A labdarúgás kétarcúságáról – a világbajnokság ürügyén

magyarszerk

David García cikke betekintést nyújt a profi labdarúgás kulisszái mögött folyó pénzügyi manipulációkba és az üzletté változtatott sport világába. Joggal nevezhetjük ezt „the dark side of the soccer”-nek, de a labdarúgást szerető százmilliók – no meg az egyensúly – kedvéért vegyük szemügyre a labdarúgás másik arcát is és azt, hogy mi a kapcsolata a „sötét oldal”-nak a fennálló társadalmi rendszer lényegével. Nem csupán a García cikkében felsorolt gyakorlatilag büntetőjogi (de természetesen büntetlenül maradt) esetekről van szó, hanem a sport lényegének eltorzításáról.

 

kylefoci2006-ban a Le Monde diplomatique akkori igazgatója, Ignacio Ramonet már írt egy szerkesztőségi cikket a labdarúgásról a németországi VB kapcsán, de az örökzöld téma újabb és újabb oldalról járható körül. Bár a magyar labdarúgás az utóbbi két és fél évtizedben közelébe sem jutott a 32-es döntőnek, a régi nagy idők emléke – természetesen élén az 1954-es berni „tragédiával” – ma is él, és a mai magyar szurkolók ugyanolyan érdeklődéssel követik az eseményeket, mint amikor még saját válogatottunkért is lehetett izgulni. A focihoz amúgy is mindenki ért…

E sorok írója – mint azonos nemű kortársainak többsége – középiskolás, de még egyetemista korában is rendszeres vendége volt a stadionok nézőterének, szabad idejében pedig a lyukas kerítéseken át megközelíthető focipályáknak. Nem kevés esetben lógtunk be délután a gimnázium hátsó udvarára, ahol a testnevelési órákon nem tudtuk kifocizni magunkat, mert a „tanerő” tartotta magát a hivatalos programhoz (nyújtó, gyűrű, svédszekrény…), és amúgy sem tartozott a foci kedvelői közé. De kaptak el bennünket szigorúan körbekerített salakos egyesületi kézilabdapályán és minden lehető és lehetetlen helyen. Mert a labdarúgás igazi arca ez: a játék és a játékot játszó közösség. Sokszor csak egy meccsnyi alkalomra, máskor komolyan készülve az iskolai vagy – mint a legjobbak – az iskolák közötti bajnoki vetélkedőkre. Az általános iskolás korosztály legjobbjai pedig valaha egyenesen az úttörő-olimpiákon mérhették össze tudásukat.

De közösséget formálnak a szurkolók is, amikor sok ezren ugyanazért a csapatért szorítanak, sokszor zuhogó esőben vagy kemény mínuszokban. Akkor is mindennapos volt, hogy a szemben álló szurkolótáborok a játék élvezete mellett egymás ugratásával, nem éppen szalonképes „költeményeik” skandálásával szórakoztassák egymást. Egy dolog azonban nagyon ritkán fordult elő: erőszak, verekedés. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ami a pályán folyik, az alapvetően játék, és a mai balsikert azzal lehet feledtetni, hogy a következő pillanattól a visszavágóra kell készülni. Vagy éppen a következő bajnokira…

Természetesen tudtuk, hogy „amatőr” játékosaink nem ingyen játszanak, és azt is tudtuk, hogy a sportágban sok pénz van. A nyugati világban itt-ott nagyon sok. A Real Madrid akkori elnöke, Santiago Bernabeu sem a semmiből tudta összevásárolni a világ akkori legjobbjait, és jól ismerjük Puskás „kis pénz, kis foci” elméletét is. S bár néhány ország klubjai akkor is erősen építettek az „idegenlégiósokra” (több svéd vagy brazil profi szinte az összes olasz klubot körbejárta pályafutása során), a csapatok gerincét mégis hazai játékosok adták, akik ráadásul erősen kötődtek is a klubjukhoz. Gianni Rivera egy év alessandriai kezdés után 19 (!) éven át játszott a Milanban, s amikor 1979-ben bajnokként búcsúzott, vezetőként is ott folytatta. Csak akkor távozott, amikor 1986-ban Silvio Berlusconi tette rá a kezét a klubra – nem hiába volt kiemelkedő játékos, valamit tudhatott… De itthon is: Albert vagy Fenyvesi neve a Ferencvároshoz, Göröcsé vagy Benéé az Újpesthez, Mészölyé vagy Farkasé a Vasashoz, Tichy Lajosé a Honvédhoz fűződött. Fazekas László, a 92-szeres válogatott játékos 5 évig juniorként, majd 16 évig felnőttként játszott egyetlen (!) hazai klubban, az Újpestben, mielőtt 1980-ban jól megérdemelt belgiumi profi pályafutását megkezdhette. De az ottani hat éves játékos pályafutása során is mindössze két csapatban játszott. Ennyit a labdarúgóról mint „munkavállalóról”… Az a ma már magától értetődő (?) tény, hogy a labdarúgó „munkavállaló”, épeszű futballdrukker fejében akkoriban meg sem fordult, a pályájuk csúcsán csapatot cserélgető játékosokat a közönség afféle „árulónak” tekintette. Ma a játékosok egyik klubból a másikba rohangálnak (nálunk mindenekelőtt el az országból), a szurkolóknak komoly memoriterrel ér fel a mindenkori csapattagok nevének észben tartása, miközben a még meccsre járó „ultrák” véres ütközeteket vívnak egymással több ezer rendőr felügyelete mellett – a stadionon kívül. Az elüzletiesedés és az egyre vadabb futballhuliganizmus ugyanarról a tőről fakad. A különböző „ultrák” soraiban ott vannak a neoliberális gazdaság vesztesei, a munkanélküliek, a részmunkaidősök és társaik. Közösséget találnak egy olyan körben, ahol hozzájuk hasonlóan a társadalomból kivetett emberek találhatók. Létrejön az értelmes emberi-sportbaráti közösség karikatúrája. A nyolcvanas évek rettegett angol szurkolóit úgy emlegették Nyugat-Európában, hogy a „Vaslady huligánjai”: a tömegesen munkanélkülivé vált céltalan fiatalok csoportjai. A Heysel stadionban azután bekövetkezett a tömeges tragédia, ami odáig vezetett, hogy lassan már csak DNS-meghatározás után lehet jegyet kapni a részben üres stadionokba, ahol a berlini fal magasságát meghaladó állatkerti kerítések között „szurkol” a mai „közösség”. Az embernek nosztalgiája támad a hatvanas évek kétszámjegyű lovasrendőr állománya iránt, akik csak a balhé – amúgy nem túl gyakori – kitörése után helyezték üzembe a közönség által „Kádár-kolbász”-ként is emlegetett gumibotot. Pénz ide, pénz oda, a mérkőzés a zöld gyepen zajlott, nem a stadionon kívül. Mára már jobblétre szenderült egykori szurkolók mesélték, hogy a magyar aranycsapat tagjait fizikai közelségben lehetett látni s beszélni velük. Mindez ma legfeljebb a menedzser által kijelölt szóvivővel lenne lehetséges, magas percdíjjal…

A világ legismertebb profi játékosai régen sem kerestek rosszul, és akkor is a média sztárjai voltak. A gazdag klubok bevételei akkor sem csupán a belépőjegyekből származtak, de az a bóvli-souvenir-médiaüzlet, ami ma ráépül a futballcirkuszra, ismeretlen volt. A mai jövedelmekhez képest eltörpült az akkori klasszisok jövedelme is. A bekövetkezett változás azt az amúgy is vékony szálat, amely a profi labdarúgást az alapokhoz fűzte, gyakorlatilag elszakította. A ma ifjú tehetségei nem a grundokon nőnek fel, hanem „futball-akadémiákon” és nem lelkes egyesületi aktivisták fedezik fel őket, hanem tudományosan tenyésztik őket a majdani cirkuszi szereplésre. A nyolcvanas években még őrültnek tűnt az a mára természetessé vált „újítás”, hogy egy-egy csapatot tőzsdére vittek (hol máshol történhetett először, mint Thatcher asszony Nagy-Britanniájában?!), ma viszont a csapatok tőzsdei értékének jelentősége vetekszik a játéktéren elért eredményekével… A csapatokat nem felépítik több év körültekintő nevelő munkájával, hanem összevásárolják, ha pedig mégsem szuperál a szupergroup, egyszerűen lecserélik a játékosokat újabb, általában még drágább sztárokra. Az őrült pénzmozgatás, a teljesítményektől elszakadt jövedelmek késztették Michel Platinit, az UEFA (Európai Labdarúgó Szövetség) elnökét, a francia labdarúgás történetének talán legnagyobb játékosát, hogy személyes kockázatot is vállalva megpróbáljon belenyúlni az egyre őrültebb versenybe, hogy korlátozni lehessen a teljesítményekkel arányban nem álló sztárjövedelmeket és esélyekhez lehessen juttatni a kisebb anyagi erőkkel rendelkező klubokat, országokat (ez utóbbit célozza meg a 2012-es EB lengyel-ukrán megrendezése is). Mindamellett korántsem biztos, hogy ezek a törekvései hosszabb távon is sikeresek lesznek, mert a nemzetközi futballcirkuszban elképesztő összegek keringenek, amelyet a Sepp Blattereken[1] keresztül ugyanazok tartanak a kezükben, mint a tőkebefektetéseket bármely más területen.

Ezt a versenyt csak a nagyobb országok tőkeerős klubjai bírják. Az egykori Bajnokcsapatok Európa Kupáját, amely minden ország egyetlen csapatának, az aktuális bajnoknak adott indulási lehetőséget, a 90-es évektől a Bajnokok Ligája váltotta fel, melyben az adott ország klubjainak korábbi szereplése alapján akár négy csapat is indulhat azonos országból. Ennek megfelelően a liga lényegi szakaszának mérkőzésein már csak 5-6 ország (általában Anglia, Olaszország, Spanyolország, Németország és Franciaország) csapatai vesznek részt, némi holland és portugál színesítéssel, valamint a selejtezőkön túljutott második vonalbeli „siker”csapatok formális asszisztálásával (lásd a Debrecen legutóbbi „eredményeit”). Mivel 16 csapat a múltbeli érdemei alapján eleve bekerül, ezek tőkeerejüknél fogva állandó szereplőkké válnak, és a győztesek mindig ebből a körből kerülnek ki. Az egész rendszer értelme a minél több tévéközvetítésből befolyó, egyre több bevétel, melynek egy kis részét nagy reklámmal az utánpótlás nevelésébe fektetik, hogy a nagy haszonról eltereljék a figyelmet. A liga jelenlegi működési mechanizmusa távlatilag egy európai szuperbajnokság irányába mutat, melynek 18-20 csapatát az említett öt ország vezető klubcsapatai adnák, a 3-4 kieső helyébe pedig a nemzeti bajnokságok győzteseinek selejtezőjéből kerülhetne fel évente 3-4 csapat. Ez a rendszer valószínűleg csak azért nem valósult még meg, mert az említett öt ország befolyásos csapatai közül egy-kettőnek ki kellene maradnia a buliból, továbbá ezzel a nemzeti bajnokságok még tovább veszítenének jelentőségükből és az abban levő profitokból. A „kiváltságosok” kikerülnének a nemzeti bajnokságokból, ezzel viszont az európai nemzeti bajnokságok 80 %-a hivatalosan is másodrendűvé válna, amivel szemben ma még eléggé erős nemzeti érzések vonultathatók fel. Ha minden a befektetői körökön múlna, már régen ez lenne a helyzet (óh, az a szép nacionalizmus!).

Az amúgy igencsak alul mozgó magyar labdarúgásban is rendre megszólal az üzlet hangja. Történt éppen 2010-ben, hogy két jelentős keleti nagyvárosunk csapata kénytelen volt búcsút venni az első osztálytól. Máris megmozdultak egyes üzletemberek, akik hajlandók lennének invesztálni a két csapatba, ha megoldható lenne, hogy esetleg az idén nem lenne kiesés… Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek kell így egyáltalán lejátszani a mérkőzéseket… Ahol pedig mindez komolyan felmerül, ott a bundázás, a meccsek adásvétele sem tartozik az anomáliák közé.

 

Az élsport üzletté válása viszonylag gyorsan, a hetvenes évek folyamán ment végbe. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság élén ekkor váltotta fel az amatőrizmus elvéhez makacsul (és kétségtelenül már idejétmúltan) ragaszkodó Avery Brundage-ot Lord Killanin intermezzója után Juan Antonio Samaranch, a francoista rendszer karrierdiplomatája, aki emellett a szovjet sportvezetés támogatását is maga mögött tudhatta. A NOB-ban folyó praktikák nem sokban különböznek a FIFA eseteitől, de mindezen nincs mit csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy egy-egy város vagy ország számára mit jelent egy olimpia az országimázs szempontjából, nem is szólva a turisztikai ipar óriási bevételeiről – melynek infrastrukturális hátteréhez viszont adófizetői pénzösszegek kellenek... A vesztegetési pénzről, piszkos alkudozásokról legfeljebb sejtéseink lehetnek. Hű tükre mindennek a sportot vásári nívón népszerűsítő lausanne-i olimpiai múzeum, amelynek egyik jellemző attrakciója, hogy a látogató beállhat valamely híres olimpiai bajnok mása mögé és fejét az erre rendelt lyukba helyezve lefényképeztetheti magát (természetesen a legújabb generációs mobiltelefonnal…) De gondoljunk az olimpiai nyitó- és záróünnepségek egyre látványosabb (és hosszabb – több reklámidő, több bevétel!) jeleneteire! Nem nehéz felismerni, hogy ez is az üzlet és a verseny része: mindig, mindenben „ráverni” az előzőre… Az olimpiai mozgalom totális elüzletiesítése minden sportágra kihatott, különbségek csak annyiban vannak, hogy az adott sportág mennyire „tévékonform”. A rosszul közvetíthető sportágakba kevesebb pénz áramlik (kevesebb a reklám!), a jól közvetíthetőkbe több. Ahol több pénz van, többet lehet lopni – ez a magától értetődő tény ad magyarázatot arra is, hogy a nagy botrányok miért a labdarúgás, az ökölvívás, a kosárlabda, az atlétika, a tenisz, a kerékpár stb. környékén törnek ki, de megkímélik például az íjászatot, koronglövést vagy a kajak-kenut…

Az elüzletiesedés azonban nem áll meg a sportnál. A pop-rockzene sztárcsináló képessége létezése óta közismert, a folyamat azonban „begyűrűzött” a komoly művészet, de még a tudomány világába is. Csupán a tradicionális megítélés lát lényegi különbséget a sztárkarmester és a popsztár énekes között, de még a tudományos előadások is kitermelik a maguk sztárjait (lásd a Mindentudás Egyetemét), még ha ez utóbbiak – hála az általuk képviselt „műfaj” nehéz mivoltának - nem is válnak a média mindennapos celebjeivé. Bokros Lajos rendre azzal érvel a magyar felsőoktatás piacosítása mellett, hogy egyetemeink közül egy sincs nyilvántartva a világ száz vagy kétszáz legjobbja között. Nos, ezek az amúgy eléggé önkényes ranglisták többek között az ott dolgozó Nobel-díjas kutatók létszámán alapulnak. Ezeket pedig igen magas jövedelmekkel és ugyancsak sok pénzt igénylő munkafeltételekkel szokták odacsábítani (mint Kakát vagy Ronaldot)… Ahogyan Berlusconi felvásárolta a Milanba az aktuális új sztárokat, úgy vásárolják fel egyes jól szituált egyetemek a tudomány sztárjait, vagy egyes operaházak a legfuttatottabb operaénekeseket.

Amikor ezeket a jelenségeket kritikusan elemezni kezdjük, azonnal megszólalnak a másik tábor fogadott és fogadatlan prókátorai. Az állandó kérdésük: „Miért baj ez?” Mármint, hogy az élsport, „élművészet”, „éltudomány” területére több pénz áramlik be, ami ezeknek a népszerűsítéséhez vezet, alapvetően tehát pozitív folyamatról van szó. A FIFA-, a NOB- és egyéb ügyeket pedig afféle, a gyalulás közben keletkezett forgácsként próbálják feltüntetni.

A büntetőjog határán mozgó esetek kétségtelenül nem szükségszerű velejárói az említett területek üzleti modelljének. Ha eltekintünk is ezektől, nem tekinthetünk el az üzletiesítés torzító hatásaitól. Egyfajta „médiagyártott” elit kialakulásáról van szó, amely kisebb-nagyobb mértékben zártan fogja újratermelni magát, és óriási befolyása révén, a saját érdekében megpróbál megakadályozni minden olyan változást, amely üzleti érdekeit veszélyeztetné.

 

Bár a „business is the usual” - az igazi futball olyan marad, mint régen. A legszegényebbek ott játsszák egy labdával a Copacabana homokjában, a kis forgalmú külvárosi mellékutcákban, ahogyan az osztálykiránduláson is előkerül a kétszer két hátizsák kapufának és a labda, amely ott is gömbölyű. Talán csak az iskolák vagy az egyesületi pályák egyre magasabb és szögesebb kerítéseit nehezebb ma megmászni. Mert bár a kapitalizmus üzleti mohósága mindent tönkre tud tenni: sportot, művészetet, tudományt, de ezek valahol az alapoknál még mindig eredeti varázsukban képesek újjászületni. Nem törődve azzal, hogy később hogyan lepik el mindezt az üzlet „pettyei”…

 

Amint azt Ignacio Ramonet 2006-os cikkének befejező sorai is jelzik: „Így megy hát ez az elbűvölő sport. Ide-oda rángatva a páratlan ragyogás és a mocsok között, amelynek az eredménye néha olyan, mintha sár kerülne a ventilátorba. Minden beszennyeződik.”

 

De itt lenn, közöttünk, talán mégsem. Elvégre ki bundázna el egy kispályás meccset a strand játszóterén? Van a világon annyi pénz?


Dr. Hrabák András        

 

 



[1] A FIFA jelenlegi elnöke, akinek sötét ügyeit és a FIFÁ-ra jellemző „moral insanity”-t Garcia cikke alaposan tárgyalja; FIFA – a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség