Kik finanszírozzák a tálibokat?

A WikiLeaks honlapon nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a nyugati katonai beavatkozás nem sikeres, a veszteségek a vártnál nagyobbak. A többlet költségekre az amerikai kongresszus újabb 59 milliárd dollárt szavazott meg. Ennek egy része a tálibok zsebébe kerül és az ellenség hadi kiadásait finanszírozza majd. A háború, mint mindig, néhányaknak nyereséges, más meg nem számít.

 

tlibHáddzsi (1) Mohamed Sah pórul járt. Tavaly útépítésbe fogott az észak-afganisztáni Kunduz környékén: a 25 kilométeres út megkönnyítette volna a Sahar Dara körzet parasztjainak, hogy a nagyváros piacán árulják a termékeiket. A projektet az Ázsiai Fejlesztési Bank finanszírozta, a költségek 63 600 euróra rúgtak. A munkálatok megkezdése után nem sokkal beállított egy tálib a körzetbeli Vének Tanácsához, a kivitelezés egyik megrendelőjéhez, és adót követelt. A tanács kifizetett neki 13 900 eurót, hogy az utat – még elkészülte előtt – szét ne rombolják. Hamarosan betoppant egy második küldött, neki is fizettek. A harmadik jelentkezőnek viszont megmondták, hogy nincs több pénzük. Az eredmény: 2010 márciusában egy napon, amikor Háddzsi Mohamed Sah visszatért a városból az ebédszünetéről, azt látta, hogy a munkásait fegyveresek ejtették túszul, ráadásul felgyújtották tíz munkagépét. A veszteség elérte a 176 000 eurót. És persze nem fizet majd a biztosító sem…

Mohamed Omar kunduzi kormányzó az esetet kommentálva elbizonytalanodik: lehet, hogy a vének nem fizettek eleget, de az is lehet, hogy nem a megfelelő zsebbe csúsztattak kenőpénzt. Afféle fatalistaként megjegyzi: „A tálibok itt azt csinálnak, amit csak akarnak. Kedvükre gyilkolnak, embereket kínoznak, zsarolnak.” A kormányzó nagyon jól tudja, mennyire kiterjedt a zsarolási rendszer, amelyet a tálib „árnyékkormány” működtet. Utóbbi előzetesen levesz egy bizonyos százalékot szinte minden, a régióban zajló építkezésről, legyen szó utakról, hidakról, iskolákról, kórházakról… Minél inkább „újjáépítik” Afganisztánt, annál jobban meggazdagodnak a tálibok.

Amikor felmerül a kérdés, hogy mitől van tele a zsebe Omar mollahnak, a válasz általában csupán egyetlen szó: ópium. Pedig az ópium egy 2009 végén publikált, a drogkereskedelemmel és a szervezett bűnözéssel foglalkozó ENSZ-jelentés szerint a tálibok jövedelmének mindössze 10-15%-át teszi ki. (2)

„A pénz nagy részét helyben szerzik – állítja Kirk Meyer, a kabuli amerikai nagykövetség Afghan Threat Finance Cell nevű projektjének vezetője. – Nem tudjuk, hogy a Helmandban (3) termelt ópium bevételeinek mekkora részét juttatják el a szegényebb tartományokba. Ezen kívül a tálibok az NGO-któl, a nem kormányzati szervezetektől kizsarolt »adományokból«, emberrablásból, valamint a pakisztáni határ környékén cédrusfa és krómérc csempészéséből élnek…”

A 32 éves Abdul-Káder Modzsaddedi mérnök. Annak a Szibgatullah Modzsaddedinek az unokaöccse, aki most a Szenátus elnöke, a kommunista rezsim 1992-es bukása után pedig a köztársaság első elnöke volt. Mostanság hét kilométer hosszú utat épít Laghman tartomány hegyes vidékén. A munkagépekre természetesen őrök vigyáznak. Az őrök egyik fele egyenruhát, a másik felük hagyományos afgán öltözetet és szakállt visel. Utóbbiakat a helyi tálib vezetők küldték a munkálatok időtartamára 52 000 euróért cserébe. „Semmiség – biztosít bennünket mosolyogva Modzsaddedi. – Ha száz őrt kéne fizetnem, az havonta 16 000 eurómba kerülne. Ezek a tálibok csak nyolcezerbe vannak, a munkaterület pedig biztonságban van.” A mérnök korábban négy-öt támadást volt kénytelen elszenvedni, de most már fél éve nyugalom van. A tartományi kormányzó a hetedik mennyországban érzi magát. Az amerikaiak, akik az útépítést a Provincial Reconstruction Team program keretében finanszírozzák, amely „a szívek és a lelkek megnyerésére” irányuló katonai program, nem avatkoznak bele a dologba.

Ez a kis laghmani építkezés nem egyedi eset. Váli Mohamed Raszúli volt munkaügyi miniszterhelyettes, aki négy hónapja nyugdíjba vonult, védelmébe veszi ezt a rendszert: „Kétszer is tárgyaltam erről Hamid Karzai elnökkel több mint két órán keresztül. Ha befejezzük az utakat, a közlekedés és a kereskedelem magától növelni fogja a biztonságot. Eddig is fizettünk a táliboknak, úgyhogy csak semmi képmutatás!” De a jelenleg hivatalban lévő miniszter és a nemzetközi adományozók hallani sem akarnak a tálibok pénzeléséről. A hivatalos álláspont az, hogy semmit sem juttatunk a felkelőknek.

A zsarolás legfőbb céltáblái az amerikai katonák, pontosabban az alvállalkozóik. Havonta hat-nyolcezer konvoj szállítja a mintegy kétszáz támaszpontra a háború folytatásához szükséges utánpótlást: muníciót, benzint, irodai papírt, vécépapírt, televíziókat… (4) A konvojokat szinte kizárólag magántársaságok biztosítják egy 2,16 milliárd dolláros, azaz 1,6 milliárd eurós – a tavalyi afgán GDP 16,6%-át kitevő – Host Nation Trucking szerződés keretében, amelyet 2009-ben írtak alá. A Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) egyik amerikai tisztje így fogalmaz: „Mi nem ismerjük az alvállalkozói rendszer működését. Nem tudunk arról, hogy fizetnek-e a táliboknak a béke és biztonság érdekében. […] Milliárdokat költünk Afganisztánra, és lehetséges, hogy ebből milliók a lázadók zsebében landolnak.”

 

Zarghuna Valizada az egyetlen nő Afganisztánban, aki szállítmányozási vállalatot vezet. Fátyol nélkül, egy halványlilára festett, hetvenes évekbeli bútorokkal berendezett irodában fogad. Tudja, hogy az amerikaiak milyen nyomás alatt dolgoznak, és azzal is tisztában van, hogy nem térítik meg az útközben megtámadott kamionok veszteségeit. „Mindegy, hogy a rendőrségnek, a lázadóknak, a táliboknak kell-e fizetni, engem nem érdekel. Csak a kamionok menjenek.” Bizonyos esetekben a szállítmány kíséret nélkül kel útra: „Minek? A tálibok garantálják a biztonságunkat.”

„Természetesen fizetünk a táliboknak – ismeri el Ghulam Abas Ayen, a közúti fuvarozók legjelentősebb szakszervezetének vezetője. – Az isten szerelmére, higgyen nekem: ez a par excellence zsarolás. Az őrző-védő cégek 2000 dollárt kérnek tőlünk konténerenként egy néhány száz kilométeres útra. Ennek az összegnek akár a fele is a tálibok zsebében landolhat.”

De hogyan tárgyalnak a szállítmány biztonságáról? Természetesen nem közvetlenül. „A főnököm nem értékelné, ha szemtől szemben egyeztetnék a helmandi tálib vezetőkkel – jegyzi meg Juan Diego Gonzales amerikai veterán, a White Eagle afgán biztonsági magáncég egyik vezetője. – Közvetítőink vannak, akik helyben toborozzák az őreinket. […] Olykor megesik, hogy maga a törzsi vezető vagy a fia vezeti a konvojt. Mi meg azt reméljük, hogy nincsenek túlságosan közeli kapcsolatban a tálibokkal.” Azt meséli, hogy olyan megyékben is dolgozik, ahol nincs kialakult uralmi rendszer, egyik hadúr sem képes garantálni egymaga a konvojok biztonságát. Ez bizonyos mozgásteret tesz lehetővé számára a partnerei megválasztásánál. Vannak azonban olyan megyék és utak, ahol, amint az eredetileg ausztrál Tac Force afgán magáncég vezetője figyelmeztet, „ha egyedül mész, komoly kellemetlenségeid adódhatnak. Ha nincs engedélyed a helyi hadúrtól, meghalsz.” Állítása szerint a Tac Force követi az afgán belügyminisztérium ajánlásait és aszerint választja meg, hogy kivel köt üzletet a szállítmány biztosítására. A hadurak közül jelenleg a leghatalmasabb Ruhullah. Ez a parancsnok, aki még sohasem találkozott az amerikai hadsereg egyik tisztjével sem, a negyvenes évei elején jár. A salvar kamiz (a hagyományos öltözet) alatt Rolex órát hord és különös, magas hangon beszél. Ő ellenőrzi az 1. számú autóút legnagyobb részét. Az út Kabult köti össze a pastuk által lakott déli országrésszel Kandaháron keresztül. Ruhullah együtt dolgozik a Popal testvérekkel, Karzai elnök unokaöccseivel, a Vatan csoport tulajdonosaival. Az ő útjukon egy szokványos konvoj háromszáz kamionból áll, 400–500 őr kíséretében. Egy Kandahárba tartó kamion áthaladásáért 1200 eurót is elkérnek. Az amerikai képviselőház egyik legfrissebb jelentése szerint az útvonal ura és angolul beszélő társai évente több tízmillió dollárt is keresnek az amerikai konvojok kísérésével. (5) Ruhullah, ahogy a Popal fivérek is, határozottan tagadja, hogy fizetne a táliboknak. Azt állítja, a tavalyi évben négyszázötven emberét veszítette el.

Számos biztonsági és fuvarozási vállalat panaszkodott már az amerikai hadseregnek, hogy mekkora veszteségeik vannak, és milyen sokat kell fizetniük a haduraknak, de a katonáknak fogalmuk sincs, hogyan lehetne megoldani a problémát.

Mindazonáltal a tálibok nem mindig puskával keresik a kenyerüket. Sokat köszönhetnek a hatékony, diszkrét bankároknak is, akik az Öbölből jelentős adományokat utalnak át Dubai-on és Pakisztánon keresztül. A kabuli pénzváltó piac ördögi hely: háromemeletes, udvarra nyíló bazársor. A puszta földön álló faasztalokon dollár-, rúpia- és jüankötegek, és akkora a tömeg, mint a párizsi nagyvásárcsarnokban a legforgalmasabb napokon. Az Afghan Threat Finance Cell tanulmánya szerint az afgánok 96 százaléka ezeket a pénzváltókat részesíti előnyben a bankok pénztárablakaival szemben, ha pénzt kell utalnia. Az illetőnek csupán annyi a dolga, hogy belép a több száz alkusziroda (havala) egyikébe. Szűkös kis bódék ezek, semmi sem utal az óriási forgalomra. A tűzforró bőrkanapékon üldögélő féltucatnyi elcsigázott alkalmazott minden este bankjegyszámoló gépen összesíti az aznapi bevételt. Ezek a bankhálózatok már a 8. században kialakultak. Több százezer eurót képesek eljuttatni a földgolyó egyik pontjáról a másikra néhány óra alatt az ügynökhálózat révén, minimális jutalékért. Háddzsi Nadzsibullah Akhtari, a pénzváltók egyik helyi vezetője szerint itt négymillió euró a napi forgalom. A rendszer a bizalmon alapul: mindenki ismeri a kliensét vagy annak kezeseit.

2004 óta az állam megpróbálja regisztrálni az alkuszokat és havonta információkat szerezni a pénzmozgásokról. Háddzsi Nadzsibullah Akhtari a televízió előtt ücsörög – éppen a Tom és Jerry egyik epizódja megy. „Minden nap több tucatnyi titkos ügynök fordul meg itt és próbál belelesni a könyveinkbe. A forgalmi adatokra kíváncsiak.” De a rendkívül forgalmas kandahári piacot az állami felügyelők nem képesek ellenőrizni. Pedig ezen a havala rendszeren bonyolódik a tálibok finanszírozásának jelentős része.

2007 januárja óta a Központi Bank Pénzügyi Információs Részlege 1,3 milliárd dollár átutalását regisztrálta szaúdi címletekben. A fiatal részlegvezető, Musztafa Maszúdi szerint „a pénz a pakisztáni törzsi területeken bukkan fel: meg tudná nekem mondani, kinek van szüksége arrafelé szaúdi riálra? Az észak-pakisztáni Pesavárból a havala segítségével a pénz Kabulba kerül, ahol dollárra váltják át. A dollár ezután elszivárog a hegyek között, a riál pedig visszaindul Dubai felé a repülőtéren keresztül, teljesen törvényesen.”

Mohamed Aszif Dzsabbar Khíl tábornok a kabuli repülőtér biztonsági főnöke. Mennydörgő hangon ágál az ellen a törvény ellen, amely bárkit feljogosít arra, hogy akár több milliónyi készpénzzel repülőgépre szálljon, feltéve, ha erről előzőleg nyilatkozott. Dubaiban a hatóságok még kevésbé törődnek a pénz származásával azóta, hogy a gazdasági válság elérte őket 2009-ben. Egy amerikai tisztviselő azt állítja, hogy tavaly a kabuli repülőtérről az Emirátusokba több mint 1,75 milliárd eurót utaztattak be. Meglepő, hogy Musztafa Maszúdi szerint legfeljebb tízen, többnyire havala-ügynökök bonyolították le az ügylet legnagyobb részét. Aszif Dzsabbar Khíl tábornok egy listát mutat: egyes neveket szövegkiemelővel jelöltek, mellettük pedig megdöbbentő összegek szerepelnek: az egyikük egy év alatt 260 millió eurót, egy másik 69 millió eurót jelentett be…

Ez a pénz nem kizárólag a táliboké. Vannak legális tranzakciók. Mások a nemzetközi segélyek „magánfelhasználásából” származnak, ezek az összegek a különböző tisztviselők számláira kerülnek. Megint mások a drogkereskedelemhez kötődnek, amely nem csak a tálibok üzlete. Az Ariana Afghan Airlines rakterében szállított, műanyagba csomagolt különféle papírpénzkötegek ugyancsak azt mutatják, hogy az államnak nehezen sikerül a pénzügyeit ellenőrzés alatt tartani. Tavaly a vámbevételek csupán 636 millió eurót tettek ki, miközben akár kétszer ennyi is befolyhatna az államkasszába. A vámügyek felelőse, Said Sah jó szándékú fiatal miniszterhelyettes. Bizonyos határszakaszokra nem juthat el, s azon morfondírozik, ki védhetné meg őt – a rendőrségtől… A Kandahár tartománybeli Spin Boldak határvárosban inkább elfogadja a helyi hadúr paternalista kíséretét, akiről mellesleg azt gyanítják, hogy összeszűri a levet a tálibokkal. Lehet, hogy semmi sem változik, egy helyben topogunk?

 

* A szerző, Louis Imbert újságíró, a Le Monde diplomatique kiküldött tudósítója.

Fordította: Ferwagner Ákos

 

 

(1)                  Háddzsi: tiszteletet kifejező előnév, olyan személyre mondják, aki megjárta a mekkai zarándoklatot. Az amerikaiak viszont gúnyosan használják a helyiekre. A szerk.

(2)                 Addiction, crime and insurgency. The transnational threat of Afghan opium. www.unodc.org , 2010. október.

(3)                 Afganisztán délnyugati tartománya, ahol nagy területeken termesztenenek mákot.

(4)                 Syed Saleem Shahzad: Afghanistan, Pakistan, l’irruption des „néo-talibans”. Le Monde diplomatique, 2008. október.

(5)                 Warlord, Inc. Extortion and Corruption Along the US Supply Chain in Afghanistan. Képviselőház, Washington, 2010. június 22.