Ellenzéki csőd

hegyi kAz alábbi cikk a nemzeti érdek illetve a belpolitika szempontjából értékeli a Fidesz kormány kapcsolatait az USA-val. Kiemeli az ellenzéki politikusok és a liberális sajtó fanatizált oroszellenességét, külpolitikai álláspontjuk zsákutcás jellegét. A Diplo profiljába vágó geopolitikai elemzés másodközlés, eredetileg a Nol-on jelent meg.

Azon a napon, amikor a Fidesz-frakcióval együtt Gyurcsány Ferenc és hívei is megszavazták magyar katonák Irakba küldését, nem csak hazánk terrorfenyegetettsége nőtt meg. Összeomlott a demokratikus ellenzéknek az a politikai koncepciója is, amely amerikai segítségtől várta az orbáni féldiktatúra leváltását. Sokunk számára persze legkésőbb André Goodfriend visszahívásakor világossá vált, hogy az Egyesült Államok középtávon is leírta a magyar ellenzéket, és jobb híján kiegyezésre törekszik a Fidesz-kormánnyal.

A magyar katonák bevonása az USA Iszlám Állam elleni háborújába (amely a NATO-tól és az EU-tól független amerikai akció) ennek a kiegyezésnek a megpecsételése. Az amerikaiak elnézik Orbán Viktornak a korrupciót és a demokrácia korlátozását, cserébe Magyarország katonákat küld egy olyan háborúba, amelytől az USA legtöbb európai szövetségese távol marad. Az USA világhatalom, szövetségei között korrupt diktatúrák is akadnak. Nyilván szívesebben együttműködne egy demokratikus, skandináv tisztaságú magyar kormánnyal, de ha ilyenre a közeljövőben kevés a remény, akkor azzal működik együtt, akivel lehet. Cserébe olyan árat kér, amelyet nem tudnának megfizetni azok az országok, amelyekben a demokratikus döntéshozatal és a közvélemény tiltakozása miatt nem lehetne megszavaztatni egy ilyen veszélyes küldetést.

A maga szempontjából mindkét fél jó üzletet kötött. Gyurcsány és társai részéről viszont eddigi politikájuk teljes kudarcának beismerése a háborús részvétel megszavazása. Kétszeresen is, hiszen ezzel egyszerre támogatják a korrupt orbáni rezsim washingtoni elismerését és Magyarország bevonását egy nagyon veszélyes konfliktusba. Ha olyan sorsdöntő, egy politikus életében csak ritkán előforduló kérdésben az Orbán-kormánnyal szavaznak, mint a magyar katonák igazi háborúba küldése, akkor huszadrangú kérdés, hogy a bankfelügyelet vagy a tankerület kérdésében ellenzéki véleményt képviselnek.

Az Iszlám Állam elleni küzdelem nagyon fontos. Azoknak kell megvívniuk, akik Irak átgondolatlan megszállásával és a szíriai iszlamista felkelők támogatásával, bár akaratlanul, de hozzájárultak a dzsihád megerősödéséhez. Elsősorban három ország, az USA, Törökország és Szaúd-Arábia támogatta és biztatta az Aszad-ellenes erőket Szíriában. Még akkor is, amikor a szakértők (és a szíriai keresztények) már rémülten jelezték, hogy a „demokrata felkelők” többsége Nyugat-gyűlölő dzsihadista harcos. Törökországnak erős hadserege, Szaúd-Arábiának rengeteg pénze van, az USA-nak pedig mindkettő. Illő és jogos, hogy ők vívják meg ezt a harcot. A mi dolgunk a humanitárius segítség, a menekültek befogadása és a majdani újjáépítéshez való hozzájárulás lenne.

Gyurcsány mostani döntése méltó befejezése annak az ámokfutásnak, amelyet a demokratikus ellenzék és a balliberális sajtó jelentős része az elmúlt fél-egy évben folytatott. Bár az Orbán-kormány szinte mindennap újabb rétegeket sértett és alázott meg, fosztott ki, ellenzéki oldalon úgy gondolták, hogy ehelyett a kormány külpolitikáját és oroszbarátságát kell össztűz alá venni. Pedig a külpolitikában az ellenzéknek igen kicsi a mozgástere. Valódi nemzetközi szereplőnek mindig az adott kormány számít. Az ellenzék külpolitikai koncepciói inkább csak a szakértőket érdeklik.

Ettől függetlenül is eltúlzott volt az a kampány, amellyel az ellenzéki pártok és a média egy része Orbán Oroszországgal és az Egyesült Államokkal való viszonyára reagált. A demokratikus ellenzék képviselői (köztük maga Gyurcsány Ferenc is) sokáig az Oroszországgal való jó viszony, a putyini politika elismerése mellett kötelezték el magukat. Amikor Orbán is áttért erre a reálisabb vonalra, akkor száznyolcvan fokos fordulattal olyan oroszellenes hangot ütöttek meg, amelyet még az USA-ban is csak a jobboldali republikánusok engednek meg maguknak. Az ukrán válság idején az ellenzéket szinte hergelő, vezető liberális hírportálok már-már azt sugallták, hogy „büntetésül” az USA és/vagy az EU akár le is válthatja a „putyinista” Orbán Viktort. Több hónappal ezelőtt megírtam a Népszavában, hogy Orbán Viktor minden fordulatra képes, így arra is, hogy ismét atlantista legyen. S erre végképp nem lesz mit válaszolnia annak az ellenzéknek, amelynek az a legfőbb kifogása ellene, hogy „Amerika-ellenes” politikát folytat. Most, amikor a Fidesz-kormány olyan szívességet tett az USA-nak, amelyet leghívebb szövetségesei sem, ez a jóslat beigazolódott. Ha nem az indulataira hallgat, akkor az ellenzék is felismerte volna, hogy Orbán Viktor, bár pökhendibb stílusban, de lényegében ugyanúgy reagált az ukrán válságra, mint az uniós tagállamok jelentős része. Beleértve Németországot, Franciaországot és közép-európai szomszédságunkat.

A magyar demokratikus ellenzék soraiban a „putyinozás” olyan hisztérikus méreteket öltött, amelytől már a konszolidálódott Kádár-rendszerben szokásos Amerika-bírálat is megkímélte magát. Nem volt olyan hírlapi kacsa, ami ne került volna címlapra. „Megtudhattuk”, hogy Putyin születése óta szellemi fogyatékos, hogy több százmilliárd dollárja van titkos bankszámlákon, s hogy nem is ő kapta a legtöbb szavazatot a legutóbbi elnökválasztáson. Hogy akkor ki kapta, arról nem esett szó, hiszen ellenjelöltjei a kommunista Zjuganov, a szélsőjobboldali Zsirinovszkij és egy populista milliárdos voltak, mindannyian keményen Nyugat-ellenes politikusok. Erkölcsileg legellenszenvesebb mégis a Putyin–Hitler-párhuzam volt, hiszen az orosz elnök családjának jó részét kiirtották a náci megszállók.

Putyin belpolitikája számos ponton valóban kiérdemli a tényszerű bírálatot. De a magyar demokratikus ellenzék saját hitelességének ártott azzal, hogy szélsőséges oroszellenességével és kritikátlan Amerika-rajongásával feladta hagyományosan mérsékelt és kiegyensúlyozott külpolitikai vonalvezetését. A magyar nép kényszerűen elviseli, hogy néhány évtizedenként más és más szövetségi rendszerbe kell átigazodnia. De nagyon mélyen megveti azt a politikai elitet, amely túlságosan is stréber módon csahol az új szövetségesnek. Szálasi és Rákosi nem utolsósorban a „nagy szövetséges” szélsőséges kiszolgálása miatt számít gyűlöletes figurának. Velük szemben Horthy és Kádár relatív népszerűségének az is oka, hogy törekedni látszottak valamelyes nemzeti önállóságra. Orbán maga is az utóbbival próbálkozik. Súlyos, talán végzetes hiba lenne, ha a demokratikus ellenzék egésze abba a látszatba keveredne, hogy vele szemben az USA-hoz való kritikátlan igazodást képviseli.

Örömmel fogadtam, hogy az MSZP-nek volt bátorsága nemmel szavazni. Most már „csak” egy önálló, békepárti, az összeurópai realitásokra épülő külpolitikai koncepciót kell összeállítani, függetlenül Orbántól, Gyurcsánytól és követőiktől. Tiszteletben tartva szövetségesi kötelezettségeinket, közép-európai szomszédságunkat, de azt is, hogy Németország és Oroszország között élünk, és elemi érdekünk, hogy e két nagy állam békében éljen egymással és velünk.