Sárga veszedelem Franciaországban?

FranceChine 546x291Miközben hatszor annyi francia befektetés valósult meg Kínában, mint kínai Franciaországban, Pekingben mégsem siránkoznak, hogy: „Segítség, Franciaország felvásárolja Kínát!”. Pedig jó tudni, hogy csak azért kapnak teret a külföldi beruházások Franciaországban, mert nincs az országnak egy valamire való iparpolitikája.

A kínaiak hosszú ideig láthatatlanok maradtak, majd hirtelen, és erősen kritizált módon jelentek meg mint befektetők Franciaországban. Néhány hónap alatt, rátették a kezüket a Toulouse-Blagnac repülőtérre, a Club Med-re, a Pierre et Vacances-ra, a Campanile és Kyriad szállodákra, az FC Sochaux futballcsapatára, a Sonia Rikyel divatházra, Sandro, Maje és Claude Pierlot ruházati áruházakra és ne felejtkezzünk el 1 700 hektár mezőgazdasági földről Indre-ben… Csak 2015-ben 3,2 milliárd dollárt (közel 2,9 milliárd eurót) költöttek el Franciaországban, kétszer annyit, mint 2013-ban. De kell-e ebből a (sárga) veszedelemre következtetni ?

Vitathatatlan, hogy az ázsiai sárkány szereti a gall kakast. Ennek azonban még nincsenek komoly következményei: a kínai befektetések csak a közvetlen külföldi befektetések (FDI: Foreign direct investment) 2 %-át képviselik Franciaországban, messze lemaradva japán versenytársától (6 %), a Business France jelentése szerint[1]. Ha Kína felgyorsítja is vásárlásait, továbbra is törpe marad a minden kategóriában első helyezett Egyesült Államokkal szemben, amely önmagában az FDI egy negyedéért felelős.

Mindenki izgatott lett, amikor azt látták, hogy piros zászló leng a híres Club Med felett, de senki (vagy majdnem senki) nem gátolta meg az Alstom lemészárlását, amellyel az amerikai General Electric megszerezte a francia nukleáris csúcstechnológia egy részét[2]. Ez pedig a nemzet függetlenségét sokkal súlyosabban érintő felvásárlás volt.

Kína ambícióit mégsem szabad könnyedén venni. Húsz éve még elhanyagolható méretekben fektetett be külföldre, de ez közel a negyvenszeresére nőtt és elérte a 128 milliárd dollárt, sőt, 249 milliárd dollárt, ha beszámítjuk Hongkongot is[3]. A Középső Birodalom a második helyre került a világon az Egyesült Államok mögött (337 milliárd dollárral). Elsődleges nyugati célja Amerika, de már Európa is kedvelt célponttá vált, főleg az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország – az évtized elejétől vezető trió – bár 2015-ben Olaszország került a második helyre, amikor a Pirelli gumióriást megvásárolta a ChemChina.

 

Az ismert márkákat kedvelik

A nagy léptékű sóvárgás nem meglepő, hiszen az ország a második legnagyobb gazdaság lett a világon. A hatalom bátorította a külföldre terjeszkedést és fokozatosan egy sor eszközt biztosított ehhez. 1994-ben megalapították a China Eximbank beruházási bankot, hogy „pénzügyileg támogassa a külföldi terveket”, amely később fiókot hozott létre Párizsban, az európai és afrikai üzleti lehetőségek kiszolgálására. A tőkeexportot, bár továbbra is ellenőrzik, 2006 óta megkönnyítették, a hiteleket pedig különösebb problémák nélkül folyósítják, ha a tervek megfelelnek az Államtanács (a kormány) reformbizottsága elvárásainak. Végül, szuverén befektetési alapokat hoztak létre, köztük a hatalmas China Investment Corporation-t (CIC), amely első nagy üzletét 2007-ben valósította meg, amikor részvényhányadot szerzett a Morgan Stanley híres amerikai bankban.

Kína eredetileg a természeti erőforrások irányába fordult, hogy biztosítsa energetikai és más ásványi szükségleteit, főleg az afrikai kontinensről. Most új fázisba lépett azzal, hogy a nyugati országokra koncentrál. „A vállalatcsoportok nemzetközivé tétele nemzeti céllá vált [4]”, ami a jelek szerint a hatalom hivatalos céljai közé emelkedett, amint Geneviève Barré kutató kiemeli. Ez a legmagasabb állami szintű stratégiai döntés összekapcsolódik a vállalati vezetőknek azzal az akaratával, hogy tovább a növeljék szerepüket a világban.

A 2007-2008-as válság után a kínai befektetők elveszítették bizalmukat az amerikai pénzügyi rendszerben, ami addig a referenciájuk volt. Megfigyelhető volt, hogy amerikai kincstárjegyeket vettek, hogy óriási pénzfeleslegüket megforgassák – a tartalékok átlagosan 3000 és 3500 milliárd dollár (2600 és 3000 milliárd euró) között mozogtak. 2010 óta azonban, az amerikai kötvények nem jelentenek biztonságos kihelyezést, főleg mivel a kamatlábak a nulla szint felé közelednek. A diverzifikáció jele, hogy európai adósságkötvényeket is vesznek.  

A leggazdagabb családok, valamint a legéletképesebb vállalatok támogatják a külföldi széles irányú terjeszkedést. Az előbbiek szerint a pénzek külföldi alapokban való elhelyezése a legjobb módszer, hogy biztosítsák eszközeiket, és elkerüljék az esetleges vizsgálatokat a korrupció elleni harc idején. Így csendben egy új „Chinatown” jött létre Párizs szívében. Ennek semmi köze ahhoz, amelyet a XIII. kerületben látunk, bevándorlókkal és kiskereskedőkkel, sem ahhoz, amely Aubervilliers-ben található és alapvetően a textil nagykereskedők hazája. Az új letelepedési célpont az arany háromszögben (Avenues des Champs-Élysée, Montaigne és George V) jött létre[5].

Ami a cégcsoportokat (állami vagy magán, a határt nem mindig könnyű meghúzni) illeti, szintén gyorsan cselekszenek. „Egyre több pénzük van”, magyarázzák a francia-kínai kereskedelmi bizottságnál (Comité d’échanges franco-chinois, CEFC), Párizsban. Az utóbbi évtizedek lázas növekedése lehetővé tette számukra, hogy óriási tartalékokat halmozzanak fel. És annak a pénznek egy része, amely a nemzeti bankon át ömlik be a gazdaságba, hogy fékezze a gazdaság lelassulását (quantitative easing) gyakrabban kerül külföldre, mint a belföldi beruházások finanszírozására.

Lehetetlen részletezni minden olyan műveletet, ami francia területen történt, de három fő motivációt különböztethetünk meg: piaci részesedést szerezni egy elosztási hálózat megszerzésével, megszerezni egy márkát, valamint egy technológiához vagy fontos know-how-hoz jutni. „Nem akarunk minden áron forgalmat növelni, hanem inkább a Haier márkát akarjuk létrehozni [6]”, mondja a világelső háztartási gépgyártó (hűtőszekrények, mosógépek) francia leányvállalatának igazgatója. A telefonkészülékeket gyártó Huaweinek, amelyet 1987-ben a néphadsereg egyik ezredese alapított, ma pedig a világ harmadik legnagyobb cég az ágazatában, ugyanez a célja. 2003-ban telepedett meg Franciaországban, és társult a Bouygues-val és az SFR-rel, hogy laptopokat árusítson, ami nagy áttörést jelentett számukra. Mi több, amint Jan Ju-fen, a kínai ipari és kereskedelmi kamara főtitkára mondja, Franciaország „nagyon jól kvalifikált munkaerőt, valamint kutatási adójóváírást nyújt minden vállalkozásnak”. Így a Huawei négy kutatási-fejlesztési központot és 734 munkahelyet hozott létre – azt viszont nem tudjuk, hogy mennyi közpénzt tett zsebre eközben.

A Középső Birodalom, amely a „világ üzemévé” vált, nagyon hiányolja azokat a márkákat, amelyek vonzzák a tehetősebb kínai fogyasztókat. Innen ered a luxuskonfekciók iránti felvásárlási őrület (Cerutti, Sonia Rykiel, Maje, stb.); a kozmetikumoké (Marionnaud); és olyan presztízs-termékeké, mint a Bordelais híres borai, melyek közül vagy száz már a kezükben van; a közszükségleti élelmiszerek, és különösen a tejpor, mert a Made in France bélyeg elegendő ahhoz, hogy aranyáron adhassák el. És persze a luxusturizmus.

A nagy presztízsű iparvállalatok megszerzése azonban, (a Business France szerint a kínai külföldi befektetések 43,2 %-a) csak ritkán váltja ki a médiák kritikáját. Az áttörés az energiaszektorban tűnik fel: a CIC szuverén alap megvette a GDF Suez 30 %-át (ebből lett az Engie), amely lehetővé tette számára, hogy hozzáférjen a cseppfolyósított gázkezelés technológiájához; a Petrochina megvette a Lavera finomítót; a Jantai Taihai, a polgári nukleáris ipar egyik vezető vállalata megszerzett két céget (Manoir Industrie és CTI) a fémek nukleáris célú átalakításának és a nukleáris célú kazánok specialistáit. És ne feledkezzünk meg arról a nagyon furcsa cégegyesülésről sem, melyben az Électricité de France (EDF) két nukleáris reaktort építő leányvállalatával hozott létre vegyes vállalatot, a Hinkley Point-ban, az Egyesült Királyságban épülő erőmű építésére…

A csúcstechnológiákra, az infrastruktúrára, a közlekedésre, a kémiára koncentrálnak, de más szektorokat sem zárnak ki, ha alkalom adódik. A befektetések leggyakrabban a nehéz helyzetben levő vállalatok megvásárlására irányulnak. De nem a béna kacsákra! A Peugeot-nál fellépett finanszírozási válság idején a Dongfeng autóipari óriáscég megszerezte a részvények 14 %-át, és lendületből betekintési jogot szerzett a Peugeot sanghaji kutatási központjába, és továbbra is kacsingat a francia állam birtokában levő 14 %-ra [7]. A csőd szélén álló, alagútfúró gépeket gyártó legnagyobb francia cég, a Neyrpic Framatome Mécanique (NFM), a Northern Heavy Industries (NHI) csoport ellenőrzése alá került, amelynek hatalmas lehetőségei nyílnak Kínában, ahol gombamód nőnek ki a városok a földből. A hajómotorokat gyártó egyik francia zászlóshajó, a Baudoin, amely veszített lendületéből az Axa Private Equity francia befektetési alap térnyerése után, a Weichai kezébe került… Vagy ott van még a traktorokat gyártó McCormick, amelyet a kínai második, az Ito vásárolt meg, és saját országába repatriálta a know-how egy részét, hogy alsó- vagy középkategóriájú traktorokat gyártson. De azért újraélesztette a francia gyártást is. Pillanatnyilag ezek a vállalatok kidugták a fejüket a vízből.

A francia hosszú távú ipari tervezés hiánya szembetűnő a Rhodia esetében is, melyet a Rhône-Poulenc óriáscég magára hagyott és így két üzemét és a kutatóközpontját a ChemChina kezébe juttatta. „A kínaiak érkezése [2007-ben] nyugtalanított bennünket, ismeri el Jean Granjon, a Confédération générale du travail (CGT) országos titkára, amely a ma Bluestar Silicones néven működő cég legnagyobb szakszervezete. Különösen, hogy eleinte az volt a tervük, hogy felépítik a Saint-Fons-ban levő üzem másodpéldányát Kínában. Eddig ez nem történt meg.” Nyolc évvel később csak azt tudja megállapítani: „A ChemChina beruházott, miközben Franciaország és Rhône-Poulenc évek óta nem csinált semmit. A régi tulajdonosoktól eltérően, (a ChemChinának) van egy ipari fejlesztési terve a szilikoniparban és az az ambíciója, hogy a Bluestar Silicones-t a világon a harmadik legnagyobb vállalattá tegye az ágazatban.” Most a piacot úgy osztották fel, hogy a magas minőségű, a francia üzemekben gyártott termékeket a francia és az európai piacra szánják, míg a Kínában gyártott termékek Kínába és a feltörekvő országok piacaira kerülnek. De ez vajon mindig így lesz? Az táncol, aki fizeti a zenekart. És a fő tulajdonos, Ren Jianxi, a kínai kommunista párt régi tagja nem valószínű, hogy túl érzékeny lenne a proletár internacionalizmusra és a francia munkásokkal való szolidaritásra.

 

Valls miniszterelnök a „nyitottság” híve

A munkások számára a kínai tőke megérkezése nem sokat változtatott a mindennapi életen: „Soha nem látjuk a tulajdonosokat, akik mindent ráhagynak a helyi vezetőkre, ugyanazokkal a módszerekkel van dolgunk, mint korábban, amelyek nagyon kemények”, emeli ki Jean Granjon. Tény, hogy a foglalkoztatás kissé nőtt (820 fő, szemben a nyolc évvel ezelőtti 790 fővel), de a munkaterhelés nőtt, és júliusban egy munkás meghalt egy tűzben. A nemzetiség nem változtatott semmit. Régen és ma is „készek kockáztatni a munkások biztonságát”, mondja a szakszervezeti vezető...

Más felvásárlások viszont rémálommá változtak. Csang Guo-hua, aki mesés ígéreteket tett az alkalmazottaknak, hogy megszerezze az Európában vezető Plysorol furnér, vagyis rétegelt lemezgyártót, de tulajdonképpen főleg a cég legnagyobb vagyonát, a Gabonban tulajdonolt 600 ezer hektár erdőt – még mindig bírósági tárgyalások elé néz a társadalmi javakkal való visszaélés miatt. A Shanghai Electric Group (SEG), amely megvette a Goss International nyomdagép-gyártót, majd hamarosan bezárta két francia üzemének egyikét (Montataire), piszkos jogi-pénzügyi trükköket alkalmazva, hogy ne kelljen fizetnie az elbocsátásokért. Ezek az elfogadhatatlan gyakorlatok nem jelentenek kínai specialitást. A lényeg, hogy Franciaország képes-e megvédeni az ipari kapacitásait?

Márpedig a felvásárlásokat maga a francia államhatalom szervezi. A Rhodia eladását az akkori köztársasági elnök, Jacques Chirac és Hu Csin-tao kínai kormányfő jelenlétében írták alá. Az Élysée és François Hollande tapsolt, amikor a Peugeot megengedte, hogy a Dongfeng vegyen a részvényeiből. Sanghaji utazása idején, 2015 januárjában Manuel Valls miniszterelnök mindent megtett, hogy „eladja Franciaországot” és igazi meggyőződéses baloldaliként így fakadt ki: „Nem igaz, hogy Franciaországban nem lehet az alkalmazottakat elbocsátani!” És hozzátette: „A foglalkoztatást jobban védik Németországban, mint Franciaországban[8].” Mintha mást már nem is ajánlhatna fel az együttműködésben, mint a munkatörvények lebontását! Zárójelben mondva, mindezek nem akadályozták meg a kínaiakat abban, hogy felvásárolják, idén júliusban például a legnagyobb német robotgyártót, a Kukát, és a növényvédőszereket és élelmiszereket gyártó svájci óriást, a Syngentát.

Az ő szemszögükből nézve a roppant étvágy érthető: lehetővé teszi, hogy gyorsabban szerezzenek meg technológiákat, mintha saját országukban fektetnének be. Ennél jóval meglepőbb a francia (és európai) vezetők belenyugvása – azt hihetjük, hogy teljesen lemondtak minden ipari ambícióról.

 

Toulouse-tól a Champ-Elysées-ig

A sanghaji Fosun konglomerátum már több éve partnere volt a Club Med-nek, majd végül is magába olvasztotta. Meg akarta szerezni a Compagnie des Alpes-ot és annak koncesszióit a legnagyobb sípályákra (Les Arcs, La Plagne, Serre Chevaliel stb.) is. A cél? A kínai ügyfelek megszerzése. Részben magában Kínában, ahol a turizmus kirobbanóan fejlődik, és ahol a Club Med hamarosan nyit egy telepet. Részben a különféle külföldi Klub Med paradicsomokban, hiszen 2015-ben száz millió kínai töltötte a szabadságát Kínán kívül és persze ebből jut majd Franciaországnak is, hiszen ma ez az első számú nyugati turistacélpont.

Csak az meglepő, hogy országunk területét szinte csatatérré tették a kínai piaci szereplők. A Fosun mellett a Jin Jiang szállodaipari csoport megvásárolta a Louvre Hôtels hálózatot (Kyriad, Campanile, Première Classe), és általános meglepetésre az Accor (Mercure, Ibis, Novotel, stb.) 15 százalékát is, anélkül, hogy titkolná azt a szándékát, hogy ennél is többet akar majd; Kai Yuannak felajánlották az öt csillagos Marriott Hotelt, Párizsban a Champs-Élysées-n; a Hainan Airlines társaság megvette a Pierre et Vacances egy részét, és a Center Park tőkéjének 10 %-át – de megszerezte a fapados Aigle Azur-t, majd a Servair-t, az Air France vendéglátó leányvállalatát.

Ennél is látványosabb, hogy a kínai Symbiose cégcsoport, összefogott a kanadai SNC-Lavalin-nel és megszerezte a Toulouse-Blagnac repülőteret, ami az Airbus próbapályáinak közelében van. Nem csak a Toulouse-Blagnac repülőtér tőkéjének 49.9 %-át szerezte meg, de Manuel Valls miniszterelnök és Emmanuel Macron, akkoriban gazdasági és ipari miniszter egy olyan részvényesi szerződést engedélyezett számára, amely a szokásos normákon túl, átengedi a kisebbségi kínai tulajdonosnak az irányítást. Ezek után persze, hogy rá akarták tenni a kezüket a cég felhalmozott tartalékvagyonára is (70 millió euró) és kevesebb mint egy évvel az érkezésük után 20 millió eurós osztalékot reklamálták...



Fordította: Hrabák András

 


[1] Business France: Jelentés a francia gazdaság globalizálódásáról. A 2015-ös külföldi befektetések mérlege Franciaországban (Rapport sur l’internationalisation de l’économie française. Bilan 2015 des investissements étrangers en France), Párizs, 2016.

[2] Jean-Michel Quatrepoint: Alstom, scandale d’Etat [Alstom, állambotrány], Fayard, Párizs, 2015.

[3] Conférence des Nations unies sur le Commerce et le développement (Cnuced-UNCTAD): Rapport 2015 sur les investissements dans le monde [2015-ös jelentés a beruházásokról a világban], Genf, 2016. június

[4] Geneviève Barré: Quand les entreprises chinoises se mondialisent : Haier, Huawei et TCL, [Amikor a kínai vállalatok globalizálódnak: Haier, Huawei és TCL ], CNRS Éditions, Párizs, 2016.

[5] Camille-Yihua Chen: Investissements chinois en France. Mythes et réalités [Kínai befektetések Franciaországban. Mítoszok és a valóság], Pacifica, Párizs, 2014.

[6] Geneniève Barré, Quand les entreprises chinoises se mondialisent…, im.

[7] Martine Bulard: Peugeot vu par le Chinois Dongfeng [Peogeot a kínai Dongfeng szemével], Planète Asie, 2014. március 5. http://blog.mondediplo.net

[8] Cécile Amar: Manuel Valls “vend” la France aux Chinois [Manuel Valls „eladja” Franciaországot a kínaiaknak], Le Journal du dimanche, Párizs, 2015. február 1.