Az amerikai kivételesség új formája

ciafbinsaHa figyelembe vennék Donald Trump bejuttatását a Fehér Házba, akkor az amerikaiak talán kevésbé büszkélkednének politikai rendszerük kiválóságával. De erről szó sincs, az amerikai kivételességről szóló közbeszéd csak formát váltott: egyesek örömmel emlegetik, hogy az Alkotmányban rögzített hatalmat ellenőrző mechanizmusok (a súlyok és ellensúlyok avagy checks and balances rendszerek), megtámogatva a nemzetbiztonsági rendszerhez tartozó erős hivatali apparátussal. egyedülálló ellenállási képességet biztosítanak a tekintélyelvű hatalomgyakorlással szemben. Szerintük a CIA (Central Intelligence Agency), az FBI (Federal Bureau of Investigations) vagy az NSA (National Security Agency) hatásos korlátot állít Donald Trump esetleges eltévelygéseivel szemben.

Pedig a bürokrácia nem volt tervbe véve az Alapító Atyák idején. Amikor Thomas Jeffersont elnökké választották 1801-ben, a végrehajtó hatalomnak 132 köztisztviselője volt, az elnök titkárságán pedig egy személy dolgozott, a személyes titkára. De előtte is, George Washington és kollégái sem gondoltak arra, hogy politikai szervezetek jönnek majd létre, a Republikánus és a Demokrata Párt is csak 1791-ben született meg, vagyis négy évvel az Alkotmány megfogalmazása után. A lépésről lépésre kiépült politikai berendezkedés szerint a Kongresszus tagjainak érdeke, hogy a saját pártjuk jelöltje nyerjen. Ezért az egyetlen alkotmányos megoldás a végrehajtó hatalom esetleges vétségei és szabálysértései ellen – a felelősségre vonási eljárás, az impeachment megindítása, amely lehetővé teszi a törvényhozói hatalomnak, hogy lemondasson egy kormánytagot – a gyakorlatban kevéssé alkalmas arra, hogy az elnök barátai vagy szövetségesei által elkövetett nem súlyos bűncselekmények ellen fel lehessen lépni.

 

Mi viszont 1908 óta itt vagyunk

Ennek a hiánynak az ellensúlyozására a 19. század végén találtak egy megoldást: a független vagy speciális ügyészek intézményét, akik helyettesítik az igazságügyi minisztériumot, amikor érdekellentét gyanúja áll fenn egy vizsgálati ügyben a hatalom egyik ágán. Az első független ügyészt, John B. Hendersont 1875-ben nevezték ki, és a Whiskey Ring-botrányt kellett felderítenie, amelyben közpénzek tűntek el, a whiskygyártók, a Kincstár közalkalmazottai és egyes politikai vezetők körében. Az utolsó kinevezett ügyész 2017 májusától pedig Robert Mueller, aki Donald Trump kampánystábja és az orosz kormány közötti esetleges összejátszás ügyében vizsgálódik. De megemlíthetnénk még az 1881-ben a postai szolgáltatások körüli korrupciós ügyben nyomozó William Cookot vagy Francis Heneyt, aki 1905-ben az olaj-kitermelési engedélyek kiosztása körüli megvesztegetéseket próbálta tisztázni, vagy Archibald Coxot, akit 1973 májusában neveztek ki a Watergate-ügyben, azaz egy politikai kémkedési ügyben, amelyben a Fehér Ház is érintett volt, de akit már októberben felmentett megbízatása alól Richard Nixon elnök. A „független ügyészek” intézmény ugyanis nem egy tökéletes megoldás: az igazságügy-minisztériumtól függ a kinevezésük, és semmilyen alkotmányos védelmet sem élveznek egy leváltás ellen.

Ráadásul a hivatali függetlenség kétélű fegyver. A speciális ügyészség esetében elengedhetetlenül szükséges, viszont az utóbbi években a nemzetbiztonsági köztisztviselők is egyre nagyobb autonómiát követelnek maguknak. Régebben, ha egy elnöki döntés nem tetszett nekik, ellenvéleményüknek csak passzívan adtak hangot, például a hivatali eljárások lassításával. Most viszont nyíltan fejezik ki az álláspontjukat, egyre gyakrabban elleneznek nyilvánosan döntéseket, és szivárogtatnak ki a sajtóban híreket.

Amikor az FBI vezetője volt, James Comey nem tartotta vissza magát attól sem, hogy felfedje, miszerint Donald Trump arra kérte, hogy hagyjon fel tanácsadója, Michael Flynn elleni vizsgálattal, akit orosz kapcsolatokkal vádoltak. Philip Mudd, aki dolgozott a CIA-nél és az FBI-nál is, így igazolta volt főnöke eljárását: „Az FBI embereinek elegük van – figyelmeztetett a CNN (Cable News Network) csatornán 2018 február 3-án, – és ezt fogják, Elnök Úr, Önnek válaszolni: »Ha azt gondolja, hogy képes lesz leállítani az ügyet, mert megfélemlíti az igazgatónkat, akkor gondolja ezt előbb jól meg. Ön tizenhárom hónapja van itt, mi viszont 1908-tól (akkor hozták létre az FBI-t). Ha ezt a kicsinyes játszmát elindítja, mi fogjuk megnyerni a meccset «”. Samantha Power, Obama elnöksége idején az Egyesült Nemzetek mellé rendelt amerikai nagykövet a Twitteren (2018. március 17-én) ehhez hasonlóan, úgy nyilatkozott, hogy „nem szerencsés Jonh Brennant felbosszantani”, és ezzel igazolta a 2013 és 2017 közötti CIA-igazgató Donald Trump-ellenes megnyilatkozásait. Igaz, fejti ki Chuck Schumer, a Szenátus demokrata kisebbségi csoportjának vezetője, „a felderítésnél dolgozóknak ezeregy lehetőségük van, hogy bosszút álljanak” [1].

Az ilyen kijelentésektől tátva marad a szánk. Az alkotmány tényleg rendelkezett az ellenhatalmi mechanizmusokról, amelyek megakadályozzák a választott képviselők tévelygéseit, de a biztonsági rendszerek alkalmazottai tényleg nem tartoznak ide, és a legnagyobb jóindulattal sem lehet ellensúlyként értelmezni a működésüket. Épp ellenkezőleg: ha az állampolgárok megbíznak a felderítő szolgálatokban, akkor ezt azért teszik, mert a szolgálatoknak beszámolási kötelezettségük van a képviselők felé, hiszen a politikai képviselők bizottságai elszámoltathatják a szolgálatokat. Abban a pillanatban, hogy megszakad ez a kapcsolat a nép választási jogaival, eltűnik a nemzetbiztonsági szolgálatok alkotmányos legitimitása.

Nagyon sok amerikai utálja Donald Trumpot. De a közmondás ellenére, a politikában az ellenségem ellensége nem mindig a barátom. Semmit sem ismerünk az Amerikai Egyesült Államok közelmúltjának történelméből, ha azt feltételezzük, hogy a biztonsági szolgálatok bármiféle korlátot szabnak a politikai és civil szabadságjogok védelmében. Elég, ha felelevenítjük az Idaho állam demokrata szenátoráról elnevezett Church Bizottság jelentését.

 

A választott vezetők előtt is titokban tartott akciók

Az 1976-ban nyilvánosságra hozott[2] jelentés egy sor hollywoodi kalandfilm címére emlékeztető eltitkolt ügyletet részletezett. Nem volt célja a magányos harcosok eseti kilengéseinek feltárása, hanem kifejezetten a nemzetbiztonsági szolgálatok felelős vezetői által gondosan kitervelt és részleteiben kidolgozott ügyeket tárta fel, vagyis azokról a vezetőikről szólt, akikben ma egyesek feltétlenül megbíznak. Több évtizeden keresztül ezek a szolgálatok Loch Johnson politológus kifejezése szerint „egész ravaszságukat azok ellen a személyek ellen vetették be, akiket védelmezniük kellett volna” [3], ezzel megmutatták, hogy a buzgó ügynökök, akik titkos feladatokat látnak el, képesek fokozatosan megszüntetni a szabadság és a biztonság közötti egyensúlyt.

Az FBI hozta létre, az 1960 és 70-es években a COINTELPRO programot, amelynek a célja a felforgató egyének és csoportok – vagyis a vietnámi háborút ellenzők, a civiljogi aktivisták – felfedezése. Ennek érdekében az FBI megkérte és meg is kapta az adóhatósági együttműködés lehetőségét. Beépült a vallási szervezetekbe, az egyetemekre és sok médiába is. Azon mesterkedett, hogy felélessze az erőszakot a különböző afroamerikai csoportok között, vagy lejárassa a vezetőiket, ezért több száz névtelen levelet küldtek szét, így például egyet Martin Luther Kingnek, ezzel próbálva öngyilkosságba kergetni. Ez mind törvényellenes volt. Semmi sem utal arra, hogy megkapták volna az beleegyezést az FBI-on kívüli szervezettől, sőt még az FBI igazgató helyettese sem tudott az ügyletekről.

A CHAOS művelet egy kiterjedt kémkedési terv volt 1967 és 1973 között, a CIA a pacifista mozgalmat is a célkeresztbe helyezte. Száz szervezetről és 7 200 személyről vett fel listát, akiket ellenőrzés alatt akart tartani, miközben a békemozgalmak teljesen legálisan működhettek az USA-ban. Ráadásul, a HTLINGUAL műveletnek köszönhetően, több tízezer nemzetközi levelet is felnyitott és elolvasott, amelyeknek vagy a címzettje, vagy a feladója amerikai állampolgár volt. A programot 1952-ben indították el és több mint húsz évig üzemelt. A Kongresszus egyetlen ellenőrzési albizottsága sem tudott még a létezéséről sem. Az 1970-es évek elején a CIA és az FBI igazgatói hazudtak Nixon elnöknek, amikor azt állították, hogy a program működését felfüggesztették.

A SHAMROCK projektterv keretében, amelyet a második világháború után indítottak el, az NSA illegálisan gyűjtött össze több millió nemzetközi telexet, amelyet amerikai állampolgárok kaptak vagy küldtek. A Church Bizottság szerint akkoriban ez volt „a legnagyobb kommunikációs felderítő program”. Semmilyen jogi hatóságtól sem kaptak engedélyt a működtetésére, az se biztos, hogy bármelyik elnök jóváhagyta volna, sőt akár csak tudott volna róla. Úgy tűnik például, hogy Nixon elnöknek az NSA-ról általában is csak nagyon halvány ismeretei voltak. 1973. május 16-án, egy az ovális szobában lezajlott beszélgetés szerint, az ügyvédje aggódott, és megjegyezte, hogy amikor engedélyezte a HUSTON-tervet (amelyet a CIA, az FBI és az NSA közösen vitt a radikális baloldal ellen), akkor illegálisan arra biztatta az NSA-t, hogy az amerikai állampolgárok ellen kutakodjon. Nixon így válaszolt: „Mi az a NSA? Milyen műveleteket végez?”

 

Egy vizsgálat államtitkok feltárásához vezethetne

Igaz, hogy ezek a visszaélések már több évtizeddel ezelőtt történtek. Ezért azt hihetnénk, hogy jelenleg nem történhetnének meg, hiszen a Kongresszus jogi és ellenőrző szerepe azóta szigorúbba vált. De ez az optimista hozzáállás nem megalapozott.

Bár léteznek kivételek – 2015 májusában például, a Szövetségi Fellebbviteli Bíróság illegálisnak ítélte meg az NSA Edward Snowden által nyilvánosságra hozott telefonlehallgatási gyakorlatát – általában azonban a bíróságok elutasítják a biztonsági szolgálatok elleni feljelentéseket, a hozzáértés hiányára hivatkozva, anélkül, hogy a lényegi problémát akár csak érintenék is. Khalid El Masri tudna erről beszámolni. Őt összetévesztették az Al-Kaida egyik feltételezett vezetőjével, ezért a német állampolgárt a CIA 2004-ben Macedóniában letartóztatta. Átszállították Afganisztánba az ügynökség egyik titkos repülőjáratán, ahol több hónapig fogva tartották és kínozták. Amikor elengedték, jogi elégtételt próbált elindítani az USA-ban, de a bíróság elutasította a feljelentését. Mire hivatkoztak? Arra, hogy egy vizsgálat államtitkok feltárásához vezethetne.

A Kongresszus új keletű szigora vajon megnyilvánult-e az eddigi legszélesebb körű CIA fogvatartási és kihallgatási programját érintő vizsgálat alkalmával? A szóban forgó 6 000 oldalas jelentést 2014-ben a Képviselőház Vizsgálati Bizottsága hozta nyilvánosságra és leszögezte, hogy a CIA rendszeresen hazudott a Kongresszusnak és a Fehér Háznak is a fogvatartottakon alkalmazott „megerősített kihallgatási technikák” súlyosságáról és hatékonyságáról[4]. De a jelentés nem kérdőjelezi meg ezeknek a technikáknak a törvényességét, és nem javasol semmilyen reformot se a visszaesések elkerülésére. Ráadásul egy diszkrét lábjegyzet feltárja, hogy a Bizottságtól megtagadták a hozzáférést egy 9 400 oldalas dokumentumhoz, amelyet pedig fontos információforrásnak gondolt a vizsgálatához. Három levélben is kérte Barack Obama elnöktől a hozzáférést a dokumentumhoz, aki viszont sosem válaszolt. A Bizottság erre feladta. Pedig ez a Bizottság a Kongresszuson belül a legfenyegetőbb szervezet.

Hát ilyenek azok a nemzetbiztonsági ügynökségek, amelyekre ma mint az amerikai demokrácia védőbástyáira hivatkoznak. Hogy lehetünk abban biztosak, hogy egyszer, mondjuk az állambiztonság egy „sürgősségi” esetére hivatkozva, nem térnek-e vissza korábbi praktikáikhoz? A felderítő szolgálatoknak nem az a hivatásuk, hogy a megválasztott képviselők döntéseit ellenőrizzék. Inkább fordítva. Így amikor Donald Trump szemére hányja az FBI-nak, hogy nem akadályozta meg a Parklandi gyilkosságot, amelyben tavaly februárban 17-en haltak meg egy floridai gimnáziumban, akkor azt is jogosan vetjük fel, hogy maga az elnök miért nem tett semmit sem? Végül is az FBI az igazságügyi minisztérium alá tartozik, így neki dolgozik. Mint azt James Comey maga is elismerte „mint a végrehajtó hatalom tagja, mindannyian az elnök közvetlen felügyelete alatt állunk”. Amikor a felsőfokú közigazgatás úgy avatkozik be, hogy megpróbál a választók döntései helyett fellépni, akkor azt a demokráciát ássa alá, amelyet pedig védenie kellene.

 

A szerző, Michael J. Glennon, a Fletcher School of Law and Diplomacy, Tufts University (Medford, Massachutsetts, Egyesült Államok) egyetemi professzora. Szerzője a National Security and Double Government, Oxford University Press, 2014. című könyvnek.

Fordította: Morva Judit    

 

[1] The Rachel Maddow Show, MSNBC, 2017. január 4.

[2] Intelligence Activities and the Rights of Americans, Szenátusi Bizottság a kormány beavatkozásainak vizsgálatára, II, kötet, 1976. www.intelligence.senate.gov  

[3] Loch Johnson: Spy Watching: Intelligence Accountability in the United States, Oxford University Press, 2018.

[4] Study on CIA Detention and Interrogation Program (2014), Szenátusi Bizottság a felderítésről, www.feinstein.senate.gov