„Jeruzsálem története a világ története” - könyvismertető -

Részletek
Kategória: Kulturális programajánló - archívum
Találatok: 11887

Jeruzsalem egy varos eletrajza BoritoSimon Sebag Montefiore

Jeruzsálem

Egy város életrajza

Alexandra Kiadó, 2014.

Dr Osman Péter ismertetése

 

„Jeruzsálem története a világ története”

Jó könyv, fontos könyv három vallás, három kultúra hívei számára, s mindenkinek, aki érteni akarja őket s a világot, amelyben mindannyian élünk.

Jeruzsálem a világ egyetlen olyan városa, amelyet mindhárom nagy könyves vallás legfőbb szent helyei egyikének tekint. Történelméből épp úgy tudjuk, mint a napi politikából, hogy e kivételes, kitüntetett szerepe egyben végzete is. Története a világ történetének tükre, úgy is, hogy bár a szentség hona három nagy vallás híveinek, a béke honává sohasem válhatott. Egyedülálló a történelem összes városa között azzal is, hogy kivételes, ma is élő státusát minden bizonnyal három, egyenként is erősen rendhagyó tényező létrejöttének és összefonódásának köszönheti. Az első a zsidók különös kitartása a szétszórattatás után. Ahelyett, hogy megadóan belesimultak volna a régmúlttá váló történelembe, beolvadtak volna, kik hová sodródtak, közösségük minden viszontagságon, üldöztetésen át megőrizte az identitását. Ennek eszközeként megtörhetetlenül az egyetlenbe kapaszkodva, amit erre megalkothatott: Jeruzsálembe mint az egyetlen, közös, örök haza eszméjébe, a vallásba és a hozzá kötődő hagyományba, ami az egyetlen közös e sokszínű közösségben. A kötetből idézve: „Dávid király óta egyéni döntések tették Jeruzsálemet azzá, ami. Bizonyára kevés esélye volt annak, hogy Dávid király kicsiny erődítményéből, egy picinyke királyság fővárosából a világ csodája legyen. Ironikus módon éppen Nabukodonozor avatta szentté a templomot, amikor lerombolta, mivel a zsidók a katasztrófa révén ismerték el és örökítették meg Sion dicsőségét. Az ilyesféle kataklizmák általában a népek eltűnéséhez vezetnek. Viszont a zsidóság túlélőkészsége, az istenük iránti hajthatatlan odaadásuk és legfőképpen a történelemképük bibliai megörökítése alapozta meg Jeruzsálem hírnevét és szentségét. A Biblia átvette a zsidó állam és a templom helyét, és, ahogy Heinrich Heine megfogalmazta, „a zsidók hordozható anyaföldjévé, mozgatható Jeruzsálemmé vált. Egyetlen másik városnak sem volt saját könyve, és nincs még egy könyv, ami ennyire meghatározta volna egy város sorsát.”

A második a kereszténység felemelkedése, a vallásé, amely kis, üldözött közösségekből indulva meghódította a világ igen jelentős részét nagymértékben meghatározva annak kultúráját is, és Jeruzsálemből eredezteti magát. Csak egy elem az európai kultúra és Jeruzsálem összefonódásából, hogy építészetünk kimagasló csodáit, a lenyűgöző gótikus katedrálisokat az égi Jeruzsálem földi megjelenítéseinek szánták – természetesen tömegkommunikációs rendeltetéssel is.

A harmadik, ahogyan Mohamed próféta megalapította a maga új, rohamléptekben hódító vallását, amely mára az emberiség ötödének hite. Sebag Montefiore írja: „A 620-as években, amikor Mohamed próféta új vallást alapított, először a zsidó hagyományokat vette át: Jeruzsálem felé fordulva imádkozott, és nagyra tartotta az ószövetségi prófétákat, mivel a Templom elpusztítása számára is arra utalt, hogy Isten áldása a zsidóságról immár az iszlámra szállt.”

A szerzőről a honlapján olvasható ismertetőből: „Brit történész és regényíró, könyveit negyven nyelven adják ki. E műve bestseller lett világszerte.” Az Alexandra kiemeli, hogy a Sztálinnak A Vörös Cár udvara című könyvét 2004-ben az év történelmi könyvének választották a British Book Awardson, folytatása, Az ifjú Sztálin pedig számos nemzetközi díjat nyert.

A továbbiakban megkísérelünk képet adni e témájához és annak szellem- és világtörténelmi szerepéhez méltóan hatalmas művéről. A történelmet élettel teli, regényes elemekkel ötvöző, kitűnő olvasmány néhány részletét idézzük.

Jeruzsálem története a világ története, azonban a júdeai dombok között elterülő, gyakran igencsak szegényes vidéki város krónikája is. Jeruzsálemet hajdan a világ közepének tekintették, és e vélekedés manapság még inkább megállja a helyét. A város ugyanis az ábrahámi vallások harcának központja, a mind népszerűbbé váló keresztény, zsidó és iszlám fundamentalizmus kegyhelye, a civilizációk összecsapásának stratégiai színtere, az ateizmus és a hit között húzódó frontvonal, a nem vallásos emberek csodálatának tárgya, a zavaros összeesküvés-elméletek és az interneten gyártott mítoszok állandó témája, valamint az egész napos hírműsorok korszakának kiemelt főcíme.

Jeruzsálem szent város, ám kezdettől fogva a babona, a sarlatánizmus és a bigott gondolkodás fellegvárának számított. Birodalmak vágytak rá, és jutalomnak érezték a birtoklását, holott nincs különösebb stratégiai értéke. Kozmopolita otthont kínál számos szektának, de mindegyikük kizárólagos igényt tart rá. Sok neve van, mégis minden tradíciója elég szektás ahhoz, hogy a többi hagyományt kirekessze. Maga a hely olyan finomsággal bír, hogy a zsidók vallási irodalma nőként beszél róla – érzéki, élő, gyönyörű nőként, néha azonban szégyentelen cédaként is, máskor pedig szeretőitől elhagyott, megsebzett hercegnőként. Jeruzsálem egyetlen isten háza, két nép fővárosa, három vallás temploma és az egyedüli olyan város, amely kétfajta léttel is bír. Egyszerre evilági és mennyei, s a valóságos hely utolérhetetlen szépsége eltörpül a mennyei város dicsősége mellett.

Célom, hogy Jeruzsálem történetét a legszélesebb értelemben mindenkinek írjam meg, legyen bár ateista vagy hívő, keresztény, mohamedán vagy zsidó. Semmilyen politikai szándék sem vezet, még napjaink küzdelmeinek bemutatásakor sem. Időrendben mesélem el a történetet, nők és férfiak – katonák és próféták, költők és uralkodók, parasztok és muzsikusok –, valamint családok históriáját, akik Jeruzsálemet azzá tették, ami. Mivel minden változás az azt megelőzőre reagál, leginkább az időrend ad értelmet ennek az evolúciónak, és az időrend segítségével válaszolhatjuk meg alapkérdésünket: miért éppen Jeruzsálem? A kronológia megmutatja, az emberek miért éppen úgy cselekedtek, ahogy, és remélem, így lehet a legszórakoztatóbban elmesélni az eseményeket. Ki vagyok én, hogy elrontsam minden idők legnagyobb történetét? E kifejezés elkoptatott hollywoodi klisé, de ebben az esetben találó.

Arra szeretnék rávilágítani, hogy Jeruzsálem a folytonosság, az együttlétezés városa volt; kevert stílusú épületek és keveredő vérű emberek hibrid metropolisza, amely visszautasítja az egymástól független vallási legendák és a későbbi nacionalista elbeszélések szűk kategorizálását. Ez az oka annak, hogy amikor csak lehet, igyekszem családok történetére koncentrálni – Dávid leszármazottaira, a Makkabeusokra, Heródes utódaira, az Omajjádokra, a Balduin- és a Szaladin-dinasztiákra, egészen a Husszeinekig, a Khálidokig, a Spaffordokig, a Rotschildokig és a Montefiorékig [Az ő családja – O. P.] Ez a megközelítés a hagyományos történetírás hirtelen eseményeivel és szektariánus elbeszéléseivel szemben arra világít rá, mennyire organikusan fejlődik az élet. Jeruzsálemnek nemcsak két oldala van, hanem számos összekapcsolódó, egymást átjáró kultúrája és egymásba ágyazódó hatalma: ortodox arabok, muszlim arabok, szefárd és askenázi zsidók, haredi zsidók tömegei, vallásukat nem tartó zsidók, örmény ortodoxok, grúzok, szerbek, oroszok, koptok, protestánsok, etiópok, latinok stb. sokoldalú, egyre változó kaleidoszkópja.

A könyv Jeruzsálem történetét mint a világtörténelem gócpontját mutatja be, de nem akar a város minden aspektusának enciklopédiája lenni, és az összes falmélyedést, oszlopot és árkádot sem kívánja leírni. Meg sem próbálja egy percben összefoglalni az ortodox, a latin vagy az örmény zsidóság, a hanafita vagy a shafii jogi iskolák, a hászid vagy a karaita judaizmus történetét, és egyik speciális nézőpontot sem vallja magáénak. Gyakran elhanyagolják a városnak a mamelukoktól a palesztin mandátumig tartó muszlim történetét. A jeruzsálemi családokat palesztin kutatók tanulmányozzák, ám ritkán foglalkoznak vele olyan történészek, akik a nagyközönség számára írnak. E családok históriája különösen fontos. Bizonyos alapvető források angolul nem hozzáférhetők, de lefordíttattam őket, és interjúkat készítettem a nemzetségek leszármazottaival, hogy megismerjem a történeteiket. De ezek is csak apró mozaikdarabkák. Munkám olyan szintézis, amely ókori és modern források olvasására, a terület specialistáival, professzorokkal, régészekkel, családokkal és politikusokkal folytatott személyes beszélgetésekre, valamint számtalan jeruzsálemi látogatásra, a város kegyhelyeinek és ásatásainak megfigyelésére épül. Sikerült bizonyos új vagy ritkán használt forrásokat is feltárnom.

Könyvem nem a judaizmus vagy a kereszténység története, és nem is Isten jeruzsálemi természetét vizsgálja. Az izraeli–palesztin konfliktust sem akarom részletesen leírni, hiszen nincs manapság még egy olyan téma, amit ennél szenvedélyesebben kutatnának. Mindezeket egyszerre kell átfognom. Rettentő munka, de remélem, megtaláltam a megfelelő arányokat.

Jeruzsálemben az igazság gyakorta sokkal kevésbé fontos, mint a mítosz. „Hadd ne kelljen Jeruzsálemben a szigorú tényekhez ragaszkodnom! – mondta egyszer dr. Nazmi Jubeh a kiváló palesztin történész. – Ha elvesszük belőle azt, ami a képzelet szülötte, semmi nem marad.” Olyan áthatóan erős itt a történelem hatása, hogy épp emiatt torzul el: maga a régészet is történelemformáló erő, és az archeológusoknak időnként legalább akkora befolyásuk van, mint a katonáknak, ugyanis a múltat a jelen szolgálatába állítják. Bár az archeológia elvileg objektív és tudományos, vallási és etnikai előítéletek alátámasztására, birodalmi törekvések igazolására is felhasználható. Az izraeliek, a palesztinok és a 19. század evangéliumot lobogtató imperialistái bűnös módon sajátították ki ugyanazokat az eseményeket egymástól teljesen eltérő tényeket és értelmezéseket tulajdonítva nekik. Így aztán Jeruzsálem története egyszerre válik az igazság és a legenda históriájává. Vannak azonban tények, és jelen könyv célja az, hogy elmondja ezeket –akkor is, ha valamelyik oldal számára kellemetlenek.

Könyvem fő része 1967-nél fejeződik be, mivel a hatnapos háború lényegében a mai helyzetet eredményezte, és itt meg kell állnunk. Az Epilógus futólag a jelen felé közelíti a politikát, majd a három szent hely egy tipikus reggelének leírásával végződik. A szituációk azonban állandóan változnak. Ha egészen máig részletesen ismertettem volna a történetet, a könyvnek nem lenne világos befejezése, és szinte óránként bővíthetném. Ehelyett megpróbáltam kimutatni, mi az oka annak, hogy Jeruzsálem továbbra is egyszerre a leglényegesebb pontja és legfőbb akadálya a békeszerződésnek.

[Kelet-Jeruzsálemnek az 1967-es háborúban történt visszafoglalásáról, és az azt követő időkről.] A vallásos zsidók, ahogy korábban láttuk, évezredek óta Babilonból, Córdobából, Vilniusból és más városokból várták a Messiás küszöbön álló eljövetelét. A szent város visszaszerzése jellé, kinyilatkoztatássá, megváltássá, illetve a bibliai próféciák beteljesülésévé vált. Véget ért a száműzetés, s a zsidók immár visszatérhettek Dávid újra helyreállított városába, valamint a Templom udvaraihoz és kapuihoz.

Amikor éppen nincs köztük konfliktus, a zsidók, a muzulmánok és a keresztények, régi jeruzsálemi szokás szerint, struccpolitikát folytatnak – homokba dugják fejüket, és úgy tesznek, mintha a többiek nem is léteznének. Jeruzsálem indulatos és keserű szabályai alapján e struccpolitika a normalitás jele, különösen, mivel a város sohasem tett szert a mostanihoz hasonló globális súlyra.

Jeruzsálem történetét vizsgálva a szentség természetét kell tanulmányoznunk. A szentélyei előtti tiszteletadásként állandóan „szent városnak” nevezik. Ám a kifejezés valójában arra utal, hogy Jeruzsálem olyan alapvető hely a Földön, ahol Isten és ember kommunikációja zajlik.

Sebag Montefiore szavait itt meg kell szakítanunk. Jeruzsálem ugyanis olyan alapvető hely is a Földön, ahol talán minden másnál jobban megmutatkozik, hogy ennek a mi ragadozó fajunknak semmi sem annyira szent, hogy ne fenyegesse elpusztítással, ha érdekei vagy kényszerei azt diktálják, s hogy Isten és ember kommunikációját ne nyomja el a maga csatazajával. „A jelenlegi Jeruzsálemben könnyen feltehető az egyébként elgondolhatatlan kérdés: fennáll-e még a város öt vagy negyven évig? Szélsőségesek bármelyik pillanatban lerombolhatják a Templom-hegyet, összetörve ezzel a világ szívét, és meggyőzhetik a (bármelyik oldalon álló) fundamentalistákat, hogy eljött az ítélet napja és megkezdődött a Krisztus és az Antikrisztus közötti háború” – írja Sebag Montefiore. Ám jól meggondolva a viharos 20. század történéseit, nagyon úgy tűnik, hogy Jeruzsálemet igazán félteni nem annyira a szélsőségesektől kell, hanem a geopolitika hidegfejű alakítóitól. Azoktól az érdekektől, amelyeket az szolgál jól, hogy ne legyen ott béke, hogy népek, országok feszüljenek egymásnak s kiszolgáltassák magukat az „oszd meg és uralkodj” alapú hatalomgyakorlásnak. „Ámosz Oz, a jeruzsálemi író, aki jelenleg a Negev sivatag vidékén él, furcsa megoldást ajánl: „A szent területek minden kövét fel kellene szednünk, száz évre Skandináviába vinnünk, és addig vissza sem hozni, amíg Jeruzsálemben mindenki meg nem tanul együtt élni a másikkal.” Az elgondolás, úgy tűnik, sajnos megvalósíthatatlan” – olvashatjuk a könyvben. Ez azonban valószínűleg még mindig sokkal reálisabb, mint annyi bölcsességet ültetni a hódítókba és politikacsinálóikba, hogy végre béke legyen a Szentföldön – ami persze csak egy sokkal átfogóbb béke révén maradhat meg. Addig pedig újból és újból „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”