Az egyenlőtlenségek okoznák a gazdasági stagnálást? A liberálisok szörnyű kétkedése.

Részletek

Kategória: 2014. március

Írta: Kostas Vergopoulos

Találatok: 6084

Az Egyesült Államok gazdaságpolitikáját egy tévedhetetlennek hitt liberális modell határozza meg évek óta. Ez az elképzelés röviden úgy írható le, hogy egy szűk társadalmi réteg erőteljes gazdagodása majd beindítja a növekedést, ennek következményeként csökken a munkanélküliség, és végül a szegények helyzete is javul. A valóság azonban e feltételezés ellenkezőjét mutatja: a lakosság szegényebbik fele kifejezetten szenved a válságtól, a társadalmi kettészakadás pedig egyre mélyül. Barack Obama elnök, de már a liberális közgazdászok egy része is, megkérdőjelezi ezt a modellt.

A kapitalizmus jövőjéről zajló vitában, senki sem gondolta, hogy a jól ismert másként gondolkodók helyett, a rendszer leglelkesebb védelmezőjétől, Lawrence Summerstől jön majd egy komoly kritika. A Harvard volt elnöke, a második Clinton kormány pénzügyminisztere, 1999 és 2001 között még szélsőségesen támogatta a bankszektor deregulációját, azaz a törvényi szabályok leépítését. Liberális tanácsadóként később is karriert futott be, hiszen Barack Obama kinevezte az Országos Gazdasági Tanács vezetőjének, amit 2010-ig töltött be. Jelenleg is tanácsadóként tevékenykedik a pénzügyi szektorban, ahol a legjobban fizetett szakemberek közé tartozik. Az egyik spekulációs alap[i] például 5,2 millió dollárt utalt ki neki 2008 és 2009 között, napjainkban pedig akár 135 000 dollárt is elkér egy-egy szakmai előadásáért. Ilyen előélet után senki sem várta Lawrence Summerstől, hogy kritikai észrevételeket fogalmazzon meg.

„Lehet, hogy a kapitalizmust már nem tudjuk megreformálni? Lehet, hogy beleestünk az évszázados stagnálás csapdájába?” - tette fel a kérdést 2013. november 9-én Washingtonban, a Nemzetközi Valutaalap^[ii] (IMF) éves konferenciáján. „Mindent kipróbáltunk a növekedés újraindítására, de a rendszer nem indul be” - jelentette ki az IMF képviselői előtt. Majd emlékeztette a jelenlévőket, hogy az amerikai központi bank (FED) irányadó kamatlábát már nulla százalék körülire csökkentették, így nem sok mozgástér maradt a gazdaságélénkítésre. Ezt követően Summers egy olyan kijelentést tett, ami megfagyasztotta a hidegvérű bankárokban az ütőt: „Lehetséges, hogy egy újabb és újabb buborék az ára annak, hogy elkerüljük a még kellemetlenebb deflációt és a tartós, tömeges munkanélküliséget?”.

Ahogy a „stagnálás” és az „évszázados” szavak elhangzottak, izgatott válaszok sora sem maradt el. A haladó közgazdászokat teljesen összezavarta, hogy egyik elismert ideológiai ellenfelük diagnózisa a „megreformálhatatlan” kapitalizmusról megegyezik a saját helyzetértékelésükkel. A konzervatívok viszont nem értették, Summers miért vált kétkedővé, ám ő a következő szavakkal nyugtatta liberális eszmetársait: „nem kell összekeverni az előrejelzéseket és az ajánlásokat^[iii]”.

Vita a növekedésről, avagy a kapitalizmus jövőjéről

Summers félelmeit először úgy fogadták, mint Alvin Hansen (1887-1975) amerikai közgazdász 1930-as években felállított diagnózisának visszacsengését. Hansen szerint az „évszázados stagnálást” a népesség növekedésének leállása, és a technológiai felfedezések lassulása okozta. Ez némileg összecsengett John Maynard Keynes hasonlóan pesszimista véleményével, de Lawrence Summers se a demográfiát se a technikai felfedezések kifulladását nem említette meg. Állításait inkább az utóbbi három évtized tapasztalatára alapozta.

A neoliberális jobboldal azt vetette Summers szemére, hogy megfordította az ok-okozati összefüggéseket. Nem a túlzott eladósodás okozta a nyugati országok csapnivaló gazdasági eredményeit, hanem pont fordítva: a szegényes eredmények vezettek a túlzott eladósodáshoz. Lorenzo Bini Smaghi, az Európai Központi Bank (EKB) volt igazgatósági tagja például így ítélte meg a helyzetet: „Nem a megszorítások gyengítik a növekedést, hanem a lassú növekedés teszi elkerülhetetlenné a megszorításokat^[iv]”.

Miközben vita alakult ki a megszorítások és a növekedés viszonyáról, néhányan ilyen megoldásokat javasoltak: „csökkenteni kell a vállalatok adóit”, vagy „fel kell szabadítani a gazdaságot a szociális állam súlya alól”. Ez utóbbi köztudottan republikánus vélemény, amelyben „a világ – állítólag – legdrágább jóléti rendszerét”^[v] kárhoztatják. Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem professzora viszont annak a véleményének adott hangot, hogy a 2008 óta tapasztalható csekély növekedés oka nem kevesebb, mint a kormányok tehetetlensége. Szó sincs évszázados stagnálásról, a kormányok nem képesek úgy kezelni az adósságot, hogy ne ártsanak a növekedésnek^[vi].

A haladó közgazdászok közül Paul Krugman, az Alfred Nobel emlékére alapított közgazdaság-tudományi díj kitüntetettje, egyetértett Summers helyzetelemzésével, de elvetette a következtetését, vagyis hogy a stagnálás lesz a kapitalizmus normális állapota^[vii]. Megítélése szerint a növekedés újraindításáért csak a monetáris eszközöket használták ki: a kamatláb csökkentést, és többlet pénz kibocsátást. Maradt tehát az ismert költségvetési fegyver, a közberuházások felélesztése, ami ellensúlyozza a magánberuházások visszaesését.

A vállalatok nem hajlandók beruházni

A jegybank aktív monetáris politikája ellenére, négy fontos mutató csökkenését mérték az USA gazdaságában. A természetes kamatláb* vagyis a profit immár három évtizede csökken; a munkatermelékenység 13 éve lanyhul; a belső kereslet az 1980-as évek óta szűkül; 2o10 óta stagnál, vagy épp csökken a termelő beruházás* és a bruttóállóeszköz-felhalmozás*. És mindez annak ellenére, hogy a Alan Greenspan és az utána következő jegybankelnök Ben Bernanke is aktív monetáris támogató politikát folytatott.

A nagyvállalatok, bár komoly pénzügyi tartalékok felett rendelkeznek, nem hajlandók beruházni. A túlélésükért aggódó tőketulajdonosok nem a termelés növelésével akarnak nyereséget elérni, hanem inkább a hozzáadott értékből* próbálnak egyre nagyobb részt kihasítani. Ezzel azonban fékezik a növekedést. Úgy tűnik, a rendszer a végét járja, semmilyen gyógyír nincs a jelenlegi bajokra. A tartóoszlopok ilyetén „berozsdásodása” miatt komoly társadalmi feszültségekkel kell szembenézni. Az egyenlőtlenségek növekedése aláássa a középosztályt, amelyről pedig feltételezték, hogy a társadalmi stabilitás és a demokrácia letéteményese. Ugyanakkor a tömeges munkanélküliség is súlyos veszteségeket okoz: jövedelem kiesést az országnak, és nyereség-csökkenést a tőkének.

A Financial Times arról számolt be^[viii], hogy az amerikai termelő vállalatok 2 800 milliárd dollár likviditással rendelkeznek.(Az Apple például 150 milliárddal). James Saft a New York Times újságírója pedig a következőket írta: „A vállalatok nem hajlandók a termelő beruházásokra, helyette feltöltik a likviditásukat vagy visszavásárolják a saját részvényeiket^[ix]”. Az immateriális javak* az 1970-es években az amerikai vállalatok eszközeinek 5 százalékát adták, míg 2010-ben a 60 százalékát.

2010 és 2013 között a FED úgy 4 000 milliárd dollár többlet pénzt nyomott be az amerikai gazdaságba, de ez messze nem javította fel az ország termelő kapacitásait. A kiemelkedően nagy összeg jó része azonban a spekulációs tőkét növelte, amely a fejlődő országokba kihelyezve rendkívül magas nyereséget eredményezett. Így az amerikai gazdaságban meglévő szabad likviditás összességében ma kevesebb mint 2008-ban. (Ugyanez érvényes Európára is^[x]. )

Ezzel elérkeztünk az un. „likviditási csapdához”, amit Keynes már leírt az 1930-as években: adott egy gazdaság, amelyben nincs növekedés, miközben a pénz szabadon áramlik... A kilábalást csak egy megoldás segítheti: növelni kell a költségvetési kiadásokat. Krugman e gondolathoz csatlakozva azt állította:„Recesszió idején minden kiadás jól jön. A termelő beruházások a legjobbak, de az improduktív kiadás is jobb mint a semmi^[xi]”

Nevetséges és meglepő nézetek

Miközben a liberális gondolkodók – Ayn Rand, Friedrich Hayek és Milton Friedman hívei – továbbra is védik a fellendülés és a jólét zálogaként emlegetett egyenlőtlenséget, az USA-ban lassan az általa okozott károkat is érzékelik. Barack Obama elnök az unió helyzetéről szóló 2013. decemberi és 2014. januári felszólalásában az egyre növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek ellen szólalt fel. Ebben kiemelte:„az egyenlőtlenség megöli a gazdaságot, a növekedést, és a foglalkoztatást”.

  Az egyenlőtlenségek kiéleződésével a média is foglalkozik. William Clinton volt munkaügyi minisztere, Robert Reich most készített egy dokumentumfilmet Inequality For All^[xii]címmel, amelyben tényekkel támasztja alá az egyenlőtlenség kiéleződését az USA-ban. Amíg 1978-ban az átlagbér 48 000 dollár volt, addig ez ma, vásárlóerőn számolva nem éri el a 34 000 dollárt. Figyelemre méltó adat az is, hogy 1978-ban az amerikai lakosság leggazdagabb háztartásainak egy százalékában 393 000 dollár volt az átlagjövedelem, ma ugyanez eléri az 1,1 millió dollárt. Az utóbbi öt évben a lakosság 1 százaléka kaparintotta meg a GDP, a bruttó hazai termék növekedésének 90 százalékát, a népesség többi részének a maradék 10 százalékon kellett osztoznia. Ma 400 magánszemélynek annyi vagyona van az Egyesült Államokban, mint a 150 millió legszegényebbnek. Miközben Amerikában egyre többen nyíltan elismerik az egyenlőtlenség és a gazdasági stagnálás közötti kapcsolatot, Európáról és főleg Németországról ez kevésbé mondható el, sőt inkább nevetségesnek tartják.

Mindent összevetve: a mai helyzet egy másik, régebbi történelmi időszak tapasztalataira emlékeztet. A vagyoni és a gazdagság koncentráció az 1920-as években volt hasonlóan erős, ami az 1929-es gazdasági válságba, majd a nagy depresszióba torkollott. Miért kell akkor eltagadni a kapcsolatot a lakosság többségének elszegényedése és a gazdaság lelassulása között? Négyszáz ember fogyasztása sosem érheti el százötven millió amerikai kiadásait: minél inkább koncentrálódnak a jövedelmek, annál inkább csökken a hazai kereslet. A beruházás és a foglalkoztatás helyett pedig nőnek a megtakarítások és a pénzbeli befektetések. Elkerülhetetlenül csökken a növekedés, amikor a leggazdagabbak vagyona nem a termelésből származó nyereség, hanem a hozzáadott érték felosztásában kiharcolt magasabb részesedés miatt nő. A rendszer tehát kikezdi a saját újratermelődésének feltételeit.

A neoliberalizmus azt ígérete, hogy kihozza a kapitalizmust a válságból, de helyette éppen hogy még mélyebbre taszította. Látható tehát, hogy nem egy „új normalitás” keretei között vagyunk, hanem egy komoly zsákutcában.

A szerző a közgazdaság-tudományok emeritus professzora a Paris VIII. Egyetemen.

Fordította: Morva Judit

• Előző