Túlkényeztetett alkalmazottak...A magas beosztásúak szövetsége és felelőssége

A közalkalmazottak bére Spanyolországban átlagosan 5%-kal,  Görögországban pedig 12%-kal fog csökkenni. Írországban egyes ágazatokban 20%-os lesz a bércsökkenés. Az Egyesült Királyságban hasonló sors elé néznek. De mindenütt sorra kerülnek a magánszektor alkalmazottai is. A politikai vezetők azt hangoztatják, hogy a válságból csak úgy lehet kijutni, ha erőteljesen csökkentik a jövedelmeket. Lehet. De nem biztos, hogy az alkalmazottak bérét kell csökkenteni…

 

A neoliberalizmusnak az volt a célja, hogy helyreállítsa és növelje a leggazdagabb társadalmi osztályok hatalmát és jövedelmeit. A jelenlegi válság kirobbanásáig ezt a törekvést mind állami, mind nemzetközi vonatkozásban siker koronázta (vö. neoliberális globalizáció): ezeknek a rétegeknek a jövedelme arcátlan mértékben emelkedett. A jelenséget, amelyet szemérmesen „az egyenlőtlenségek növekedésének”  neveznek, ma már mindenki elismeri.

Ha vizsgálódásainkat kizárólag a tőkejövedelmek (kamat, osztalékok, tőzsdei nyereségek) növekedésére korlátozzuk, azt kockáztatjuk, hogy a folyamatnak csak az egyik aspektusát vesszük figyelembe, és így megfeledkezünk a magas „fizetések” robbanásszerű növekedéséről (ideértve a prémiumokat, bónuszokat, részvényopciókat), különös tekintettel az Egyesült Államokra. A növekedés ellentétben áll a legtöbb fizetésből élő vásárlóerejének stagnálásával, sőt csökkenésével. Ugyanakkor a neoliberális évtizedek alatt a hozzáadott érték elosztása az Egyesült Államokban alapvetően nem változott, a bérek (a legmagasabbak és az alacsonyabbak) és a profitok aránya nagyjából akkora, mint az időszak elején. A legnagyobb arányváltozást a hozzáadott értéken belül a legmagasabb bérek nagyon gyors növekedése okozta (illetve az alacsony bérek arányának csökkenése). Ez az ugrásszerű növekedés még nagyobb volt, mint a tőkejövedelmek emelkedése.

A válság egyértelműen fellebbentette a fátylat az egyenlőtlenségek növekedésének a bérekkel kapcsolatos dimenziójáról. A kommentátorok gyakran beszélnek a nagyfőnökök javadalmazásáról, a nagy értékű prémiumokról, a közvetítők bónuszairól stb. A legnagyobb vállalatok, főleg a pénzügyi társaságok könyvelésének vizsgálata lehetővé teszi, hogy képet alkossunk a cégvezetők pótlékainak mértékéről. Egyébként ez a tendencia korántsem csak az Egyesült Államokban érvényes. 2006-ban, a pénzügyi válság előestéjén például az UBS, a nagy portfóliókezelő svájci bank által juttatott prémiumok összege elérte a 10 milliárd dollárt. Ugyanannyit, mint amekkorák a bérek összesen, illetve ennyi volt az adózás előtti nyereség is. 2007-ben a prémiumok megmaradtak, miközben a bank közel ötmilliárd dollár veszteséggel zárt!

A fordulat látványosra sikeredett

A kizárólag a nagyfőnökök, illetve a pénzügyi szektor középvezetőinek jövedelmére koncentráló elemzés túlságosan szűk körű lenne. A jövedelem-megoszlás valójában a jövedelempiramis csúcsán levők, nem pedig kisszámú egyén javára torzult el. Jóllehet pontos határvonalat lehetetlen kijelölni, de az Egyesült Államokban valószínűsíthetően a háztartások leggazdagabb 5%-áról lehet szó. Ez körülbelül 7,5 millió családot jelent, esetleg valamivel kevesebbet. Ennek az 5%-nak a jövedelme 70%-ban bér jellegű, és a neoliberális korszakban pontosan ez utóbbi nőtt a legnagyobb mértékben (az osztalékok és a kamatok e csoport összjövedelmének csupán 11%-át jelentik).

Azok a politikai változások, amelyek társadalmainkat a háború utáni társadalmi kiegyezéstől[1] a neoliberalizmusig elvezették, e folyamatokat tükrözték vissza. A háború utáni társadalmi rend azon a kompromisszumon alapult, melyet a népi osztályok és a hierarchia csúcsán álló vezetők kötöttek. Lényege, hogy együtt döntenek a vállalat céljairól és napi irányításáról, szélesebb értelemben pedig a társadalom és a közigazgatás jövőjéről és napi vezetéséről is. Franciaországban „felsővezetőkről”, az angolszász országokban „menedzserekről” beszéltek. Ez a kiegyezés változott meg a neoliberalizmus idején, és átalakult a társadalmi piramis csúcsán, a vállalatvezetők és a tőketulajdonosok között kötött szövetséggé.

Az 1929-es válság, a New Deal, és a második világháború után a magánszektor felsővezetőinek és főtisztviselőinek relatív autonómiája inkább a növekedésre és a technikai fejlődésre, semmint a tőzsdei tevékenységre orientált vállalatirányítási módozatoknak kedvezett.[2] A pénzügyi rendszer akkoriban legfőképpen a termelőtőke felhalmozódását segítette elő.[3] Az állami intézmények meghatározó szerepet játszottak a gazdaságpolitika és a kutatás területén, miközben a népi rétegekkel kötött társadalmi kompromisszum előírta a szociális védelem, illetve az oktatási rendszer fejlesztésének szükségességét. Ehhez képest a fordulat látványosra sikeredett. A neoliberális korszakban a középvezetők, de főleg a felsővezetők csatlakozása az új társadalmi rend értékeihez tette lehetővé a vállalatirányítás új kritériumainak bevezetését, a „mindenki a részvényesért” elv megjelenését. Ugyanekkor ezzel párhuzamosan alakult át az állami főtisztviselők, az „új politika” képviselőinek az értékvilága is: az országhatárok megnyitása a nemzetközi kereskedelem és a tőkemozgások előtt, elindult a dereguláció, a különböző szabályozások lebontása, valamint kézbe vették és korlátozták a szociális kiadásokat.

Franciaországban a háború utáni kompromisszum, mely lehetővé tette a „baloldal” azonosítását,[4] történelmi okokból markánsabbra sikerült, mint az Egyesült Államokban. Ennek megfelelően a magán- és az állami szektor felsővezetőinek csatlakozása a neoliberalizmushoz nehezebbnek bizonyult. Ettől persze még végbement, és súlyos politikai következményekkel járt. Legfőképpen azzal, hogy a Francia Szocialista Párt végül is a neoliberális út mellett döntött (a „külső kényszer” és a „globalizáció” ürügyén). Ezáltal a háború utáni politikai berendezkedés egyik alapja rendült meg, ami maga után vonta a baloldali elvek és értékek visszaszorulását a neoliberális ideológia javára.[5]

Ahogyan az 1930-as években és a második világháború után, úgy napjainkban is három fő társadalmi szereplőnek – a népi osztályoknak, a közép- és felsővezetőknek, illetve a tőkések körének – konfrontációja határozza meg társadalmaink történelmi dinamikáját (a bináris marxista séma, mely a tőkéseket és a proletárokat állította szembe egymással, túlságosan leegyszerűsítőnek bizonyult).[6] A mostani kérdés a következőképpen hangzik: a (közép- és felsővezetők, illetve a tőkések közötti) neoliberális szövetség túléli-e a jelenlegi válság sokkját? Emlékezhetünk rá, hogy az 1929-es válság a közép- és felsővezetők, illetve a népi osztályok közötti kiegyezést hozta el, amihez hozzájárult a munkásmozgalom nyomása, illetve a Szovjetuniótól való félelem is. Ha azonban a csúcson kötött szövetség megbomlik, milyen alternatíva rajzolódik ki?

Az 1929-es krízissel való összevetés jelentős különbségekre világít rá. A legnyilvánvalóbb a munkásmozgalom (vagy legalább egy szélesebb népi bázisra támaszkodó mozgalom) gyengesége: a kommunizmustól való nagy félelem, amely meghatározta a 20. század legnagyobb részét, eltűnt, habár új félelem költözött a helyére: félelem a „reformok Kínájának” felemelkedésétől.

Egy erős kéz megjelenése

A legvalószínűbb forgatókönyv aligha hasonlít a reményeinkre. A jelenlegi válságnak nem olyanok lesznek a következményei, mint az 1929-esnek, és nem fog „baloldali fordulathoz” vezetni. Legalábbis a belátható jövőben nem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a neoliberalizmus továbbélése az egyetlen lehetséges kiút. A mostani válság egy olyan társadalmi berendezkedés kontúrjait rajzolja meg, amelyen belül új menedzseri autonómia jöhet létre: a szervező elit a reguláció nevében keményen kézbe veszi a vállalat és a politika irányítását.

Vajon ennek első jeleit kell-e látnunk Barack Obamának a bankokra vonatkozó legutóbbi nyilatkozataiban? Ezekben azonban nem annak megismétléséről van szó, amit az Egyesült Államokban olykor „pénzügyi elnyomásnak” neveznek, utalva a financiális érdekek viszonylagos megrendszabályozására a háború utáni korszakban; a háború utáni kompromisszum „szociális” jegyeit nem fogják reprodukálni. Új hatalmi egyensúly jöhet létre a legfelső alkalmazotti réteg és a tőkés osztályok között, az előbbiek vezetésével. Az állam határozottan beavatkozhat a gazdaságba, de egyáltalán nem magától értetődő, hogy ennek az államnak szükségképpen baloldalinak kellene lennie.

Az Egyesült Államok felsőbb osztályainak szemszögéből nézve a válság egy ilyen változás szükségességét bizonyítja. Gyökereit a magas jövedelmek féktelen növekedésében lehet megtalálni, amely maga is kétféle torzulást eredményezett: a pénzügyi tevékenység szabadjára engedett fejlődését és az Egyesült Államok gazdaságának egyre nagyobb zavarait (a gazdaság egyre inkább függ az importtól és a külső finanszírozástól).[7] Olyannyira, hogy egyfajta „elválás” fedezhető fel a felső társadalmi rétegek és az Egyesült Államok mint gazdasági térség érdekei között: a felső osztályok jövedelemforrásai globalizálódtak, ráadásul életvitelük vagyis a fogyasztásuk szempontjait helyezték előtérbe az ország termelő befektetéseinek rovására. E torzulások helyrehozása az előzetes feltétele a válságból való mindenfajta valódi kilábalási törekvésnek. A neoliberális játékszabályok szerint ez nagyon nehéz, egyenesen lehetetlen feladat.

Ha egy ilyen fordulat bekövetkezne, abban a nemzeti tényező – vagyis az ország nemzeti érdekeinek védelme az uralkodó osztályok közvetlen érdekeivel szemben – kétségkívül a legfőbb szerepet játszaná. A jelenlegi válság révén felszínre került követelmények tudatosodása az állami szektor egyik nem várt körében, a hadseregben különösen erőteljesnek tűnik (lásd keretes írásunk). Elemzéseik eredménye azt mutatja, hogy a „nemzeti tényező” könnyen magára öltheti a nacionalizmus jelmezét, méghozzá annak szélsőjobboldali változatát. Ez ugyan nem a legvalószínűbb opció, de nem is zárható ki.

A válság első szakaszában a nyilatkozatok és a gyakorlati lépések mindenekelőtt arra irányultak, hogy tartósítsák a csúcson kötött neoliberális szövetség módozatait, tudniillik a felső osztályok jövedelmeinek a lehető leggyorsabb helyreállítását. A prémiumok újbóli megemelkedése erről tanúskodik. Mindazonáltal ütött a változások órája. A jobboldalon a sokk ellenére is kétségtelenül. Reméljük, nem a szélsőjobboldal profitál belőle.

* Gérard Duménil közgazdász, a francia Tudományos Kutatások Nemzeti Központjának (CNRS) volt kutatási igazgatója, Dominique Lévy szintén közgazdász, a CNRS jelenlegi kutatási igazgatója


Fordította: Ferwagner Ákos      

Az Egyesült Államok hadseregének intervencionista nacionalizmusa

Miután közvetlenül érinti őket az Egyesült Államok hegemóniájának hanyatlása, a katonák bizonyos értelemben kendőzetlenül beszélnek. A Nemzetvédelmi Egyetem jelentésében a következőket olvashatjuk: „Közvetlen kapcsolat áll fenn pénzügyi szolgáltató szektorunk és a nemzet ama képessége között, hogy a világon mindenütt fellépjen, ahol csak nemzeti érdekeink megkívánják – beleértve a katonai erők bevetését, a nemzetközi diplomáciai tevékenységet, a gazdasági és humanitárius segítségnyújtást is. Ebből a kapcsolatból az következik, hogy minden, a pénzügyi szolgáltató szektor életképességét, stabilitását és a bizalmat fenyegető veszély végső soron az Egyesült Államok biztonságát is érinti.”[i] De nem a pénzügyi szektor az egyetlen, amelyre rámutatnak. A jelentés annak megvizsgálását javasolja, hogy „a kormány képes-e biztosítani az Egyesült Államok gyáripari szektorának hosszú távú stabilitását és erejét”. Természetesen a fegyvergyártásról van szó.

Ugyanez az érvelés érhető tetten az egyik think tanknek, az Új Amerikai Biztonsági Központnak A 21. századi biztonság stratégiai keretei című jelentésében is: „A jelentős méretű költségvetési, kereskedelmi és nemzetközi pénzügyi tripla deficit, amelyért mi magunk vagyunk felelősek, gazdasági sebezhetőségünk legfőbb forrása. Gazdasági előnyünk eltűnőben van. Mindez azonban elkerülhető egy olyan új kötelezettségvállalással és a hozzá illeszkedő politikával, amely ugyanúgy támogatja az amerikai technológiai innovációt, mint ahogy az a múltban történt.” [ii]

Ez a két jelentés amellett érvel, hogy a kormány és a hatékony vezetők vegyék a kezükbe a gazdaság irányítását, miközben a neoliberálisok által gyűlölt terminológiát használ: állami beavatkozás, szubvenció, adóztatás, reguláció. „Annak érdekében, hogy helyrehozzuk a „szabadpiac” hiányosságait, új ellenőrző szabályok szükségesek. Ezek révén biztosítható a lakosság pénzügyi szektorba vetett bizalmának a helyreállítása, s közben a pénzügyi rendszer hatékony működése is lehetővé válik.” [iii]



[i] The Industrial College of the Armed Forces, National Defense University, Final Report, Fort McNair, Washington, 2008.

[ii] Strategic Leadership: Framework for a 21st Century National Security Strategy, Center for a New American Security, Washington, 2008. július

[iii] Uo.



[1] Nehéz pontos nevet adni ennek a kompromisszumnak: keynesi, szociáldemokrata, fordista… Ez arra engedne következtetni, hogy a háború utáni fellendülés a termelékenységnövekedést automatikusan követő bérnövekedésből fakadt – pedig ezt a nézetet mi tévesnek tartjuk.

[2] Most nem megyünk bele abba a vitába, hogy ezeknek az évtizedeknek a „produktivista” jellege milyen volt, illetve hogy milyen következményekkel jártak a globális felmelegedés tekintetében.

[3] Mégpedig az inflációval korrigált alacsony kamatlábak révén. Bizonyos országokban szerepet játszottak az államosítások is. Japánban a bankok és a vállalatok közötti szoros kapcsolat különleges esetnek számít.

[4] A Népfronttal való kontinuitás erősebb volt a háború utáni Franciaországban, mint a New Deal és – mondjuk – Dwight Eisenhower kormánya között. A politikai élet visszaállítása a normális kerékvágásba a két országban nagyon különbözőképpen ment végbe.

[5] A neoliberalizmus nem ideológia, hanem társadalmi rend. Vele összefüggésben létezik a „neoliberális ideológia”.

[6] Jacques Bidet – Gérard Duménil: Un autre marxisme pour un autre monde. Le Monde diplomatique, 2007. október.

[7] Une trajectoire financière insoutenable. Le Monde diplomatique, 2008. augusztus.