Természetes szükségletek a szemérmesség homályában

2,6 milliárd ember nem rendelkezik vécével

A széndioxid-kibocsátás, a vegyi és nukleáris szennyeződés gondjával foglalkozó világunkban már senkit sem nyugtalanít a kórokozó ürülék, mint alapvető szennyező anyag. A londoni ”nagy bűz” óta (lásd keretes cikkünket) az ipari országok jelentős összegeket fordítottak arra, hogy a városi környezetet tisztává, egészségessé tegyék. De mi a helyzet a fejlődő országokban?

januar_szennyvizA betegségek okainak alaposabb megismerése enyhítette a „rossz levegő”-től (mala aria) való félelmet – évszázadokon keresztül annak tulajdonították a különböző fertőzéseket –, de a fokozódó városiasodás újabb gondokat szül. A városok lakóinak jelentős része nyomornegyedekben él (townships, baraques, bidonvilles, favelas). Egymilliárd városlakó szenved a vécé és a fürdőszoba hiányától s ennek következtében a kényelmetlen, emberhez nem méltó, egészségtelen körülményektől.

 

Zambiában például 7 000 ember kapott kolerát, 162 bele is halt, közülük harmincan épp a fővárosban, Lusakában. Ezért nemrég 12,5 milliárd kwachát (1,5 millió eurót) fordítottak egy egészségügyi programra, melynek keretében egyrészt kitakaríttatták foglyokkal a csatornákat, másrészt folyamatosan zajlott a lakosság felvilágosítása egy folytatásos tévéműsorban, illetve koncerteken.

Mégsem jellemző azonban, hogy Afrika, Ázsia és Dél-Amerika gyorsan fejlődő városainak peremén (vagy akár központjában) tapasztalható nyomorúságos életkörülményeket a társadalomra veszélyes tényezőnek tekintsék. Ahhoz általában mindegyik országban elégséges az egészségügyi ellátás, hogy megakadályozzák a higiéniai hiányosságok okozta járványok elharapózását, melyek között első helyen a kolera áll.

A vízöblítéses vécék és a csatornázás bevezetésével az a nézet alakult ki, hogy a folyóvíz használata önmagában is megoldja az ürülék eltávolítását. A betegségek és a fekáliafertőzés közti összefüggés a feledés homályába merült. Még az egészségpolitikában is a „vízhez jutás” címszó alatt tárgyalták a hasmenést és a többi, fokozott ürítéssel járó fertőzést.

Ha az éltető nedű be van vezetve, akkor a lakástulajdonosok úgymond „vízdíjat” fizetnek, s ezzel mintha a csatornázás kérdése nem is létezne. A nyelvi lelemény révén a nem kívánatos témát nemcsak az előkelő társalgásból száműzik, de a döntéshozó körökből is. Számos fejlődő országban a városokat átszelő folyók vize ugyanolyan poshadt és zavaros, mint a Temzéé, a Rajnáé és a Szajnáé volt a XIX. században, s éppúgy nem képesek a kezeletlen emberi ürülék elnyelésére, mellyel tele vannak. Ám ezek a „bűzök” már senkit sem rémítenek meg, és ha elég távol esnek az elegáns szállodákkal és turista látványosságokkal ékes városközponttól, nem is tesznek ellene semmit.

Az ürülék eltávolításának mindennapi gondjával tehát 2,6 milliárd ember küszködik. Ez a világ lakosságának 38%-a! Sem vécével, sem csatornázással nem rendelkeznek. A rendszeres ürítésről még akkor sem gondoskodnak, ha latrinákat használnak: tartalmukat fertőzést terjesztő gödörbe vagy emésztőbe gyűjtik. A csatornázott házakban keletkezett fekáliának mindössze 10%-át dolgozzák fel, 90%-a a folyókba jut; ez a vízszennyezés végzetes következményekkel járhat mind a halállományra, mind a növényvilágra nézvést és az emberi egészséggel kapcsolatban is. A folyókat fürdésre, mosásra, mosogatásra használják, sőt néha innen jutnak ivóvízhez az emberek és az állatok is.

Baktérium fertőzések

A víz kiválóan alkalmas a hulladék elnyelésére, elvezetésére, de ugyanakkor rengeteg kórokozót is szállít, köztük több milliárd mikroszkopikus méretű baktériumot, amelyeket minimális mennyiségű ürülék is tartalmaz.

A Gangeszt a kezeletlen használt vizek és a mérgező ipari kibocsátások évek óta szennyezik. Megtisztítására India nemrég 5 milliárd dollár kölcsönt kapott öt évre a Világbanktól. Ha ebből az összegből sikerül is elegendő tisztítóberendezést megépíteni a folyó egész hosszában a betorkolló szennyvízcsatornákra, és még működtetni is tudják belőle azokat, a legszegényebb háztartások csatornázását akkor sem fogják tudni megoldani. Szinte az összes fürdőszobával és vécével nem rendelkező lakos falun él, kezdetleges házakban (70%), illetve a „polipkarú” városi nyomornegyedekben (30%).

A fejlődő országokban a legtöbb falu lakosai a szabad ég alatt végzik el dolgukat: amikor besötétedik, kimennek a mezőre. A nők számára például ez számos gondot okoz: tartózkodóan, szemérmesen kell viselkedniük jó hírük, tisztességük megőrzése érdekében. Ám az éjjeli vándorutakon gyakorta éri őket fizikai vagy szexuális bántalmazás. Az egész napi visszatartás amúgy is húgyúti és egyéb egészségügyi problémákat okozhat.

Ha a városokban nincs hova kimenni, illetve ha a kisgyerekek, idős, mozgássérült vagy nagyon beteg emberek nem merészkednek ki, a vödör, a csomagolópapír, a műanyag zacskó jelenti a megoldást. Ezeket azután egy közeli szemétdombra dobják, ahonnan a kóbor kutyák és a disznók a maguk módján eltakarítják. Az undorító csomagokat „repülő vécé”-nek nevezik.

A hagyományos falusi megoldások jóval előnyösebbek a szűkös és bűzlő vécéknél. A falvak lakossága hagyományosan idegenkedik az otthoni vécétől: a szóban forgó matériát minél messzebb szeretnék tudni az otthonuktól.

A nap és a szél szárító, szagtalanító hatása, kiegészülve a vizek árapályának tisztogatásával régen jó szolgálatot tett. Mára azonban jelentősen megnőtt a népsűrűség, így a béltartalom kiürítése a szabad ég alatt egészségtelenné vált.

Emberek milliói betegszenek meg a mezőkön, az utakon, a sikátorokban, a tengerpartokon, a folyó- és patakpartokon lévő fekáliarészecskék miatt. A kórokozó csírák ráragadnak lábukra, kezükre, belekerülnek az ételbe, az edényekbe, rátapadnak a konyhai eszközökre, a ruhákra, lenyelhetik a fürdőzők, akik a vizet tisztálkodásra használják, vagy a gyerekek, akik játszanak benne.

1,5 millió kisgyermek hal meg minden évben hasmenéses fertőzés következtében. További milliók szenvednek visszatérő láztól, hasfájástól – emiatt hiányoznak az iskolából –, növekedésük lelassul, és fokozott anyai törődést, anyagi ráfordítást igényelnek. Az élősködők okozta fertőzések még gyakoribbak. Ha az ember mezítláb lép bele a fekáliába, megfertőződik. Minden évben több mint 133 millió esetet regisztrálnak. Az orsóféreg, mely a belekbe fészkeli be magát, a gyermek által elfogyasztott táplálék egyharmadát képes elszívni, és gyakran asztmát is okoz. Az erősen szennyezett környezetben élő gyermekek szervezete ezernyi élősködőt hordozhat egyszerre.

Ám hiába nyugtalanítják a hatóságokat a nem megfelelő higiéniai állapotok egészségügyi következményei, a lakosság nem látja a vécék szerepét az egészség megőrzésében, inkább személyi kényelemnek tekinti azt. A városiasodás előrehaladásával egyre nehezebb diszkréten a szükségét végeznie, ha nincs külön erre a célra fenntartott helyiség; az intimitás igénye a legszegényebb, főként a felemelkedő népesség körében jelentkezik. A vécé az áhított korszerűség jele még a szerény otthonokban is, csakúgy, mint a televízió.

Ezzel egyidejűleg a fürdőszobára vagy egy egyszerű zuhanyozóra és az elhasznált víz elvezetéséhez szükség csatornázásra való igény akkora keresletet támaszt a háztartási berendezések iránt, mint amekkora száz évvel ezelőtt Európában jelentkezett.

A helyi közösségek elkötelezettsége és anyagi források hiányában azonban sem a befolyásos vezetők, sem a fogyasztók nem tettek egy lépést sem ebben az irányban.

Még a célkitűzések is elmaradottak

A segélynyújtó szervezetek is felelősek ezért az állapotért. Miközben évente 13 milliárd dollárt fordítanak a vízellátásra, mindössze egymilliárd jut a vécék és a fürdőszobák létrehozására. A „víz és a higiénikus környezet” elnevezésű programokban többnyire nem szerepel a higiéniára nevelés, a vécék kialakításának ösztönzése vagy a csatornázás kiépítése, ezért a „higiénikus környezet” kifejezés jobbára csak dísznek van ott. Amikor 2000-ben az ENSZ meghatározta az új évezred fejlesztési célkitűzéseit, a higiénikus környezet egyszerűen kimaradt. Csak a második Föld-csúcson (Johannesburgban, 2002-ben) határozták el – kitartó lobbizás hatására –, hogy az alapvető higiéniai berendezésekkel nem rendelkezők számának felére csökkentése 2015-ig a célkitűzések közé kerül. Az UNICEF szerint ennek a szerény célkitűzésnek a megvalósítása is reménytelen, pedig teljesülése esetén is további 1,8 milliárd ember maradna kedvezőtlen helyzetben.

A fürdőszobák, vécék kialakítása terén mutatkozó lassúságot tapasztalva – mely mögött gazdasági, politikai, intézményi okok és az ösztönzés hiánya áll – az ENSZ a 2008. évet a „higiénikus környezet nemzetközi évévé” (AIA) nyilvánította. Eredményesen. A vízellátás és a higiénia fogalma végre különvált a döntéshozók szemléletében.

A világ számos területén, a legszegényebb részeken tervezett vécéket nem lehet vízzel és csatornával ellátni. Sem a lakosságnak, sem a helyi hatóságoknak nincs pénze a csatornák és a föld alatti emésztőgödrök kialakítására, még kevésbé a csatornahálózat kiépítésére és a szennyvíz kezelésére. Afrika és a Közel-Kelet számos országában (Indiában és Kínában is) szigorú víztakarékossági előírások vannak érvényben. Következésképp az a cél, hogy a higiénikus környezet elérése világméretűvé szélesedjék, kudarcra van ítélve.

Gyakran esik meg máskor is, ami most, amikor egy sokáig elhanyagolt probléma megoldásába fogunk bele: az AIA eddig ismeretlen népnevelési és technológiai eredményeket hozott napvilágra, ugyanakkor az elképzeltnél is rosszabb körülményeket tárt fel.

Az „illegális” lakhelyen élő népesség figyelembevételével a statisztikákban magasabbra emelkedett a rendkívül rossz körülmények között élők számaránya. Ráadásul számos ország – kedvezőtlen idegenforgalmi megítélésétől tartva – rendszeresen hamis adatokat közöl a kolerás esetekről. Ez annál is könnyebb, mivel sok beteg szégyenében, „piszkos betegségről” lévén szó, nem fordul orvoshoz.

Ahhoz, hogy a legcsekélyebb előrelépés történjen a higiénia terén, az iparosodott országokban és a gazdag városnegyedekben használt csatornázási technológiáknál olcsóbb, könnyebben beszerelhető és karbantartható alternatív megoldásokra van szükség.

A szerző, Maggie Black, a The Last Taboo: Opening the Door on the Global Sanitation Crisis, Earthscan kiadó, London, 2008. című könyv társszerzője, Beb Fawcettel.

Fordította: Farkas Lilla

Az 1858-as londoni „nagy bűz”

Százötven évvel ezelőtt egy forró nyár undorító szennycsatornához hasonlatossá tette a leapadt Temzét. Az akkoriban feltalált vízöblítéses vécék általános sikere miatt London nyitott szennycsatornává vált. Olyan elviselhetetlen volt a kipárolgás, hogy a folyóparti bíróságok kénytelenek voltak lerövidíteni üléseiket. Londonban – mint akkoriban a többi európai városban is –rendszeresen pusztított a kolera, és azt hitték, hogy a betegség terjedéséért a levegőben lévő miazmák a felelősek.

Az a meggyőződés, hogy a bűz fertőző, rendkívül hatékonnyá tette a Parlament működését: mivel a Westminster palota ablakai és teraszai a folyóra néztek, sürgősen elfogadtak egy három millió fontos költségvetést a csatornák átalakításáról. A Metropolitan Board of Works[1] minden kerületben megkapta az intézkedés jogát, az irányítást Joseph Bazalgette mérnökre bízták. A lépés a közegészségügyre vonatkozó törvények meghozatalával és a helyi városvezetés reformjával együtt üdvösnek bizonyult, elindította az Egyesült Királyság közegészségügyének gyökeres átalakulását. Később a gyors ütemben iparosodó Európára és Észak-Amerikára is továbbterjedt.



[1] Az MBW a londoni városi kormányzat legfőbb szerve volt 1855-től a London County Council 1889-es megalapításáig. Fő feladata a London gyors növekedéséhez szükséges infrastruktúra biztosítása volt.

 

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés