Áldott eladósodottság…


Azt követően, hogy a bankokat az állam
gálánsan kihúzta a csávából, azok magukhoz tértek. Sőt, a közpénzinjekciónak köszönhetően megerősödve kerültek ki a pénzügyi válságból. Ezzel minden korábbinál alkalmasabbá váltak arra, hogy egy következő vihar során „túszul ejtsék” az államot. S ebben a pillanatban a nyugati kormányok és a központi bankok úgy döntöttek, hogy az eladósodás miatt ismét megkondítják a vészharangot.

gondv_eladosodasAgyonhallgatták az adósság jelentőségét azalatt, amíg megmagyarázhatatlanul nagy összegeket kellett a Goldman Sachs, a Deutsche Bank vagy éppen a BNP-Paribas  megmentésére költeni, most viszont megint az adósság rémével riogatnak: a kereskedelmi jövedelmezőség logikáját akarják belopni azokba az ágazatokba is, amelyekben eddig nem érvényesült. A gazdaság üzemzavara miatt egyre súlyosabbá váló eladósodás ürügy arra, hogy ismét megpróbálják leépíteni a szociális hálót és a közszolgáltatásokat. Egy évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy a liberálisok kómában vannak; „a kassza üres”, kiáltják most megint és erre hivatkozva újjáéledve térnek vissza a politikai életbe.

És nem fogják lassítani a tempót. A Berlinben hatalomra került új koalíció 24 milliárd eurós plusz adócsökkentésre tett ígéretet, miközben jövőre a német költségvetési deficit el fogja érni a bruttó nemzeti termék (GNP) 6,5%-át, azaz több mint kétszer akkora lesz, mint amennyit az Európai Unió stabilitási és növekedési paktuma engedélyez. Franciaországban Nicolas Sarkozy megválasztása óta a jobboldal egymás után eltörölte a túlórák megadóztatását, csökkentette az örökösödési illetéket, „adóplafont” állított a tőkejövedelmek fölé és megszüntette az iparűzési adót.

Hajdan a konzervatívok érzékenynek mutatkoztak a költségvetési egyensúly iránt, olyannyira, hogy még az adók növelésébe is beleegyeztek. Az elmúlt körülbelül harminc évben azonban megfordult a helyzet és tudatosan létre hozták a költségvetési deficitet, amely kiváló ürügy arra, hogy az általuk diktált gazdaságpolitikát ne lehessen megakadályozni. A bevételek fokozatos csökkentése laza költségvetést eredményez és ez együtt jár egy állandó katasztrófát jósoló diskurzussal, s ezzel lehetővé válik a gondoskodó állam kiadásainak lefaragása.

„Reagan bebizonyította, hogy a deficit nem számít” – vágott vissza 2002-ben Dick Cheney amerikai alelnök a pénzügyminiszternek, aki aggódott az közvetlen adók azt megelőző csökkentése miatt. Cheney úgy értette, nem törvényszerű, hogy a deficit árt a hatalmon lévőknek, hiszen Ronald Reagant – miután az első ciklusa idején megháromszorozta a hiányt – 1984-ben nagy fölénnyel újraválasztották. Csakhogy a költségvetési kényszer súlyosabban nehezedik az utódokra. Különösen olyankor, amikor fennáll velük szemben a gyanú: csak azért voltak bőkezűek, mert nem jobboldaliak… Ezért aztán Barack Obamának – annak érdekében, hogy minimális esélye maradjon az egészségügyi reform elfogadtatására – előre kötelezettséget kellett vállalnia, hogy egyetlen centtel sem növeli az államadósság szintjét. Vajon mikor fogják ezt a szemléletet a katonai kalandok esetében is érvényesíteni?

A kávéházak és az éttermek ÁFA befizetéseinek harmadára csökkentésével a francia kormány nemrég 2,4 milliárd euró bevételről mondott le. Néhány héttel később – az „egyensúlyra” hivatkozva – a munkahelyi balesetek áldozatainak juttatott kártérítések megadóztatásával 150 millió eurót visszaszerzett. Jóllehet e téren kiváló képességekről tesz tanúbizonyságot, nem maradt számára más út, csak az, amely Reaganhez teszi hasonlatossá. Mivel a volt amerikai elnök csökkentette a leggazdagabbak adóit, később – hiszen mérsékelnie kellett az éppen általa megnövelt deficitet – azt kérte az iskolai menzáktól, hogy amikor kiszámolják a gyerekeknek felszolgált étel tápértékét, a ketchupot zöldségként könyveljék el…

A fiskális ellenforradalom 1978-ban Kaliforniában indult el, ahol Reagan volt a kormányzó, és azután végigsöpört az egész világon. Ott a kassza most teljesen üres (a deficit elérte a 26 milliárd dollárt). November 17-én az állami egyetem 32%-kal emelte meg a beiratkozási díjat. Korábban pedig kétezer munkahelyet szüntettek meg.

 

A szerző, Serge Halimi, a Le Monde diplomatique főszerkesztője

 

Fordította: Ferwagner Ákos