A tőzsde és a külváros teljes egyetértésben Lulát támogatja

1984, a demokratikus államforma helyreállítása óta 2010. október 3-án először lesz elnökválasztás Brazíliában, amelyen nem lesz elnökjelölt Inácio Lula de Silva. A volt szakszervezeti vezér két választási cikluson át volt az ország elnöke. Sikerült-e a baloldal által olyannyira várt átalakítás?

 

kLULA2Amikor 2010. március 29-én a The Wall Street Journal azon elmélkedett, hogy a brazilok mit várnak a következő elnöküktől, akinek a megválasztására 2010 októberében fog sor kerülni, nyomban választ is adott a kérdésre: „Azt, hogy a dolgok ne változzanak!” S ez egyáltalán nem véletlen, hiszen néhány éve olyanok is normális élelmiszerellátáshoz jutnak, akik korábban szinte sosem tudtak jóllakni.

Nem sokkal hatalomra kerülése után, 2003 szeptemberében Luiz Inácio Lula da Silva bejelentette: „Mostantól kezdve a mandátumom végéig elérjük, hogy többé egyetlen brazil se szenvedjen az éhségtől.” A választások utáni lelkes hangulat kedvezett a túlfűtött, lelkes ígéreteknek, de az eredmények ettől függetlenül is jelentősek. A hivatalos statisztikák szerint a százkilencvenmillió brazil lakta országban hét év alatt közel húszmillióan emelkedtek ki a mélyszegénységből. A Fome Zero (Zéró Éhség) program biztosította a szegény családoknak az alapvető élelmiszerekhez való hozzájutást: a 2007 eleji 18 eurós havi segély összegét 90 euróra emelték. A következmény: Lula első elnöki ciklusa alatt a gyermekkori alultápláltság 46 százalékkal csökkent. Nordeste régióban, ahonnan az államfő származik, s ahol ő maga is megtapasztalta az éhezést, az alultápláltság egyenesen 74 százalékkal esett vissza. 2010 májusában az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) kitüntette Lula da Silvát, és „az éhség elleni küzdelem világbajnoka” címet adományozta neki.

Brazília még mindig a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalma, de ez az egyenlőtlenség csökkent valamelyest. (1) 2003 és 2010 között a lakosság legszegényebb tíz százalékának jövedelme évente nyolc százalékkal növekedett, sokkal gyorsabban, mint az ország gazdasága és a társadalom leggazdagabb tíz százalékának a jövedelme, amely évente másfél százalékos növekedést mutatott. Az alsó középosztály, vagyis azok a háztartások, amelyek havi jövedelme 1065 és 4591 reál (467 és 2000 euró) közé esik, a korábbi 37 százalék helyett ma már az összlakosságnak több mint a felét teszi ki. Az oktatás területén a ProUni program támogatást nyújt a szegény családból származó egyetemistáknak. Az iskolába járás átlagos időtartama az 1995. évi 6,1 évről 2010-re 8,3 évre növekedett.

 

Szociális biztonsági háló

Az egykori szakszervezeti vezető két mandátuma alatt 14 millió új munkahely jött létre, a minimálbér inflációval korrigált reálértéke pedig 53,6 százalékkal nőtt. Ebből nemcsak a legnépesebb, alacsony jövedelmű réteg profitált, hanem a nyugdíjasok és a csökkent képességűeknek nyújtott segélyprogramok részesei is, akik minimálbérhez kötött juttatást kapnak. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a munkából szerzett jövedelmek részesedése a GDP-n belül a 2000-es 40 százalékról 2009-re 43,6 százalékra emelkedett.

A szociálpolitika emblematikus újítása azonban kétségkívül a Bolsa Familia (Családi Kassza). Ebben a segélyprogramban a szegénységi küszöb alatt élő családok, kormányzati adatok szerint 12,4 millió háztartás vesz részt, azaz több mint negyvenmillió ember, akik átlagosan 95 reált (valamivel több mint 41 eurót) kapnak havonta.

Mégis, a Lula-időszak mérlegét értékelve néhányan kételkednek. Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell nyúlnunk a Bolsa Familia program kezdeteihez.

Minden a kilencvenes évek végén kezdődött. Pénzügyi válság és társadalmi megmozdulások jellemezték a korszakot. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) által előírt strukturális alkalmazkodási és gazdasági stabilizációs programok (SAP) intézkedései nyomorba taszították a lakosságot. Latin-Amerikában 1980 és 2001 között gyakorlatilag megduplázódott, 120 millióról 220 millióra nőtt a szegények száma. Balszerencséről lett volna szó? Egyáltalán nem: a Világbank egyik közgazdászának véleménye szerint az nyolcvanas-kilencvenes években a washingtoni konszenzus „semmibe vett minden, az igazságossággal kapcsolatos megfontolást” és igyekezett „felszámolni minden újraelosztó, redisztribúciós szándékú intézkedést”. (2)

A szociális károk és a nemzetközi pénzügyi intézmények felelősségének felemlegetése rövidesen arra kényszerítette a Világbankot, hogy új mázzal lássa el gazdasági programját. Az új típusú programok különböző intézkedései A Világbank jelentése a világ fejlődési irányairól, 2000–2001 című dokumentumban jelentek meg, és egyik fő céljuk a Világbank-ellenes hangulat leszerelése, az intézmény elfogadtatása volt. Ezt nevezte John Williamson közgazdász második generációs reformoknak. (3)

Az előszóban az intézmény elnöke, James Wolfensohn egy teljesen új törekvésről lebbentette fel a fátylat: „növelni kell a reformok és a stabilizációs intézkedések elfogadottságát” annak érdekében, hogy „megakadályozzuk az erőforrások elosztásával kapcsolatos konfliktusokat, amelyek időnként megtorpanást eredményeznek, mélyítik a gazdasági válságot és akár még kormányokat is megbuktathatnak.” S mindezt hogyan? Szociális biztonsági háló létrehozásával.

Brazíliában a Világbank ajánlásait 2001 áprilisában, a neoliberális reformer, Fernando Henrique Cardoso elnöksége (1995–2002) idején ültették át a gyakorlatba, amikor útjára indították a Bolsa Escola, (4) a Bolsa Alimentação (5) és az Auxílio Gás (6) programokat. Ezek a lépések a Bolsa Familia előfutárai voltak, amely végeredményben összefogta – és kiterjesztette – a kezdeti kezdeményezéseket.

A Bolsa Familia a legszegényebbeket támogatta, és hozzásegítette Lula da Silvát a 2006-os elnökválasztáson aratott elsöprő győzelméhez. Ráadásul a leggazdagabbak kedve sem ment el attól, hogy többnyire rá szavazzanak és a második ciklusra is megválasszák. Elnöksége így Armando Boito Jr. egyetemi oktató szavaival „szövetséget hozott létre […], amely – elég különös módon – összefogja a brazil társadalom két szélső pontját”. (7) Csakhogy ez a szövetség nem ugyanúgy szolgálta a két szélső réteg érdekeit.

Hivatala átvételekor, 2003. január 1-jén Lula bejelentette: „Íme, a vezérszavunk: változás.” Ehhez képest folytatta elődje, Cardoso makroökonómiai stabilizációs politikáját, akit mellesleg megválasztása előtt a brazil gazdaság hóhérának nevezett. Lula, aki az 1989-es választási kampányig adósság-visszafizetési moratóriumot ígért, még az IMF követelésein is túltett. Az IMF 2003-ban 3,75 százalékos költségvetési többletet követelt, ő viszont 4,25 százalékot mutatott fel egy 8 milliárd reálos (2,2 milliárd eurós) „plusz erőfeszítés” révén. (8)

Miközben a szigor lehetővé tette Brazília számára, hogy kikecmeregjen az IMF hálójából, a hazai hitelezőktől, vagyis a legvagyonosabb családoktól kezdett függeni. E családok vállalták, hogy a hazai adósság-kötvények megvásárlásával finanszírozzák az államot azzal a feltétellel, hogy a világ egyik legmagasabb kamatát (2010 júliusában 10,25%-ot) kapják. 2009-ben például a GDP 5,4 százaléka a belső adósság tulajdonosainak zsebében landolt, ez pedig 13-szor nagyobb összeg, mint amennyit a Lula-kormány a sokat reklámozott szociális programjára fordított.

Megállapítva, hogy „a több mint egymillió dollárnyi követelést birtokló személyek száma 2006-ról 2007-re 19,1 százalékkal növekedett”, Pierre Salama közgazdász így foglalja össze a Lula-éveket: „A szegények száma csökkent és a brazilok egyharmadának jövedelme nőtt, de a lakosság egy kis részének a jövedelemgyarapodása még ennél is sokkal nagyobb volt.” Számításai szerint az egyenlőtlenségek nem elsősorban a szociális támogatásoknak köszönhetően csökkentek, hanem inkább „a növekedés újbóli beindulása, e növekedés természete és a munkaerőpiacra gyakorolt hatása” miatt. (9) Ez a növekedés pedig kevésbé Lula da Silva szociális intézkedéseinek, sokkal inkább annak a mohóságnak az eredménye, amellyel a brazil gazdaság felfalja az ország nyersanyagforrásait.

Az adópolitika ugyancsak nem egyformán szolgálta a leggazdagabbak és a legszegényebbek érdekét. 2009 februárjában Olivier de Shutter, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának élelmezésjogi biztosa a következőket nyilatkozta: „A fogyasztási adó nagyon magas, a jövedelmekre és a vagyonra kivetett adó azonban alacsony. Azok a családok, amelyek kevesebb, mint kétminimálbérnyi jövedelemmel rendelkeznek, bevételeik átlag 46 százalékát a közvetett adókra költik el.”

2010 májusában Moisés Naím, a (nagyon liberális) Foreign Policy magazin volt főszerkesztője az El Paísban azt írta, hogy Lula „a piacok, a magánszektor és a Brazíliában befektető külföldi tőke számára a lehető legkedvezőbb elnökök egyike”. Többé-kevésbé Naímmal összhangban a Munkáspárt egyes tagjai és szimpatizánsai úgy vélik, Lula is részese annak, amit Antonio Gramsci olasz marxista teoretikus „passzív forradalomnak” nevezett. E politikai stratégiában a burzsoázia, amikor uralmát veszélyben érzi, szembeszáll ellenfeleivel, például úgy, hogy az „alsóbbrendű osztályok” vezetőit rendszeresen beemeli a hatalmi blokkba.

Egyéb megoldások is kínálkoztak volna, de a brazil politikai élet számos tényezője magyarázza, miért ezt az utat választotta az elnök. 2002-ben, amikor megválasztották, a Munkáspártnak csupán 91 képviselője volt az 513 tagú parlamentben. A kormányzáshoz kilencpárti koalíciót kellett tető alá hoznia, és nem éppen megbízható szövetségesekhez kellett folyamodnia, mondja Marc Saint-Upéry újságíró, akik „szívességekért, állásokért és a közpénzekért folytatnak egymással öldöklő küzdelmet”. Brazíliában „a képviselők egyharmada a mandátuma alatt átlagban legalább egyszer pártot vált. Egynegyedük többször is vált.” (10) Jelenleg 147 parlamenti képviselő áll bírósági eljárás alatt, a 81 szenátor közül pedig 21. A korrupció évente mintegy negyvenmilliárd dollárjába (31 milliárd eurójába) kerül Brazíliának, vagyis ötször annyiba, mint a Bolsa Familia program. Ilyen körülmények között nehéz elkerülni, hogy a korrupció megfertőzze a politikát és erodálja a legtisztább jellemeket is. (11)

 

„Minden kompromisszumra hajlandó a győzelem érdekében”

Emiatt a 2002-es elnökválasztási kampányban Lula da Silva programja a centrum felé mozdult el. A Munkáspárt, amelynek a sorai eredetileg zárva voltak a vállalkozók, a földtulajdonosok, a bankárok előtt, szövetséget kötött egy milliomos és igehirdetéssel is foglalkozó vállalatvezetővel, José Alencarral, aki Lula alelnökjelöltje lett. Lula korabeli kommunikációs tanácsadója, Duda Mendonça azt mondja, hogy pályafutásának ebben a szakaszában Lula „kész volt minden kompromisszumra az elnöki székért”.

Mindettől függetlenül a brazilok számára a Lula-korszak a legújabb kori történelem legfényesebb időszaka. Erre bizonyíték az, hogy a többség azt kívánja, tartson tovább. De vajon teljesül-e a kívánságuk?

 

* A szerző Geisa Maria Rocha, az egyesült államokbeli New Brunswickben található Rutgers Center for Latin American Studies professzora.

 

Fordította: Ferwagner Ákos        

 

(1)                  Renaud Lambert: Le Brésil, ce géant entravé. Le Monde diplomatique, 2009. június.

(2)                 Nancy Birdsall–Augusto de la Torre–Felipe Valencia Caicedo: The Washington Consensus: Assessing a Demaged Brand. Policy Research Working Group 5316, The World Bank Office of the Chief Economist, Latin America and the Caribbean Region and Center for Global Development, 2010. május, 29–30.

(3)                 Pedro Pablo Kuczynski–John Williamson (szerk.): Restarting Growth and Reform in Latin America. Institute for International Economics, Washington, 2003.

(4)                 „Iskolai kassza”: rendszeres segélyt biztosít a szegény családoknak azzal a feltétellel, hogy iskolaköteles korú (7–14 éves) gyermekük járjon iskolába.

(5)                 „Élelmiszerkassza”: az iskoláskort még el nem érő gyerekeket nevelő családoknak és a terhes nőknek nyújt támogatást.

(6)                 Szó szerint: „gázsegítség”. Az energetikai és bányászati minisztérium programja 15 reál (6,5 euró) energiatámogatást utal ki a szegény családoknak. 2002-ben 5,7 millió család részesült belőle.

(7)                  As relaçoes de classe na nova fase do neoliberalismo no Brasil. In: Gerardo Caetano (szerk.): Sujetos sociales y nuevas formas de protesta en la historia reciente de América Latina. Consejo latinoamericano de ciensas sociales (Clacso), Buenos Aires, 2006.

(8)                 Az adatokat idézi Laurent Delcourt (szerk.): Le Brésil de Lula: un bilan contrasté. Alternatives Sud, 7. évf. (2010), 1. sz. Syllepse et Centre tricontinental, Paris, 2010.

(9)                 Lula a-t-il vraiment fait reculer la pauvreté? Alternatives Internationales, hors-série, 7. sz. Párizs, 2009. december.

(10)             Le rêve de Bolivar. La Découverte, Paris, 2007.

(11)              Lula ennek meg is fizette az árát 2005-ben, amikor kitört a mensalão-botrány (havi fizetés járt azoknak a képviselőknek, akik inkább a zsebük megtöltésével, semmint politikai programjukkal foglalkoztak).