A megvetés

sarkozyRitkán ébrednek a francia dolgozóosztályok olyan remek hírre, mint július első napjaiban: őrizetbe vették Nicolas S. többszörösen visszaeső elkövetőt, volt köztársasági elnököt. Igazából az volt a meglepő, hogy nem is volt olyan irgalmatlan sajtóvisszhangja az országban, mint amilyet ilyen hír hallatán várhatnánk. Egyrészt a közerkölcsöket és a törvényeket már sokszor semmibe vevő gazfickó persze régi szereplője a bűnügyi híreknek (azaz semmi meglepő sem történt), másrészt a „világ legfontosabb semmiségének” világbajnoksága is zajlott, ami azért Franciaországban is felülír mindent.

Persze a visszafogottságnak elég nyilvánvaló politikai okai is vannak: a jobboldal épp most készül belefulladni egyre számosabb korrupciós ügyeibe, a baloldal pedig összes választási ígéretének, a legalapvetőbb elveinek feladásába, és mindenki tudja, kiknek a malmára hatja ez a vizet. Igen, az övékére. Nem is igazán boldog senki.

A tények

De nézzük előbb röviden a tényeket, amelyek kivételesen nagyon jól megismerhetők voltak a magyar sajtóból is (elsősorban a mindig megbízható Magyar Narancs és az atlatszo.hu munkatársa, Dobsi Viktória jóvoltából): „az elnöki posztról 2012-ben távozott Sarkozyvel kapcsolatban eredetileg még a 2007-es kampányfinanszírozás ügyében vizsgálódtak a hatóságok. Sarkozy lehallgatásának oka azonban (előbb a saját, majd a gyanakvó exelnök által álnéven vásárolt újabb mobilon) valójában a politikust érintő három jogi dosszié metszetében található. A lehallgatást elrendelő bírák Moammer Kadhafi volt líbiai államfő esetleges illegális kampányfinanszírozása miatt nyomoznak 2013 tavaszától. A bírák nemcsak Sarkozyt, hanem líbiai kapcsolatokban egykor érintett két volt belügyminiszterét is telefonos megfigyelés alá helyezték. Az így rögzített beszélgetések alapján tűnik fel nekik, hogy hőseink meglepően jól értesültek más, folyamatban lévő ügyekben.”

Ez a két ügy a Bettancourt- és a Tapie-affér néven ismert. Az első ügyet így foglalja össze remekül Dobsi Viktória: „A szövevényes Bettencourt-affér 2010 júniusában vált családi konfliktusból politikai üggyé, amikor a Médiapart nevű internetes lap nyilvánosságra hozta a milliárdos házaspár komornyikja által titokban készített hangfelvételeket, amelyek ékesen bizonyították az azóta megözvegyült Liliane megromlott ítélőképességét és a köré gyűlt nyerészkedők gátlástalanságát. Főképp pedig roppant kompromittáló adalékokkal szolgáltak az akkor már köztársasági elnök Sarkozy, pártjának pénztárosa és költségvetési, majd munkaügyi minisztere, Eric Woerth és a Bettencourt család peres ügyeit felügyelő államügyész terhére. A szóba jöhető vádak: adócsalás Bettencourt, pontosabban vagyonkezelői esetében – mivel Liliane beszámíthatósága már jó ideje kétséges, bár ezt ügyesen leplezi. Illegális pártfinanszírozás, adókedvezményekért cserébe, valamint súlyos összeférhetetlenségi vádak Eric Woerthnél, aki nemcsak milliókat térített vissza Bettencourték adójából, de ráadásul felesége annak a cégnek alkalmazásában állt, amely a vagyon egy részét adóparadicsomokba tüntette el. (Liliane hozzáértő segítőinek többek között egy egész Seychelle-szigeteket is sikerült eldugni a francia hatóságok elől.) Végezetül az, hogy Sarkozy visszaélt a hölgy gyengeségével: Sarkozy, állításával ellentétben, többször is meglátogatta volna a politikusokkal tudvalevőleg bőkezű házaspárt, és személyesen a hamarosan megözvegyülő Liliane-t 2007-es kampánya idején.”

A Tapie-ügyet Dobsi Viktória így ecseteli: „[előfordulhat], hogy Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója, Sarkozy helyett viheti el a balhét. A párizsi lakásán március 20-án tartott házkutatás arra a kérdésre kereste a választ, miért döntött úgy a volt gazdasági miniszter asszony 2007-ben, hogy egy állami tulajdonban lévő pénzintézet és Bernard Tapie hírhedt üzletember közötti, az Adidas cég eladása ügyében folyó pereskedést felfüggeszti és peren kívüli egyezséggel tesz pontot az évek óta húzódó konfliktus végére. A mediátori szereppel megbízott magánbíróság mintegy 400 millió euró kártérítést ítélt Tapie-nak, ebből egy 45 milliós tétel – jó hírnevének megsértéséért – francia jogtörténeti rekord. Az ügyben két párhuzamos nyomozás zajlik. Arra is kíváncsiak, volt-e szerepe Christine Lagarde döntésében, majd a felháborodott ellenzék kritikáinak és fellebbezési javaslatainak figyelmen kívül hagyásában annak, hogy Bernard Tapie expolitikus, az Olympique de Marseille focicsapat egykori tulajdonosa, hetvenéves fenegyerek és médiasztár 2007-ben Sarkozy mellett kampányolt és az eljárás jó két éve alatt minimum 18-szor találkozott főhősünkkel.”

Hozzátehetjük, hogy Sarkozy már 2004 óta (akkor ő volt a gazdasági miniszter) állt igen szoros kapcsolatban Bernard Tapie-val. Éppen az Adidas-ügyben többször változtatta az álláspontját (amely funkciójából adódóan az állam álláspontja is volt) annak függvényében, hogy Tapie éppen mennyire volt használható a saját politikai céljaihoz. Ez a cél a baloldal meggyöngítése volt Tapie esetleges politikai szerepvállalásával, aki még François Mitterand egyik kisstílű politikai húzásának következtében „baloldali” politikusként is szerepet vállalt a kilencvenes években. (Mitterand találta ki, hogy az akkor még népszerű Tapie-t, a jelentéktelen baloldali radikális párt színeiben, bevesse fő pártbéli ellenfele, Michel Rocard ellen; sikerrel is járt.)

Ezekben az ügyekben tehát, a mostani gyanú szerint, Sarkozy ügyvédjét rendszeresen tájékoztatta egy, a Semmítőszéknél státusban lévő jogász, méghozzá egy monacói jogtanácsosi állásért cserébe. Ennek alapján három vádat hoztak fel a volt elnök ellen: a vesztegetést, az aktív korrupciót és a szakmai titok megsértéséből származó előnyszerzést.

„Az állam én vagyok!”

Igazából nem is ezek az ügyek voltak az igazán aggasztók, hanem a tény, hogy Sarkozy és munkatársai valóságos információs hálózatot építettek ki az államigazgatáson belül, hogy kétes ügyeiket pontosan tudják követni. Úgy tűnik, valóságos Sarkozyhoz hű kör létezett a rendőri-jogi rendszerben, amelynek egyetlen funkciója az egykori elnök védelme volt.

Nem egyéni stiklik ezek: egész rendszer. Sarkozy alapvető politikai jellemzője volt a „cél szentesíti az eszközt” meggyőződés: önmagát érinthetetlennek, a törvények felett állónak gondolta. A mélyen a személyiségében gyökerező megvetés, amellyel minden, ambiciózus céljaival szemben álló személyt, intézményt és szabályt tekintett.

Az egyre-másra következő ügyek Sarkozy körül ezt a gyakorlatot igazolják: manipulációk, gyanús, messziről bűzlő egyezkedések, a jogi és erkölcsi szabályok nyílt semmibevétele, mély megvetés bizonyos íratlan regulákkal szemben. Sarkozy sohasem volt a politikai erkölcs grállovagja (enyhén szólva), de a demokrácia szabályainak ilyen nyílt megvetésével most átlépett egy határt.

Ezekben az ügyekben minden egy irányba, a pénz és a hatalom összefonódása felé mutat.

És a középpontban mindig ugyanazt az embert találjuk: Nicolas Sarkozyt.

Milyen régen is kezdődött mindez! Már vagy harminc éve, hogy az „ügyek” úgy ragadnak emberünkre, mint a bogáncs: Sarkozy és a pénz és a hatalom – ez lett az ő védjegye.

A hely is szimbolikus, ahol mindez kezdődött: Neuilly-sur-Seine, Franciaország leggazdagabb települése, ahol egy 28 éves, igen ambiciózus fiatalembert választanak polgármesterré. Rastignacunkat rögtön ellenállhatatlan erővel vonzza a francia nagyburzsoázia legfontosabb bázisa: itt, Neuillyben indul Sarkozy karrierje. Neuilly egyik arcát Párizs és a faubourg Saint-Germain (azaz a politikai hatalom székhelye), másikat pedig a La Défense (azaz a nagytőke, a nagy biznisz bázisa) felé fordítja.

Ezen két pólus körül zajlik Sarkozy élete is.

Neuillyben alapozódik meg „Sarkoland”: a gátlástalanság, a mindenfajta erkölcsi skrupulusok nélküli hatalomgyakorlás szimbóluma, pénz és politikai hatalom szövetsége, középpontjában Nicolas Sarkozyvel. Ő volt ennek, a júliusi monarchiát idéző rendszernek a polgárkirálya. Szerepe jelentős, személyében azonban pótolható: még csak nem is közülük való igazi nagyburzsoá.

A „Sarkozie”, e kétes figura körül kialakult egész udvartartás (igen gyakran emlékeztetett egy gengszterbandára) most úgy tűnik, végleg hajótörést szenvedett: Sarkozy öröksége ez a részeg hajó, a francia jobboldal, irány nélkül imbolyog, a fedélzeten csak az őrültek és a tehetetlenek maradtak, a kassza üres, a tartalékok kimerülőben, a kalózok pedig a kormányrúdnál.

A bukás teljes: erkölcsi, jogi és politikai. Egyéni és kollektív: szisz-te-ma-ti-kus.

 

A „vörös bírák”

Valójában Sarkozy reakciója volt igazán riasztó az őrizetbe vételére, meg persze a díszletek, amelyben mindezek elhangoztak. A Europe1 televízió- és rádiócsatorna sugározta interjú, úgy véljük, még az újságírói szervilizmusban edzett magyar közönséget is megdöbbentette volna. A helyi Obersovszky Péter, Jean-Pierre Elkabbach (magyar kollégájával ellentétben ő nem jobboldali, nem válogat: bármely hatalmas embernek hajlamos kinyalni a fenekét) a következő bátor kérdéseket tette fel Sarkozynek. „Előzetes letartóztatás alatt önnel úgy bántak, mint egy átlagos polgárral?” „Áldozata ön a rendszernek, amely nem jogi, hanem politikai célok szerint működik?” „Kérni fog politikailag kevésbé elkötelezett bírókat az ügyében?” „Igaz, hogy ügyvéd nélkül hallgatták ki két órán keresztül?” „Elnöksége idején a bírákkal zajlott konfliktusokra adott visszavágásról lenne szó?” „Hollande elnök és a kormány tagjai csak egyszerű nézők vagy pedig aktív szereplők az ön ügyében?” „A Bygmalion-ügyben önt nem lehet hibáztatni?” „A pénzeket az ön tudta nélkül költötték el jogellenesen?” „Küzdeni fog a végsőkig?” „Úgy gondolja, hogy Franciaországnak szüksége van Önre?” Nem is ismertetjük tovább a szolgalelkűség ilyen mélységét, azt gondoljuk sejthető, mit kapott Elkabbach még a visszafogott sajtóban is (arról nem is beszélve, miket nem kérdezett meg az elnöktől).

Persze véletlenek nincsenek: az évtizedek óta a szolgalelkűség szimbólumának számító újságíró nem ok nélkül kapta ezt a szép feladatot. A csatorna az egyik francia sajtómágnás, Arnaud Lagardère tulajdona, akit Sarkozy nemegyszer egyenesen a „testvérének” nevezett. Reméljük, Elkabbach nem rúgja össze a port főnökével, mert ilyen csúnyán megszorongatta Nicolas S. elkövetőt...

A francia állapotok ezen a téren egyébként egészen elképesztők. Ha csak az írott sajtóra vetünk egy pillantást, a következő a tulajdonosi helyzetet látjuk: a Les Echos (a legnagyobb gazdasági napilap) Bernard Arnault tulajdona (ő a leggazdagabb francia). A Le Point (az egyik legnagyobb hetilap) François Pinault-é (ő a harmadik leggazdagabb), a Le Figaro (a legnagyobb napilap) tulajdonosa Serge Dassault (negyedik helyezet, valamint fegyvergyáros), a Libération Patrick Drahi-é (hatodik), a Le Monde-ot és a Le Nouvel Observateur-t (szintén nagy hetilap) Xavier Niel (hetedik) birtokolja, a Direct Matin (ingyenes metróújság) Vincent Bolloré (tízedik)...

No de a Sarkozy-féle visszavágás tartalmáról is hangozzon el néhány szó. Állítja, hogy soha nem tett semmi törvényelleneset, az igazságszolgáltatás nem semleges vele szemben, a politikailag elfogult bírák meg akarják alázni stb. stb. Régi nóta: ha egy „hatalmas” embert törvénytelenségen kapnak, hirtelen a rendszer áldozata lesz belőle, ellene politikai leszámolás zajlik, az igazságszolgáltatás nem független többé, veszélyben a demokrácia és így tovább. Sarkozy nem először használja mindezt. Amikor idén tavasszal kiderült (mármint a nagy nyilvánosságnak, hiszen ő tudott róla; egyik kellemetlen kérdés, hogy honnan), hogy hónapok óta lehallgatják a telefonját, egy, a Le Figaróban közölt publicisztikájában a Stasihoz hasonlította a francia hatóságok munkáját, akik lábbal tapossák a köztársaság szent elveit...

Ilyenkor valószínűleg tényleg a gátlástalanság a legjobb fegyver, de azért ez még a jobboldalon is sokaknál kicsapta a biztosítékot: korrumpálni egy magas rangú állami tisztviselőt a mélyen etatista országban nagyon komoly vád.

A végső megoldás ilyen helyzetekben a közvetlen munkatársak bemártása. Az ún. Bygmalion-ügyben (röviden: a nagy jobboldali párt, az UMP a 2012-es elnökválasztási kampányban magasan túllépte a törvény által engedélyezett pénzügyi keretet, ezt elrejtendő hamisan számlázott ki több millió eurót) a volt pártelnök, Jean-François Copé könnyen bajba kerülhet, míg Sarkozy az ügyvédjét már be is áldozta: „Ügyvédem, Thierry Herzog azt kérte tőlem, akarok-e interveniálni a monacói állás ügyében. Azt feleltem neki, nem akarok.” Aha. Emberünk nemcsak becsületes, de amikor ravasz ügyvédek becstelenségre akarják kényszeríteni, nemet mond. Ritka, mint a fehér holló az ilyen férfiú.

Sokkal, de sokkal valószínűbb, hogy Sarkozy azzal védekezik, amivel tud: politikai leszámolás zajlik ellene a „vörös bírák” vezetésével.

Valójában ez rém valószínűtlen. Nagyon nehéz elképzelni, hogy a rendőrök, az ügyészség, a bírák politikai megrendelésre összeesküdtek, hogy megakadályozzák Nicolas S. „egyszerű citoyen” visszatérését a politikába. Ráadásul előzetes letartóztatásba helyezése nagyon is azt jelenti, hogy elég sok minden lehet a bírák kezében Sarkozy ellen. A (persze névtelenül) megszólalni hajlandó bírák túlnyomó többsége azt állította: elképzelhetetlen, hogy egy ez idáig kiválóan dolgozó bírónő a karrierjével és a reputációjával játsszon azzal, hogy teljesen légből kapott vádakkal illeti a volt elnököt, bármennyire is kevéssé találja politikailag szimpatikusnak.

Meg persze az egész olyan rettenetesen szánalmas: az a sötét figura állítja be magát az „elfogult igazságszolgáltatás áldozatának”, aki egész politikai pályafutását arra építette fel, hogy a legkisebb bűnügyi hírt is a saját demagóg politikai céljainak szolgálatába állítsa, akinek „a rendpártiság a DNS-sébe van kódolva”, ahogy egyszer olyan szépen mondotta. S aki csúnyán elbukott, mivel ígéretei ellenére nem üzent hadat a bűnözésnek, hiszen meg sem próbálta csökkenteni a szegénységet és az egyenlőtlenséget...

Természetesen logikai alapon is ezer sebből vérzik Sarkozy saját magát áldozatként, a „vörös bírák” politikai elfogultsága áldozatának bemutató érvelése. Hiszen, mint büszkén emlegeti mindenhol, a Bettancourt-ügyben végül felmentették (iszonyú nehéz lett volna bebizonyítani, hogy maga Sarkozy hozta el a milliárdosnőtől kicsalt kampánypénzeket) – no de akkor nem volt elfogult az igazságszolgáltatás? Vagy, mint ő és hívei mindenütt elmondják: politikai számítások állnak a vádemelések hátterében, hiszen a volt elnök most készül visszatérni a politikába. Leszámítva azt a tényt, hogy Sarkozy harmincéves politikai pályafutása tele van ügyekkel, az is igaz, hogy hivatalban levő köztársasági elnök ellen nem is lehet vádat emelni – ezért az „időzítés”.

És legyünk őszinték, Sarkozy politikai életében két szám igazában lenyűgöző: a sötét ügyek száma, amelyekben neve mindig és mindig előfordul, másrészt azoknak a közvetlen munkatársainak, közeli ismerőseinek, barátainak a száma, akiknek már meggyűlt a bajuk az igazságszolgáltatással. A magyar olvasónak talán nem sokat mondanak ezek a nevek, de kérjük, figyeljenek a személyek megdöbbentő számára (csoportosításuk alapja, Sarkozy melyik tisztségének idején kerültek bajba): Patrick Gaubert, Patrick Balkany (még a neuilly-i polgármesterség idején), Nicolas Bazire (az Edouard Balladur miniszterelnök szóvivőjeként töltött időszakban), Claude Guéant, Eric Woerth és Brice Hortefeux (a belügyminiszterség idején és a 2007-es kampánnyal kapcsolatban), Claude Guéant újra, François Pérol és Patrick Buisson (az elnöki években), Thierry Herzog, Guillaume Lambert és Jérome Lavrilleux (2012 után).

A legkevesebb, amit állíthatunk, hogy nem szerencsés együtt dolgozni Nicolas Sarkozyvel. Ez az ember vagy a világ legszerencsétlenebb munkaadója, aki mindig rosszfiúkkal veszi körbe magát, vagy esetleg általában közvetlen munkatársai viszik el helyette a balhét. Utóbbira annál is inkább gondolhatunk, mert Sarkozy 1988 óta (képviselőként, miniszterként, államfőként) az immunitás valamilyen formáját élvezi (egyébként még most is mint ügyvéd...), amely munkatársaira persze már nem vonatkozik.

Egyébként is igaz lehet, hogy a minden ízében recsegő-ropogó parlamentáris rendszer magától a személyzeti állományától is bűzlik: végül is a képviselők immunitását azért találták ki akkoriban, hogy véleményükért, szavazatukért ne lehessen őket jogilag felelősségre vonni, azaz szabadon beszélhessenek – nem azért, hogy szabadon hágják át a mindenkire vonatkozó törvényeket... Anekdota, de jól jellemzi a mostani helyzetet: mostanában valamely előrehozott választásokon a jobboldalnak két jelölt között kellett döntenie, az egyiket a talán Sarkozynél is gátlástalanabb csirkefogó, a nemrég megbukott pártelnök Jean-François Copé is támogatta. A másik jelölt támogatója nem kertelt: „bon, Jean-François, tisztázzuk mindenestre, a barátodnak a mandátumra van szüksége vagy csupán a büntetőjogi immunitásra”. Hát igen.

„A nagy berlusconizálódás”

Maga a „vörös bírázás” természetesen Berlusconi-utánérzés. A politikai helyzet is kísértetiesen emlékeztet Berlusconi produkciójára. Végül is a mostani ügyek, ha Sarkozy folytatja jelenlegi politikai stratégiáját (ami persze azzal is jár, hogy magukról az ügyekről nem hajlandó semmit mondani – kérdés, meddig teheti ezt), akár meg is erősíthetik Sarkozy körül a jobboldal kohézióját. Bár ebben ezen az oldalon is ellenérdekelt nagyjából mindenki, aki a 2017-es elnökválasztáson a jobboldal jelöltje szándékozik lenni, azaz nem akarja, hogy Sarkozy visszatérjen a politikába.

Ez persze egyrészt nagyon veszélyes stratégia (mármint a köztársaság politikai-jogi rendjére, amire régi vágású jobboldaliak is próbálják felhívni – persze hiába – a bajba jutott canaille [csőcselék] figyelmét), másrészt meglehetősen kockázatos. Igaz, Sarkozynek már nincs más esélye. Vagy elhiszik neki „bemondásra”, hogy ártatlan, az igazságszolgáltatást politikai fegyverként használók áldozata, vagy úgyis minden mindegy.

Az is egyrészt Sarkozy „berlusconizálódása”, másrészt a francia politika „italianizálódása” felé mutat, hogy eddig is szép számmal voltak nagyon kínos ügyek, amelyekbe akár a politika legfelsőbb szintje is belekeveredett. Például az ún. Rainbow–Warrior-ügy, Françafrique számtalan elképesztő botránya, a francia titkosszolgálatok piszkos ügyei stb.), de ezek valahogy mégiscsak „államügyek” voltak, vagy legalábbis feltételezhető volt róluk, hogy a (persze legtöbbször vélt) államérdek jegyében zajlottak, állami szervek védelme alatt.

A mostani francia ügyek (Strauss-Kahn, Cahuzac, Copé, Sarkozy stb.) azonban kisebb-nagyobb egyéni stiklik, néha elképesztő részletekkel, mint az, hogy a volt francia köztársasági elnök Paul Bismuth álnéven vásárolt telefonjával flangál, akár valami kisstílű drogkereskedő...

Abban, hogy ezek az ügyek igazi jogi problémát okoznak-e Sarkozynek, egyáltalán nem vagyunk biztosak. A legvalószínűbbnek a passzív választójogtól való néhány éves megfosztás tűnik. Ami persze véget is vetne Sarkozy visszatérési terveinek (már a veszély huzamosabb ideig való fennállása is: nehezen elképzelhető, hogy például a jobboldali párt olyan elnökjelöltet választ, aki esetleg el sem indulhat a választásokon). És persze éppen ez a lényeg: ahogy Berlusconi, valószínűleg Sarkozy sem fogja megúszni politikailag ezeket az ügyeket. Az áldozati szerepben tetszelgésnek is megvannak a korlátai. Egyrészt alapvetően csak a legközelebbi hívek hisznek benne, másrészt minden jogi ügy előbb-utóbb eljut addig a fázisig, hogy valamit mondani kell még politikai értelemben is az adott ügyről. Ez általában a rosszfiúknak nem nagyon szokott menni.

A „vörös bírázás” nem feledteti az erkölcsi diszkvalifikálódást.

Hőseink könnyen juthatnak abba a helyzetbe, hogy saját politikai oldalukon akár még népszerűbbek is lesznek, ám nehezen elképzelhető, hogy visszatérjenek a hatalomba.

Jelenleg valójában Sarkozy is mérhetetlen messzeségben van attól, hogy újra a Francia Köztársaság elnöke legyen.

Mindent azért még manapság sem lehet.

Amikor ilyen gátlástalan, politikailag elképesztően káros figura, mint Nicolas Sarkozy végül is talán tényleg végleg belebukik egy politikailag nem is olyan fontos ügybe, az embernek mindig kicsit keserű a szájíze (hasonló volt a helyzet Berlusconival is, aki végül is az escortjaiba bukott bele, és egy olyan korrupciós ügybe, amelynek idején még nem is volt politikus). Sarkozynak nem azért kéne örökre eltűnni, mert megvesztegetett egy bírót vagy más disznóságot csinált, hanem mert egész politikai karrierjét a nép, az alkalmazottak, a bevándorlók, a romák, a sztrájkolók, a tanárok, a bírák megvetésére építette. Mert gátlástalanul szélsőjobboldali volt (legalábbis a kampányaiban), mert tűzzel játszott a lőporos hordó tetején, mert elképesztő károkat okozott az egész ország mentálhigiénés életének, mert szemérmetlenül a gazdagok elnöke volt, mert mélyen lenézte a szegényeket, mert...

Önök azt mondhatják, hogy rendben, de hát ezek nem bűncselekmények.

Ez igaz, de hát mi mindig is azt állítottuk, hogy kutyavilágban élünk.