Az internetes információáramlás három mítosza – a WikiLeaks apropóján

A WikiLeaks honlapon megjelentetett több mint 90 ezer afganisztáni katonai dokumentum a közösségi média erejét mutatja. Bár fontos, de úgy tűnik, mégis egyedi esetről van szó, és nem várható, hogy a cenzúra, a nemzeti határok és a hagyományos média eltűnnek a történelem színpadáról.

 

wik2010. július 25-én hozták nyilvánosságra a WikiLeaks.org honlapon az afgán háborús naplók dokumentumait. Óriási mennyiségű, katonai szakzsargonban írt anyagról van szó, hiszen a katonai belső információs hálózat dokumentumai kerültek illetéktelen kezekbe. A kiszivárgott iratokból címlapsztori lett a világsajtó három fontos termékében is: a The Guardianben, New York Timesban és Der Spiegelben. Az amerikai és a szövetséges katonák harci történeteivel végül tele lett a világsajtó. Franciául az Owni.fr és a Slate.fr honlapokon lehet kutakodni és böngészni a dokumentumhalmazban (magyarul még nem kutakodhatunk, de a dokumentumok nyelve alapvetően angol).

A biztonsági vonatkozásokat még vitatják, mindenesetre az amerikai hadügy nem akadályozta meg a kiszivárogtatást.  A digitális újságírás és a közösségi média növekvő hatalmáról is komoly vita indult a sajtóban. Számos meggyőződés olyan hiedelmeken alapul, amelyeket én internetes mítosznak hívok – olyan mítosznak, amely a technológia uralkodó, romantikus szemléletéből ered.


Az első mítosz: a közösségi média hatalma

Médiaszakértők és kommentátorok újra meg újra a Wikileaks esetének tanulságát boncolgatják. Mit üzen ez az ügy a közösségi média erejéről a mai társadalomban? Nincs semmi baj ezzel a kérdéssel, csak éppen illusztrálja a zavaros tendenciát, hogy minden közösséginek nevezett felületet (blogok, Twitter, Facebook, YouTube, Wikileaks) ugyanabba a nagy skatulyába gyömöszölnek. A mítosz szerint a közösségi média homogén, mert azonos technológiát alkalmaz. Pedig a WikiLeaks egyáltalán nem olyan, mint a Twitter vagy a YouTube: a WikiLeaksen  ellenőrzik a tartalmat, mielőtt a honlapra kerül. Ez nem tűnik annyira fontos különbségnek, mégis alapvetően különbözik a nyitott közösség techno-utópisztikus elképzelésétől, amely szerint bárki feltehet (szinte) bármit, hogy mindenki olvashassa, láthassa és hallhassa.

A WikiLeaks igazi ereje nem annyira a technológia (az hasznos ugyan, de milliónyi más honlap van még), hanem a bizalom. Attól hiteles, hogy az olvasói úgy gondolják: a WikiLeaksnél dolgozók ellenőrizték az olvasottak tartalmát és az megfelel a valóságnak. A szó szoros értelmében videók százai vannak fenn a YouTube-on Irakról és Afganisztánról, amelyeken láthatjuk, hogy a szövetséges erők kétes és sokszor láthatólag illegális agresszív akciókba keverednek. Mégis, egyetlen ilyen videónak sincs olyan hitele, mint annak az egy szem videónak a WikiLeaksen, amelyen civileket és a Reuter két újságíróját géppuskázza le egy bagdadi külvárosban a légierő tüzérsége. Miért? Mert míg a teljes nyilvánosság elméletben vonzó ugyan, az információt a hitelessége minősíti. A WikiLeaksnek szervezett értékelési rendszere van – ilyesmivel a Twitter, a Facebook, a YouTube és a legtöbb blog érthető okokból nem rendelkezik. A közösségi oldalak különböző módokon jönnek létre és ezért a hatalmuk sem egyforma.


A második mítosz: a nemzetállam haldoklik

Ha a WikiLeaks esete valamit is megtanított nekünk, az az, hogy a nemzetállam nincs felbomlófélben. Az internetről és főleg a közösségi médiáról szóló vita azon a meggyőződésen alapszik, hogy már határtalan, digitális társadalomban élünk. A nemzetállam eltűnéséről szóló vélemények régóta népszerűek bizonyos akadémiai körökben. Például Jay Rosen, a New York State University professzora szerint „a WikiLeaks a világ első államtól független médiaszervezete”. De éppen az elmúlt hónapok eseményei késztetnek bennünket tűnődésre. A WikiLeaks-ellenes kirohanások bizonyítják, hogy a nemzetállam él és virul, főleg, amikor a törvényekről van szó – és a WikiLeaks felelősei saját bőrükön tapasztalták meg az államhatalom létezését.

A WikiLeaks nagyon is területhez kötött. Félhivatalosan Svédországban működik és a svéd törvények alapján bejelentőik védelmet élveznek. Garantálják a források névtelenségét (bár olykor kétséges, hogy a svéd törvények valóban védik-e a WikiLeakset). Amint a New Yorker megírta 2010. június 10-én, a WikiLeaksnek a PRQ nevű internetszolgáltató ad helyet. A WikiLeakshez küldött anyag először a PRQ szűrőjén megy keresztül, azután kerül Belgiumban levő szerverekre. Miért pont Belgium? Mert a svédeké után a belga törvények védik a legerősebben a forrásokat. A WikiLeakset alapító Julian Assange Izlandot választotta, hogy ott dekódolja a Bagdadban elkövetett gyilkosságokat bemutató videókat. Izland nemrég fogadta el az Izlandi Modern Médiakezdeményezés törvényt, amelynek célja, hogy az országot a bejelentők, tényfeltáró újságírók és a szólásszabadság globális színhelyévé tegyék.

A WikiLeaks mellett eszünkbe juthatnak kőkemény akadályok a cseppfolyós digitális világban: az Egyesült Arab Emirátusok és Szaúd-Arábia be akarja tiltani a BlackBerry mobiltelefonokat, Törökországban pedig a YouTube számít illegálisnak. Igaz ugyan, hogy a WikiLeaks megkerüli bizonyos országok törvényeit a digitális technológia révén, de közben nagyon is alkalmazkodik más országok törvényeihez. A WikiLeaks nem sért törvényt – olyan helyekre vándorol, ahol a szabályok neki kedveznek.


A harmadik mítosz: az újságírás (majdnem) halott

Az újságírás a halálán van vagy legalábbis haldoklik – hogy Mark Twaint idézzük: „a halálomról szóló híresztelések erősen túloznak”. A WikiLeaks példája egyrészt a technológia hatalmát bizonyítja, másrészt arra is felhívja a figyelmünket, hogy az új körülmények között átgondolandó az újságírás szerepe: újra kell definiálnunk, mit jelent számunkra a huszonegyedik század elején.

Ugyanakkor viszont a WikiLeaks-ügy meg is erősíti a mainstream újságírás helyét a modern kultúrában. A WikiLeaks hetekkel az előtt, hogy online elérhetővé tette az afgán dokumentumokat, úgy döntött, hogy megmutatja őket három újságnak: a The Guardiannek, a New York Timesnak és a Der Spiegelnek. A média hagyományos eszközeit választotta tehát, nem pedig az alternatív, feltételezhetően szimpatikus felületeket, mint amilyen a The Nation, a Z Magazine vagy az IndyMedia. A három nyomtatott lap vezető szerepet tölt be a nemzetközi hírvilágban, ez lehet a WikiLeaks választásának oka. A BBC-t vagy a CNN-t leszámítva nem sok olyan ismert médium van, mint a New York Times és a Guardian, és az angol nyelvű közlés megkönnyíti a figyelem felhívását. A WikiLeaks emberei eléggé értik a dolgukat ahhoz, hogy tisztában legyenek vele: a dokumentumokat online nyilvánosságra hozni anélkül, hogy a vezető lapokban készítenék elő a dolgot, zavaros cikkek kaotikus özönéhez vezetne világszerte.

Ahogy az várható volt, a figyelem a három újságra irányult, amelyek már elemezték és összegezték a nyilvánosságra hozott dokumentumok egy részét. A WikiLeaks így nem veszett el az információs örvényben. Az újságírás haláláról szóló tézisben, amint a nemzetállam haláláról szólóban is, a változást tévesen megszűnésnek érzékelik. Az afgán katonai dokumentumok nyilvánosságra hozatala rávilágított, hogy a mainstream újságírásnak még igencsak nagy hatalma van, de ennek a hatalomnak a természete megváltozott a húsz-harminc évvel ezelőttihez képest.

Egy példa erre a felelős kiadó, Bill Keller beszámolója a New York Times szerkesztőbizottsága és a Fehér Ház közötti kapcsolatról a dokumentumok közlése után:  „A kormányzat, miközben erősen elítélte a WikiLeakset a dokumentumok publikálása miatt, nem próbálta azt sugallani, hogy a Times ne írjon róluk. Ellenkezőleg, a cikkeink közlése előtti megbeszélések során a Fehér Ház részéről ugyan vitatták egyes következtetéseinket, de megköszönték, hogy gondosan kezeltük a dokumentumokat és kérték, hogy sürgessük a WikiLeakset: vonja vissza azokat az információkat, amelyek életeket követelhetnek. Tudomásul vettük ezt az üzenetet.”  Meglepő ez a vallomás az Egyesült Államok legtekintélyesebb lapjának főszerkesztőjétől. Két okból is. A Fehér Ház dicsérete büszkeséggel tölti el a főszerkesztőt, ugyanakkor a sajtó hagyományos szerepét hozza: éberen őrködik a hatalom birtokosai fölött. Másrészt a New York Times az amerikai kormány és a WikiLeaks közötti közvetítőként érdekes új hatalmi dinamikát jelenít meg az Egyesült Államok újságírásában és információs politikájában.

Az újságírás halálának és a közösségi média befolyásának mítosza azon a feltételezésen alapul, hogy oksági kapcsolat van az információhoz való hozzáférés és a demokratikus változás között. Az a gondolat, hogy a nyers információ elérhetősége önmagában de facto (radikális vagy más) változáshoz vezet, ugyanolyan romantikus, mint ha azt hisszük, hogy a technológia változása önmagában megoldhatja az emberiség gondjait. Az információ, akárcsak a technológia, csak akkor szolgálja a javunkat, ha rendelkezésünkre áll a tudás a célszerű felhasználásához. A WikiLeaks nem azért választotta ki a maga három lapját, mert azok Julian Assange-éhoz és kollégáiéhoz hasonló szellemiséget képviselnek, hanem azért, mert professzionálisan, szervezetileg és gazdaságilag felkészültek a dekódolási munkára és a birtokukba jutott anyag terjesztésére.

Az internet határtalan birodalmában, amelyet lépten-nyomon mint hierarchiamentes és dinamikus világot üdvözölnek, valójában épp a WikiLeaks esete emlékeztet arra, hogy a szervezetek, a határok és a törvények semmit sem veszítettek erejükből.

 

Fordította: Hrabák András