A profán kísérlet – A kapitalizmusból a szocializmusba és vissza (I. rész)

1917 gAz olasz szerző, Rita di Leo elemzésének ismertetése része lehetett volna a Magyardiplo 1917 című cikkgyűjteményének, hiszen ugyanazt az alapkérdést feszegeti: Mi a helye az európai szocializmus kísérletnek a társadalmi fejlődés történetében? Miért szakadt meg a folyamat és milyen társadalmi jövőkép van alakulóban?  

A könyvismertetés szerzőjét, Balázs Gábort nem kell bemutatnunk Olvasóinknak, hiszen cikkeit, amelyek eredetileg a REDNEWS-on jelennek meg http://rednews.hu/?screen_width=1920 rendszeresen publikáljuk.

 

"Még elgondolni is: itt, a "Szemjonov"-vendéglővel átellenben

 ("Utcán át kiszolgálás nincs"), az úttesten,

ahol vásott botosokat árulnak ünnepnapon, ahol máskor

pisilni guggoltatják a vén mámik a gyerekeket,

a kereszttel megpecsételt ásító sivárság kellős közepén

holmi Ivan Beszpalov (vagy éppen Fjodor Kubiskin)

vitába szállt az évszázadokkal"

(Ilja Ehrenburg: A Harácsoló, 1924, 43.o.)

 

Nem véletlen, hogy a “történelem vége” akkor lett divatos szlogen – ma nem divatos szlogen, noha majd mindenki hisz benne: a tőkés rendszeren túl nincs semmi, még elgondolni is képtelenség olyasfélét – amikor valami nagy, valami történelmi véget ért. 1917: a kevés évszámok egyike, amely az egész világon szimbólum, senkinek sem kell különösebben magyarázni miről van szó.

Egyébként tényleg: miről van szó?

"31YFH6hxtgL. BO1204203200 A könyv, melynek apropóján szólni szeretnénk ezen nagy politikai terv – lényegében a „létező szocializmus” – pár jellemzőjéről, Rita di Leo munkája. A szerző az olasz marxista teoretikus és mozgalmi irányzat, az ún. operaismo, „szovjet-szakértője”. Az ötvenes évek végén létrejött operaismo (az operaio „munkás” szóból a kifejezés) lényege az volt, hogy visszahozta a munkásosztályt a politikai-ideológiai küzdőtérre a Palmiro Togliatti (az Olasz Kommunista Párt vezetője) által megalkotott néppárti stratégia ellenében politikailag, és a reformizmus ellen ideológiailag: újra a munkásosztály lett a történelem motorja, az ún. tömegmunkás – a marxi, a tőkének alávetett munka bérmunkása – a szakképzetlen gyári munkás képében. 

Éppen az ebből a elméleti hagyományból fakadó eszmei háttér teszi igazán érdekessé a könyvet, és gazdagíthatja a magyar olvasót megfontolásaival.

Ez a megközelítés  azért érdemli meg különleges figyelmünket, mert alapvetően különbözik a két legismertebb elemzéstől. Egyrészről a győztesek, mondjuk így a liberális demokraták álláspontjától, akik valamiféle teleologikus elbeszélésben keresik a szovjet-tapasztalat leírásának módját: a kísérlet bukásával a „rend helyreállt”, a történelem igazságot szolgáltatott a tőkés rendszer/képviseleti rezsim párosnak, a piaci szisztéma egyszerűen magasabb rendűnek bizonyult. Míg a másik híres olvasat, a trockistáké – majd az általuk befolyásolt ilyen-olyan baloldali csoportoké – akik szerint Sztálinnal „thermidori ellenforradalom” történt, a munkásállam degenerálódott, egy új bürokrácia vette át az uralmat a Szovjetunióban.

Di Leo tulajdonképpen szakít ezekkel az elbeszélésekkel, melyekben a közös központi elem, hogy maga a munkásosztály nem a szovjet-történet főszereplője – ahogy mint jól tudjuk, a hivatalos szovjet ideológia állította róla – hanem csupán áldozata. A szerző maga mögött hagyván némiképpen a saját, és az operaismo eredeti elemzését is – amely alapvetően nem nagyon állított mást, mint a trockista iskola – egyértelművé teszi: a szovjet szocializmus központi eleme a munkásosztály volt. Számára a szovjet-kísérlet hátterében álló politikai terv alapvető jellemzője éppen a munkásosztály hatalomba emelése.

Jól tudjuk – nem teljesen ez történt. De Rita di Leo felhívja a figyelmünket, hogy nem is teljesen az ellenkezője.  

„Polgártársak, azért vagyunk itt, hogy újrakezdjük a világtörténelmet”

A megközelítés, és ez szintén az operaista tradícióból ered, inkább szociológiai, mint filozófiai, vagy a politikai gazdaságtan kritikáján alapuló, teoretikus jellegű. Ennek értelmében most félretesszük egy pillanatra a szovjet kísérlet értékelésében a szoros értelemben vett, „ezoterikus” marxi, „kommunista” megfontolásokat. Mi is jól tudjuk, hogy a szovjet-rendszerben nem történt meg az alapvető – a termelő és a termelőeszközök közötti – elválasztás felszámolása, az elidegenedett munka továbbra is létezett, azaz tisztán elméleti megközelítésben aligha állíthatunk mást, mint hogy a Szovjetunió egy hagsúlyosan nem-burzsoá, nem-piaci kapitalizmus volt, mindezen mit sem változtat, hogy ezt „államszocializmusnak”, vagy „államkapitalizmusnak” nevezzük el.    

Rita di Leo sem állít mást: „a gazdaság piaci koordináció nélkül, a termelés magántulajdon nélkül működött, de mindez nem változtatta meg az ember és a gazdaság közti alapvető viszonyt, ahol az előbbi (az ember) az utóbbi (a gazdaság) függvényeként létezett, ahogy minden ipari társadalomban. És egy idő után fel sem merült, hogy ez a viszony megváltozhat”.

Azaz a nagyszabású kísérlet alapvető célja, az „új ember” létrehozatatala tulajdonképpen sikerült, de nem a „szocialista ember” született meg, hanem a „szovjet ember”. És a szovjet nép, melynek az országa egy olyan komoly, filozófiai kísérlet terepe volt – ezért is olyan elképesztően véres ez a történet – amely egyedülálló a világtörténelemben. Hirtelen tényleg egyértelművé vált, hogy valóban „semmi sem szent”. De nem csak a szakralitás tűnt el, hanem lényegében minden tekintély is kihívásra került.      

Di Leo végigköveti a Szovjetunió történetét három nagy fejezeten keresztül: a „filozófus-királyok” uralmától a „népi igazgatás” rendszerén át a piac diadaláig. Itt most nincs helyünk, hogy tökéletes elmebetegekkel foglalkozzunk, akik szerint az Októberi Forradalom meg sem történt. Természetesen forradalom zajlott le, amelyben egy hivatásos forradalmárokból álló élcsapatnak sikerült a lázadásban levő nép élére állnia: előbbiek fejében nem csak a „béke és föld” volt, hanem a társadalmi rend teljes felforgatásának a gondolata, amelyet, mint jól tudjuk, az európai, a XIX. században kidolgozott kommunista-szocialista teória alapján képzeltek el. Ez az élcsapat, azaz a bolsevik párt vezérkara – a forradalom idején a párt már munkás tömegpárt – elsősorban értelmiségiekből állott, akik lényegében a német szociáldemokrácia ideológiáját vallották magukénak. A célul kitűzött politikai tervre úgy tekintettek, mint egy missziós célra egy „szűz területen”. Felszabadítani egy népet és egy országot a politikai osztályuralom és a tőkés termelési rendszer járma alól.

És hogy miért profán ez a kísérlet? Ahogy Giorgio Agamben idézi Trebatius latin jogtudóst: „Profánnak a szó eredeti értelmében azt nevezzük, ami szent vagy kultikus voltából visszahelyeztetik az emberek birtokába és használatába.” Ebben az értelemben a szovjet kísérlet profán volt: „az önmagát teremtő ember” etikája és racionalitása került hatalomra, amelynek a központi eleme a kommunista-szocialista gondolat. Az ebből fakadó politikai terv az eredeti elképzelések szerint helyettesítette volna az államhatalmat, a kapitalizmust, a vallásos elképzeléseket, a gazdasági érdeket, Istent, Pénzt, Császárt egyaránt.  

Aztán jól tudjuk mi történt: mindezen ideológiai alapvetés ellenére, az „önmaga sorsát a kezébe vevő ember” létrehozatalának kísérlete végül a reguláció egy különleges formájába, a tervgazdálkodásba torkollott. Mindebben komoly szerepet játszott a marxizmus szociáldemokrata olvasata és persze maga az orosz modernizációs elmaradottság ténye is – maga Lenin volt a leginkább tisztában azzal, hogy mindennek igen kevés köze lesz a szocializmushoz. Az állam legyőzte a forradalmat.

1917 fAz eredeti terv „regulációs mániája” nem volt egyszerűen őrültség: a teoretikusok elképzése szerint egy valódi racionális társadalom felépítése vette kezdetét – abban pedig aligha tévedtek, hogy a tőkés rendszer piaci „rendetlensége” valójában osztályuralmat jelent – ahol a végcél elérése érdekében történik minden. A húszas évek elejének elképesztő kulturális forradalma  azt jelentette, hogy egy új világban mindent újra kell gondolni. A polgártársak  úgy vélték – mint a francia Konventben egy másik nagy forradalom idején – hogy itt bizony „újra fogják kezdeni a világtörténelmet”. Hogyan legyünk szerelmesek a szocializmusban? Mi legyen a házasság intéményével? A joggal? Hogyan neveljük gyermekeinket? Szükségünk van-e még a művészetekre? – ilyen apróságok tartották lázban az embereket, amint a nagy Varlam Salamov meséli el a húszas évek Moszkvájáról – mint jól tudjuk, ő a rendszer legsötétebb foltjának, a Kolimának is az egyik fontos krónikása.   

Persze mindenki jól tudja, hogy ebből később mindennapi rutin vált, vagy még inkább ideológiai semmitmondás: az eredeti gondolat képviselői amúgy is vagy a margón, vagy a Ljubljankán/Gulágon végezték. A kommunizmusból marxizmus-leninizmus lett, a pártból, mint a kísérlet eszközéből és vezetőjéből hatalmi gépezet, az új ember új erkölcsisége pedig egy idő után börtönnek számított mindenki számára. A szabadságot az jelentette, hogy legalább a magánéletben ki tudtak törni mindebből. Aztán amikor az a menekülés lényegében általánossá vált (a hetvenes évektől), nem állt többé semmilyen más ideológia rendelkezésre a rendszer számára, hogy a fenntarthatóság legalábbis minimumát biztosítsa. A szovjet rendszer vége ezért ilyen kevéssé heroikus: egyszerűen a rezsim belefulladt a hivatalos ideológia és az egyre terjedő társadalmi anómia félelmetes ellentmondásába. Ezért van egyébiránt az is, hogy a poszt-szovjet rendszerek ilyen végtelenül amorálisak, kegyetlenek, a közönyre, a gondolattalanságra, minden közösségiség ellenzésére/lenézésre, a „szar is le van szarva” moráljára épültek: egy társadalmi anómia szülöttei.

„Sztálin mögött egyszerre volt ott Henry Ford és August Bebel”

Di Leo talán legeredetibb gondolata Sztálin ouvrierizmusának (a francia ouvrier, munkás, szóból származó kifejezés jelentése: munkáselvűség, a munkások vezető szerepének ideológiája és gyakorlata) tételezése. A tézis nyilván nem független a szerző teoretikus gyökereitől, noha az operaismo nem volt ouvrierista: számukra a lényeg éppen a munkásosztály harca volt a munkás lét (a bérmunka) ellen. Sztálin szakítva a lenini elvekkel és gyakorlattal a harmincas évek elejétől hangsúlyosan egy új, a munkásosztályból érkező elit létrehozására törekedett (a „régi bolsevik gárdával” való leszámolás ennek a része volt, nem egyszerűen csak hatalmi küzdelem). A munkásosztály „választásának” természetes ideológiai, politikai és társadalmi okai voltak: a bolsevikok eredendően szociáldemokrata pártként osztoztak a „munkásmozgalmi marxizmus” elvi alapvetéseiben, a proletariátus értelemszerűen állt a nagy modernizációs-indusztrializációs terv szívében, és a munkásosztály felemelkedése a lehető legjobban szimbolizálta a társadalmi hierarchiák felforgatását. Mindez, mint említettük, a lehető legélesebb ellentétben állt a lenini, a párt élcsapat jellegén, vagy a bevitt osztálytudaton alapuló elvekkel: Lenin leszámolása a szovjetekkel vagy a munkásellenzékkel egyébként ezekben a keretekben is értelmezhető, egyszerűen nem bízott a munkásokban, hogy értelmiségi vezetők nélkül, a szocialista utat választanák.

Ezzel természetesen az eredeti terv gyökeresen változott meg: a „szocializmus egy országban” tulajdonképpen semmi mást nem jelentett mint egy utolérő modernizációt, amelynek az élén az ipari munkásosztály állt (illetve a párt élén, egészen a legfelsőbb vezetőkig, a proletariátusból kikerült káderek). Ez az elképesztő ütemű modernizáció-iparosítás-urbanizáció nem volt megvalósítható csak a munkásosztálynak kedvező szociális politikák és a rémisztő brutalitás különös egyvelege által. Noha az alapvető cél ugyanaz volt mint más ipari társadalmakban – rávenni a munkásokat, hogy dolgozzanak – az ehhez szükséges eszközök azonban a szovjet világban mások voltak: bizonyos szempontból az ouvrierizmus és a munkatáborok – a hatalmas Gulág-irodalom igen nagyrészt értelmiségiekről szól értelmiségieknek, az ottani munkás-elítéltek jóval kevesebb figyelmet kapnak – egymást feltételezte. Kenyér és korbács: a legklasszikusabb recept.

Ráadásul az eredeti tervek szerint a szovjet-kísérlet egyik legfontosabb jellemzője az állam lassú elhalásának feltételezése volt. Ez távolról sem történt meg, de egészen Sztálinig a rezsimnek mégis volt egyfajta állam-ellenes, jog-ellenes karaktere. Di Leo álláspontja szerint a Sztálin idejében kialakuló vissza-államosítás alapvető magyarázatát is a pártvezető ouvrierizmusában kereshetjük: egyszerűen a munkásosztályból jövő új elit nem volt elég erős és tapasztalt ahhoz, hogy csupán a Párt intézményrendszere révén irányítsa az országot. A jogi-adminisztratív rendszer újjászervezése egészen hasonlatossá tette a Szovjetuniót más ipari-modern országokhoz: az államkapitalizmus/államszocializmus rendszere intézményileg is készen állt.  

Mindazonáltal a harmincas évek elejétől hatalomra került orvrierizmus egy tekintetben mégis mindvégig jellemző maradt és ez talán a szovjet-történelem legpartikulárisabb vonása más ipari országokhoz képest: a rezsim mindvégig azt hirdette, és  a gyakorlatban is azt képviselte, hogy egyedül a termelő munka teremt értéket, így a munkásosztály a társadalom uralkodó osztálya. Ennek a gazdasági árát igen drágán fizette meg a munkásállam: míg más ipari országokban a technológiai haladás/innováció alapvető befolyással bírt a munkaritmusra, a munkavégzés konkrét körülményeire, addig a Szovjetunióban a távolról sem csupán illuzórikus munkáshatalom igen eredményesen tudta fékezni, de akár megakadályozni is a kapitalizmus alapvető tendenciáját, azaz az élő munka felváltását gépekkel. Bizonyos szempontól ennek köszönhetjük a tényt, amelyet a létező szocializmusban élt minden ember jól ismer: a szocialista ipar termékeinek igen alacsony színvonalát. Nem csak technológiailag, hanem minőségileg is: az ipari munkások is olyanok voltak mint mindenki más: ki ne dolgozna keveset, figyelmetlenül, rossz színvonalon, ha megteheti? A korabeli viccek a szocializmusról, miszerint itt hányan végezték egy ember munkáját, valljuk be: teljesen igazak voltak. Ez következett az igencsak relatív, de mégis létező munkás-autonómiából, és bizony a szocialista munkás gyenge teljesítménye nem volt éppen független magas szociális státuszától, sőt. Az elképzelések szerint a munkások, ha kezükbe jut a hatalom a gyárakban, hatékonyabbak lesznek, mint Ford, vagy Taylor: persze nem ez történt, a szocializmus számukra a kevesebb munkát is jelentette. A munkásosztályból származó káderek által irányított országról azt tételezték, hogy jobban fog működni, mint Roosevelt Amerikája: ők ellenben a kizsákmányolás fokozása, a technológia fejlődése helyett végül is azt tekintették elsődlegesnek, hogy a dolgozó nép érdekei ne sérüljenek túlzottan.

Márpedig a rendszer alapvető konstruáló tényezője volt, hogy az ipari munkások megtehetik: a tervgazdaság számai igen távol álltak a valóságtól, a valós termelési adatokat mindig az egyes gyárakon belüli „beszámításos-rendszer” döntötte el, amelyben a munkások nem voltak teljesen fegyvertelenek. Ennek a „beszámításnak” két fontos követkeménye volt: növelte a „terven kívül eső” béreket és akadályozta a technológiai-tudományos modernizációt (a rezsimben például nem a meglevő gyárakat modernizálták, hanem újakat építettek, általában legfeljebb az ötvenes évek technológiai színvonalán, leszámítva természetesen a hadiipart). És mint tudjuk: ez okozta a Szovjetunió vesztét. Az utolsó ipari forradalom, a mikroelektronika forradalma, amely újra teljesen átrendezte ember-és gép viszonyát, akkor érkezett meg a „fejlett országokba”, amikor a Szovjetunióban tulajdonképpen még a klasszikus indusztrializáció sem fejeződött be egészen. 

De magát a bukást nem ez okozta, hanem éppen a Szovjetunió „munkásállam” karaktere. A két világ közti versenyt ott vesztették el a munkások, hogy nem voltak képesek eléggé kizsákmányolni: tulajdonképpen: önmagukat. Végül is a viszonylagos munkás-autonómia körülményei között a gyári munkások hatékonyan védelmezték érdekeiket, azonban mindez azzal az eredménnyel járt, hogy maga a munkásosztály – legalábbis abban az értelemben, ahogy a burzsoáziát felváltó uralkodó osztállyá vált – kudarcot vallott a „két világrendszer közti versenyben”.

Ez a viszonylagos munkahelyi szabadság – ahol tulajdonképpen mindenki azt csinál és úgy, amit és ahogy akar, feltéve, hogy a végén betartásra kerülnek a terv számai – komoly következményekkel járt a társadalom egészére is: ez a mérsékelt és informális munkás-szabadság inspirálólag hatott a társadalom más rétegeire is. Főleg abban, hogy létezett egy formális megfelelés az uralkodó ideológiának és mellette virágzott az informális „második” élet, más normákkal és más szabályokkal.   


Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés