A Szajna-parti Moldávia

A Románia és Ukrajna közé beékelődött Moldáviának négy millió lakosa van, 1991-ben lett függetlenné és ma Európa legszegényebb állama. Az észak-nyugati részén található Corjeuti kisváros nyolcezer lakosának kétharmada emigrált, Moszkvába vagy nyugatra. Közülük sokan élnek Párizsban, legálisan vagy illegálisan.

 

kmold2A találkozó minden hónapban megismétlődik egy Maisons-Alfort-i kétszobás lakásban, Párizs külvárosában. A 34 éves Stella[1] négy éve mindig ugyanannak a férfinak nyit ajtót. A ráncos arcú, tömzsi Igor mindig ugyanazzal a mérleggel a kezében lép be hozzá. Sosem vesztegeti az időt, még az anorákját sem veszi le. Pedig messziről jön Stellához: szülőfalujukból, a Moldávia észak-nyugati részén fekvő Corjeutiből. Azonnal leméri a kék, fehér és piros kockás hatalmas zsákot. Tizenhét kilónyi ruha és élelmiszer. Stella átnyújt neki egy 20 eurós bankót, Igor zsebre vágja, és már viszi is a csomagot.

A következő negyvennyolc órában ez a zsák közel 2500 kilométert fog megtenni egy keletre tartó minibuszban, és öt határon kel át, amíg eljut Corjeutibe. Stella számára az interneten és a telefonon kívül Igor jelenti az egyetlen kapcsolatot a faluban maradt családjával. Kilenc évvel ezelőtt hagyta el az országot, hét napra érvényes vízummal jött dolgozni Franciaországba. Ám Igorral ellentétben ő sosem tudja a másik irányba is átszelni Európát: mivel nem rendelkezik tartózkodási engedéllyel az Európai Unióban, többé már nem jöhetne vissza. Márpedig Stella el sem tudja képzelni, hogy lenne képes megélni a saját hazájában.

A Szovjetunió szétesésekor létrejött, Ukrajna és Románia köré szorult Moldávia Európa legszegényebb országa. Azt mondják, Corjeuti 8 ezer lakosa közül minden harmadik Párizsban él, a többinek a fele pedig valahol állandóan úton van. Valójában senki sem tudja a számukat. Az olyanokat, mint Stella, akiknek még irataik sincsenek, nyilvántartani sem tudják.

Igor a tíz minibusz-sofőr egyike, aki rendszeresen ingázik Corjeuti és Párizs környéke között. Becslése szerint mintegy 3 ezer ügyfele élhet a francia főváros vonzáskörében. Megbízott postásként havonta egyszer körbejárja őket, átadja nekik a Moldáviából érkező küldeményeket, és – ami sokkal gyakoribb – begyűjti az otthoniaknak szánt leveleket, pénzt és elemózsiával telt zsákokat. Kilónként 1,50 eurós tarifája lenyom minden konkurenciát. „Van úgy, hogy húsz ügyféltől hozok csomagot, van úgy, hogy nyolcvantól, de annyi biztos, hogy a visszaúton dugig tele a csomagtartó” – állítja. Nem egyszer előfordul, hogy csomagok helyett utasokat hoz: „Most éppen négyen jöttek velem, kettőt viszek visszafelé.” Fejenként száz eurót kér tőlük. Nem tekinthető embercsempésznek, hiszen a Franciaországba igyekvő moldáv utasok valamennyien rendelkeznek szabályos román útlevéllel vagy turistavízummal.

A két világháború között Romániához tartozó Moldávia egy részét 1944-ben annektálta a Szovjetunió. Amikor 1991-ben függetlenné vált az ország, a moldávok többsége megigényelte a román állampolgárságot is. Ebből következően aztán Igor és sofőr „kollégái” 2007-ben, Románia uniós csatlakozásakor rendelkeztek a schengeni övezetben vízum nélküli közlekedést biztosító román útlevéllel. Az ország fővárosában, Chisinauban (oroszul Kisinyov) található román konzulátuson 2007 óta robbanásszerűen nőtt az állampolgársági kérvények száma. Csakhogy az eljárás évekig is eltarthat, és sokan vannak, akik Stellához hasonlóan türelmüket vesztve inkább be sem adták az igénylésüket.

Már 2001-ben, amikor Stella elhagyta Moldáviát, gyakorlatilag lehetetlen volt személyesen elintézni egy schengeni vízumot. Kifizette hát a specializált közvetítők ezereurós tarifáját, és egy turistautat füllentve sikerült hozzájutnia az értékes dokumentumhoz. Chisinauban számtalan ilyen ügynökség prosperál, ma már 2-5 ezer eurót is elkérnek az ügyintézésért.

Jó a munkaszellem

Sokan még adósságba is verik magukat, hogy nyugatra mehessenek. Nem érdekli őket, hány napra szól a megszerzett turistavízum: a lényeg, hogy átjussanak a határon. A francia-angol szakot végzett Stella kilenc éve dolgozik bejelentés nélkül takarítónőként, bébiszitterként, korrepetálóként. „Ha nincsenek nagy igényeid, mindig akad, aki alkalmazzon.”

Valeriu Mosneaga, a chisinaui egyetem politológia tanszékének vezetője szerint „minden harmadik moldáv emigrál, és nem csak Nyugat-Európába, hanem akár Oroszországba, Ukrajnába, Izraelbe vagy Törökországba is”. Az ideiglenes kivándorlás már családi hagyománnyá is válik. „Amikor még a kolhozban dolgozott, apám gyakran átment Corjeutiből Ukrajnába mezőgazdasági munkára. Akkoriban ez nemcsak, hogy könnyen ment, hanem még támogatták is, mert mindig szükség volt emberre” – emlékezik vissza Stella. A függetlenné válás előtt a migráció a szovjet határokon belülre korlátozódott, és Moszkva a mai napig az egyik legfőbb célállomása a kivándorlóknak.

„Amikor az 1980-as évek végén megnyíltak a határok, a munkaerő-áramlás nyugat felé fordult, mert ott magasabbak a bérek, és ez a tendencia még tovább erősödött az 1998-as oroszországi gazdasági válság idején” – magyarázza Valeriu Mosneaga. A nehézségek ellenére sem csökken az emigránsok száma, és az általuk hazaküldött összegre is alig hatott a pénzügyi válság. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM – International Organization for Migration)[2] szerint a moldáv családok számára ezek a küldemények jelentik az egyik legfőbb jövedelmi forrást.

Corjeuti vámosból lett polgármestere, Victor Andronic nem talál semmi ijesztőt abban, hogy faluja lakossága átszivárog Franciaországba. „Sőt, ez kifejezetten jó dolog” – véli. A közszolgálatban egy átlagos vezetői fizetés alig haladja meg a havi 200 eurót. A helyi ipar büszkesége egy kis uborkakonzerv-gyár. A helyiek jövedelmük nagy részét a moldáv piacra szánt burgonyának köszönhetik. A környék fekete földje gazdag, de a termelőszövetkezetek ideje óta alig javult a mezőgazdaságban a gépi felszereltség. Mégis ez a kevés hasznot hozó szektor foglalkoztatja az otthonmaradtak többségét.

Corjeuti főként a külföldről hazaküldött pénzeknek köszönheti fejlődését: új pavilonok veszik át a hagyományos, fából és bádogból tákolt házikók helyét. A földutakon néhány terepjáró süvítve előzi a lovas szekereket és az ősrégi Ladákat. Ahogy a fővárosban, úgy itt is teret hódítanak az új fogyasztói szokások. „Nem mindig az okozza az elvándorlást, hogy itt mennyi minden nincsen. A moldávok autót, lakást vagy házat akarnak, taníttatni szeretnék a gyerekeiket” – emeli ki Valeriu Mosneaga. És ezek az otthoni bérekből elérhetetlen álmok.

Corjeutiben a gazdagság minden jele gyanús, ha nem kapcsolható egy Franciaországban élő rokonhoz. Rögtön arra gondolnak, hogy az illető megőrizhette a kommunizmusban betöltött pozíciója kiváltságait vagy, hogy cigarettacsempész. Az emigráns, még ha illegálisan is, de tisztességes munkát végez.

Corjeuti ily módon csatlakozott Párizshoz és peremvárosaihoz. Az első szerencsés kivándorló még 1990-ben érkezett és megnyitotta az utat a többieknek. A férfiak az építőiparban dolgoznak, a nők háztartási munkákat vállalnak Franciaországban. A szülők a faluban hagyják a gyerekeiket, nem látják őket felnőni. A végső hazatérésig a franciaországi életük az ügyeskedésről szól, abban a reményben, hogy nem kerülnek a rendőrség látókörébe. Különben kezdhetnék az egészet elölről.

Ahogy például Slavic. 22 évesen hamis román útlevéllel érkezett Franciaországba Corjeutiből. Két évig élt Párizsban, egy építkezési vállalkozónál dolgozott. De egy rendőrségi ellenőrzés során lebukott és kiutasították az országból. Amióta csak hazatért Moldáviába, csak arra gondol, hogy visszamegy. Addig is egy vaskapu-katalógussal járja az országot, volt franciaországi munkaadójának igyekszik helybéli bedolgozó mesterembereket keríteni. Apró szívesség az egykori „főnökasszonynak”, Catherine-nak. Megígérte Slavicnak, hogy megküldi neki a franciaországi munkavállaláshoz szükséges iratokat. Slavic hisz neki: a sógorának és két másik moldávnak már elintézte, hogy kint maradhassanak.

„Slavic nehezebb ügy” – sóhajt fel Catherine. Pedig a határozott fellépésű, harsány hölgy már komoly gyakorlattal rendelkezik. Párizs külvárosában székelő kis vállalkozása tizenhárom alkalmazottal működik, köztük hat külföldivel, akiknek mindnek ő intézte el a tartózkodási engedélyét. Slavic előtt felvette annak 30 éves, szintén Corjeutiből származó sógorát, Andreït, akire egy alvállalkozónál figyelt fel. Amikor kiderült, hogy Andreï moldáv és ezek szerint illegálisan dolgozik, Catherine mindjárt tudta, mi a szokásos megoldás.

Catherine lead a munkaügyi központban egy álláshirdetést. A megadott munkaköri leírás annyira részletesen pontos, hogy annak senki sem tud megfelelni. „Ha két hónapon belül nem érkezik jelentkező, nem kérhetik rajtam számon, hogy az EU-n kívülről hozok valakit” – magyarázza. A felvétel igazolásához még az is szükséges, hogy a megjelölt munkakör az európai munkaerőpiacon hiányt jelentő harminc szakma egyike legyen. Ebben az esetben a munkaadó kiállíthat egy felvételi ígérvényt a külföldi munkavállaló számára. „Elvileg még sosem járhatott itt, és ha egy ellenőrzésnél kiderül, hogy ez nem igaz, vissza kell mennie a hazájába” – teszi hozzá a tökéletesen tájékozott Catherine. Ennek az ígérvénynek a birtokában Andreï megkapta a vízumot Franciaország moldáviai konzulátusán, és amikor visszatért Párizsba, az ideiglenes tartózkodási engedélyt is beszerezhette. Mindez a papírmunka több hónapig is eltarthat, és nincs rá garancia, hogy sikerrel jár.

És miért vállalja ezt a sok utánjárást? Catherine kész a magyarázattal: „Nem vagyok egy Teréz anya, de olyan csapatot akarok vezetni, amelyben senki sem lustálkodik. Ezek az emberek nem fogják felemlegetni a harmincöt órás munkahetet, amikor az ütemezésről és az építkezés nehézségeiről beszélek nekik. Nem fenyegetem őket, de valamit valamiért: én el tudom intézni nekik a papírmunkát, szerzek nekik lakást, ők meg cserébe rendesen melóznak. Ugyanezért a bérért a munkaügyi központon keresztül sokkal nehezebben találok ilyen lelkiismeretes dolgozókat. Nálunk nagyon jó a munkaszellem”.

Amikor Slavicot letartóztatták, Catherine már megpróbálta legalizálni a helyzetét. Az utolsó bérből megvette neki a visszajegyét Moldáviába. Azóta már négyszer próbálkozott a megfelelő hivatalnál, de még mindig nem sikerült elintéznie a vízumot.

Akár lesz vízuma, akár nem, Slavic vissza fog térni Franciaországba. Ahogy korábban, most is valaki másnak az irataival fog munkát vállalni. Mindezek ellenére Catherine hajlandó újra felvenni. Tudomása szerint Franciaországban személyazonossági igazolványt vagy tartózkodási engedélyt 200-300 euróért lehet kapni a feketepiacon. Erre csak annak van szüksége, akit a munkaadó be is akar jelenteni. A többieket feketén alkalmazzák – elterjedt gyakorlat. „Elég egy kicsit körülnézni” – csattan fel Catherine. „Mindenki tud róla. Még a rendőrség is.”

Külvárosi kétszobás lakásának az ablakából Stella nézi, ahogy Igor elindul a nagy zsákkal Corjeuti felé. Jövő hónapban nem lesz rá szüksége. Nemrég megkapta az ideiglenes tartózkodási engedélyt, ennek köszönhetően hazalátogathat az anyjához és a húgához és utána vissza is térhet Franciaországba. Tíz évet élt száműzetésben. A falu hiányzott ugyan neki, de ő akarta a franciaországi munkát. Ahogy Slavic is, aki odahaza, Moldáviában, újra meg újra felteszi kedvenc francia poplemezét. A telefonján is franciául szólal meg az üzenetrögzítő – mintha már ott lenne megint.

* A szerző, Zoé Lamazou újságíró.

Fordította: Bayer Antal     



[1] A keresztneveket megváltoztattuk.

[2] IOM, „Labour migration and remittances in Moldova:Is the bomm over?” 2009. május.