Hol van a vlagyivosztoki strand?


vilagvalsag
– A szociális feszültség és az orosz Távol-Kelet –

A válság keményen sújtotta Oroszországot: csökkent az ipari termelés és a GDP; csökkent a fizetés és nőtt a munkanélküliség. A krízis ugyanakkor nagyon különböző mértékben érintette az egyes városokat és régiókat.

 

kVlagyivosztok02Meggyötört! Igen, – jobb szó híján – meggyötört város Vlagyivosztok! Lássuk csak: legelsősorban is földrajzi elhelyezkedése miatt. Képzeljünk csak el egy hatszázezres agglomerációt egy harminc kilométer hosszú, már-már szigetszerű földnyelv legvégén, amit csak kétfelől lehet megközelíteni! Az egyik út kanyargós, kétsávos, kátyúkkal teli – egyik-másik kátyú mérete alapján akár jura-korabeli tirannoszauruszok foga is vájhatta volna őket –, a másik út ugyan négysávos, de közmondásosan gyakoriak rajta a dugók; a helyzet rosszabb, mint Moszkvában – ami nem kis dolog.

Na persze, a mítosz: a csipkézett partvonalú tájon, mely csodálatos fekvésű kikötőknek ad otthont, minden ezt a mítoszt idézi elénk. Az  „Aranyszarvon” – ezt jelenti a neve oroszul – a Keleti-Boszporuszra néző katonai és kereskedelmi kikötők váltogatják egymást, a felbukkanó kicsiny öblöknek pedig mitikus nevük van: Diomédész, Odüsszeusz, Aiász, Patroklosz… A hely fantasztikus, de szűkös. A város gyakorlatilag összes partszakaszát kikötők foglalják el, ahova tilos a belépés, így csak egy 300 méter hosszú strand és néhány parti kijárat marad szabadon – az egész leginkább Nápoly ipari negyedére emlékeztet.

Aztán megkeseríti Vlagyivosztok életét a gépkocsi-kultúra is. Azt mondják, több az autó, mint a lakos, s a városban járva aligha kételkedünk. Ritkán látni ekkora káoszt, az a tény pedig, hogy a járművek 99,9%-a jobbkormányos, miközben a közlekedés jobboldali, szinte említésre sem méltó… Ahogy sok más orosz városban, a városrendező-mérnökök itt sem látták előre a tömeges „motorizációt”, és nem is igazán próbáltak meg alkalmazkodni hozzá.

Vlagyivosztok sorsát „megkeserítette” az emberi telhetetlenség is. A várost és a Tengermelléki határterületeket (oroszul Primorszkij Kraj) Oroszország maffiák által leginkább uralt és legkorruptabb régiói között tartják számon. Az embernek az az érzése támad itt, hogy a városatyák az utóbbi években a járdák helyrehozatala, a víz- és csatornahálózat modernizálása stb. helyett leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy felosszanak egymás között mindent, ami ingatlanspekulációs szempontból értékes lehet.

Az eredmény döbbenetes: az épületek, az infrastruktúra, az utak állapota siralmas; első ránézésre nehéz elhinni, hogy a villamosok hogy nem siklanak ki ilyen elgörbült és megcsavarodott síneken és váltókon. A 19–20. század fordulóján épült egész belvárosra ráférne a restaurálás. Érdemes elolvasni Joseph Kessel kis könyvét, melyben elmeséli, hogy pilótaként – bár nem repülőgépen – hogyan utazott át Vlagyivosztokon 1919-ben: elbűvölő alámerülés egy letűnőben lévő világban (1) A régi kínai negyedből, melyről a múlt század elején készült könyvekben még  gyönyörű fényképek láthatók, csak egy-, kétemeletes téglaházak együttese maradt; jövőjük egyelőre bizonytalan, mivelhogy egyesek le akarják bontani (– nagyon jó helyen található, a város kellős közepén).

Az épületek sorsa furcsa párhuzamot mutat a város migrációs politikájával. A Kessel által felelevenített időszak után, 1938-ban – a Hanka-tavi csatát követően – kiűzték a kínaiakat, a koreaiakat pedig 1939-ben – még a „Nagy Honvédő Háború” előtt – deportálták. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a sajtó és a helyi vezetők által a „sárga veszedelem”-ről folytatott permanens vita mesterséges életben tartása ellenére, mely választási kampánytémaként szolgál, ma, 2009-ben kevesebb ázsiai él itt, mint a 20. század elején, vagy akár a mai Moszkvában. Való igaz, hogy a várost, ahová 1992-ig a külföldiek még a lábukat sem tehették be, jól őrizték. Sokan még ma is nosztalgiával emlegetik ezt az áldott korszakot, amikor a település zárt, tiszta és virágzó volt… Azt ugyanakkor elfelejtik megemlíteni, hogy ebben az időszakban az ilyen típusú tiltott városok különleges ellátási normát élveztek, ami viszonylag privilegizált helyzetet teremtett a számukra.

 

Moszkva ázsiai stratégiája

Vlagyivosztokot végül a politikai ambíciók is meggyötörték. 2012-ben a város ad helyszínt az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozójának. Az esemény azért is különösen fontos, mert a Szovjetunió hosszú ideig ki volt zárva ebből a kezdeményezésből. A Kreml arra számít, hogy ez a találkozó új ázsiai stratégiája meghatározó szakaszát nyitja meg.  A jelenlegi kormányzó, Szergej Darkin megragadta a kínálkozó lehetőséget, és óriási infrastrukturális fejlesztésekre tett javaslatot, melyek révén Vlagyivosztokból orosz Vancouver is lehetne. (2)

Az eredmény: több évre elhúzódó, csillagászati összegű utópisztikus beruházási tervek sorozata. Hatcsillagos szállodák, fényűző kongresszusi központok, egy alagút és két hatalmas híd: az egyik a Szarvon épülne, a másik pedig a szárazföldet kötné össze a délen fekvő, a Boszporusz túloldalán elterülő kiterjedt Russzkij-szigettel. Igen ám, de ez a sziget gyakorlatilag lakatlan: csupán néhány lepusztult katonai létesítmény, pár dácsa és a helyiek kedvenc, Japán-tengerre nyíló strandja található itt, távol a kikötő szennyezett vizétől. Mi más kellene még ahhoz, hogy a telek spekulánsok paradicsoma legyen…?

Az orosz sajtó persze rögtön nekitámadt ennek a „nyikudába”, „sehová se” vezető hídnak. Hogy hőn dédelgetett, ámde méregdrága ötletüket mentsék, a döntéshozók a csúcstalálkozóra felhúzott épületeket a majdan létrehozandó Távol-keleti Szövetségi Egyetem céljaira ajánlották fel. Az ötlet nyugtalanságot plántált az egyetem alkalmazottaiba: mennyi időbe fog telni, hogy a két hídon keresztül a szigetre jussanak? Ez a támogatást egészét felemésztő projekt ugyanis semmit sem oldana meg a város mindennapi közlekedési káoszából. Az agglomeráció közepén és északi részén élő hallgatók és tanárok közül pedig ki akarna erre a távoli, szigeti campusra járni tanulni és tanítani?

Már most gyászos jóslatok szava hallik: a hallgatók majd bizonyára otthagyják az egyetemet és oda iratkoznak, amelyek – természetesen konkurenciát jelentve – a városban maradnak, s máris kárörvendőn dörzsölik a tenyerüket. Dmitrij Medvegyev orosz elnök figyelmét sem kerülte el e probléma. Egy nemrég adott interjúban Vlagyivosztokkal kapcsolatban ezt mondta: „Nagyszerű és csodálatos város, de gyilkos hely, hisz még normális csatornahálózata sincs. Minden rozoga és elavult…” Ugyanakkor a csúcstalálkozó esélyt adhat, „jó ürügyül” szolgálhat a városnak, hogy komoly munkálatok induljanak el. (3) Esélyt… – kérdés, hogy a városnak vagy a vezetőinek…

Egyesek már kormányzóváltásáról beszéltek, a kormányzót azonban Vlagyimir Putyin szeptemberben támogatásáról biztosította. Elődjét, a Jelcin-éra szimbolikus alakját, akit a halászmaffia nagyfejeseként tartottak számon, menesztette Putyin, de rögvest ki is nevezte halászati miniszternek… Ami a jelenlegi kormányzót illeti, azután, hogy Medvegyev minden regionális vezetőnek kötelezővé tette a vagyonnyilatkozatot, őt a moszkvai Novaja Gazeta napilap pécézte ki, és részletesen beszámolt arról, hogyan próbált meg különböző nevek és offshore cégek mögé bújni[1]. (4) Úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy a politikai csatározások ilyenkor ne a „kompromat”, azaz a szóbeszéd és alaptalan vádaskodások zsákutcájába torkolljanak.

Ugyanakkor több protekcionista intézkedés, melyekről a kormány mostanában határozott annak érdekében, hogy segítse a válságban lévő orosz gazdaság különböző szektorait, kontraproduktív hatással volt erre a régióra, hiszen ez a térség erőteljesen  a külkereskedelemre van utalva. Az ócskavas, majd a nyersfa exportkorlátozása, a kikötői halászat feletti ellenőrzés szigorítása tovább gyengítette az itteni, már amúgy is gyenge lábakon álló gazdasági tevékenységet, melyet az ország jelentős centrumaitól való távolság határoz meg. Ezek az intézkedések tovább erősítették azt a népszerű vélekedést a lakosság körében, hogy Moszkvát nem érdekli az orosz Távol-Kelet. Ahogy errefelé mondják, a lakosság minderre – az egykori NDK-hoz hasonlóan – „lábbal szavazott”: rekordméreteket öltött az ország más térségeibe való elvándorlás, s így Vlagyivosztok lakossága is folyamatosan csökken.

Ebben a feszült légkörben az utolsó cseppet a pohárban a kormány által 2008 decemberében elfogadott, majd 2009. január 11-én hatályba lépett rendelet jelentette, mely jelentősen megemelte a használt autók behozatalára kiszabott illetékeket: az utóbbi időben példátlan méretű tüntetések kezdődtek. Egy informális egyesület, a TIGR (Oroszország Aktív Polgárainak Köre) és az Orosz Kommunista Párt állt e tiltakozó mozgalom élére, de az hamarosan túlnőtt rajtuk. December 14-én több mint tízezer tüntető zárta le teljesen a belvárost, miközben egyesek – sikertelenül – megpróbálták elfoglalni a repülőteret. A leterhelt milícia és az OMON – az orosz rohamrendőrség – tehetetlen volt, pusztán annyit tehetett, hogy elbagatellizálta a tüntetés jelentőségét, már csak azért is, mert számos helyi képviselő is részt vett a megmozdulásban. Jól jellemzi, hogy mekkora méreteket öltött a nyugtalanság, hogy december 15-én és 17-én a regionális gyűlés, majd a városi duma (önkormányzati testület) hivatalosan is a döntés visszavonására kérte Medvegyev elnököt és Putyin miniszterelnököt. (5)

E dühös mozgalom méretét a régió gazdaságában meghatározó szerepet játszó autóimport magyarázza. Az orosz autósok sokkal jobban kedvelik az import kocsikat a hazai gyártású, középszerűnek tartott kocsiknál; ezektől az elit egyértelműen el is fordul, hiszen csak BMW-vel, Mercedesszel vagy Porsche Cayenne-nel furikázik. A Távol-Keleten valamint egész Kelet-Szibériában – ahol nincs egyetlen autógyár sem –, a nehézségeket csak fokozza, hogy az orosz gyártmányú autókat európai területekről kell ideszállítani, ami tovább növeli árukat. Ezért aztán az itt forgalomban lévő kocsik több mint 90%-a japán vagy koreai (vagyis jobbkormányos) használtautó. Ez egy komplett, és gyorsan fejlődő gazdasági szektor, mely ellátja egész Ázsiai–Oroszországot.

 

Japán dzsipek kettévágva és újra összeszerelve

Túl a tengerészeken, dokkmunkásokon és kereskedőkön, akik Ázsiában megveszik, majd lebonyolítják ennek az évente több tízezer gépkocsinak a behozatalát, valódi iparágról van szó. Az egyre szigorodó szabályok kijátszása érdekében egyesek odáig merészkednek, hogy szétszerelik és kettéfűrészelik a japán dzsipek karosszériáját, melyet „alkatrészként” hoznak be, majd helyben, a vásárló igényeinek megfelelően, a legváltozatosabb formában szerelik újra össze. A tengermelléki határterületeken állítólag közel százezer ember él ebből – ráadásul többnyire független kis- és középvállalkozásokról van szó. Bújtatottan, tulajdonképp ezt a javarészt önálló, a szövetségi és helyi hatóságok által ellenőrizhetetlen ágazatot akarják móresre tanítani.

Moszkva gyorsan reagált az effajta rendbontásra. Az keményen megdorgált helyi vezetőknek azonnali hatállyal vissza kellett vonniuk első reakciójukat, és ki kellett állniuk és el kellett magyarázniuk a kormányzati döntés helyességét, ami persze csak növelte az elégedetlenséget. A TIGR december 21-re meghirdetett újabb tüntetését az OMON ezúttal erőszakkal feloszlatta. Az országos tévécsatornák mélyen hallgattak a lázadásról, s csupán arra szorítkoztak, hogy a Kreml „engedményeit” magasztalják: azaz, hogy az árak kiegyenlítése érdekében támogatják az orosz gyártmányú gépkocsik Távol-Keletre való szállítását, az európai országrész felé pedig csökkentik a repülőjegyek árát az egyetemi hallgatók és nyugdíjasok számára. Azonban ez sem tudott gátat szabni annak, hogy január elején, miután a hírhedt rendelet hatályba lépett, újabb tüntetésekre kerüljön sor; végül a hideg és az OMON fellépése segítette hozzá a hatóságokat ahhoz, hogy sikeresen meggátolják a tiltakozó hullám továbbterjedését.

Mindazonáltal igazából persze semmi sem oldódott meg. Számos orosz szakértő bírálja a kormánynak, az orosz autógyártók csődtől való megmentése érdekében hozott protekcionista intézkedéseit: újabb jelentős pénzügyi injekción túl semmi sem történt. Senkinek sem sikerült megtörnie a korrupció, a piacgazdaság és az irányított gazdaság ördögi körét, ami magyarázatot ad arra, hogy ezek a vállalatok miért gyártanak továbbra is olyan járműveket, amelyekre a vásárlók nem tartanak igényt.

Május első napjaiban végre beköszöntött a jó idő. De az ellenőrzött május 1-jei és május 9-i Győzelem napi ünnepségek közepette is rideg maradt a hangulat. A kikötő visszafogottan üzemel: a szállítmányok volumene alaposan megsínylette a kereskedelmi korlátozások következményeit. Az emberek fásultan várják a gazdasági válság végét és utolsó tartalékaikat élik fel. Vannak, akik abban reménykednek, hogy a kormány e nehéz időszak után végre hatályon kívül helyezi vagy legalábbis enyhíti ezt a rendeletet, s hogy az üzlet majd újraindul. Az emberek többsége azonban borúlátó és a legrosszabbra készül: ez az epizód majd még inkább meggyengíti a törékeny gazdaságot, s ezt a folyamatot már az APEC-csúcs megrendezése se tudja majd visszafordítani. A pesszimisták szerint a régióban élő oroszok európai országrészek felé áramló újabb kivándorláshullámának leszünk tanúi – s éppen a legfiatalabb és legdinamikusabb generációk mennek majd el elsőként.

Ezzel egy időben a válság politikai fordulatot is vett. 2009 januárjában a szövetségi Duma (az orosz parlament) kiadott egy jelentést, mely azzal vádolta meg a tüntetések szervezőit, hogy külföldről manipulált ügynökök: „A vámtarifák növekedése elleni tömegtüntetéseket értékelhetjük úgy, mint Oroszország több régiójában a társadalmi helyzet destabilizálására irányuló szervezett akciót (…), olyan akciót, amelyet a narancsos forradalomra emlékeztető egyedi forgatókönyv alapján indítottak.” A jelentés leszögezi továbbá, hogy ezeknek a „külföldi szakértők” által manipulált akcióknak a „végcélja az orosz Távol-Kelet elszakításának kísérlete”. (6)

Annak dacára, hogy néhány tüntető valóban narancsszínű zászlócskát lengetett, egyértelműen bebizonyosodott, hogy a távol-keleti oroszok állítólagos elszakadási kísérletével való fenyegetés – ezt a módszert főleg a volt kormányzó időszakában alkalmazta a helyi elit egy része – csak arra szolgált, hogy az embereket a saját oldalukra állítsák. Csakhogy Moszkvában egyáltalán nem akarnak tudomást venni a regionális közvélemény állapotáról, amint az Viktor Larinnak, a Vlagyivosztoki Történeti Intézet igazgatójának egyik beszámolójából is kiderül. Egy közvélemény-kutatás során arra a kérdésre, hogy „Honnan fenyegeti a legnagyobb veszély Oroszország, ill. az orosz Távol-Kelet érdekeit?”, a térség lakói eléggé egyértelműen válaszoltak: 47% szerint a legjelentősebb veszélyt „a helytelen moszkvai politika” jelenti. Csupán 37 százalékuk említette „a kínai katonai hatalmat” és 36 százalékuk „az amerikai hegemóniát”… (7)

 

A szerző, Jean Sabaté, kutató

 

Fordította: Ferwagner Ákos     

  1. Joseph Kessel: Les temps sauvages. Gallimard, Folio, Paris, 1978.
  2. Vancouver olyan kikötőváros, ahol a természet leszűkíti a városépítészet számára meghagyott területeket. Ez azonban az utóbbi években nem akadályozta a fejlődését, ma Kanada harmadik legnagyobb agglomerációja.
  3. Kommerszant, Moszkva, 2009. június 5.
  4. A kormányzókat mindenüktől megfosztják. Novaja Gazeta, 2009. július 1.
  5. Interfax és kasparov.ru, 2008. december 18.
  6. Nyezaviszimaja Gazeta, 2009. január 16.
  7. Andrej Kalacsinszkij: Vöröses Kelet. Ogonyok, 2009. május 18.

Jobb idők reményében

 

 Az egyik legjobb tanulmányban, mely a válság oroszországi régiókat sújtó hatását elemzi, a szerző, Natalia Zubarevics többszörösen hangsúlyozza, hogy területenként milyen nagy eltérések mutatkoznak. Általánosságban igaz az, hogy a válság kevésbé érezteti hatását a „multifunkcionális” nagyvárosokban. Bár ott is csökkentek a fizetések, de a lakosság összehúzza magát, csökkenti kiadásait, s jobb idők reményében „reaktiválja” túlélési reflexeit – újból felértékelődik a veteményeskert, a nyaraló… A helyzet nem fényes az olyan hagyományos ágazatokban, mint a kohászat vagy az energiaipar, de érzékelhető a lassú újjáéledés, ami viszont sajnos nem vonatkozik a gépgyártási ágazatra (autó-, szerszámgépgyártás stb.), ahol üzemeket kellett ideiglenesen becsukni, gyakorlatilag munkanélkülivé téve az ott dolgozó összes alkalmazottat. A helyzet egyenesen katasztrofális abban a néhány száz „monoindusztriális”, egy iparágra épülő városban, mint amilyen Pikalevo is, főleg ha az ott folytatott tevékenység az imént említett neuralgikus szektorok valamelyikéhez tartozik. A tanulmány egyebek közt rámutat arra is, hogy ha az ipari válság elmélyül, akkor nagy a kockázata, hogy költségvetési válság is követi majd. A régiók nem rendelkeznek olyan tartalékokkal, mint a szövetségi kormányzat (olajjövedelmek, pénzügyi tartalékok), ugyanakkor nekik kell biztosítani a lakosság számára létfontosságú közszolgáltatások jó részét: mint pl. az oktatást, egészségügyi és szociális ellátást, ill. városi szolgáltatásokat. Ilyen körülmények között a lassú fellendülés ellenére aggodalommal tekintenek 2010 elé.

 

(Jean Sabaté)



Statisztika

 

OROSZORSZÁG

-         Lakosság: 140 874 millió (2008)

-         Születési ráta: 12,1‰

-         Halálozási ráta: 14,7‰

-         Természetes szaporulat: -2,6‰

-         Születéskor várható élettartam: 73 év (2009)

-         Bruttó hazai termék (GDP): 1.364,7 milliárd dollár

-         Munkanélküliségi ráta: 6,2% (2008)

-         Havi átlagbér: 19 247 rubel (2009. január)

-         Emberi fejlettségi index (HDI): 2007-ben 0,817 (71. hely); 2003-ban 0,795 (62. hely)

 

VLAGYIVOSZTOK

-         Lakosság: 605 000 (2009); 634 000 (1989)

-         Születési ráta: 9,9‰

-         Halálozási ráta: 11,6‰

-         Természetes szaporulat: -1,7‰

-         Munkanélküliek száma: 4.851 fő (2009. július 1.); +120% egy év alatt

-         Havi átlagbér: 21 245 rubel /470 euró (2009. január)

 

Forrás: Vlagyivosztok Város hivatalos honlapja (http://www.vlc.ru/digits/index.htm), Orosz Statisztikai Hivatal, ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferencia (UNCTAD)