A politika Micheal Bloomberg szerint

2001-ben a pénzügyi sajtó mágnása, Michael Bloomberg arra a „kártékony hatásra” hívta fel a közvélemény figyelmét, melyet a „magánlobbik” a politikusokra gyakorolnak. Ezt elkerülendő, arra szólította fel a New York-iakat, hogy kellőképpen gazdag, következésképp megvesztegethetetlen polgármestert válasszanak… Történetesen a javaslat neki, saját magának (Bloombergnek) felelt meg legjobban: ugyanis ő is polgármesterjelölt volt éppen akkor, s egyben milliárdos is. Ígéretet tett arra, hogy „kampányát saját zsebből fogja finanszírozni”[1], ráadásul előre meghatározta azt az éves fizetést, melyet polgármesterként felvenne: évente 1 dollárt.

 

Félrevezető az az okoskodás, amely a politikát azzal az ürüggyel szolgáltatja ki „a pénznek”, hogy éppen attól (a pénz szolgálatába állításától) mentjük meg. Mégis meggyőzőnek tűnt: 2001-ben Bloomberg megnyerte a választásokat, 2005-ben újraválasztották, és 2009-ben − miután elérte, hogy módosítsák azt a törvényt, mely megtiltotta, hogy harmadszorra is betölthesse a polgármesteri posztot − megtartották hivatalában. Ez a politikai siker azonban olyan diadal, amelyről nem mondhatjuk, hogy nem „a pénz hatalmának” köszönhető.

Egy olyan elképzelés, hogy a demokrata párt jelöltjeként induljon, nagy valószínűséggel kudarcba fulladt volna, viszont annál könnyebben sikerült megszereznie a republikánus jelölést, ahol „jelentős összegekkel támogatta” a befolyásos republikánus Guy Molinary villájának építését. Ez a támogatás azonban csak egy csepp volt a választási költségek tengerében, hiszen Bloomberg összesen mintegy 74 millió dollárt költött kampányára, ötszörösét annak az összegnek, amely fölött demokrata ellenfele, Mark Green rendelkezett. Anélkül is kampányköltség-rekord ez a summa, hogy beleszámítanánk azt a 200 millió dollárt, melyet ugyanabban az évben Bloomberg különféle karitatív szervezeteknek adományozott.

Mindezek ellenére a szavazás napján az exit poll eredménye szoros küzdelemről árulkodott. A konkurencia összekulcsolta a kezét és reménykedett… Bloomberg viszont konkrét lépéseket tett: másfél millió automata telefonhívásból álló kampányt indított el a bizonytalanok meggyőzésére. A demokrata középosztálynak beígérte a gazdaságpolitika megváltoztatását. A konzervatívokat Rudy Giuliani, a távozó polgármester ijesztgette azzal, hogy ha Bloomberg nem nyeri meg a választásokat, a bűnözés mértéke nőni fog. A kampány költsége 150 millió dollárt kóstált.

A 2001-es kampányköltség-rekord azonban csak egy mandátum idejéig tartott. 2005-ben a jelölt − akinek személyes vagyona 5 milliárd dollár −, hogy tovább folytathassa polgármesteri tevékenységét, 85 millió dollárt költött kampányára: kilencszer nagyobb összeget, mint demokrata ellenfele, Fernando Ferrer. Az egy megszerzett szavazatra jutó átlagköltség 100 dollárra rúgott.

A New York-i pénzügyi elit nézőpontjából szemlélve nem különösebben nyugtalanító ez a politikus, aki visszautasítja a pénzügyi juttatásokat, hogy meggyőzőbben hirdethesse saját „függetlenségét”. Épp ellenkezőleg, „barátai és pártfogói” támogatják, le vannak nyűgözve attól, hogy látják, „gondját viseli ügyeiknek”. Talán tudják, hogy középosztálybeli származása ellenére a polgármester kellőképpen meggazdagodott ahhoz, hogy „a világot az arisztokrácia szemüvegén keresztül szemlélje”.

Sajnálatos módon még az amerikai demokrácia is tökéletesíthető. Erőfeszítései ellenére még Bloomberg sem tudta arra kényszeríteni a New York-i volt közlekedési megbízottat, Iris Weinshallt, hogy közlekedési lámpát állítson egy olyan útra, mely kedvenc golfpályáját keresztezi. Nagy csalódottságára úgy tűnik, ez az intézkedés veszélyes lenne a gépjárművezetők számára.

Fordította: Mészáros Anna      



[1] Idézeteink Joyce Purnick: Mike Bloomberg. Money, power, politics (In: Public Affairs, New York, 2009) c. írásából származnak.