Se pestis, se kolera? Franciaország, baloldal, 2017...

bg1Mélenchon legfontosabb célja a Front vs. Front (Baloldali vs. Nemzeti) politikájával az volt, hogy visszahódítsa a lakosság népi rétegeit a szélsőjobbtól: ez ha maradéktalanul nem is sikerült, de igen szép eredményeket hozott. És mindenképpen megszűnt a szégyen, hogy „a dühös Franciaország” hangja a szélsőjobboldalról szól: akik a fasizmus elleni egységfrontról beszélnek mostanában, először Mélenchonnak köszönjék meg, hogy Le Pen nem 30 százalékon várja a második fordulót. A fasizmus legjobb ellenszere még mindig a baloldal, ne tévedjünk.

 

“It is a shoddy age. Shoddy is king. From the statesman to the shoemaker all is shoddy.” - William Morris[i]

Önök szavaznának a nép legnagyobb ellensége ellen a tőke legjobb barátjára? Hát igen: nem könnyű kérdés. Mindenestre tény, ami tény: ez a probléma áll a francia baloldali szavazók előtt az elnökválasztás második fordulójában.

Sőt, jól tudjuk, hogy a helyzet még ennél is rosszabb: a pestis és a kolera, a szélsőjobb és a neoliberalizmus, a szocális jogok visszavétele, a szociális állam leépítése egymást erősítik. A pestist nem gyógyítja a kolera: a gyógyulás ebben az alternatívában egyszerűen lehetetlen. Ebben az értelemben természetesen Emmanuel Macron nem a megoldás, hanem a probléma része. Ez persze nem változtat, nem változtathat azon, hogy fennhangon és egyértelműen kijelentsük: Le Pen, és általánosságban a szélsőjobboldal, a nép legveszélyesebb ellensége azzal, hogy a fasiszták régi szokása szerint, megosztja és egymás ellen hergeli a nép különböző csoportjait, Le Pen esetében a „franciákat” és a „bevándorlókat”. A „nép jelöltje” minden baloldali számára a nép legnagyobb ellensége: ebben természetesen nem lehet kétértelműség, kompromisszum vagy más efféle.

De.

A felmérések még mindig meglehetősen magabiztos Macron sikert mutatnak (noha az előnye napról-napra olvad): a szavazatok 59 százalékával győzné le Marine Le Pent a második fordulóban. Persze azt azért nem árt nem elfelejteni, hogy Jacques Chirac 2002-ben 82 százalékkal nyert az öreg Le Pennel szemben, azaz tizenöt év alatt több mint húsz százaléknyi „republikánus” szavazó párolgott el.

Évtizedek óta bizonyos: a szélsőjobboldalt nem a neoliberalizmus fogja megállítani. Ennek éppen az ellenkezője igaz: legyen, hát legyen Macron, de mindenki számára legyen világos az is, hogy akárhogy is ünnepelik magukat a „köztársasági front” mai bajnokai, nem „megmentették a Köztársaságot” (ha ugyan...), hanem egyszerűen csak időt nyertek.

Mondhatják, az is valami: igaz, ez is valami.

Fel vörösök, proletárok

 A magyar sajtóból alig-alig volt megtudható hogy a választások igazi újdonsága nem a végtelenül üres bankár volt, nem is a végtelenül unalmas fél-fasiszta, hanem: Jean-Luc Mélenchon. A francia jobboldal (azaz Macron „baloldali” támogatóitól a médiák teljességén át François Hollande-ig) azonban nagyon is tudta ki az igazi ellenfél: az elnökválasztások első fordulója előtt olyan kampány indult be Mélenchon ellen, melyet „civilizált országban”, ahogy mondani szokás, mi még nem láttunk. Akkoriban még valahogy senkit sem zavart, hogy Le Pen fasiszta, az azonban annál inkább, hogy Mélenchon baloldali. Azaz ezeknek az embereknek a szemében ő a francia Chávez, vagy ahogy a Le Figaro nevezte barátságos vezércikkében „Maximilien Ilitch Mélenchon” (értik: Robespierre + Lenin...). Programja megvalósíthatatlan zagyvaság, de ez mindegy is, mert debil szavazói amúgy sem ismerik a programot. Gondolom sejtik: a piacok aggódtak. A befektetők. A szélsőségek összeérnek: tudják, a politikai „paletta”. Mélenchon Európa-ellenes: mindenki Európa-ellenes, aki más Európát akar. Németfaló nacionalista.

Ne kerteljünk: a félelem indokolt volt.

Mélenchon valóban szakítást jelentett volna az eddigi neoliberális politikákkal – ennyit mindenképpen elmondhatunk róla. Minket ugyan a világból lehet kikergetni Mélenchon Victor Hugo legrosszabb napjait idéző himnikus republikánus-szózataival, de azért hogy „Európa-ellenes nacionalista” volna, az nyilvánvalóan rosszindulatú félreértés. Egy érdekes interjúban mondta el, hogy az ő igazi politikai krédója a republikánus univerzalizmus – amely egy volt lambertista trockistától nem is olyan nagyon meglepő (akit érdekel, hogy mi ez: itt mesélünk a francia trockizmusról igen részletesen). Mélenchon tipikus figurája annak a ma már kissé divatjamúlt francia baloldali tradíciónak, amely jóval inkább volt republikánus, mint szocialista, akár szociáldemokrata (a francia Szocialista Párt, SFIO, inkább baloldali republikánus párt volt, mint szociáldemokrata, ennek okairól itt). Igen, ez a tradíció, ha nem is nacionalista, de azért a felől nem hagy kétséget, hogy Franciaország a „történelem fáklyája”. Mélenchon generációja próbálta ki a „maximum keynesianizmust egy országban” (lényegében a szociális köztársaságot) 1981 és 1982/3 között, majd ennek bukásával fordult Európa felé, hiszen kiderült, hogy a közös pénz (akkor még csak a közös monetáris rendszer, az EMS) keretei között egyedül nem megy. Mára a nagy terv, a Szociális Európa Mélenchon számára elbukott, és ebben aligha téved. Formulája szerint: Európát „vagy megváltoztatjuk, vagy elhagyjuk”. A hírhedt „Plan B”, azaz hogy Franciaország felmondja az ún. európaktumot, amely neoliberális politikákat kényszerít az egész kontinensre, alighanem inkább taktikai célokat szolgált (vagy persze szolgált volna), de mindez elég volt arra, hogy Mélenchont Le Pen-párjaként valamiféle „Európa-ellenes nacionalistának” állítsák be. Ez természetesen nem igaz. Hogy csak egy példát mondjunk: Mélenchon az asztalt verve követeli az Unió szociális és fiskális harmonizációját (azaz „több Európát” akar, mint a leghangosabb európereek...), hiszen csak így lennének egyenlő feltételek Franciaország és a kelet-európai országok között, hiszen utóbbiak „versenyelőnye” nem más, mint a szociális terhek és adók alacsony szintje... No szóval nem színezzük tovább hiszen bizonyosan érthető: Mélenchon egy tipikus francia baloldali republikánus, azaz egy francia kontúrokkal bíró szociális köztársaság híve – optimális esetben egész Európára kiterjedően. Mindennek még napjainkban, a reakció korában, is azért igen kevés köze van a „szélsőbaloldalhoz”, még utópiájában és hagyományában sem „kommunista” vagy „szocialista”.

No mindegy.

Még félelmetesebb lehetett a neoliberális elit számára, hogy Mélenchon sikeres volt a legfontosabb céljában: nem csak hogy létrehozott egy igen jelentős, a gazdasági neoliberalizmussal szemben álló választói bázist, hanem ez a bázis pontosan azokból áll, akikből állnia kell: nagy részben az „alsóbb néposztályokból”, a munkásokból, az alkalmazottakból, a munkanélküliekből, az alacsony jövedelműekből. Mélenchon legfontosabb célja a Front vs. Front (Baloldali vs. Nemzeti) politikájával az volt, hogy ezeket a néprégeket visszahódítsa a szélsőjobboldaltól: ez ha maradéktalanul nem is sikerült, de igen szép eredményeket hozott. És mindenképpen megszűnt a szégyen, hogy „a dühös Franciaország” hangja a szélsőjobboldalról szól: akik a fasizmus elleni egységfrontról beszélnek mostanában, először Mélenchonnak köszönjék meg, hogy Le Pen nem 30 százalékon várja a második fordulót.

A fasizmus legjobb ellenszere még mindig a baloldal, ne tévedjünk.

Mélenchon szavazóinak szociológiája elég egyértelmű képet rajzol ki számunkra: megnyerte a választást a fiatalok között (32% szavazott rá a 18-24 évesek közül) és nagyjából egálban van Le Pennel (25-30% között) az alkalmazottak, a munkások és egyáltalán a kis jövedelműek körében. Sőt egyértelműen első a munkanélküliek táborában, de nem csak ott jelentős a bázisa, hanem alig marad el Macrontól (és Fillontól) a diplomások körében is.

Még fontosabb, hogy Mélenchon lényegében visszahozta a régi „vörös övet” (legalábbis ami maradt belőle a ipartalanítás, a bevándorlás újabb hullámai, néhol a gentrifikáció után), azaz a Párizs környéki banlieues rouges-t, a régi kommunista párti külvárosokat: nem csak fölényesen megnyerte Seine-Saint-Denis-megyét (34%), de néhol szinte valóban a PCF-időket idéző eredményeket ért el: Gennevilliers 47%, La Courneuve 44%, Saint-Denis 43%, Bobigny 43%, Bagnolet 41%...Más környékeken is látszik, hogy Mélenchonnak sikerült új életet lehelni a valaha oly hatalmas kommunista táborba: ilyen Seine-Maritime vagy Ariège, de ilyenek az igen szegény DOM-TOM (a tengerentúli) területek is, melyek közül Mélenchon megnyerte Réuniont, Martinique-t és a társadalmi lázadás állapotában levő Guyanát is. Szimbolikus volt, hogy Mélenchon olyan, csak francia „Ózdként” jellemezhető elképesztő munkanélküliségi adatokkal bíró, északi volt iparvárosokat szerzett vissza Le Pentől, mint Roubaix vagy Tourcoing (nem beszélve arról, hogy ez szimbolikusan is fontos, hiszen ezekről a helyekről indult a klasszikus francia munkásszerveződés - a kevésbé klasszikus természetesen Párizsból). Egyébként is nagyjából az a jellemző, hogy ezeken a leszakadt területeken a vidék, a kisváros inkább Le Penre szavazott, a nagyváros azonban inkább Mélenchonra (aki nyert Lille-ben, Rouen-ban, legyőzte Le Pent Evreux-ben, Le Havre-ban...): ennek fontosságát nehéz volna túlbecsülni.

bg2Másik lényeges választás-földrajzi jellemzője a Mélenchon-szavazatnak annak városi jellege: ennek magyarázatát elsősorban a diákság és az értelmiség felülreprezentáltságában kereshetjük, ők a népi rétegek mellett a legfontosabb összetevői a Mélenchon szavazóknak. Mélenchon olyan városokat nyert meg, mint Toulouse (!), Montpellier (!!), Marseille (!!!), Avignon, Saint-Étienne, Grenoble... mindez több mint biztató a júniusi parlamenti választások előtt.

Még lényegesebb, hogy Hollande 2012-es szavazóinak ugyan csak 24 százaléka szavazott rá (azaz Mélenchon az előretörését tényleg annak köszönhette, hogy új szavazókat talált a baloldal számára), de földrajzilag egyértelműen ott nyert igazán teret, ahol hagyományosan erős (volt) a Szocialista Párt. Most nagyon úgy tűnik, hogy a tragikus szociálliberális/rendpárti kormányzás egyik eredménye az lett, hogy Mélenchon és a radikális baloddal testesíti meg a baloldalt, mint olyat, Franciaországban. Vagy legalábbis az egyik baloldalt: a magukat baloldalinak tartók 44%-a szavazott Mélenchonra, 40 %-uk Macronra, a szocialista Benoît Hamonra 10 százalékuk: ma még nehéz megítélni, hogy „casting-probléma” volt-e egyszerűen a PS összeomlása, vagy lassan el kell köszönnünk ettől a párttól, mint fontos politikai szereplőtől. A csalódást és a kiábrándultságot jól mutatja, hogy nem sok könny hullik Jean Jaurès, Léon Blum és Lionel Jospin pártjáért: ez mindennel együtt minket azért kicsi elszomorít, de hát sebaj.

Nagyjából kirajzolódik hát a mai baloldal bázisa: a társadalom alsó rétegei, felülreprezentálva a városlakókat, illetve a fiatalok, a diákok és igen gyakran az értelmiségiek. Mélenchon nem csak azt mutatta meg, hogy a baloldal lehetséges – hanem azt is, hogy milyen bázison lehetséges. Ez egyelőre igen távol áll a többségtől, de azért érezhetően történt valami és ne legyünk naivak, az sem mindegy, hogy hol: Franciaország még mindig fontos ország. Szóval, ahogy mondani szokás: egyelőre nem vagyunk sokan – de az mind olyan.

A négy Franciaország

 De ha már választási földrajz: nem tanulság nélküli szemügyre vennünk a választások első fordulójában húsz százalék körüli eredményt elért jelöltek földrajzi-szociológiai bázisát. Mélenchonról már részletesen volt szó, hozzá hasonlatosan a Macron-voks is egyértelműen osztályszavazat, csak éppen egy másik osztályé. Macronra szavazott a magasabb jövedelműek 35-40 százaléka, ráadásul ez az arány egyre emelkedik a bérrel párhuzamosan: például a havi 3.000 eurónál többet keresők körében érte el a legjobb eredményeket. Földrajzilag is nagyjából ez a helyzet: az Észak/Észak-Kelet-Franciaországnál jóval jobbmódú Grand Ouest szavazott inkább Macronra, a szintén jobb helyzetben levő centrista vidékek (Dél-Nyugat Franciaország főleg), de a nagyon burzsoá Gironde is.

Mint ismeretes Macron legfőbb, tulajdonképpen egyetlen mondanivalója az „összefogás” volt (ennek tartalma máig homályban maradt), azaz a jobboldal/baloldal törésvonal meghaladása és így tovább. Most Macronra a volt Hollande szavazóknak nagyjából a fele szavazott (maradék szavazóinak negyede a jobboldalról jön, negyede a centrumból). Azaz ez a „se bal/se jobb”, azért inkább bal, a földrajz is ezt mutatja: 42 megyében végzett élen, ebből 32 balos (PS) volt 2012-ben (a többi tíz gazdag jobbos körzet: Hauts-de-Seine, Yvelines, Maine-et-Loire, Côte d’Or...).

Egyszerűen ez a Franciaország, amelyiknek még mindig jól megy, mindenekelőtt a nagyvárosok. Macron 30 százalék felett szerezett Lyonban, Nantes-ban, Bordeaux-ban, Strasbourgban... Párizsban meg egyenesen a legjobb eredményét érte el. A fővárosban Macron alaposan betört a jobbos nyugati negyedekbe is, a 20 párizsi kerületből 13-ban nyert (9 balosban és 4 jobbosban). A leggazdagabb, legdurvábban jobbos negyedeket azért megnyerte Fillon (VI., VII., VIII., XVI., XVII. kerület), a két legpopulárisabbat (XIX., XX.) pedig Mélenchon, Macron éppen a „bobo”[ii]-negyedekben a legerősebb (III.: 45, II.: 44, IX.. 42%).

Összefoglalva: a nagyvárosi, gazdagabb, többségében inkább a „mérsékelt” balos, de azért nem kicsiny számban a „mérsékelt” jobbos választók embere volt és minden bizonnyal maradt Emmanuel Macron.

A jobboldali Fillon tulajdonképpen csak hagyományos jobbos körzetekben volt jellemzően erősebb az országos átlagánál: a párizsi régió nyugati része (Yvelines, Hauts-de-Seine, például az ország leggazdagabb települése, itt volt polgármester Sarkozy, Neuilly-sur-Seine: 65%), a már említett Nyugat Párizs (pl. a XVI. kerület: 58%), illetve Vendée, Elzász és Korzika. Fillon szavazói három jellemzővel bírnak: jövedelmi helyzetük igen kedvező, jellemzően a magánszektorban dolgoznak vagy dolgoztak, és jóval idősebbek, mint az átlag: szavazóinak majdnem fele 65 évesnél idősebb. Nem volt hát teljesen logikátlan Fillon keményen neoliberális programja: az ő választói bázisának tényleg kedvezőtlen lenne valamiféle állami újraelosztás. Fillon egyébként Macron javára elvesztette a hagyományos jobboldaliak egy részét, főleg a legmagasabb jövedelmű rétegeknél és a legmagasabb képzettségűeknél.

A francia szélsőjobboldalról hosszan írtunk nem is olyan régen, kérem olvassák el mindenképpen azt az írást, ha érdeklődnek Franciaország iránt: nem azért, mert olyan zseniális, hanem mert a könyv, amiről szól, bizony igen profetikusnak bizonyult. Most csak két gondolatot emelnénk ki onnan: egyrészt azt, hogy a szélsőjobboldal a mai Franciaországban elsősorban az ún. periférikus Franciaországban erős. Először fordul elő a történelemben, hogy a potenciálisan aktív rétegek egy nagy része [Franciaországban a 60 százaléka] egyszerűen nem is ott él, ahol a társadalmi gazdagság termelődik. Guilluy szerint „a szociális kérdés nem a körgyűrűn kívül kezdődik [azaz a külvárosokban], hanem a metropoliszon kívül”. Ez a réteg ma már, ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe: gyakran munkanélküli, vagy igen keveset keres, az ingatlana távolról sem ér annyit, hogy a visszaköltözést lehetővé tenné, az eladósodottsága amúgy is illuzórikussá teszi ezt, a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés igen rosszul megoldott, az állami szolgáltató-szektor itt egyre rosszabb minőségű, vagy egyszerűen megszűnik, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak stb.

„A csapda rájuk zárult”.

Guilluy másik fontos észrevétele, hogy a „globalizáció-ellenesség” nem egyszerűen kulturális kérdés, ahogy a mainstream képzeli, megkülönböztetve egymástól mondjuk „bezárkózókat és nyitottakat” (Magyarországon ez ugye még mindig nagy divat, amely a periférikus helyzetből adódóan kiegészül az egyre tarthatatlanabb „bezzeg Európázással”, „nyugati modernizációval”, sőt „polgárosodással” stb.), hanem nagyon is gazdasági-társadalmi gyökerekkel rendelkezik. Nehezen tagadható, hogy ma a globalizáció az, amely kikényszeríti mindenütt a neoliberális politikákat. Nehezen tagadható az is, hogy elsőszámú haszonélvezője a nagyvárosok elitje, amely az államigazgatás felső rétegeiben, a pénzügyi szektorban, a nagyvállalatok központjában, az egyetemi, kutatási szféra, a szolgáltató szektor csúcsain dolgozik. Ezzel szemben a globalizáció nagy vesztese (elsősorban az ipari termelés elköltözése miatt) a volt ipari Franciaország, amely így nem teljesen érthetetlenül nem szívleli a globalizációt, melynek valójában ő áll a frontvonalán: ők küzdenek meg a „kínai munkás” konkurenciájával, nem a nagy cégek nagyvárosi központjaiban dolgozó pénzügyi vezetők. Ez mindenestre hihetőbb magyarázat (egyébként arra is, hogy az anti-liberalizmus miért talán a legdinamikusabb politikai irányzat napjainkban), mint „a globalizáció-ellenesség kulturális kérdés” mantrázása.

A tények nem nagyon mutatnak mást: a Nemzeti Front választási szociológiája nagyjából megfeleltethető annak a „második Franciaországnak”, amiről Guilluy beszél. A párt a leggyengébb a nagyvárosok belső kerületeiben és a külvárosokban, ellenben a legerősebb a vidéki, kis- és középvárosi Franciaországban. A globalizációhoz való viszony kérdése is döntőnek látszik: ezek azok a területek, melyek a legtöbbet veszítettek a globális versenyben.

Nagyjából megmaradt a már évtizedek óta létező kettősség az FN-bázisában: Észak/Észak-Kelet (Pas-de-Calais, Oise, Meurthe, Moselle...) elsősorban a munkanélküliség „miatt” szavaz a szélsőjobboldalra, míg a Dél-Kelet (Var, Vaucluse, Gard...) elsősorban a bevándorlás „okán”. Marine Le Pen most is ezeken a hagyományos területeken volt első: a megnyert 48 megyéből 31-ben már az öreg Le Pen is nyert 2002-ben. Most kétségkívül tovább tágult a kör: délen egészen a spanyol határig, Centre-régióban egyre több megye szavaz a szélsőjobboldalra és új területként főleg Korzika. Ezek majdnem kivétel nélkül (három kivétellel) jobbos megyék voltak: ez a jelenség alighanem Mélenchon sikereinek köszönhető. Gyakran jellemző, hogy Le Pen megnyerte a régiót, ellenben Macron a nagyvárost (pl. Dijon: Macron, Bourgone-Franche-Compte 8 megyéjéből 7 Le Pen; vagy Elzász/Strasbourg, a régi bányászvidékek (Aisne, Somme) kisvárosai, falvai Le Pen, miközben Lille: Mélenchon, Amiens: Macron). Mint írtuk elég gyakori, hogy még a bajban levő területeken is a vidéket és a kisvárost megnyeri ugyan Le Pen, de  nagyvárosban nem csak Marcon előzi meg, hanem Mélenchon is.

A szélsőjobb szavazat nagyon gyenge elsősorban Párizsban (5%), de a petite couronne-ban, azaz a közeli külvárosokban is (5-10% körül). És majdnem az összes nagyvárosban 12 százalék alatt: Bordeaux, Nantes, Lyon, Strasbourg, Toulouse... A Le Pen szavazat vidéki, kisvárosi karaktere okozza azt, hogy Le Pen nagyjából 19.000 commune-ben végzett az élen, míg például Macron csak 7.000-ben. A két talpon maradt jelölt között nem ez az egyetlen éles választóvonal, szociológiailag is két Franciaországról van szó: Le Pen-re szavazott a munkások 36 százaléka, Macronra a 17 százalékuk. A vezető beosztásúak (cadres, káderek) között ezek a számok 13-34%. A 3.000 euró felett keresők között: 14-38%. Az 1250 euró alatt keresők között éppen fordítva 32-14%.... Röviden: Macron ott a legerősebb, ahol Le Pen a leggyengébb és vice versa.

„Ni patrie, ni patron, ni Le Pen, ni Macron”?[iii]

 Ha, mint láthattuk az osztályszavazat nagyon is létezik Le Pen esetében, a fő kérdésnek mégis annak kellene lennie, hogy ki a felelős mindezért? Aligha adhatunk rá mást választ, mint hogy a szociálliberális kormányzás nép-ellenes karaktere.

A tragikus Hollande/Valls-évek, a legutóbbi szociálliberális/rendpárti katasztrófa-film alapvetően változtatta meg a szélsőjobb-szavazat karakterét is. Eddig az FN-szavazat meglehetősen illékony volt (a párt hol majd húsz százalékot kapott, hol alig tízet) és leginkább proteszt-jellegű volt: még az öreg Le Pen leghűségesebb bolondjai sem gondolták, hogy ez a kedélyes, fasiszta ember valaha a köztársaság elnöke lehet. Azonban 2012 óta nem ez a helyzet: a Front National minden egyes választáson legalább 20-25 százalékot szerzett és Marine Le Pen valóban elnök akar lenni, szavazói sem csupán tiltakozásból szavaznak rá, ők is valóban ezt akarják. Végül is nem nagy rejtély a francia szélsőjobb erősödése és nincs is benne semmi speciálisan francia: nagyjából mindenhol ugyanez történik. A minden béklyójától megfosztott tőkés rendszer meglehetősen sok elégedetlent termel ki magából, akik egy része a fasiszták felé fordul, az FN-szavazói nem csak az „idegent” gyűlölik, hanem a „rendszert” is. Más kérdés, hogy ez ellen megoldás-e, ha a rendszer legtökéletesebb szimbólumát, kiszolgálóját és kvintesszenciáját emeljük hatalomba. Eddig ez nem nagyon vált be.

De hát elitjeinknek elment az esze, ezt azért mindenki tudja.

Másrészről maga a Macron-jelenség igen aggasztó: lényegében megmutatja, hogy a médiáknak milyen óriási hatalma van a modern tömegdemokráciákban. Macron alig tagadhatóan a médiák és az elitek jelöltje volt a kezdetek kezdetétől. Pontosan megtestesíti az elitek világképét: gazdasági programját tekintve jobboldali, míg „kulturálisan” inkább baloldali. Médiakutatók összeszámolták, hogy Macron csak alig két éves minisztersége alatt összesen több mint 40 alkalommal szerepelt hetilapok címlapján. Mivel ezekkel a címlapokkal teleplakátolják az utcákat is, hirtelen mindenki megtudta, ki az az Emmanuel Macron. Aligha kapott egy egyszerű gazdasági miniszter nagyobb publicitást valaha is, míg ma a franciák elsöprő többsége nem is igen tudja ki most a gazdasági miniszter, ki lett Macron utódja...  

 bg3Noha Macron jelöltsége tette be végleg a kaput az őt végül is a politikába beemelő, de példátlanul népszerűtlen François Hollande újraindulása előtt, azért a dolog nem kétséges: ha Macron Brutus is, ettől nem kevésbé Hollande spirituális fia, politikájának még radikálisabb eszközökkel való folytatója. Macron alig hagy kétséget a felől, hogy mire készül: Franciaország neoliberális szellemű reformjára, a szociális állam további leépítésére, a munkavállalói jogok további csorbítására. Szinte szimbolikus, hogy minisztersége alatt a gazdasági liberalizáció felé nagy lépést tevő „Loi Macront” is a hírhedt 49.3 szabállyal fogadták el (azaz parlamenti többség nélkül), elnökként Macron egyértelműen rendeletekkel akarja majd végigvinni a reformjait. Elnöki rendeletekkel leépíteni a szociális jogokat: nagy diadala lesz ez a demokráciának és a „Köztársaságnak”...

Mi más lenne az oka annak, hogy nyoma sincs a 2002-es hangulatnak, amikor a franciák jobbik része, köztük a baloldaliak, egy emberként szavaztak „befogott orral”, ahogy a korban mondták, arra a Jacques Chiracra, aki jól tudjuk ki és milyen volt. Ma a baloldal egy jó részének a jelszava inkább: „Ni patrie, ni patron, ni Le Pen, ni Macron.”

A nagy különbség abban áll, hogy a nagy republikánus összeborulás, a köztársasági front távolról sem akadályozta meg a szélsőjobboldal térnyerését: a jobboldali és baloldali népellenes politikák csak erősítették a reakciós FN-bandát. Bizony: a pestis táplálja a kolerát.

A neoliberalizmus felkent papjai azonban alighanem nem is tudnak érveinkről: "ut episcopus gentilium libros non legat".

A „baloldal kulturális kérdés”, ahogy szeretik mondani.

Hogyne.

A médiák által keményen a franciák fejébe vert kép Macronról, mint megújítóról és modernizálóról igaz, de persze amit sugall igen veszélyes: hiszen ebben az olvasatban arról van szó, hogy mindenki aki nem ért egyet a neoliberális modernizálással és megújítással, az „maradi” lesz, „bezárkózó” és „Európa-ellenes”.

Ennél hatékonyabb stratégiát ki sem lehetne találni, hogy egyenesen a szélsőjobb karjaiba kergessük mindazokat, akiknek tényleg egyre rosszabbul megy a soruk. Le Pen aligha téved, amikor úgy gondolja, hogy Macron az ideális ellenfél: a lehető legnyíltabban az „elit embere”. Ebben a stratégiában a legfontosabb politikai törésvonal nem a baloldal és a jobboldal között fog húzódni, hanem azok között, akik védik a „nemzeti identitást” („patrióták”, akik a mai szélsőjobboldal szóhasználatával felváltották a „nacionalistákat”) szemben annak elpusztítóival (a globalistákkal, a kozmopolitákkal, az európeerekkel). Ha Le Pennek sikerül ezt a világképet ráerőltetnie politikai ellenfeleire is, akkor pártját és személyét az egyetlen alternatívává teheti a „vad globalizáció” erőivel szemben. Azaz: előbb-utóbb győzni fog.

Hiszen aligha kérdéses: Emmanuel Macron a fennálló liberális rendszer embere, az „elitek utolsó kártyája”. Ráadásul egy olyan rendszer élén fog állni, amely jól hallhatóan recseg-ropog és hát bizony a személye iránt sincs se bizalom, se különösebb remény. Nem vagyunk különösebben fanatikus hívei a legtöbbször igen semmitmondó kutatásoknak, de egy számra sokan hívták fel a figyelmet és alighanem igazuk is van: magasan Macron volt az a jelölt, akire a legtöbben „jobb híján”, vagy éppen „a szélsőjobboldal hatalomra jutása ellen” szavaztak már az első fordulóban. Azaz: a szavazásra jogosult franciák háromnegyede (részvétel) egynegyedének (Macron eredménye) a kétharmada (az „elkötelezett szavazói” száma) akarja valóban, hogy Macron legyen országa elnöke. Nincsenek senkinek sem nagy illúziói a képviseleti rendszerrel szemben, de azért elmondható: Macron kevésbé legitim elnök lesz (ha lesz), mint akár Hollande. Nem túl jó előjel.

Különösen gyomorforgató persze (és alighanem nem kevés embert ez az undor fog arra késztetni, hogy érvénytelenül szavazzon, vagy bojkottálja a választást), hogy most éppen azok az emberek szólítanak fel könnyes szemmel mindenkit, hogy „állítsuk meg a szélsőjobboldalt”, akiknek ezt az egész kuplerájt köszönhetjük.

Állítsuk, állítsuk, de ki fog megállítani titeket?

bg4És itt kell pár szót szólnunk Jean-Luc Mélenchonról (és egyébként a másik két „szélsőbaloldali jelöltről), akik mint ismeretes felmondták az évtizedes, sőt történelmi tekintetben akár évszázados (végül is már a Dreyfus-ügyben is elköteleződtek a korabeli szocialisták, sőt anarchisták) köztársasági frontot: azaz a nagy köztársasági összeborulást a szélsőjobb ellenében. Mélenchon azért nagyjából megtette azt, amit ebben a helyzetben megtehetett: kimondta, hogy elmegy szavazni (fura is lett volna, ha bojkottra szólít fel, hiszen a programja kötelezővé tette volna a szavazáson való részvételt...) és leszögezte, hogy természetesen nem fog a szélsőjobboldalra szavazni. Csak azt nem ejtette ki a száján, hogy „Macron”: de ezzel sokan vannak így. Például a szakszervezetek is.

A mostani helyzet amúgy tiszta röhej: a mainstream médiák és politikusok hada hisztizik Mélenchon döntésén, miközben minden adat azt mutatja, hogy Le Pen plusz-szavazatai sokkal nagyobb számban fognak a jobboldalról érkezni, mint Mélenchon elsöprő többségében harcosan antifasiszta szavazóitól. Az egyik jobboldali elnökjelölt (Nicolas Dupont-Aignan) már be is állt Le Pen mögé, a melegházasság-ellenes katolikus integristák több százezres szervezete, a Sens Commun szintúgy.  A legutóbbi „botrány” a miatt tört ki, hogy Le Pen egy beszédében több bekezdést vett át a nagyon mérsékelt François Fillon pár hetes beszédéből. Már meg se lepődik senki, hogy ez simán elképzelhető.

Tudják: „Európában át-ha-tol-ha-tat-lan fal van a jobboldal és a szélsőjobboldal között”.

Aha.

És: „a politikai paletta két széle összeér: po-pu-liz-mus.”

Hát persze.

Mélenchont azzal vádolni, hogy titokban összejátszik a szélsőjobboldallal – elég undorító. Talán olvasóinknak is feltűnt, hogy nem vagyunk Mélenchon személyének nagy rajongói (őszintén szólva igen kellemetlen alak), de itt most nem is az ő személye érdekes, noha mindenki köszönettel tartozna neki, aki valóban „meg akarja állítani a szélsőjobboldalt.”

Mert persze a választások igazi újdonsága egy új baloldalnak a megszületése (illetve ennek a mérete) volt, hiszen maga a globalizáció, mint törésvonal már régi, mint az országút. Ők az igazi újdonság, a nép egyre szélesebb rétege, amely zsigerileg antifasiszta, nyitott a világra, és persze „globalista”: csak éppen a tőkés globalizáció legalábbis kontroll alá helyezésében gondolkodik, mert egyszerűen nem viseli el, hogy egyrészt a politikai hatalom a lehető legközelebb áll bizonyos tőkés érdekekhez, másrészt ami ebből következik, hogy a tőke értékesülés érdekének uralma alatt kell élnünk.

Programnak nem rossz. És például gyógyítja mind a pestist, mind a kolerát.

A cikk eredetileg 2017. Május 3-án jelent meg a REDNEWS honlapon http://rednews.hu/index.php/rovatok/58-kiemelt-temank/725-se-pestis-se-kolera-franciaorszag-baloldal-2017?screen_width=1920

 


[i] Lásd a Magyardiplo márciusi cikkét: http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2017/221-2017-marcius/2353-william-morris-a-forradalmi-eszteta

[ii] Bobo-nak nevezik a fiatalos, mindenre nyitott középosztály lelkes és kicsit üres fejű tagjait.

[iii] Se Haza, se Főnök, se Le Pen, se Macron!

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés