Amit egyik kezével lerombolt, a másikkal igyekezett újra építeni

(A sokrarcú Renan)

Ernest Renan (1823–1892) elitista arisztokratizmusa fontos szerepet játszott mind a francia, mind az európai kultúra elvilágiasodásában. E nagy író és moralista műveit még ma is élvezettel forgatják, egyes írásai pedig – amiként azok is, amelyeket Shlomo Sand « A nemzetről meg a judaizmusról » (De la nation et du judaïsme chez Renan)címen nemrég adott ki újra Párizsban – máig megkerülhetetlen referenciái a közéleti vitáknak.

 

RenanErnest Renan óriási népszerűségnek örvendett a XIX. század második felében; ezt a népszerűséget legfőként annak köszönhette, hogy ő végezte el a kereszténység „történelmi” kritikáját; a nevéhez fűződő harcok és viták azonban teljesen feledésbe merültek, holott nem egyszer kellett elhalasztani hamvainak a Panthéonban való elhelyezését, olyan hangos és erőteljes volt a munkásságát elítélő katolikus körök tiltakozása: „Hamvainak a Panthéonban való elhelyezése, amellyel meg akarják tisztelni e hitehagyott és vallásgyalázó emlékét, aligha lesz ennek az árulónak a segítségére, amikor majd Isten színe elé kerül[1]…” Ami a szabadgondolkodókat illeti, ők mindig is bizalmatlanok voltak vele szemben; bár méltányolni méltányolták radikális valláskritikáját, az már nem nagyon tetszett nekik, hogy Renan mindig is hangsúlyozta annak a vallási eszmevilágnak az érdemeit és társadalmi szerepét, amelynek, úgy érezte, ő maga is képviselője. Ezért is találó George Sand megjegyzése, aki szerint „amit Renan az egyik kezével lerombolt, azt a másikkal igyekezett újra építeni”.

Ma viszont Renant inkább rasszizmussal és a gyarmatosítás apológiájával szokás vádolni. De ha meg akarjuk érteni, miféle tétje lehetett az ő nemzet-, faj- és judaizmus-meghatározásának, akkor annak kialakulásából és megkérdőjelezéséből kell kiindulnunk, amit ő « elvallásiasításnak » [religionification] nevezett[2].

Ernest Renan 1823-ban született; bár szülei nem voltak tehetősek, hála a rokonok összefogásának meg az ösztöndíjaknak, mégis tanulhatott. Így jutott el a Saint-Sulpice papszemináriumáig; de sohase lesz pap, és gyötrelmes kétségei előbb-utóbb eltávolítják a katolicizmustól. Annál is inkább, mivel a fiatal Renan a vallásnál, ami az ő szemében az emberi érzelemvilág terméke, többre becsüli a tudományos igazságot. Nem csoda, hogy elhagyja a papszemináriumot, és bár rendkívül nehéz körülmények között, egyetemen folytatja tanulmányait.

Ekkor világosodik meg benne a felismerés, hogy a filozófia mellett a történelem is segítségünkre lehet (mégpedig – ahogyan barátjának, Marcellin Berthelot-nak írja 1847. augusztus 28-án kelt levelében[3] – az „elvallásiasodás”-nak, vagyis a vallás genezisének tanulmányozásával), ha meg akarjuk érteni a vallás problémáját. Renan veszi észre először, hogy a korabeli republikánusok mennyire szakralizálják a francia forradalmat: „aki szidalmazza ezt a forradalmat, arra úgy néznek, mintha elment volna az esze”. A szocializmus esetében is ugyanez a helyzet, talán csak azzal a különbséggel, hogy bizonyos mértékig Renan is rokonszenvezik vele, ahogyan az 1848-as forradalommal is rokonszenvezett[4]: „Tudományosan megszervezni az emberiséget, ez hát a modern tudomány bár vakmerő, de mindenképp jogos törekvése”.

Igaz, a II. Köztársaság bakugrásainak láttán Renan eltávolodik ettől a progresszív szemlélettől. Egyre jobban fél a tömegek tudatlanságára alapozott klerikális diktatúrától – ő legalábbis ezzel azonosította a II. Császárságot –, és tolódik mindinkább a liberalizmus felé, és teszi magáévá azt a meggyőződést, amely szerint csak egy szűk értelmiségi elit méltó vezető szerepre, mert csakis ennek a vallási fanatikusok által üldözött elitnek fontos a gondolat szabadsága.

Ebben az időszakban az ő intellektuális rendszere gyakorlatilag befejezettnek tekinthető. Azt tervezi, hogy a filológiát lépteti elő az emberi elme termékeinek tudományává: „A filológia a szellemi termékek egzakt tudománya.” Renan szerint minden nyelv globális megközelítése az egész világegyetemnek. És ha ez igaz, egy nyelvi rendszer virtuálisan már az adott nyelvet beszélő nép egész szellemi fejlődését magában foglalja. Így letéteményesei például az árja és indo-európai népek a tudományosságnak és filozófiának, a sémi népek pedig az egyistenhitnek. A két nép a kereszténységben találkozott egymással, és e találkozás teszi lehetővé az egyetemesség szemléletének megalapozását.

Renan életművének legnagyobb részében a sémi nyelveket és e nyelvek intellektuális alakváltozatait tanulmányozza – így jut el előbb a kereszténység eredetének történetéhez, majd a kereszténység felbukkanását kutatva a zsidó nép történetéhez. Amikor Jézust „egyedülálló személyiségnek” nevezi a Collège de France-ban tartott 1862-es székfoglaló beszédében, akkora botrány kerekedik, hogy előbb felfüggesztik, majd meg is fosztják állásától; ettől függetlenül a Jézus élete c. műve lesz a rákövetkező év nagy könyvsikere.

Arra viszont annak idején nem nagyon figyel fel a közvélemény, hogy Renan milyen negatív véleménnyel volt az iszlámról: „Az iszlám az európaiság leghatározottabb tagadása, az iszlám olyan fanatizmus, amely csekélység II. Fülöp Spanyolországához vagy V. Piusz pápa Itáliájához képest; az iszlám mélyen megveti a tudományt, az iszlám felszámolja a civil társadalmat: az iszlám a sémi gondolkodás ijesztő primitívsége, az iszlám beszűkíti az emberi elmét, elvágja az útját minden kifinomult eszmének, minden árnyalt érzelemnek, minden racionális gondolkodásnak, és az embert azzal az örök tautológiával szembesíti, amely szerint Isten – Isten”.

Renant az általa védelmezett „filológiai” ethnológia vezette el az árja/sémi oppozíción alapuló rendszerig. A többi embercsoportról csak egy-két becsmérlő megjegyzése van, őt ugyanis kizárólag a monoteizmus eredete érdekelte, és ami nem fért bele a rendszerébe, annak nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Ha igaz is, hogy sűrűn használta a „faj” fogalmát, csakis olyan jelentésben, amely a mi kultúra fogalmunkkal rokonítható. Renan, aki nagyon otthonos a német kultúrában, elsők közt figyel fel az agresszív fajgyűlölet német veszélyére. Erről 1856-ban Gobineau-nak is beszél, épp az Essai sur l’inégalité des races [Az emberi fajok egyenlőtlenségéről] c. esszé megjelenésének alkalmával[5]: „A fajnak eredetileg óriási volt a jelentősége; de a faj egyre többet veszít jelentőségéből, és az is előfordul, miként Franciaországban például, hogy teljesen háttérbe szorul. Dekadencia? (…) Hiába süllyedt egész Franciaország a köznép színtjére, a világban még mindig megmaradt nemesúrnak. Az alsóbbrendű fajokat nem számítva (mivel ha azok a nagy fajokhoz keverednének, az az egész emberiséget megmérgezné), a jövőt illetően egységesnek képzelem el az emberiséget, a kisebb folyók mind beleömlenek majd egy hatalmas folyamba, amelyben már nem őrzi meg az emlékezet, hogy ki honnan jött”.

Renannak szörnyű trauma az 1870-1871-es háború. Válaszreakcióként megtagadja a francia társadalom demokratikus fejlődését (ugyanúgy, ahogyan 1940-ben Vichy is megtagadta), ezért lesz a konzervatív, sőt, reakciós hagyomány egyik legtöbbet idézett referenciája, és – együtt Auguste Comte-tal – a maurrassizmus egyik forrása[6]. Renan ugyancsak sötét színben látja a XX. századot, „amely tele lesz tömeggyilkosággal, vagyis olyan háborúkkal, amelyeket a túlélésért küzdő vérszomjas fenevadak viselnek egymás ellen. Ezzel pedig vége is lesz annak a különféle, de egyként szükséges elemekből összetevődő termékeny ötvözetnek, aminek emberiség a neve”.

Elzász-Lotaringia elcsatolása csak felgyorsítja szellemi fejlődését. Az elzásziak faji szempontból németek, mégis franciának tartják magukat. Ettől fogva a faj fogalmi ellentétjét látja a nemzetben, amely egyszerre terméke a történelemnek és az emberek mindennapos választásának. A civilizáció folyamata kíméletlenül lerombolja az eredeti fajokat, és az egyes népek csak különböző történelmi alakulatok, híján minden fiziológiai alapzatnak.

Shlomo Sand szöveggyűjteménye ezt a Renant állítja reflektorfénybe, vagyis azt, akinek nekünk is van mondanivalója. A híres előadásban, amelyet „Mi a nemzet?” címen 1882. március 11-én tartott[7], Renan a faj és nemzet fogalmának összekeverését ugyanúgy elutasítja, mint az „ethnográfiai vagy nyelvi népcsoportoknak” a „csakugyan létező népcsoportokkal” való összekeverését. Őszerinte a modern nemzet „egy sor azonos irányban ható tény történelmi szintézise”. Befejezett nemzetről csak akkor lehet beszélni, ha megvalósult a különféle fajok fúziója. Gobineau-hoz intézett levelében csaknem ugyanazokat a szavakat használja, mint harmincöt évvel korábban: „Akármilyen fontos volt is a faj kezdetben, egyre többet fog veszíteni jelentőségéből”. Ebből következik a nemzet nagyszerű renani meghatározása: „Egy nemzet – lélek, szellemi principium. Ezt a lelket, ezt a szellemi principiumot két dolog alkotja, bár e két dolog valójában egy és ugyanaz. A két dolog közül egyik a múlt, másik a jelen. Egyik az emlékek gazdag öröksége, másik pedig a közösség vágya, illetve elhatározása, hogy együtt maradjon, és hogy tovább vigye az osztatlanul kapott örökséget.”

Renan népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy neki köszönhető a „sémi faj” kifejezés elterjedése, amely őelőtte csak a tudósok szűk körében volt használatos. Amikor Franciaországban is megjelent az antiszemitizmus, „A judaizmus mint faj és mint vallás” c. 1883. január 27-én megtartott előadásában Renan kötelességének érezte, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre. Az előadásnak egy megkülönböztetés a kiindulópontja, Renan ugyanis különbséget tesz a meghatározásánál fogva mindenki előtt nyitott egyetemes vallás (hinduizmus, buddhizmus, kereszténység és iszlám), valamint a meghatározott népcsoportra vonatkozó helyi vallás között. Márpedig tagadhatatlan tény, hogy az egyetemes vallások mindenütt kiszorították a helyi vallásokat. Kezdetben a judaizmus is ilyen helyi vallás volt, és nem sokban különbözött a szomszéd népekétől; az i. e.-i VIII. századtól azonban a próféták már egy egészen más vallási formának voltak az első képviselői. Ennek a vallásnak már az a jót jutalmazó és a rosszat büntető Isten állt a középpontjában, amely a világegyetemet teremtette: „Az ilyen vallással már kilépünk a nemzet keretéből, és a lehető legszélesebben értelmezett emberi tudat közegében vagyunk”. A próféták ebben az értelemben jövendölik meg Názáreti Jézus és a kereszténység színrelépését. Ettől fogva már szétfeszíti a nemzeti vallás kereteit a judaizmus üzenetének egyetemessége. Nem csoda, hogy a zsidó hittérítés igen aktív az ókor utolsó évszázadaiban, és hogy a görög-római kortól fogva a judaizmus már elveszti minden etnográfiai jelentését. Akármilyen zárt és a betérőket elutasító vallás is ma a judaizmus, ez mit sem változtat azon, hogy hosszú évszázadokig mindenki előtt nyitott volt. A zsidókat a közös oktatás és az együttesen elszenvedett társadalmi elnyomás kovácsolja össze. Ebben pedig nincs semmi szerepe sem a fajnak, sem a népi kultúrának. Renan úgy látja, korának judaizmusa is része a liberalizmus nagy táborának: „A XIX. századnak éppen az volt az egyik nagy érdeme, hogy lerombolta a gettók falát; már csak ezért sem tudok tapsolni azoknak, akik ezt a falat most újra fel akarják építeni. Az izraelita faj, amely eddig is a lehető legnagyobb szolgálatokat tette az emberiségnek, a különféle nemzetekbe illeszkedve a jövőben is folytatja majd hasznos munkáját, és nagyban hozzá fog járulni az emberiség társadalmi fejlődéséhez”.

Előfordulhat, hogy a mai olvasó meghöken Renan nemegy vakmerő állításán, de azt, amit a kor adott a szájába, őnála mindig el kell választani attól, ami tulajdon leleménye. Így amikor ráeszmél, hogy a nép antiklerikális lett a III. Köztársaság idején, az a véleménye, hogy először rajzolódik ki szövetség a szabadgondolkodás szűk elitje és a közoktatás által civilizált néptömegek között. Míg korábban inkább konzervatív volt, 1870-1871 után is híve marad a köztársasági államformának. Az 1880-as évek fordulóján keletkezett filozófiai drámái ezt az új valóságot igyekeznek feldolgozni. Újraírva Shakespeare A Vihar c. színművét, elmondja, hogy a népet képviselő Caliban, hogyan lépett szövetségre a szabadgondolkodást képviselő Prosperóval[8]: „Az alsóbbrendű fajok, mint az emancipált feketék például, sohasem hálásak azoknak, akik elhozták nekik a civilizációt. És amikor próbálnak szabadulni a szolgaság jármától, zsarnoknak, kizsákmányolónak és szélhámosnak nevezik egykori uraikat. A szűklátókörű konzervatívok, persze, megpróbálják visszaszerezni a hatalmat, ami kicsúszott a kezükből. A felvilágosult elmék azonban elfogadják az új rendszert…” Caliban nemcsak a népnek, nemcsak a proletárnak, hanem ezzel párhuzamosan a gyarmatok elnyomottjainak is képviselője, ahogyan Prospero gyarmattartó is bizonyos szempontból. Mindezt már Aimé Césaire is jól tudta.

Hiába volt Renan korának legismertebb orientalistája, amikor 1892-ben elhunyt, sokan már a múltat látták benne, és történelmi munkáit is idejétmúltnak tartották. Renan politikai fejlődése azonban azt is megérteti velünk, hogyan is sorakozott fel a filozófiai liberalizmus az új államforma mögött, és hogyan is tagozódott be annak fő elemeként a III. Köztársaság nagy szintézisébe.

 

A szerző, Henry Laurens, a Collège de France tanára, a La Question de Palestine [A Palesztina-probléma], Fayard, Párizs (három kötet, 1999, 2003, 2007) írója.

Ádám Péter fordítása

 



[1] http://www.infobretagne.com/renan-ernest.htm

[2] A "Renan a nemzetről és a judaizmusról" c. könyvben (ez az idézet is onnan való) Shlomo Sand a mű alapos bevezetőjén felül még külön-külön bemutatja a "Mi a Nemzet?", valamint "A judaizmus mint faj és mint vallás" c. két leghíresebb Renan-előadást. Shlomo Sand a nemzet és a zsidó nép fogalom-történetének kutatója, eredményeit nemrég a "Hogyan született a zsidó nép fogalma" (Comment le peuple juif fut inventé) c. művében tette közre, amely 2008-ban jelent meg a párizsi Fayard kiadónál.

[3] Ernest Renan, Correspondance générale, Honoré Champion, Paris, T.II, p.437.

[4] Les citations suivantes sont tirées de L’Avenir de la science, rédigé en 1848-1849 mais publié en 1890.

[5] Ernest Renan, Correspondance, tome I, Calmann-Lévy, Paris, 1926, p. 119 et suivantes.

[6] Charles Maurras : idéologue français d’extrême droite, antisémite (1868-2952).

[7] http://www.lexilogos.com/document/renan/nation.htm

[8] Caliban in Œuvres Complètes, Calmann-Lévy, Paris, 1949, p. 413.

 

Ernest Renan
Mi a nemzet?

A nemzet: lélek, szellemi alapelv. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, mely azonban voltaképp egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, a másik: a jelenlegi megegyezés, vágy arra, hogy közösen éljünk, annak szándéka, hogy a továbbiakban is kamatoztassuk az osztat- lanul kapott örökséget. Az ember, Uraim, nem rögtönözhető. A nemzet, akárcsak az egyén, múltbeli erőfeszítések, odaadás, áldozatok hosszú folyamatának eredője. Valamennyi kultusz közül az ősök tisztelete a legjogosabb: ők alakítottak bennünket olyanná, amilyenek vagyunk. Hősi múlt, nagy férfiak, dicsőség (az igazi dicsőség) — íme, ez az a társadalmi tőke, melyre föl lehet építeni a nemzeti elvet. Közös dicsőséggel rendelkezni a múltban, közös akarattal a jelenben; nagy közös tetteket véghezvinni a múltban, azt akarni, hogy a jövőben is nagy cselekedeteket hajtsunk végre — íme, egy nép létének alapfeltételei. Elszenvedett gyötrelmeinket önként vállalt áldozataink arányában szeretjük; azt a házat szeretjük, melyet magunk építettünk, hogy majdan utódainkra örökítsük. A spártai vers, mely szerint „az vagyunk, ami ti voltatok; az leszünk, ami ti vagytok”, a maga egyszerűségében minden haza tömörített himnusza.
Megosztani a múlt dicsőségét és keserveit, hasonló programot megvalósítani a jövőben; annak tudatával rendelkezni, hogy egykor közösen szenvedtünk, örültünk, reménykedtünk — ez az örökség többet ér, mint a közös vám és a stratégiai követelményeknek megfelelő határok: ezt ugyanis a fajok és nyelvek sokfélesége ellenére mindenki megérti. Az imént az egykori közös szenvedésről beszéltem; igen, a közös szenvedés erősebb kapocs, mint az öröm. Nemzeti emlékeinkben a gyász becsesebb, mint a győzelem, mivelhogy kötelességeinkre figyelmeztet, közös erőfeszítésre ösztönöz.
A nemzet tehát egyetlen roppant szolidaritás, melynek lényeges alko- tóelemét jelentik azok az áldozatok, amelyeket őseink hoztak és azok, amelyeket mi vagyunk készek a jövőben meghozni. Feltételezi a múltat, de a jelen a foglalata, ama kézzelfogható tény következtében, hogy vala- mennyien világosan kifejezzük szándékunkat: folytatni kívánjuk a közös életet. Egy nemzet léte (elnézést a metaforáért) mindennapos népszavazás, mint ahogy az egyén léte az élet folytonos igenlése. Ó, tudom, ez a gondolat nem oly metafizikus, mint az isteni jog eszméje és nem olyan brutális, mint az úgynevezett történeti jog. Az Önök előtt az imént kifejtett eszmerendszer szerint egy nemzetnek sincs több joga, mint egy ki- rálynak arra, hogy azt mondja egy tartománynak: „Az enyém vagy, elfoglallak.” A mi szemünkben egy tartomány nem egyéb, mint a lakosai, s ha valakinek jogában áll, hogy ebben a kérdésben kikérjék a véleményét, úgy az ennek a tartománynak a lakosa. Egy nemzetnek sohasem fűződik valóságos érdeke ahhoz, hogy egy országot annak akarata ellenére bekebelezzen, avagy ne engedje, hogy az elszakadjon tőle. Végső soron az egyetlen legitim ismérv a nemzeti akarat; mindig ahhoz kell visszatérnünk.

Fordította: Réz Pál

Megjelent: Holmi, 1984. évf. lásd: http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf642.pdf