Se nem jobb, se nem bal… se nem közép

NUOVO LOGO M5S 2 1 A március 4-i parlamenti választások Olaszországban egy bizonytalansággal teli időszakot nyitottak meg. Két, önmagukat „rendszerellenesnek” kinevező szervezet került ki győzelmesen a megmérettetésből, és követeli magának a hatalmat, miközben egyiknek sincs meg a kormányzáshoz szükséges többsége. A néhány év alatt az ország legerősebb pártjává vált Öt csillag mozgalom (Movimento Cinque Stelle, M5S) ufószerű képződmény az olasz, sőt az európai politikai palettán is.

Az Öt csillag mozgalomnak a legutóbbi olasz törvényhozási választásokon aratott győzelmét a társadalom hatalmas elképedéssel fogadta. Pedig előre látható eredménye volt ez a végeérhetetlen gazdasági és politikai válságnak. Milliók dühében hozott megkönnyebbülést ezzel – a saját szimbólumává választott – beintéssel (obszcén kézmozdulat), amelyet a párt a politikai osztálynak, az újságíróknak és az európai intézményeknek mutatott. Az olaszok láthatólag értékelik a dolog katartikus dimenzióját.

Egy 2016-ban kiadott tanulmányában két közgazdász, Guglielmo Barone és Sauro Mocetti[1] bemutatta, hogy a mai Firenze leggazdagabb családjai ugyanabba a vonulatba tartoznak és ugyanazt a nevet viselik, mint azok, amelyek már a XV. században közismertek voltak. Talán részben a politikai hatalom birtokosainak elmozdíthatatlansága okozta azt, hogy tizenegy millió olasz az Öt Csillagra szavazott. Az országot húsz éve vezető nagy politikai formációk felelősek az erőtlen gazdasági növekedésért, a munkanélküliségért (különösen a fiatalok körében), a megfékezhetetlen államadósságért[2]. Ez a mindenütt jelen lévő maffiához kötődő, korrupciós botrányokkal tarkított kilátástalan állapot felmorzsolta a lakosságban a vezetők iránti bizalmat. Az Öt csillag győzelme tehát sokak számára menekülő útnak és revánsnak tűnik azzal a politikai osztállyal szemben, amely afféle kasztként csak a saját privilégiumaival törődik.

 

Online vitarendszer

Az Öt Csillag alapítója, Giuseppe („Beppe”) Grillo 2014-ben arra figyelmeztetett a blogjában, hogy az M5S az ellenfelek három csoportja ellen veszi fel a harcot. Ezek: „Az újságírók, akik egymást fedezik, hogy védelmezzék „kasztjukat” (és jövedelmeiket); a rendszer nagyvállalkozói, akik mindig készek viszonozni a rendszer által nekik nyújtott szívességet (vagy szavazatok tömegét biztosítani) annak fejében, hogy lehetőséget kapnak állami megrendelésekre vagy nagyberuházásokra; végül a politikusok, akik annyit sem érnek, mint a prostituáltak”.  A miniszterelnöki posztra pályázó 31 éves Luigi Di Maio a március 4-i sikert üdvözölve arról beszélt, hogy a jelenlegi második köztársaság romjain eljön „A polgárok harmadik köztársasága”. A második köztársaság a háború utáni időszakban született pártok által létrehozott és korrupciótól hányattatott olasz politikai rendszer maradványain még 1994-ben jött létre Silvio Berlusconi hatalomra kerülésével. Amikor az M5S 2013-ban először vett részt a törvényhozási választásokon, azt ígérte, hogy úgy fogja felnyitni a Parlamentet, mint egy szardíniásdobozt, hogy nyilvánosságra hozza a titkokat, az intrikákat, a titkos megállapodásokat. Di Maio ma azt hangsúlyozza, hogy pártja készen áll a kormányzásra, és a többi formáció tárgyalni fog vele. Beppe Grillo 2005-ben elektronikus úton alapított mozgalma szélsebesen fejlődött. Ma az ország legerősebb pártja.

Ez a jelenség elsősorban azzal magyarázható, hogy a párt létrehozott egy elektronikus eszközrendszert, hogy megkönnyítse a szimpatizánsok részvételét az ügyekben, és lehetővé tegyen egyfajta közvetlen demokráciát, ideértve a jelöltek és képviselők megválasztását, a párt egy-egy kérdésben való állásfoglalásának kialakítását vagy akár népszavazás megrendezését. Az M5S-párt online vitarendszeren alapuló demokráciát hirdet, amellyel döntéseinek nagyobb legitimációt biztosít. Elektronikus utópiája – amely szerint a lakossággal az interneten keresztül kell konzultálni – már most megváltoztatta a politikai életet. Egyetlen kattintással kifejezheti minden olasz polgár véleményét és viszonyulását, nincs semmiféle, szakszervezetek vagy újságok által gyakorolt – és az M5S által megvetett – közvetítés.

Ugyancsak figyelembe kell venni, hogy az M5S az egyetlen olyan párt, amelynek szinte semmi ügye sincs a bűnügyi nyilvántartásban. A politikával összefüggő pénzügyi visszaélések olyan fokúak az országban, hogy egymás lejáratása csak annyi hatást ér el, hogy a pártok hitelessége még inkább romlik. Az M5S vonzereje részben abból az elemi feltételezésből is táplálkozik, hogy egy politikai tapasztalatok nélküli polgár mindig is becsületesebb, mint a régi rendszer bármely „hivatásos” szereplője. Nincs olyan Öt csillagos rendezvény, amelynek egy megfelelő pillanatában fel ne hangozna kedvenc refrénjük — az „Onestà, onestà!„ („becsületesség, becsületesség”) — amely a mozgalom jelszava lett.

Az M5S felemelkedéséhez az általános minimáljövedelem ígérete is hozzájárult. Még akkor is, ha ez mind összegében (780 euró), mind a hozzáférés időtartamában szerénynek mondható – minthogy a párt választási sikere és a munkanélküliek száma összefügg. Az ország déli részén, ahol a fiatalok körében mért munkanélküliség a legmagasabb az Európai Unióban, a párt a szavazatok 40%-át gyűjtötte be. Országosan is első helyen végzett a munkanélküliek, a munkások, alkalmazottak, háziasszonyok és a diákok körében. Nagylelkű szociális programot hirdet meg: több pénzt ígér az iskoláknak, kórházaknak, nyugdíjemelésről beszél stb., párhuzamosan adócsökkentést tervez. De ez önmagában nem elég ahhoz, hogy megkülönböztesse magát a versenytársaktól a március 4-i szavazás idején: mindegyikük a közkiadások emelését és az adók csökkentését hirdette...

A párt ideológiai profiljának későbbi, fokozatos módosulása is az M5S kezére játszott. Minthogy nincs előre meghatározott vonala, megfogalmazott hitvallása, amely korlátozná, az M5S végtelen programalkotói rugalmasságot élvez, és „arra mehet, amerre a szél fújja”. Ez lehetővé teszi számára, hogy egymással szöges ellentétben lévő választói csoportokat vegyen szárnyai alá. A párt kommunikációs stratégiája ezt a tendenciát erősíti. Míg a nagyhangú Beppe Grillo és hű alattvalója, Alessandro Di Battista a legradikálisabb választókat varázsolja el, a komoly és kompromisszumkész Luigi Di Maio a mérsékeltebbeket nyugtatja meg. Ilvo Diamanti[3] politikai kommentátor az M5S-mozgalmat egy buszhoz hasonlítja, amely az első megállónál felszedi a baloldali utasokat, a következőnél a jobboldaliakat és a szélsőjobboldaliakat, és ezzel a politikaellenes protestálók gyűjtőhelyévé válik.

„Az M5S se nem bal-, se nem jobboldali: a polgárok oldalán áll”, jelentette ki blogjában Grillo 2013-ban. Keményen populista. „Ha egy törvény jó, megszavazzuk; ha nem jó, nem szavazzuk meg”.  Ebben a világképben mind a fasizmust, mind a kommunizmust egyaránt elítélik, mint ahogy azokat a hagyományos pártokat is, amelyek ezekhez a zárványokhoz köthetőek. Sok olasz gondolkodik így, olyannyira, hogy maga az ideológia szó is káromkodásszámba megy. Egyre nagyobb teret nyer az a gondolat, hogy mást kell próbálni, „be kell temetni az árkokat”. Az olyan kényes kérdésekben, mint a homoszexuálisok jogai vagy a bevándorlás a párt legtöbbször kerüli a világos állásfoglalást. Michi Amslerrel közös kutatómunkánk[4] során megkíséreltük felmérni az M5S megnyilatkozásainak változékonyságát. Grillo blogján, amely a párt hivatalos kommunikációs csatornájának számít, elemeztük a 10 év során közzétett szövegeket. Bőséges termésében – napi egy szöveg – a témák imponáló változatossága jelenik meg. Nem annyira konkrét állásfoglalások ezek egy-egy témáról, hanem inkább metadiskurzusként lennének leírhatók, amely a közvetlen demokrácia egy bizonyos koncepcióját mutatja be. Leggyakrabban egyfajta manicheista világnézetet sulykol, amelyben szembeállítja a tiszta népet a korrupt elitekkel.

Maga a mozgalom prioritásait jelképezni hivatott „öt csillag” – a vízellátás, a tömegközlekedés, a fenntartható növekedés, az internethez való általános és ingyenes hozzáférés, a környezetvédelem – is veszíteni látszik jelentőségéből. 2005-ben és 2006-ban ezek a témák a mozgalom közbeszédjének központjában voltak, majd 2011-ben és 2012-ben újra előkerültek, mostanra pedig ismét eltűntek.

Leginkább az európai kérdés mutatja meg az M5S alkalmazkodási képességét. 2005 és 2011 között elhanyagolhatónak tartották, majd 2014-ben, az európai választások előestéjén a párt azzal vetette bele magát a küzdelembe, hogy Olaszországnak az eurózónából való kilépését követelje – de ezt a követelést a választás másnapján elfelejtette. Grillo maga így magyarázta ezt annak idején: minthogy az M5S-nek „nincs sem doktrínája, sem ideológiai támasza”, állásfoglalása „nagyon világos és alkalmazható: megtarthatjuk az eurót, vagy szakíthatunk vele, aszerint, hogy mi a nemzet érdeke”.

 

Kétes szakértelem

Rövid távú választási hozadéka van ugyan, de a célok állandó változtatása, amit a párt az online-konzultációval igazol, hosszú távon nem tűnik tarthatónak. Ha az M5S kapja meg a kormány vezetését, a közvéleményt megosztó kérdésekben meg kell fogalmaznia álláspontját, még ha ez azzal a kockázattal jár is, hogy választói egy részében elégedetlenséget kelt. Egyébként nem csupán előnyei vannak annak az elvnek, amely szerint a jelölteket becsületességük és nem hozzáértésük, tapasztalataik alapján kell kiválasztani. Alessia D’Alessandro asszonynak, akit Di Maio „közgazdászként” választott a szakértői csapatába, bizonyára meg kell majd egyszer magyaráznia, hogy a lazán megfogalmazható érdeklődésen túl semmiféle képzettsége vagy diplomája nincs a területen (A magánéletben a The Economist-ot olvasom, mondta). A 2016-ban Róma polgármesterévé választott Virginia Raggi egymást követő rossz lépései és botrányai is azt igazolják, hogy néhány internetes kattintás nem elegendő ahhoz, hogy a legjobb jelöltet találják meg, és a legnagyobb átláthatóságot biztosítsák.

A választóknak számos okuk van arra, hogy az ország helyzetét látva megcsaltnak vagy kiábrándultnak érezzék magukat, de ez nem Olaszország-specifikus. A „posztideológiai” képződmények más európai országokban is teret nyernek. A szociáldemokrata pártok több helyen összezsugorodnak, a konzervatívok pedig bázisuk egy részének szélsőjobbosodását tapasztalják. Ebben a történelmi fázisban minden ideológia tagadása csodaszernek tűnhet ahhoz, hogy széles választói konszenzust érjenek el.

Egyre nehezebb a pártokat a jobb vagy bal logikája alapján besorolni. Identitási vagy kulturális területen jobboldalinak tűnhet az a párt, amely a bevándorlás vagy a homoszexualitás ellen kampányol, még ha gazdasági és szociális téren progresszív intézkedéseket sürget is. Az Öt Csillag mozgalom pillanatnyilag példátlan esetnek minősült Európában. Egyetlen más párt sem hordozza ilyen magas fokon a posztideológia kvintesszenciáját. Spanyolországban, a Podemos szintén az egyenlőtlenség és a korrupció elleni részvételi mozgalomból nőtt ki (a „felháborodottak”), és az M5S-sel rokon módon elkötelezett a közvetlen demokrácia ügyéért. Mindazonáltal, világosan a baloldalon helyezi el magát. Ezzel szemben, Franciaországban Marine le Pen vagy Nagy-Britanniában Nigel Farange (UKIP) azt hangoztatja, hogy sem a jobb-, sem a baloldalon nem állnak, miközben nacionalista szövegük alapján habozás nélkül szélsőjobbként határozandók meg.  

Végeredményben, az M5S leginkább a korábban Svédországban, Németországban, Csehországban vagy még Izlandon bizonyos ideig virágzó kalózpártokhoz hasonlítható. Ezek is a közvetlen demokrácia, az átláthatóság, az információs szabadság, a korrupció elleni harc dicséretét zengték, mielőtt – néhányan – felmorzsolódtak volna, nem lévén erős és koherens irányításuk, sem pedig elég széles és népszerű társadalmi bázisuk. Olaszország mindig is afféle laboratóriuma volt Európának (az 1920-as éves fasizmusa, az 1960-as éves politikai instabilitása, az 1990-es évek szakértői kormánya), talán az M5S stratégiája is inspirációs hatással lehet rá – jó vagy rossz hatással.

 

A szerző, Luca Manucci a Zürichi Egyetem politikatudományi kutatója.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér   

 

[1]  Guglielmo Barone és Sauro Mocetti: Intergenerational mobility in the very long run : Florence, 1427-2011, Working Papers, n° 1060, Banque d’Italie, Róma, 2016. április.

[2] Ld. Andrea Fumagalli: “Jobs Act”, le grand bluff de Matteo Renzi, Le Monde diplomatique, 2016. július.

[3] Ilvo Diamanti: M5s, né destra né sinistra : il partito “pigliatutti”che punta ai delusi della politica », La Repubblica, Róma, 2017. április 10.

[4] Luca Manucci és Michi Amsler: Where the wind blows : Five Star Movement’s populism, direct democracy and ideological flexibility, Italian Political Science Review, vol. 48, n° 1, Cambridge, 2018. március.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés