Franciák az apartheid társadalmában

pretoria station„Nagyon is jól tudtuk mit jelent az apartheid” − jelentette ki Jean, a Lotaringiai Kohászati Művek Chiers-i Acélgyárának lakatosa, emigrálásukra emlékezve.  Amikor a helyi lapban, a Républicain Lorrain-ben megjelent a dél-afrikai kivándorlásra való felhívás, a sztrájktörő Jean azonnal jelentkezett, mert elege volt az 1960-as évek politikai közhangulatából és az akkori szakszervezetekből.  

A felhívás lakást és állást ígért az Iron and Steel Corporation-nál, rövid nevén az ISCOR-nál, az ország legnagyobb vas- és acélipari cégénél. Egy másik munkás Marcel, ugyancsak kihasználta a lehetőséget, hogy csatlakozzon az afrikai kontinens utolsó „fehér bástyájához”. Őt a környezete fasisztának tartotta, miután hazatért az algériai háborúból, ahol ejtőernyősként szolgált.

Mivel egy repülőgép sem szállt fel 1968 májusában és júniusában[1], így július elején indultak el. Az akkoriban összesen 20 000 Dél-Afrikába emigráló franciának nem a politikai véleményük volt az egyetlen motivációjuk. Az 1960-as és 70-es években a bányákban és a nehéziparban újra megjelent a munkanélküliség, a létbizonytalanság és a prekárius munka. Kanada és Ausztrália, az európai kivándorlók két legfontosabb célországa helyett, sokan választották Dél-Afrikát, ahol már a munkába állás kezdetén is jobb feltételeket kínáltak.

A dél-afrikai ipar gyorsan növekedett akkoriban és kifejezetten kereste a szakmunkásokat. De a toborzók nemcsak a szaktudást nézték: biztosítani akarták a dél-afrikai fehér nemzet jövőjét is. Az 1960-as évek elején nőtt a demográfiai egyensúlytalanság a fehérek és a feketék között, miközben a hatalom ostromlott várként állta az erős politikai nyomást a gyarmatok világszerte bekövetkezett felszámolása miatt. A miniszterelnök, az apartheid rendszer kialakítójaként ismert Hendrik Verwoerd szociológus, a tömeges bevándorlást találta a legjobb megoldásnak a „fekete veszéllyel” szemben. Úgy gondolta, hogy a fehér bevándorlók behívása és a gépesítés gyors növelése lehetővé teszi a fekete munkaerő létszámának csökkentését,  és így az afrikaiak fokozatosan átköltözhetnek majd „rezervátumaikba[2]”.

A Metz-i Carlton hotel aranyozott szalonjában az ISCOR fejvadászai felügyelték a jelentkezők kiválasztását, ügyelve arra, hogy ne csak az ipar szükségleteit tartsák szem előtt. A szakmai gyakorlaton túl a jelentkezőknek bizonyítniuk kell, hogy képesek beilleszkedni Dél-Afrika apartheid társadalmába. A válogatásnál elsőbbséget élveztek a nem-katolikus nagycsaládosok (az afrikánerek nagy többsége ugyanis kálvinista), de kedvezően fogadták a nőtlen munkásokat, a francia Algériából hazatért volt telepeseket és a sztrájktörőket is.

A boldog kiválasztottak nagyjából semmit sem tudtak a fogadó országukról, az érkezés pedig gyakran elég káoszosra sikerül. Néhány éjszakát eltöltöttek egy johannesburgi szállodában, majd tovább vitték őket egy új ipari városba, Vanderbijlpark-ba, amely 80 km-re van az ország gazdasági fővárosától.

 „Nem volt se Tv, se semmi!” − emlékezett vissza Simone. Ő is, mint a legtöbb francia, meglepődött azon, hogy milyen szigorú és puritán helyre került. Az Iron and Steel Corporation vezetői a Vaal régiót választották ki helyszínül. Az ISCOR hazájában ugyanis könnyebb volt elkülöníteni a nehézipar vasas munkásait a Rand cég aranybányászaitól. A korporáció vezetői ugyanis attól tartottak, hogy az aranybányász szakszervezetek lázító hatása majd átterjed egyik csoportról a másikra. Rövid néhány napig elszállásolták őket a Pioneer Hotelben, majd a családok beköltöztek a nekik kijelölt házakba. A negyedben több európai nemzetiség is lakott. „Vanderbijlpark-ban a portugálok zöldséget és gyümölcsöt árultak, a görögök a kis vegyes boltjukban dolgoztak, a kávézókban pedig mindent lehetett kapni. A már régtől megtelepedett görög közösség kezében voltak a város bárjai. Főleg a franciák jártak be, így gyakran tíz-tizenöten is voltunk, és mindenki fizetni akart egy kört” − emlékezett Marcel.

Az egész helyzet arra emlékeztette őket, mint amikor az 1960-as években az észak-franciaországi gyárakba jöttek tömegével dolgozni a spanyol bevándorlók. „Belegondoltam magam a helyzetükbe – meséli Jean – és megértettem a nehézségeiket. Vigyáztak például arra, hogy franciául beszéljenek, így én is megpróbáltam megtanulni a helyiek nyelvét, és ez nagy jól szolgált engem.” A dél-afrikai hatalom két fő nyelve az angol és az afrikáner volt. A helyi fehér közösségekbe való beilleszkedés ezek megtanulásán keresztül vezetett.

És elkezdődött az a nehéz folyamat, amelynek során el kellett sajátítani egy apartheidre épülő társadalom normáit és szabályait. Franciaország bányavidékein az együttélés könnyen megtanulható volt. Dél-Afrikában, az „elkülönülve, de egymás mellett” élés sokkal nehezebben ment. A szép nagy kertes házak alkalmazottai és családjaik kénytelenek voltak beilleszkedni a fehérek nemzeti közösségébe. Az iskolákban kopaszra vágták a gyerekek haját, a testvéreket különválasztották, a francia nyelv használatát tiltották. Ha egyes iskolákban az oktatás nyelve az angol volt, a bibliát kizárólag afrikánsz nyelven tanították. A fiúk nem könnyen csatlakozhattak a helyi rögbi csapathoz: meg kellett elégedniük a maradék területtel valahol az iskolaudvar végében, ahol az olasz, spanyol vagy német emigránsok fiaival focizhattak együtt.

Az apartheid, amit 1948-ban vezettek be, a terület és a tér használatának megosztottságát követte. Egy fekete nem kérhette, hogy egy fehérrel egy asztalánál étkezhessen.  A Nemzeti Párt hatalomra kerülése megerősítette az állam szerepét, amely az élet minden területére betüremkedett. Mivel tilos volt, hogy a feketék egy házban aludjanak a fehér alkalmazóikkal, a kert végében alakítottak ki egy kis kerti házat a munkásoknak. 1952-ben, a munkás foglalkoztatottak szigorúbb városi ellenőrzése keretében, a kormány szigorúan szabályozza minden 16 évnél idősebb fekete férfi és nő mozgását. A „fehér zónákban” a gyár nyitva tartási idején túl tilos volt tartózkodniuk. Minden este 18 órakor Vanderbijlpark-ban felzúgtak a szirénák és a nem fehér munkások eltűntek a nekik kijelölt township-ekbe, a cselédeknek pedig megtiltották, hogy az utcán járjanak másnap reggelig.

Miközben a rasszista rendszer nem okozott lelkiismereti vagy politikai problémákat Marcelnek, agglegény élete ellentmondásba került a faji elkülönüléssel: „Az a baj az apartheiddel, hogy nem volt szabad közeledni a fekete nőkhöz” – panaszolta Marcell. A kávézókban még egy asztalhoz ülni is tilos volt. Az 1950-ben elfogadott Immorality Act (Erkölcstelenségi törvény) súlyosabb bűncselekménynek ítélte meg a szexuális kapcsolatot egy fehér és egy fekete között, mint a házasságtörést ugyanazon faji csoportban. A fehér egyedülálló férfiak egy közeli szomszéd országba, Lesothóba jártak át, ahol virult a vegyes prostitúció. Majd fokozatosan megjelentek a kizárólag fehéreknek fenntartott bordélyok Johannesburgban is, így lehetőség volt a heti kiruccanásokra. Az állam szemében a bevándorlók tartós megtelepedése azonban elsősorban a családon nyugodott. Ezért próbálták meggyőzni a feleségeket is, hogy vándoroljanak ki munkát vállaló férjeikkel együtt. Ebben a szellemben született meg 1963-ban „A háztartásbeli nő szerepe a bevándorló  dél-afrikai családokban” című brosúra.

A faji elkülönülés, a prostitúción kívül, a legtöbb franciának lényegtelen jelenségnek tűnt. „Úgy éltünk itt, hogy nem is nagyon vettük észre” – mondta Marie, aki szintén az ISCOR-nál volt alkalmazásban. Egyesek még vissza is sírták azokat az időket: „Ha nyitva hagytuk a konyhaajtót, biztosak lehettünk abban, hogy senki sem jön be. Este 6-kor a feketék visszamentek a saját házaikba, a szirénák megszólalása után már egy fekete se volt seholse…”

Egy olyan társadalomban ahol a kormányzás módszere az elkülönítés, ott nem könnyű beilleszkedni. A franciáknak vegyes hírük volt, de azért jobb mint a frissen megérkezett portugál társaiknak. Utóbbiak a volt gyarmataikról, Mozambikból, Angolából vagy Madeirákról jöttek és „wit kaffer-nak”, „fehér poloskának” nevezték őket. Marie visszaemlékezik milyen volt a kapcsolata az afrikánerekkel: „Nem éreztük jól magunkat velük. Éreztük, hogy nem szeretnek minket, és hogy a gyerekek azt mondogatják amit otthon hallanak.” A valóság messze volt az apartheid elitje által képviselt elmélettől, miszerint a fehér bevándorlók majd szépen lassan igazi afrikánerekké válnak. A dél-afrikai munkások mindig visszautaltak a franciák eredetére és „Frenchies-nek” nevezték őket. Jean szerint gyakran úgy nevezték őket hogy: „kib…szott bevándorlók”. Jean viszont arra emlékeztette az afrikánereket, hogy ők is csak bevándorlók, hollandok és hugenották, vagyis üldözött reformátusok leszármazottai. „Ők se a semmiből bukkantak elő…. Ha begurultam, megmondtam nekik!” A nők, ha úgy döntöttek, hogy elmennek dolgozni az üzemekbe, akkor azzal vádolták őket, hogy „elveszik a férjeik munkáját.” A francia nőket pedig általában is könnyű erkölcsűnek tekintették. 

A XX. század elején az afrikáner vidéki munkások elszegényedtek és munkakeresés céljából beözönlöttek a városokba, ahol szembe találták magukat az új bevándorlókkal. Mivel általában kevésbé iskolázottak voltak és kisebb tapasztalatuk volt az ipari és a bányászati területen, így keserűen élték meg a kialakult versenyt. Ráadásul az üzemekben egy másik megbélyegzéssel is szembe kellett nézniük: az apartheid rendszer a francia közösséget mint egy „kommunista külföldi nemzet javára kémkedő csoportot” tartották számon. A gyári vezetőség gyakran megkérte a régi bevándorlókat, hogy figyeljenek, és jelentsenek az újonnan érkezőkről.

Mindezek ellenére ennek az európai létbizonytalanságból jött lakosságnak, akik általában zsellérek, sok gyerekes szegény családok gyermekei voltak, a társadalmi felemelkedés vágya beteljesedett. „Gyakran mentünk szabadságra Cap-ba, nem pedig a nagyihoz, falura. Minden gyereknek saját szobája volt, a házimunkát személyzet végezte.” Az első három éves szerződés lejártakor, ha az ISCOR által nyújtott feltételekkel nem voltak elégedettek, akkor megpróbáltak átigazolni az aranybányászatba, vagy pedig az ország keleti részén kiépülő új ipari központokba.

Az 1980-as évek közepén egy mindennek vége hangulat uralkodott el a fehér közösségek tagjain. A rendszer előrevetíthető bukása erős paranoiát generált. „Mindenki félt. Nem annyira Mandelától, inkább az egész fekete lakosságtól” − emlékezett Marie. Mint sokan a fehérek közül Marcel is ostromra készült. „1994-ben, amikor Mandelát megválasztották az ország elnökének, én mindenre felkészültem. Tartalékaimmal egy hónapos ostromot is képes lettem volna túlélni. Még egy speciális gereblyét is beszereztem, hogy lekaphassam a függönyöket, ha gyújtóbombával támadnának a házamra. Két revolverem volt és vagy 250 darab töltényem.” Soha nem kellett használnia a fegyvereit és a 2000-es években meg is semmisíti azokat.

Bizonyos kifejezések az akkori korszakból viszont nem múltak el. Például a leggyakoribb sértés amit ma már a törvény is büntet: a „kafir” kifejezés, aminek az arab jelentése „hitetlen”, és egy portugál kitérővel érkezett meg a francianyelvbe, ahol viszont ez a szó poloskát jelent. Ezt a kifejezést használta egy francia az új szomszédaira, valamint a francia TV5, vagy a világTV fekete színészeire, bemondóira.

Félévszázaddal érkezésük után, a legtöbb francia bevándorló már nyugdíjas. A legidősebb munkásoknak lehetőségük volt korkedvezménnyel nyugdíjba menni, hogy állásukat átadhassák a fekete munkásoknak. Akik még dolgoznak, azoknak hozzá kellett szokniuk az új kollégákhoz, de azért nem mondtak le arról az ideológiai keretről, amely a Vaal völgyi acélgyárba hozta őket… 

A szerzők, Charlotte Grabli doktorandusz történelem szakon a Párizsi École des hautes études en sciences sociales-on, míg Thomas Lesaffre politológus Johannesburgban a Witwatersrand Egyetem Public Affairs Research Institute intézetében. Az idézetek egy közös kutatás során végzett interjúkból származnak.

Fordította: Morva Judit

 

[1] Az 1968-as lázadások során több hónapig általános sztrájk bénította le Franciaországot – a ford. megj.

[2] Deborah Posel: The Making of Apartheid, 1948-1961 : Conflict and Compromise, Clarendon Press, coll. « Oxford Studies in African Affairs », Oxford, 1991.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés