A magyar oktatásügy piacosításának és privatizálásának különös története

magyarszerk
A magyar oktatásügy két fő ága – a közoktatás és a felsőoktatás – krízishelyzetben van. A végkifejlet most zajlik, előre megkomponált folyamat törvényszerű következményeként.


A közoktatás terén a folyamat első lépése volt a még a rendszerváltás előtt készült, „Az államháztartás alrendszereinek reformja” címet viselő előterjesztés, amelynek fő csomópontjai voltak:

–       Csak a szorosan vett állami feladatokat kell az államnak finanszírozni, ezért a napközi otthonok, az óvodák, a kollégiumi ellátás „ne járjanak mindenkinek alanyi jogon”.

–       Be kell vezetni a „többcsatornás finanszírozást”, tehát a pénzügyi ellátásba az állam mellett be kell léptetni az intézmények fenntartóit, akkor még a tanácsokat, később az önkormányzatokat és a szülőket a térítési díj általánossá tételével.

–       A kollégiumokat be kell kapcsolni a szállodai láncba, azaz fenntartásukat részben üzleti alapra kell helyezni.

Ezt a koncepciót az akkori Országgyűlés első olvasatban tárgyalta. Döntésre a rendszerváltás előkészületei – a választások – okán már nem került sor.

 

A rendszerváltást követő időszak legnagyobb „durranása” az MDF-SZDSZ paktum részeként a közintézmények, így az iskolák, óvodák, kollégiumok önkormányzati tulajdonba adása volt. Később dokumentumokat láttam arról, hogy ez világbanki tanács volt (rossz fordításban az „iskolák községesítése” szóhasználattal jelent meg).

Nyilvánvaló, hogy itt egy sajátos államtalanítási folyamat zajlott le, kétharmados törvénnyel megerősítve.


Az állami támogatás az intézményfenntartó önkormányzatoknál tanulóalapú fejkvótában jelent meg: vagyis annyiszor x forint volt, ahány diák az intézménybe járt. Már akkor lehetett látni, hogy ez hatalmas tőkekivonást fog jelenteni, hiszen drasztikusan csökkent, és azóta is csökken a születések száma. A tanulóalapú támogatást (fejkvótát) az intézményfenntartók bevételként kezelhették és kezelhetik, tehát gyakorlatilag nem kötelesek az oktatásra költeni, ha helyette szennyvízcsatornát, vagy szökőkutat szeretnének, mindig „lecsíphettek” az oktatási kiadásokból.


Fokozatosan csökkentek az államilag finanszírozott feladatok. Ezek között egyaránt voltak és vannak szakmai feladatok, például szakkörök szervezése, szabad idős programok (táborok) is.


Súlyosan sérültek a kisiskolák. Virágkorát éli a körzetesítés, miáltal több település gyerekeit hordják-viszik egy központi iskolába. Az állami költségvetésben erre külön dotáció szerepel, ugyanakkor hiányoznak a gyerekek utaztatásának elemi feltételei.


Megjelentek és terjeszkednek – ha nem is nagymértékben – az államtalanítás és a piacosítás legékesebb bizonyítékai, a magas térítési díjakkal működő és ezért a vagyonosabb szülőket előnybe helyező egyházi, alapítványi és magániskolák.


Minden döntés – szakmai és financiális – az önkormányzatok kezében van, nincs ellenőrzés, nincs szakmai kontroll. Az iskolákon egyre nagyobb a politikai nyomás is.


Rohamosan nő a pedagógus munkanélküliség, az osztály- és iskola-összevonások, az iskolabezárások, a kötelező óraszám emelése miatt. A munkanélküli pedagógusok száma többtízezres.


Évről évre nő a közoktatásból kivont állami támogatás összege, a rendszerváltás óta ezermilliárd nagyságrendű. Az érdekképviseletek megosztottak, az „alternatív” szakszervezetek mellett a pedagógusok egy része kilépett a szakszervezetből vagy be sem lépett a szakszervezetbe. Jelentős létszámokat mozgató tömegmegmozdulások a kilencvenes évek vége óta nincsenek. Az érdekegyeztetés rendszere formálisan működik, vagy úgy sem. Sajátos apátia uralja a közoktatást.


Külön kiemelést érdemelnek a szakképzés terén létrejött áldatlan állapotok.


A gazdaságban sokkszerűen lezajlott privatizáció miatt válságba kerültek az ipari és mezőgazdasági szakmák és ezáltal a szakoktatás is. Így a bányaipar, kohászat, gépgyártás, élelmiszeripari feldolgozás. A privatizált nagyüzemek mellett szép lassan eltűntek, elsorvadtak a tanműhelyek, velük együtt a tulajdonképpeni szakképzés. Legújabban a szolgáltatási (kereskedelmi) képzésben készülnek tucatnyi szakmát megszüntetni (pl. könyvesbolti eladó!).


A szakképzés tipikus államtalanítási módszerei közé tartozik a kiszervezés, amelynek jellemzője, hogy a nagy szaktudást igénylő oktatói feladatok betéti társaságokba, kft-ékbe kerülnek, amelyek csak minimális létszámú szaktanárt visznek magukkal. Ide iratkoznak be átképzésben vagy továbbképzésben részt vevő „hallgatók”, akik valódi vagy potenciális munkanélküliek, például asszisztensek, irodavezetők, titkárnők, stb. Ez a tendencia főleg a közgazdasági szakközépiskolákat sújtja, veszélyezteti az iskolarendszerű működést, az iskolák fennmaradását például a számviteli, az üzleti és az egyéb pénzügyi képzés területén.


Egy másik jellemző módszer a munkanélküliek (főleg fiatalok) állami pénzen történő átképzése gyorstalpaló iskolákban, ahol kevés szaktudással rendelkező „oktatók” hada működik. Az oktatás az iskolarendszeren kívül történik, néhány bérelt helyiségben, heti egy-egy alkalommal, összesen néhány hónapig, például műkörmös, manikűrös, fodrászok képzése. A kifejezetten káros vegyi anyagokról nincs, vagy alig van ismeretük, többnyire „ellesik” egymástól az elemi tudnivalókat, ösztönösen, divatból.


Mindkét fentebb leírt módszer következményeiről elmondható, hogy a képzés felületes, napi gyakorlatra utaló; miközben az állam a ráfordítások minimalizálására törekszik, folyik az állami pályázati pénzek „leszívása”, társadalmi szinten az állami támogatás alig hasznosul; koncepciótlan „tűzoltómunka”, ami a növekvő munkanélküliség ideig-óráig tartó elfedésére szolgál.


A szakképzés mára teljesen szétesett. A hajdani nyolc általánost követő három éves szakmai képzés teljesen megszűnt. Intézményrendszerét: iskoláikat, tanműhelyeiket, kollégiumaikat felszámolták. Épületeiket eladták. A megmaradt intézmények fenntartói feladatait egymásnak passzolják a települési, megyei jogú városi, megyei önkormányzatok, attól függően, hogy anyagilag – az állami normatíva ismeretében – kifizetődőnek látszik-e a működtetés vagy sem. Mivel egyre inkább nem, marad a szakmailag értelmezhetetlen integráció, vagy az intézmények megszűntetése. A még megmaradt képzés és a munkaerőpiac igénye alig találkozik. Egyre több a kontár, miközben rohamosan nő a külföldi – migrációs – import munkaerő létszám, a hazaiak között pedig nő a munkanélküliség.


A megoldás feltétele, hogy a gazdaságban olyan fejlesztések menjenek végbe, amelyek konkrét igényeket támasztanak a szakoktatással szemben. A szakmai képzés minőségi színvonalának emelése egyúttal visszahatna a termelés minőségi fejlődésére is.


A szakmai képzés igazi megoldását az jelentené, ha a szakoktatás iskolarendszere újra épülhetne, és a szakemberképzés a tényleges igényeknek megfelelően, tervezett létszámok alapján folyna. Ennek kiemelt területei lehetnének a mezőgazdasági termeléshez és feldolgozáshoz kapcsolódó szakmák. Esetleg a mezőgazdasági vállalkozások indítását ilyen szakmai képzésben szerzett oklevélhez lehetne kötni. De fontos terület lehetne az erdőgazdálkodás, a vízgazdálkodás szakember képzése is, ami hozzájárulhatna a cigányok körében meglevő nagyarányú munkanélküliség enyhítéséhez. A falusi turizmus fejlődésének is komoly akadálya, hogy az erre vállalkozók többségükben nem rendelkeznek megfelelő szakmai tudással.  Természetesen a szakmunkásképzésnek újra kell indulnia valamennyi piacképes szakmában az egyes iparágak igényeinek megfelelően.


A magyar szakképzés tervezői – ha vannak még ilyenek – leporolhatnák a régi klasszikus figyelmeztetést: „Non scolae, sed vitae discimus!”


A felsőoktatás is nagy véráldozatokat hozott: az úgynevezett térítéses intézményi oktatásban annyit kérnek, amennyit nem szégyellnek. Az állami intézményekben és az államilag dotált hallgatói helyeken ezer címen kérnek pénzt a hallgatóktól, hangsúlyozva, hogy pl. a képzési hozzájárulás nem tandíj!


Sajnálatos, de tény, hogy a rendszerváltás óta radikálisan csökkent a munkás vagy segédmunkás szülők gyermekeinek aránya a felsőoktatásban (lásd Gazsó Ferenc professzor kutatásait). Elmondhatjuk, hogy Magyarországon ma egyetemen vagy főiskolán tényleg csak az tanulhat, akinek a tanulását tehetős szülei finanszírozzák.


Tömegével születtek koncepciók az államtalanításra, arra vonatkozóan hogyan lehetne egyre kevesebből megúszni egyre több hallgató felsőfokú képzését. Ide tartoznak mindenekelőtt az integráció különböző fajtái, amelyek mottója: „mindent mindennel össze lehet vonni, csak akarni kell”. A legextrémebb példák egyike: jó nevű pedagógusképzőt jó nevű agrár (állattenyésztő) felsőoktatási intézménnyel vontak össze.


Az államtalanítás egyik módszere a felsőoktatásban is a megyei vagy regionális integráció, amely éles pártküzdelmekkel járt, hogy melyik párttal szimpatizáló személy legyen az intézmény vezetője és ennek megfelelően hol legyen a központ. Ehhez kacsolódott volna a felsőfokú intézmények önkormányzati tulajdonba és fenntartásba adása, ami azon bukott el, hogy az önkormányzatok csak a saját hallgatóik képzéséhez akartak hozzájárulni, ez pedig aránytalan állami költség-hozzájárulást eredményezett volna.


A felsőfokú oktatásban is megjelentek az egyházi, alapítványi tulajdonú és fenntartású intézmények, ami már privatizáció a javából. Az állam, miközben csökkenti a közkiadásokat, az egyházi és alapítványi főiskolák és egyetemek működéséhez is hozzájárul. Ezt demokratikus gyakorlatnak tartja, a háttérben a 90-es évek közepén kötött un. „vatikáni szerződés” áll. A magánzsebből, a szülőktől származó összegek nagyságáról nincs átfogó adat, de a továbbtanulás költségei többnyire itt magasabbak.


A felsőoktatásban sincs kapcsolat a munkaerőpiac igényei és az oktatás szerkezete között. Néhány példa. Vészesen fogy a gyereklétszám, de a pedagógusképző intézményekben rendületlenül folyik az oktatás. Médiaszakemberekkel Dunát lehet rekeszteni, mégis egyre többen iratkoznak ide. Hasonló a helyzet a színész és rendezői szakokon. Az agrárium, bár erre szükség lenne, pillanatnyilag felkészületlen nagyszámú felsőfokú képzettségű szakember fogadására. A felsőfokú végzettségű egészségügyi szakemberek, orvosok tömegével hagyják el az országot, többek között Németországban és Norvégiában várják őket.


A felsőoktatásban külön téma a „bolognai folyamatnak” nevezett és az Európai Unió által elfogadott szerkezetváltás, amely teljesen szemben áll a kontinentális európai egyetemek, így a magyarországi egyetemek évszázados gyakorlatával, és tovább mélyíti a felsőoktatás válságát. Ez azonban egy külön téma, amely önálló vizsgálatot követel.