Amiről a múzeumaink nem mesélnek

kép2Az angol nyelvben a 18. században született meg a traceability szó. A szó első tagja, a trace valaminek a ’nyomát’, ’nyomozást’ jelent, a második tagja, az ability, pedig ’képességet’. A német fogalom így valaminek a visszakövethetőségét, múltjának felderítését, nyomon követését jelenti. A német szabványintézetnél van erre egy szabvány (DIN), és az ennek megfelelő definíció: „nyomon követhetőség: annak a lehetősége, hogy valamely tárgy sorsát, alkalmazását vagy helyét követhessük”.

Amióta az EU jó tíz évvel ezelőtt előírta az élelmiszerek eredetének követhetőségét, számos minőségtanúsító és szoftveres cég szárnyalja túl egymást az okos helymeghatározó és címkéző rendszerek ajánlásában, hogy az élelmiszerek eredetét és a fogyasztóig vezető útját dokumentálják. Így az áruházak polcain az árumegjelölő számok mögött már egy terjedelmes történelem rejtezik.

A kódok közeli és távoli származási helyekről, szállítási útvonalakról, feldolgozási üzemekről és teljesen automatizált vágóhidakról mesélnek. A 4.0-s ipari fejlődési szakasz régóta felismerte a történelmi átláthatóságban és precizitásban rejlő potenciált, amely kialakítja a piac, a fogyasztói morál és a fogyasztás kapcsolatát . Hozzájárul a károk minimalizálásához, és egyben garantálja a jóízű fogyasztást is.

 

Az egyes tárgyak életútja

De mi van a lelki táplálékokkal – hogy ezzel a kimondottan keresztény-európai metaforával éljünk? Ahogyan Johann Friedrich Christoph Gräffe evangélikus teológus "Sokratik" című munkájában 1798-ban fogalmaz: "Ha ennivalót vásárolunk, eldönthetjük, hogy eszünk-e belőle; de ha lelki táplálékot veszünk, akkor a lelkünk viseli a következményeket."

Hogy a művészet és a kultúra lelki táplálék, ma már egy kissé régimódinak tűnő meghatározás. A 21. század műveltség „templomai” már nem élnek ilyen retorikával. Végül is senki nem hasonlítja össze a párizsi Louvre-ban lévő Szamothrakéi Nikét az európai ember tányérján lévő sülttel.

De éppen napjainkban, a mindent átitató kulturmarketing és hírnév ápolásának követelménye teszi minden eddiginél sürgetőbbé a traceabilityt a múzeumokban. Az eredet kutatása sok intézményben még egyáltalán nem honosodott meg. És az eredet érthető és nyilvános bemutatása még kevésbé sem. Az egyes tárgyak életútja gyakran többet mesél el Európáról és a világról, mint pusztán maga a tárgy.

Wilhelm von Humboldt az emberek képzésének jelentőségéről így ír: "Minél több sokszínűséget foglal egységbe az ember, annál gazdagabbá, élőbbé, erősebbé, termékenyebbé válik. De az ilyen sokszínűség sokféle viszonyra enged hatást gyakorolni." Miközben minden egyes műalkotás beilleszkedik a tér és a történelem, a lét és az idő, az esztétika és a politika sokrétű koordináta-rendszerébe, a múzeumban a dokumentált származás ennek a sokszínűségnek a kibontakozásához járul hozzá. Bár a múzeumok eredetkutatása ma a jóvátételt helyezi előtérbe, de a traceability esetében nem elsősorban a morális szempontokról van szó. A világhoz való múltbeli, jelenlegi és jövőbeli viszonyunk kollektív megértéséről is szól.

Természetesen a múzeumok mindenekelőtt az emberi kreativitás és szellemiség tárházai. És valamit a világ kultúráiról is elbeszélnek. De egyben saját maguknak és az európai történelemnek archívumai is.

Hogyan és hol tudunk meg valamit a Berlini Képtárban Antoine Watteau francia festő finom gyermekportréjáról – egykor Hitler kedvenc festménye volt, Linz város múzeuma vásárolta fel a Führer számára –, amely ma a "Német Szövetségi Köztársaság adományként" Berlin közepén csillantja fel a 18. századi álmodozó Franciaországot? Mit tudunk meg a legrégebbi Korán-kéziratoknak a párizsi, londoni és berlini nagy állami könyvtárak raktáraiba vezető útjáról, s mit az etiópiai varázstekercsek, mezopotámiai, óegyiptomi, görög, afrikai istennők megvásárlásáról?

 

Jóvátétel vagy megismerés?

Sok évszázad múltán nyomon követhetőek-e egyáltalán ma még ezek a műalkotások? Ki gondoskodik a legjobban életútjuk rekonstrukciójáról, a kódok előállításáról és a tárgyak felcímkézésről? A 21. század elején – és nem utolsósorban a Berlin lüktető központjában zajló, Európa legnagyobb múzeumépítéseinek fényében – ezeket a kérdéseket fel kell tennünk, és komolyan meg is kell válaszolnunk. Nem arról van szó, hogy a múzeumi tárgyak esztétikai vagy etnológiai dimenzióit a "hogyan is került hozzánk"-kal helyettesítsük be. Itt pótlólagos felvilágosításról és ismeretkiegészítésről van szó.

Igen, meg akarjuk ezt ismerni. Tudnunk kell róla! Európában az 1990-es évek vége óta az eredet kérdése különösen azokkal a műtárgyakkal összefüggésben merül fel, amelyek a náci-időkben tulajdonost váltottak, és legtöbbször műkereskedelemmel kerültek Európa és Amerika nyilvános múzeumainak gyűjteményeibe – miközben tulajdonosaikat száműzték vagy legyilkolták. A származás kutatása ebben az összefüggésben az érintettek és örököseik számára az "igazságos és tisztességes megoldások” keresését is jelenti, ahogyan ezt az 1998-as washingtoni nyilatkozat is kimondja.

Ám az eredetkutatás nem korlátozódik a 20. század történelmére, és nem irányul automatikusan a jóvátételre. A traceability nem jelenti a tárgyak azonnali visszaigénylését vagy visszavételét. Napóleon németországi műtárgyrablásainak feltárása eredetkutatás, hasonlóan azon utak és kerülő utak végigkövetéséhez, amik a 19. században kelet-ázsiai műtárgyak tömeges európai behozatalát eredményezték. A tudományos expedíciók, a régészeti leletek osztályozása, a néprajzi tereptanulmányok és a gyarmati praktikákról szóló munkák mind hozzájárulhatnak a gyűjtemények megfelelőbb minősítéséhez. 

Sok esetben a származást már régóta megkutatták, és számos múzeumi kurátor van, aki elkötelezettséggel szenteli magát a gyűjtemények történelmének feldolgozására. Sajnos a legtöbb múzeumnál még hiányzik az a szándék, hogy készek legyenek ezeket a történeteket a nyilvánosságnak megnyitni és közérthetően elmondani. Jól tudom, honnan került a sült a tányérodba, de ezt nem mondom el neked.

A nyilvános vitákban és sok, a gyűjteményeikért aggódó muzeológus fejében az eredetkutatás és a jóvátétel nem válik el egymástól. De nem lehet elégszer ismételni, hogy itt két különböző dologról van szó. Az eredetkutatás a történelem tudományos kutatása, a saját múlt feldolgozását jelenti, és a múzeumok számára ugyanaz, mint a Dresdner Bank vagy a Daimler-Benz számára a vállalat harmadik birodalmi történelmének feldolgozása volt: a történelmi felelősség beteljesítése, önmaguk megfosztása a túlságosan is kényelmes mítoszoktól, és a tisztesség aktusa a gyűjtőpolitika áldozataival és haszonélvezőivel szemben.

A jóvátétel ezzel szemben jogi és szimbolikus természetű. Az elszenvedett hátrány hatékony ellensúlyozása. Aki az eredetkutatást a jóvátétellel azonosítja, az megnehezíti vagy megakadályozza a történelmi források szabad, tudományos kezelését. A túl szűk, a túlságosan jogi jellegű, a túlságosan kultúrtörténetileg kezelt eredetkutatás egyben az elszalasztott esélyt is jelenti.

A múzeumokra is általánosan érvényes, hogy először az eredetkutatást kell rendszeresen elvégezni (vagy elvégeztetni) és digitálisan rögzíteni, és csak azután kell azon gondolkodni, hogy hogyan lehet és kell a műtárgyak vagy műtárgycsoportok visszaadását jelképes,  politikai vagy diplomáciai szempontból végrehajtani.

 

Az eredetkutatás nehézségei

A legtöbb múzeum személyzetében, intellektuális felkészültségében és módszertanilag is túlterhelt ahhoz, hogy származási kérdésekkel foglalkozzon. De melyik hivatal van ma abban a helyzetben, hogy több-millió tárgy eredetét – évtizedekkel vagy évszázadokkal a műtárgyak megszerzése után – feltárja? A múzeumok? A független történészek? Az egyetemi végzettségű, szakképzett eredetkutatók? Csak az biztos, hogy a műtárgyakra vonatkozó szakvélemény ebben csupán korlátozottan segíthet. Annak, aki egy Picasso-festménynek a párizsi náci megszállás alatti megszerzését akarja kivizsgálni, nem kell Picasso-szakértőnek lennie, de ki kell ismernie magát a párizsi rendőrségi archívumokban. Aki rekonstruálni akarja, hogy Nofertiti mellszobra hogyan került 1913-ban Tell el-Amarnából Berlinbe, nem feltétlenül egyiptológiai ismeretekkel kell rendelkeznie, de jól kell ismernie az egyiptomi francia–brit igazgatási rendszereket az első világháború előtt. Aki fel kívánja tárni, hogy a 19. század óta az afrikai műalkotások hogyan lettek eredetüktől megfosztva, annak nem annyira az afrikai rítusok terén, mint az etnológia történetében és az európai had- és katonai missziók történetében kell jártasnak lennie.

Az eredetkutatást lehet a múzeumokban végezni, de nem kell feltétlenül ott, ugyanakkor igényli a hozzáférést a világszerte szétszórt archívumokhoz, a csapatszellemet és a módszeres átláthatóságot, az egyetemi szintű feldolgozást és a határokon átlépő együttműködés készségét. A művészet terén folytatott traceability sokkal-sokkal többet követel, mint csupán az egyes intézmények dokumentációiban való bóklászást.

„Szolgáltatások tracebilityvel” – így hirdeti reklámbrosúrájában az egyik piacvezető német cég a nyomkövetés tárgyában folytatott praxisát. Minden forgalomba hozott műtárgy számára „olyan eredettanúsítványt kell kiállítani, amely minden igényt kielégít”. Így kerülheti el az ügyfél azt, hogy a műtárgy járulékos költségei ne "növekedjenek hatványozottan".

A múzeumokban található eredetadatok nem átlátható kezelésének járulékos költségei semmi esetre sem csak dollárban és euróban mérhetőek. Számolni kell az olyan társadalmi és politikai költségekkel is, amelyek akkor merülnek fel, ha egy társadalom a múltját nem akarja, vagy nem tudja elfogadni. Minden egyes múzeum számára követendő normának kellene lenni, hogy feltárja és nyilvánosságra hozza az egész világból hozzá bekerülő műtárgyak megszerzésének feltételeit. Ez a legkevesebb figyelmesség, amit Európa nyújthat azoknak az embereknek és helyeknek, ahonnan a műtárgyak származnak.

Bénédicte Savoy a Technischen Universität Berlin (Berlini Műszaki Egyetem) és a párizsi Collège de France művészettörténeti professzora

© Le Monde diplomatique, Berlin​

Fordította: Kleinheincz Ferenc

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés