Akikről nem szólt az Oslói Megállapodás

BarajnehA világon élő palesztinok 60%-a menekült, legtöbben Gaza, Ciszjordánia és a szomszédos arab államok területén élnek. A béketárgyalásokból ki lettek zárva, évtizedek óta igen rossz körülmények között élnek, ami táplálja frusztrációjukat és dühüket. Nem képzelhető el olyan komoly izraeli–palesztin rendezés, amely figyelmen kívül hagyja ennek a palesztin lakosságnak a sorsát.

Az izraeli–palesztin konfliktusról folyó tárgyalások egyszerűen nem foglalkoztak a Libanonban, többségükben menekülttáborokban élő palesztinokkal, akiknek a sorsa viszont minden alkalommal, amikor az országot vagy a régiót válság rázza meg, újra és újra előtérbe kerül. Ilyenkor ugyanis megkísérlik érvényesíteni a visszatéréshez való jogukat, amelyről soha sem mondtak le.

Az egyik ott lakó asszony, Khadda M., így méltatlankodik: „A menekülttáborokat, és különösen Ain al-Hilweh-t[1] a nemzeti és a nemzetközi sajtó gyakran úgy mutatja be, mint olyan területet, ahol a jog nem érvényesül, amelyet bűnözők és iszlám szélsőségesek laknak. De a tábor mi vagyunk, több tízezer ember[2], és mi ragaszkodunk identitásunkhoz és történelmünkhöz; nem vagyunk azonosak azzal az alig kétszáz kezelhetetlen egyénnel, akik egyébként szintén a rossz körülmények és a politikai zsákutca termékei.” Persze nagyon is aggódik a Szidón határán lévő legnagyobb menekülttábort sújtó feszültségek és a fegyveres konfliktusok miatt. Khadda M. asszony egyébként, családja egységét veszélyeztetve, végül a táboron kívül telepedett le. A táborban maradt a férje, akinek egy kis boltja van ott, és a gyerekek minden hétvégén visszajárnak a táborba. De a személyes konfliktusokon túl Khadda M. asszony leginkább az Ain al-Hilweh-ben uralkodó fojtogató gazdasági helyzet, az egészségtelen szűk utcákban darabokra hulló házak között megtelepedett nyomor miatt aggódik, mert ez az iszlám radikalizálódás melegágya.

 

A tábor, a visszavonulás terepe

Az 1982-es izraeli invázió és a PFSZ, a Palesztin Felszabadító Szervezet és harcosai kivonulása fordulatot hozott. A PFSZ a palesztinok mintegy 65 %-ának adott munkát, biztosította az egészségügyi és oktatási rendszer finanszírozását – ezt a szegény libanoniak is igénybe vehették. A Libanonban élő palesztinoknak az volt az érzésük, hogy az 1993-as Oslói Megállapodás megfeledkezett róluk, minthogy a PFSZ Ciszjordániára és Gázára koncentrálta diplomáciai erőfeszítéseit. Szintén ezekre a területekre térítették el azokat a pénzügyi alapokat, amelyeket az európai államok folyósítottak, és drasztikusan csökkentek azok az összegek is, amelyeket az ENSZ a közel-keleti palesztin menekülteket támogató segélyszervezete (UNRWA[3]), továbbá más ENSZ szervezetek, illetve a NGO-k áldoztak Libanonra. A háború és a gazdasági nehézségek által sújtott táborok a leépülés helyei lettek.

Ain al-Hilweh, a menekült palesztinok fővárosa azoknak a politikai táboroknak a szimbóluma marad mindörökké, amelyekben a palesztin pártok nyíltan működtek és volt bizonyos tekintélyük.

Az iszlám szervezetek, elsősorban az Iszlám Dzsihád és az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamász) a legszegényebbek felé fordult, és a mélyszegénységben szenvedőknek anyagi segítséget is tudott nyújtani. A Hamász előnyt csiholt magának abból, hogy 1992 decemberében 415 aktivistájukat Libanon déli részébe deportálták, majd ehhez hasonlóan az izraeli törvénytelen gyilkosságokból is, köztük alapítójuk, Sejk Ahmed Jászín megöléséből 2004 márciusában, majd két hónappal később, társa Abd el-Azíz ar-Rantísz meggyilkolásából. A Hamasz 2006 januári törvényhozási választási győzelme megerősítette a szerepét Libanonban is.  

A George Habash által alapított Népi Front Palesztina Felszabadításáért szervezethez közel álló Oum Fadi asszony „mindenki máshoz hasonlóan” kellemesen lepődött meg ezen a választási eredményen. Azon is, amit ez jelentett: „a választók a korrupció ellen és a palesztinok visszatérésének jogát követelők mellett döntöttek”. Ugyanakkor, másokkal együtt, ő sem ismer rá többé Ain al-Hilweh-re – ahol egyébként gyermekei születtek egy olyan időben, amikor a tábor az elmenekült palesztinok politikai szervezkedésének és a palesztin társadalom építésének szimbóluma volt. „Ma a társadalom az egymással leszámoló politikai csoportok foglya. Sok a haláleset, az emberek félnek. De nem akarnak elköltözni, mert a tábor egy olyan közös tér, amely a visszatérés vágyát, a jogainkért való harcot jelképezi.” Akár politikai, akár bűnügyi jellegűek az összetűzések, gyakran jócskán meghaladják a helyi jelleget, és – különféle titkosszolgálatok manipulációja folytán is – a feszültségkeltés stratégiájába illeszkedve, jól megkeverik a kártyákat. Ain al-Hilweh a politikai menekülttábor szimbóluma marad, ahol minden palesztin párt jelen van, ez a menekült palesztinok valóságos fővárosa. „A feszültség érzékelhető”, mondja Abu Ali Hasszán, Ain al-Hilweh korábbi vezetője, aki beszélgetésünk idején már az Éliás táborban dolgozik – ez egy, többségében keresztény menekülteket befogadó kis tábor Bejrútban. A libanoni pártokkal való kapcsolattartás az ő feladata. „A mai libanoni politika egyik fontos eleme[4] az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 2004 szeptemberében elfogadott 1559. sz. határozat, amely Franciaország és az Egyesült Államok kezdeményezése nyomán született, és a palesztin szervezetek lefegyverzéséről intézkedett. A libanoni kormány egy bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy tárgyaljon a táboron kívüli bázisok lefegyverzéséről és a táboron belüli fegyveres erők szabályozásáról. Azon fáradozunk, hogy ne csupán biztonsági szempontból kezeljék ezt a kérdést, hanem hogy az eredmények támogassák a politikai jogainkat és javítsák a táborokban uralkodó szociális helyzetet.

A fegyverek betiltásának kérdése a táborokban összefügg a palesztinok életkörülményeivel és száműzetésével   

Ebben a zavaros kontextusban nagyon rosszul fogadták a 2005 októberében párizsi látogatáson tartózkodó PFSZ-elnök, Mahmoud Abbasz nyilatkozatát, amely szerint a Libanonban élő palesztinoknak „alá kell vetniük magukat a törvényeknek”, „ők ott vendékként” vannak jelen.  „Minthogy mi vezettük a fegyveres ellenállást Izrael ellen, és ma is aktívak és befolyásosak vagyunk, ezért úgy tekintenek ránk, mint akik békefolyamatot akadályozzák” – magyarázza az északon, Tripoli mellett fekvő Baddawi táborlakók közösségének vezetőjének, Nabil K. Itt a házak kevésbé szűkösek, az út- és csatornahálózatot újjáépítették, így az ütközőzónától távolabb eső Baddawi nyugodtabbnak tűnik, de Nabil K. szerint a háború továbbra is fenyeget. „Az izraeli repülők most is rendszeresen repülnek át Libanon felett délről északra és északról délre, büntetlenül. És hát Szabra és Satila[5] örökre megmarad emlékezetünkben: a nemzetközi erők védelme ellenére lemészároltak minket. A táborokban lévő fegyverek a mi saját védelmünkre szolgálnak”[6].

A fegyverek kérdése összefügg az életkörülményekkel és a palesztinok száműzetésének ügyével. Az UNRWA szerint a Libanonban lévő palesztin menekültek száma 450.000, ennek fele egy tucatnyi menekülttáborban tartózkodik. Bejrútban az Éliás tábor, Bourj Al Barajneh, Szabra és Satila, Dbaye. Délen, Daida mellett: Ain al-Hilweh és Myé Myé, Tyr közelében Al Buss, Rachidiyé, Bouj Al-Chemalhe. Északon, Tripoliban: Nahr Al Bared és Baddawi. Keleten, a Bekaaban pedig Waweel. Hozzá kell ehhez adni a „csoportosulásokat”, vagyis a kis illegális gettó-táborokat, amelyeket nem ismer el az UNRWA, és nem is támogatja őket.

 

Megerősített iszlám szervezetek

A libanoni hadsereg fenntartja a táborokra gyakorolt nyomást, elsősorban a déli, összességében több mint százezer menekültet befogadók táborokban. Itt ellenőrzik, és engedély megszerzéséhez kötik a be- és kilépést. Itt továbbra is a Fatah[7] a legerősebb szervezet, míg a bejrúti, észak-libanoni és a Bekaa-ban fekvő táborokban továbbra is jelentős szerepe van, a Szíria-barát erőknek. Mindenütt megfigyelhető az iszlámista szervezetek erősödése, ezzel – a megfigyelők szerint – egyensúlyba került a Fatah és a Hamász. Az UNRWA szerint a palesztin menekültek 60%-a él a szegénységi küszöb alatt, munkanélküliségük eléri a 70%-ot. Egészen napjainkig 72 szakmát nem űzhettek, tilos volt a táboron kívülről anyagot behozni építkezés céljára, és nem hagyhatták el Libanon területét, illetve nem térhettek vissza, ha nem rendelkeztek egy maximum 6 hónapig érvényes vízummal.

A Hezbollahhoz közeli libanoni munkaügyi miniszter Trad Hamadé 2005-ben aláírt egy, a palesztinoknak kedvező memorandumot, amely szerint a belügyminisztérium nyilvántartásában szereplő és Libanonban született palesztinok a tiltott szakmák egy részét már gyakorolhatják. 2010-ben a parlament egy hasonló irányú törvényt is megszavazott. De ez nem vonatkozik a palesztin diplomásokra, akik továbbra sem kamatoztathatják orvosi, jogi, építészeti… végzettségüket. Egyébként, még mindig érvényben van az a 2001-es reform, amely megtiltja a palesztinoknak a tulajdonszerzést.

A Libanonban élő palesztinok szerint az izraeli–arab konfliktus alakulása a menekültek jövőjétől függ

Samira Salah asszony az PFSZ palesztin menekültekkel foglalkozó osztályának vezetője, ő koordinálja a palesztin menekültek jogaiért való küzdelmet Libanonban és az ENSZ 194-es határozata értelmében a palesztinok visszatéréshez való jogaiért szervezett kampányokat is. Szerinte a libanoni munkaügyi miniszter intézkedései bizonyos haladást jelentenek, de konkrét változást nem hoznak. „Már 1995-ben volt olyan javaslat, hogy a Libanonban született palesztinoknak joguk van dolgozni, feltéve, hogy van munkavállalási engedélyük. De ezt az engedélyt szinte lehetetlen megszerezni, továbbá, a miniszter javaslata nem tartalmaz sem a társadalombiztosításra, sem a biztosításra vonatkozó utalást.” A Samira Salah által vezetett kampányt egy huszonöt palesztin szervezetet tömörítő csoportosulás hozta létre, a Palesztin Nemzeti Tanács, a PFSZ menekültügyi osztálya és a „palesztin civil társadalom” tagjai. Eszmecseréket, oktatást szerveznek a palesztin népesség számára, és meg kívánják szerezni a libanoni lakosság támogatását is, hogy hatásos politikai nyomásgyakorló erővé váljanak. Programjuk: „Polgári jogokat követelünk a visszatérésig, a libanoniakkal együtt ellenállunk annak, hogy a menekülteket Libanonban letelepítsék, és ottani állampolgárrá tegyék őket.” Négy legfontosabb követelésük: a munkához való jog, a tulajdonhoz való jog, az egyesülési jog és a biztonsághoz való jog. Ezek a követelések nem újak, de a mai napig nem hoztak eredményt.

Az izraeli állam 1948-as megalapítása idején több százezer ember kényszerült száműzetésbe. Ma a menekült palesztinok száma mintegy ötmillió, vagyis a palesztin lakosság teljes létszámának 60%-a. 90%-uk palesztin területen illetve a szomszédos arab országokban él. A libanoni palesztinok[8] mind Libanonban, mind az egész régióban a legsúlyosabb politikai tétjét kristályosítják ki. Azt is aláhúzzák, hogy az izraeli-arab konfliktus alakulása összefügg a menekültek jövőjével.

 

Fordította: Völgyes Gyöngyvér    

 

 

[1] Ld. Isabelle Dellerba: „Les camps palestiniens au Liban, zones de non-droit [A libanoni palesztin táborok nem érvényesül a jog], in: Libération , Párizs, 2006. május 18.

[2] A szerk.: 2017-ben a tábor létszáma 120.000 fő, ha beszámítjuk a 2011 óta, a szíriai polgárháború óta érkezett, mintegy 50.000 szíriai menekültet.

[3] A szerk.: Az UNRWA-val kapcsolatban ld. Micheline Paunet cikkét, a Le Monde Diplomatique Palesztina különszámában, 2018 február-március. Az UNRWA az ENSZ 1949-ben alapított segélyszervezete (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East)

[4] Ld. Alain Gresh: Les vieux parrains du nouveau Liban. Le Monde Diplomatique, 2005 június.

[5] A szerk.: 1982 szeptember 19-17-én az akkor izraeliek által ellenőrzött, Bejrút melletti Szabra és Satila táborokban palesztin menekültek ezreit mészárolták le libanoni falangisták.

[6] Könnyű és közepes nehézségű fegyverekről van szó, a nehéz fegyverzetet 1989-ban átadták a libanoni hatóságoknak.

[7] A Fatah, teljes nevén a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom egy palesztin szekuláris politikai párt, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) szövetség legnagyobb frakciója. Alapítója Jasszer Arafat.

[8] Ld. még Mohamed Kamel figyelemre méltó tanulmányát: Dorai. Les réfugiés Palestiniens du Liban. Une géographie de l’exil. CNRS Éditions, Paris, 2006.