a korábbiaknál jóval súlyosabban büntethetők azok az állampolgárok, akik fiatalkorú prostituáltak szolgáltatásait veszik igénybe, még akkor is ha ez az országhatárokon kívül történik.   Mind kevésbé elfogadott – és ezen még a válság sem változtat – az „északi”, fejlett országokban az olyan termékek árusítása, amelyeket úgyszólván rabszolgasorban dolgoztatott kiskorúak állítanak elő. Ezt meg is értette néhány nemzetközi cég, akik vállalják, hogy nem értékesítenek többé gyermekmunkával előállított árut. Az egyezmény elfogadása után számos civil szervezet és állami intézmény alakult, melyek fő célkitűzése az emberek, a közvélemény folyamatos mozgósítása. A politikusokra gyakorolt nyomás ebben a kérdésben a haladás erőteljes motorja.

Persze, ennek feltétele a közvélemény valódi tájékoztatása, felvilágosítása. Sajnos ez az egyik neuralgikus pont. Nem mindennapi állhatatosságot igényel az a figyelemfelkeltő munka, mely a gyerekek jogait érő sérelmekre mutat rá. Márpedig a gyerekek jogait tömegesen megsértik. És a sérelmek többsége a kormányok politikai döntéseinek, illetve a nemzetközi árucsere-rendszerek következménye.

Ennek egyik legeklatánsabb példája az alultápláltság, de számos más bajról is beszámolhatnánk. Világviszonylatban mintegy 270 millió gyermek mindenféle – még a legelemibb – egészségügyi ellátást nélkülöz: még az olyat is, amit egy kisrendelő, vagy akár egy pusztai egészségügyi állomás nyújthatna. Kb. 200 milliót tesz ki azoknak a száma, akiket kizsákmányolnak, azaz olyan körülmények között dolgoznak, amely közvetlenül károsítja egészségüket, sőt gyakran az életüket is veszélyezteti.

Milyen munkát végeznek a gyerekek? Hetven százalékuk a mezőgazdaságban dolgozik, olyan területen, amely a leginkább egészségkárosító: védőruha, védőfelszerelés nélkül, a növényvédő szerek mérgező hatásának kitéve, mely a gyermeki szervezetre még veszélyesebb; fejlődésben lévő csontozatukhoz képest aránytalanul nagy súlyokat kell cipelniük stb. Tömegesen dolgoztatnak gyermekeket bányákban (arany-, ezüst-, drágakő-, ill. vaskitermelésben), textíliák, szőnyegek, elektronikai alkatrészek, robbanószerek stb. gyártásában.

Ezek a gyerekek természetesen nem járnak iskolába; ha egyáltalán, akkor is csak rövid ideig. Márpedig minden pedagógus tudja: ha egy gyerek nem részesül legalább négy éven át, túlzottan nagy kihagyások nélkül elemi oktatásban, ún. „funkcionális analfabéta” lesz belőle, aki végérvényesen elveszíti minden, addig részlegesen megszerzett ismeretét.

A munkára fogott gyerekek közül sokan élnek az utcán, ahol válogatás nélkül, mindenféle erőszaknak ki vannak szolgáltatva: gengszterbandáknak és drogoknak; a rendőri erők zaklatásának – akiknek nem ritkán egyenesen az a feladata – példaként Latin-Amerika nem egy városát említhetnénk – hogy „megtisztítsák” tőlük a város főútvonalait. Világszerte vagy százmillióra tehető az utcán tanyázó gyermekek száma.

Végül, a leggyalázatosabb erőszakot néha maguk a szülők követik el saját utódaikon – nem egyszer már a gyermek születésének pillanatától kezdve. Ez a fajta erőszak nem ismer határokat, át-meg átszövi a családokat, társadalmi hovatartozástól függetlenül, ahogyan eddig is átszőtte egész történelmünket. „Hová mennek e gyermekek, akik közül egy sem tud nevetni?” – kérdezte Victor Hugo Contemplations[1] c. kötetének egyik legszebb versében.

Biztosan nem nevetnek azok a gyerekek, akiket szüleik fizikálisan és/vagy szavakkal vernek, akiket szexuális zaklatással tesznek egy életre tönkre – ez „csak” családon belüli erőszak; van azonban állami erőszak is: hiszen van vagy harminc olyan ország a földön, ahol a kiskorúakra is kiszabható a halálbüntetés; enyhébb esetben megkövezéssel, korbácsolással, csonkítással büntetik őket.

És ne feledkezzünk el a fegyveres konfliktusok által szított erőszakról sem, melynek sebesült és rokkant gyerekek esnek áldozatul, a bombatámadásban meghaltakról nem is beszélve. De a háborúk közvetve még több áldozatot követelnek: a legtöbben a víz, gyógyszer, ápolás vagy az élelem hiányába halnak bele. A háborúk tombolása mindent elpusztít: a gyerekeket megfosztja mindattól, amire a növekedéshez szükségük van, nem kímél sem iskolákat, sem kórházakat, és nemegyszer örökre elszakítja őket szeretteiktől – szüleiktől, családjuktól, tanítóiktól.

A háború a gyerekekből sokszor menekültet „gyárt”: a hatalmas menekülttáborok lakóinak 60%-át gyermekek adják, ahol megfelelő támogatás híján az ENSZ-ügynökségei (Menekültügyi Főbiztosság, Világélelmezési Program) a napi élelmiszeradagokat rendszeresen csökkenteni kénytelenek.

A „végső stádium” kétségtelenül az, amikor a háború kiskorúakból farag katonát, mikor gerillahadseregek, vagy akár kormánycsapatok is erőszakkal fegyverbe fogják, és hátborzongatóan erőszakos tettekre kényszerítik őket, hogy még inkább uralkodhassanak rajtuk.

Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: mit érhet el egy ilyen dokumentum, mint a nemzetközi Gyermekjogi Egyezmény? Nehéz a válasz, s újabb kérdést vet fel: milyen hatással lehet a jogi norma a valóságra, a jog a puszta erőre? A szkeptikusok számára a világ továbbra sem más, mint az a „hadszíntér”, ahol a leggyengébbek jogait szemérmetlenül semmibe veszik. Mások viszont, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a gyilkos erőszakot szabályozó, azt megfékező jogi eszközökre nagyon is szükség van – ebben az egyezményben a haladás nagyszerű eszközét látják.

 

*A szerző, Claire Brisset, a francia Népesedés- és Családügyi Főtanács tagja, 2000-2006 között Gyermekvédelmi ombudsman.

Fordította: Sipos János         

 

 


[1] Victor Hugo: Les Contemplations [Merengés]. Gallimard, „Poésie”, Paris, 2006.