A világválság második felvonása.

Kellenek-e nekünk a megszorítások?

A forgatókönyv alig néhány soros. Nyomott bérek, eladósodott háztartások és óriási mennyiségű nem beruházásokra fordított profit. Aztán két évvel ezelőtt a legfenyegetőbb pénzügyi válság 1929 óta. Végül pedig a világ vezető politikusainak ígérete, hogy „megszelídítik a piacokat”. Huszonnégy hónappal később vissza az első kockára: nyomott bérek, eladósodott lakosság (és államok), és óriási nyereségek. Egy ilyen forgatókönyvet egy producer azzal dobna vissza, hogy „túl sematikus”. Pedig a történet folytatása most játszódik.

 

7Az európai országok kormányai szerint azért kell csökkenteni a költségvetési hiányt, hogy „a piacok lenyugodjanak”, ezért kényszerítik ránk a megszorításokat, pedig jól tudják, hogy a megszorítások elfojtják a lassan beinduló gazdasági növekedést. Paul Krugman közgazdász megfogalmazásával élve vezetőink „a láthatatlan istenek megnyugtatására emberáldozatot követelnek” tőlünk, ezért a társadalmak leghumánusabb eredményeit – a nyugdíjrendszert, az egészségügyi ellátást – átalakító, magyarul leépítő lépések várnak ránk.

De a politikai elképzeléseket csak akkor lehet megvalósítani, ha a társadalmi erőviszonyok ezt kikényszerítik. Európában az alkalmazottak, úgy tűnik, megelégelték, hogy végső soron ők fizessenek a liberalizmus minden kudarcáért: Párizsban a nyugdíjrendszer fenntartásáért tüntetnek, Brüsszelben a megszorítások ellen. Keleten és Délen a munkásosztály a részét követeli a növekedésből: sztrájkok Kínában, Indiában, Bangladesben, Dél-Afrikában és egy sor más országban. Lehet, hogy a nagy válság második felvonása a szociális követelésekről szól majd.

Két évvel a Lehman Brothers bank bukása után a pénzügyi válság következtében a vén kontinens népeire megszorítások sora vár. Szemrebbenés nélkül fizettették meg velük azokat a károkat, amelyekért nem voltak felelősek. A Reagan–Thatcher-korszak óta jól tudjuk, hogy a neoliberális kormányok szeretik a költségvetési hiányt mumusként felmutatni, amely hiányt egyébként a jómódú klientúra érdekeit szolgáló sorozatos adócsökkentések, a megcsappant adóbevétel okoz és tart fenn. A költségvetési hiányra hivatkozva aztán mérsékelik az állami kiadásokat, gyengítik a szociális védőhálót és megnyirbálják a szociális támogatások rendszerét. Senki sem gondolta volna, hogy újra előkerül a már jól ismert „sokkstratégia” (1), amelynek ezúttal egy eléggé szűk ajtón kellett belopódznia.

Most tényleg alaposan meg kellett ijeszteni a lakosságot, hogy elfogadják, örökké „nem élhetnek a lehetőségeiknél jobban”, és ezzel párhuzamosan meg kellett nyugtatni a piacokat is, amelyeket megzavart az adósság növekedése. A kettős játék bizonyos ügyességet követelt, és ez nem ment mindenkinek könnyen. A Magyarországon hatalmon levő liberális párt, a Fidesz vezetői bizonyára rosszul tették, hogy szocialista elődjük nyakába akarták varrni az állami pénzügyek siralmas állapotát (2). Rámutattak a budapesti és az athéni helyzetet különbségére, és biztosak voltak benne, hogy sikerül lehűteniük a kedélyeket, az észérvek majd hatnak, csak azt felejtették el, hogy a piac nem ismeri az ész uralmát. Bejelentésük másnapján a forint három százalékot esett, az államcsőd kockázata elleni biztosítás díja viszont emelkedett: a hatás a kívánttal éppen ellentétes volt.

Azóta a doktrína finomodott, legalábbis a szónoklatokban. Következett a mértékletesség eszménye, amelyet Wolfgang Schauble német pénzügyminiszter fejlesztett ki, hogy urbi et orbi kinyilváníthassa: „Meg vagyunk győződve róla, hogy a költségvetési hiány mérsékelt csökkentése nem veszélyezteti a gazdasági növekedés beindulását, hanem ösztönzi, főleg hosszú távon.” Schauble, a tömegpszichológia szakértője ezt így magyarázza: „A németeket nyugtalanítja az instabil monetáris helyzet. Nagyon aggódnak és tudni szeretnék, hogy csökkenteni lehet-e a költségvetés hiányát. Ha enyhén csökkentjük a deficitet, akkor csökkentjük a lakosság bizonytalanságérzetét és ezzel megtámogatjuk a keresletet.” (3) A keynesi kereslet és a megszorítások ugyanabban az ágyban...? Ez a jelenet láthatólag tetszett a piacoknak: néhány hete az euró stabilizálódik, a német és francia államadósság kamatlába pedig a legalacsonyabb. Az ellentmondó gazdasági mutatók láttán (4) Jean-Claude Juncker, az Eurogroupe elnöke szeretne hinni abban, hogy a helyzet normalizálódik. (5)

Ha a normalizálódás azt jelenti, hogy Európa hosszabb időre berendezkedik egy lappangó deflációra, akkor talán teljesül a reménye. Martin Wolf, a nonkonformistának nem igazán nevezhető közgazdász, a Financial Times sztárújságírója így vélekedik: „Amikor Japán, Kanada vagy Svédország szigorításokat vezetett be a kilencvenes években, a világgazdaság erős volt, és képes volt felszívni a túlkínálatot. De a mostani konjunktúra nem olyan élénk, hogy ellensúlyozni tudna egy új recessziót Európában és az Egyesült Államokban. Ilyen körülmények között egy összehangolt költségvetési megszorítás zátonyra fog futni. Ahogy a gazdaságok zsugorodnak, úgy hiúsítják meg az egyre nagyobb ciklikus deficitek a strukturális megszorítások eredményeit. A Föld nagy része olyan irányba indul gazdaságilag, ahol mindenki a maga játékát játssza, és szembekerül az egyre inkább restriktív amerikai költségvetési politika következményeivel.” (6)

A legrosszabb persze soha nem biztos, hogy bekövetkezik, a „piacok” viszont rásegíthetnek, hogy megtörténjen. Ha felvilágosítják őket – ez a felvilágosítás a hitelminősítő intézetek dolga –, hogy a költségvetési hiányok komoly csökkenése 2013-ra nem várható, elképzelhető egy második kötvénypiaci összeomlás. Ebben az új szélsőséges helyzetben az európai mentőcsomag kikényszeríti a máris túlságosan eladósodott államoktól, hogy további adósságokat vegyenek a nyakukba, ez alkalommal kollektív módon, hogy megmentsenek más eladósodott államokat. Az esetleges hitelezők szemében e huszonnégy játékossal játszott mérkőzés kockázata legalább olyan zavaros, mintha a 2010-es világbajnokságon a francia futballcsapat győzelmére kötöttek volna fogadást. Az európai mentőcsomag, úgy tűnik, két olyan ócska kecskelábra támaszkodna, amelyek csak azért nem dőltek még össze, mert egyformán korhad az anyaguk.

Nem kellene azonban az új pénzügyi katasztrófa fenyegetése ahhoz, hogy kidolgozzunk egy ellensokk-stratégiát a neoliberális javaslattal szemben. Az a mélység, ahová a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) gazdaságait süllyesztették, már más megoldásokat kellene, hogy kikényszerítsen.

Nem a magas államadósság az igazi probléma. Nagyobb veszélyt jelent a defláció, a gyógymód tehát szinte magától adódik: a deflációs spirál nem folytatódhat, vissza kell állítani a régi adórendszert, magas jövedelem-, kamat- és vagyonadókkal. A vén kontinensen a veszélyt súlyosbítja, hogy a kormányok a versenyképesség javítása érdekében olyan stratégiákat alkalmaztak, amelyek középpontjában a bércsökkentés állt, hogy saját belső piacaik helyett a kevésbé szigorú partnerországok piacaira exportálhassanak, és az innen érkező külső kereslet váljon a gazdaság húzóerejévé (7). Ha a gazdasági Európának volna értelme, akkor, épp ellenkezőleg, a bérpolitika összehangolása lehetne a célja, hogy gyorsabban növekedjenek a bérek azokban az országokban, amelyeknek kereskedelmi többlete gyűlt össze, és így, felfelé egyenlítődjenek ki a tagországok közötti versenyképesség különbségei.

Egy európai szinten összehangolt és a szociális partnerekkel egyeztetett bérpolitikának nem csak az volna az érdeme, hogy enyhe inflációt tart fönn (amely azonnal megfékezhető az Európai Központi Bank közreműködése nélkül) és csökkenti az adósságot: arra késztetné a „túlzottan versenyképes” országok vállalatait, hogy visszafogják magukat, és kisebb haszonkulccsal is megelégedjenek annak érdekében, hogy megőrizzék piaci pozíciójukat. Mindez javítaná a hozzáadott érték országok közötti elosztását.

Ha a defláció megfékezésének feltételeit összehangolnánk, akkor az európai pénzügyi helyzetet könnyen megjavíthatnánk. A költségvetési hiány okai majdnem teljes egészében a gazdasági és pénzügyi krízisre, a gazdaságélénkítési intézkedések költségeire, illetve az elmaradt adóbevételekre vezethetők vissza, ez utóbbiakat tovább rontotta a foglalkoztatás és a jövedelmek általános csökkenése. 2007-ben, a recessziót megelőző évben az éves pénzügyi deficit összege a bruttó hazai termék (GDP) 0,6 százaléka volt az eurozónában (0,8 százalék a Huszonheteknél). Két évvel később, 2009-ben a deficit a GDP 6,3 százaléka volt az euró zónában és 6,8 százalék a Huszonheteknél. Egy kis szerencsével a kívánatos határok alá csökkenne a deficit jó része, de ennek feltétele, hogy az európai kormányok sürgősen álljanak le a megszorító intézkedésekkel. A gyógyulást nagyban segítené, ha a tagországok közösen és nagy szigorral lépnének fel az adócsalásokkal szemben. Az adócsalás a Bizottság szerint az európai GDP 2-2,5 százalékát teszi ki! (8). A szigorú behajtásokkal többet lehet nyerni, mint ha a köztisztviselők fizetésemelését fognánk vissza – Franciaországban egy százaléknyi bérnövekedés csak a GDP 0,06 százalékát teszi ki (9).

Franciaországban egyedülálló módon a költségvetés hiányát elsősorban az adócsökkentések okozták. A francia számvevőszék szerint az állam strukturális hiánya (10), amely a GDP öt százalékát tette ki 2009-ben, évente nagyjából százmilliárd euró. Ez semmiképp sem a közkiadások számlájára írható, mivel azok nagyon keveset nőttek a 2000-es évek eleje óta (11). A deficit eredetét Gilles Carrez (UMP-s képviselő, jelenleg kormánypárton) ismertette részletesen, teljes világossággal a Nemzetgyűlés Pénzügyi Bizottságának egy újabb jelentésében: „2000 és 2009 között az állami költségvetés 101,2–119,3 milliárd euró – a GDP 5,3–6,2 százaléka – közötti adóbevételcsökkenést szenvedett el. Ennek körülbelül kétharmada tisztán az új intézkedések, az adócsökkentések eredménye, a maradék harmadrész pedig úgy keletkezett, hogy a közigazgatás más ágazataiba – főként a társadalombiztosításba és a területi önkormányzatokba – irányítottak át forrásokat.” (12)

Ennek az adócsökkenésnek a fele (33 és 41,5 milliárd euró között) a jövedelemadó csökkentéséből következik, hiszen egyre kevesebb sávot hagytak meg, ugyanakkor megsokszorozták a különböző jogcímeken járó adókedvezményeket. Egy másik tekintélyes részt pedig (tízmilliárd eurós nagyságrend) a társaságok nyereségadójának csökkentése alkot. Az alacsony bérek mentesültek a társadalombiztosítási járulék fizetése alól. E lépés hatékonysága a foglalkoztatás szempontjából legalábbis kétséges, körülbelül 27 milliárd euró összeget tesz ki, amelyet az állam fizet ki a társadalombiztosításnak. A pénzügyek rendbehozatalához ilyen körülmények között nem annyira költségvetési szigorra, mint inkább intellektuális és morális szigorra volna szükség: a számlák kiegyenlítéséhez elegendő volna megszüntetni azt a folyamatos sikkasztást, amit a legmagasabb jövedelmeknek és a tőkejövedelmeknek nyújtott kedvezmények jelentenek.

Gyerekjáték lenne újra hozzájutni ahhoz a 40 milliárdos jövedelemadóhoz, amely minden évben elvész. Elegendő volna újból bevezetni egy vagy két felső sávot, melyeket 50 és 70 százalék elvonással lehetne terhelni, olyan küszöböt megállapítva, mely épp kiadja a hiányzó 40 milliárdot. Egy újabb kötvénypiaci összeomlás fenyegetésének árnyékában még az a luxus is megengedhető, hogy választást ajánlunk ezeknek az adózóknak: szabályszerűen fizetik a többletadót (a szóban forgó 40 milliárdot), vagy évente háromszor elhelyezik ezt az összeget egy hét évre zárolt számlára. Ez a számla finanszírozza a deficitet, amelyet az adócsökkentés tart fenn. Bizonyos értelemben ez a lehetőség már hosszú ideje adott a vagyonos osztályoknak: szavazhatnak olyan kormányokra, amelyek csökkentik az adójukat. Cserébe viszont be kellene vezetni, hogy nekik kell megvenniük az államadósság kötvényeit, amelyeket a megtakarított adójukból fizethetnének ki. Legyen tehát egy Betétkönyv zéró kamattal a liberálisoknak, akik éltek a választás lehetőségével. Egy L Betétkönyv, amelyben meghatározott rend szerint a hétéves időszak végére össze kell gyűjteniük 840 eurót. Az állam számára a megtakarítás így, az adósság után fizetett kamatok alapján, nagyságrendileg 32 milliárd euró lesz évente. A francia államadósság fele a piacon kívülre kerül, s ez majdnem a nullára csökkenti a csőd kockázat. Ráadásul mindez tökéletesen megfelel a Stabilitási Paktum kritériumainak. Más országoknak sem tilos követni ezt a mintát.

A szerző Laurent Cordonnier közgazdász, a L’Economie des Toambapiks (Raisons d’Agir, Párizs, 2010) szerzője.

Fordította: Terbe Teréz         

Szójegyzék

-         A kötvénypiac összeomlása: a hosszú távú kötvények kamatlábának gyors növekedése. A kötvény egy ország, egy önkormányzat vagy egy vállalat adósságát megtestesítő értékpapír. A kamatláb akkor emelkedik, amikor az adósság növekszik, és a hitelezők, okkal vagy ok nélkül, kételkednek abban, hogy az adósok törleszteni fognak. 2010 tavaszán a görög adósság tízéves kamatai meghaladták a 11 százalékot, miközben például a német adósság kamata 3 százalék alatt volt. Így az adósságszolgálat, vagyis a kamatfizetés terhe elviselhetetlenné válik.

-         Belső kereslet: a javaknak és szolgáltatásoknak a gazdasági szereplők által megvásárolt mennyisége. A belső kereslet a háztartások fogyasztását, a vállalatok beruházásait és a közkiadásokat jelenti. A keynesiánus gazdaságpolitika célja a kereslet különböző összetevőinek bátorítása.

-         Defláció: az ár- és bérszínvonal általános csökkenése. A gazdasági aktivitás erős visszaesése vagy más néven a negatív növekedés deflációt okozhat, árcsökkentésre kényszerítve a vállalatokat, hogy képesek legyenek eladni a termékeiket, és a dolgozókat, hogy alacsonyabb bérekért dolgozzanak (a negatív növekedés velejárója a munkanélküliség növekedése és ennek következtében erősödik a verseny a munkavállalók között). Az árak és a bérek csökkenése drágítja az adósság valódi értékét, másrészt pedig arra ösztönzi a gazdasági szereplőket, hogy halasszák későbbre kiadásaikat (hogy profitáljanak az árcsökkenésből). Ez táplálja azután újból a kereslet, a foglalkoztatás stb. csökkenését.

-         Egységnyi munkaerőköltség: a munkaerő átlagos költsége egységnyi termékre számítva. Úgy számíthatjuk ki, hogy a munkaerő teljes költségét elosztjuk a termelés volumenével. Az egységnyi munkaerőköltség gyorsabban növekedhet az egyik országban, mint kereskedelmi partnereinél, két okból: a munkabérek növekedése (a bérek oldaláról kiinduló infláció) itt gyorsabb, mint a partnereknél, vagy pedig a munka termelékenysége itt lassabban nő. Európában az egységnyi munkaerőköltség növekedésének országonkénti eltérése lényegében a munkabérek változásának különbségével magyarázható (és nem a termelékenység eltéréseivel).

(1) Lásd Frédéric Lordon, L’urgence du contre-choc, Le Monde diplomatique,  2010. március

(2) A szocialista kormány már bevezetett Magyarországon egy példátlan megszorítási programot, melynek következtében a költségvetési deficit 2009-ben 5 százalék alá csökkent, szemben a 2006-os 10 százalékkal.

(3) Interjú, Les Echos, Párizs,  2010. július 21.

(4) Az Egyesült Államokban a fellendülés úgy tűnik, kifulladt, a növekedési ráta éves ritmusban 2,4 százalék 2010 második harmadában, míg az előző kettőben 5,6, illetve 3,7 százalék. Az amerikai gazdaságban júliusban további 130 000 munkahely szűnt meg.

(5) AFP,  2010. augusztus 3.

(6) „Fear must not blind us to deflation’s dangers”, Financial Times, London 2010. július 8.

(7) Lásd még az EuroMemorandum Group 2009/2010-es jelentését : Europe in Crisis : A Critique of the EU’s Failure to Respond and Proposals for a Democratic Alternative.

(8) A Bizottság szolgálatainak munkadokumentuma, 2006.

(9) A saját számításom szerint.

(10) A költségvetési deficitnek az a része, amely nem magyarázható a válsággal.

(11) A közkiadások a 1993-ban GDP 55 százalékát tették ki, 2000-ben 51,5 százalékát, 2009-ben pedig 52,5 százalékát, az élénkítési intézkedéseken kívül.

(12) A Pénzügyi Bizottság jelentése, 2689. sz., 2010. június.