Könyvismertetés: Az elárult szocializmus: a Szovjetunió összeomlásának okairól – I. rész

Részletek
Kategória: 2019. augusztus
Írta: Roger Keeran és Thomas Kenny
Találatok: 3607

sovA Szovjetunió összeomlása nemcsak Magyarországra és közvetlen régiónkra, de az egész világra nézve súlyos következményekkel járt. Négy részben közölt minisorozatunk két amerikai szerző sikerkönyvének[1] az epilógusa, amelyben végigtekintik és elemzik az összeomlás okairól kialakult és közkézen forgó álláspontokat.

Epilógus

A szovjet összeomlás magyarázatainak bírálata

Ami magyarázatra szorul, az az, hogy államok nemzetközi rendszere omlott össze fenyegető veszély megnyilvánulása nélkül: a rendszer nem szenvedett háborús vereséget; nem állt szemben alulról jövő politikai kihívással (ez alól talán csak Lengyelország volt részlegesen kivétel); sokféle gazdasági és társadalmi problémája ellenére is képes volt megfelelni lakossága alapvető gazdasági elvárásainak. Tehát abszolút értelemben nem omlott össze, nem szenvedett kudarcot, nem ment tönkre. Inkább az történt, hogy a rendszer legerősebb államának, a Szovjetuniónak a vezetése egy radikálisan új politika bevezetése mellett döntött a rendszeren mint egészen belül: nem az történt, hogy a kormányzottakat már nem lehet tovább a régi módon kormányozni, hanem inkább az, hogy a kormányzók már nem tudtak tovább a régi módon kormányozni.

A Szovjetunió összeomlásának sok magyarázata létezik. Ezek minden ideológiai és érzelmi árnyalatot tükröznek, és a különöstől a nehézkesig, az ujjongótól az elkeseredettig terjednek. Sok közülük hozzájárult a saját felfogásunkhoz, amely azonban mindegyiküktől eltér. Ezek az elméletek, aszerint hogy mit tartanak a fő oknak, hat kategóriába sorolhatók: 1. a szocializmus hibái, 2. népi ellenállás, 3. külső tényezők, 4. bürokratikus ellenforradalom, 5. demokráciahiány és túlcentralizálás, végül 6. a Gorbacsov-tényező.

A továbbiakban kifejtjük ezeknek az elméleteknek a lényegi elemeit, illetve saját álláspontunkat.

 

Az első elmélet: a szocializmus hibái

Az elmélet hívei úgy vélik, hogy minden szocialista rendszer bukásra ítéltetett, mert „genetikailag hibás”. A szocializmus törvénytelenül jött létre a Szovjetunióban. Lényegénél fogva kivihetetlen volt, mert ellentétes az emberi természettel és a szabad piaccal. Jack Matlock, a Columbia egyetem professzora, aki 1987-től 1991-ig követként szolgált a Szovjetunióban, így fogalmazott: „A szocializmus, amint Lenin meghatározta, kezdettől bukásra volt ítélve, mert az emberi természetre vonatkozó téves feltételezésen alapult.” Ez az elmélet, variációkkal, jelenik meg Martin Malia, Richard Pipes és Dmitri Volkogonov munkáiban.

Valóban, a szovjetrendszernek, vívmányai ellenére, sok hibája volt 1985-ben. Egyes problémák a centralizált tervezéssel jártak együtt: egyes fogyasztási cikkek elégtelen mennyisége és minősége, romló termelékenység, gyenge helyi kezdeményezés, a számítógépek és más technológiák túl lassú terjedése, korrupció és törvénytelen magánjövedelmek. Más problémák a politikai rendszerrel függtek össze. Voltak olyan módszerek, amelyek hasznosak voltak a hatalom megszerzéséhez és megtartásához, de hosszú távon problematikusnak bizonyultak a hatalom gyakorlásában. Ezek közé tartozott a párt- és a kormányfunkciók átfedése, amely a politikai kezdeményezést a csúcsnál tartotta, és az alsóbb testületeket csak tanácsadó és konzultatív funkciókra korlátozta –, ez a probléma hasonlóan hatott a tömegszervezetekre, így a szakszervezetekre is.

Megmaradtak a cenzúra formái és szintjei azon felül és túl, ami egy érett szocialista társadalomban szükséges, és a privilégiumok, amelyek elválasztották a párt- és kormányelitet a dolgozó lakosságtól.

Egyes problémák világos módon összefüggtek a hidegháborúval, amely forrásokat nyelt el, hogy hiteles katonai erőt tartsanak fenn, és szövetségeseket támogassanak külföldön, megint mások azzal a kihívással álltak kapcsolatban, hogy fenntartsák a forradalmi lendületet, a párt magas normáit, a releváns marxista ideológiát és oktatást, szemben az idő kérlelhetetlen menetelésével és a bürokrácia elkerülhetetlen kísértéseivel.

A lényeg azonban az, hogy ezek a problémák nem eredményeztek válságot, nem beszélve összeomlásról. Ezen felül az a baj ezzel az elmélettel, hogy úgy szemléli a szovjet történelmet, mint amely az elkerülhetetlen vég felé halad, mert távol van az emberi természettől, a magántulajdontól és a szabad piactól. Noha ezek a nézetek az USA-ban a Reagan-éra alatt uralkodóvá váltak, kevés történész a híve egy olyan történelmi determinizmusnak, amely az emberi természeten alapul. Emellett ez az elmélet teljesen képtelen megmagyarázni, hogyan élte túl a szovjet szocializmus a mezőgazdaság kollektivizálását és a német támadást a II. világháborúban, csak azért, hogy az 1980-as évek sokkal kisebbnek látszó kihívásai alatt szétessen.

 

A második elmélet: a népi ellenállás

Az elmélet szerint a szovjet szocializmust népi ellenállás gyűrte le. Ez a kategória kissé mesterséges, mivel egyetlen említésre méltó szerző sem állítja, hogy a szovjet szocializmust egyedül a népi ellenállás győzte le. Egyes szerzők mégis hangsúlyozzák a népi ellenállás olyan aspektusait, mint az értelmiségiek kiábrándulása, a munkások tiltakozása, a nacionalisták erősödése, a nem kommunisták választási sikerei.

Bizonyos, hogy az értelmiségiek elidegenedése a szovjetrendszertől egészen széles körű volt. Az 1980-as évekre például sok prominens szovjet közgazdász favorizálta a piacot. A tudósok által javasolt reformtervek hatottak Gorbacsov politikájának egyes elemeire is, és így az értelmiségiek valóban hozzájárultak az összeomláshoz. A népi nyugtalanság más aspektusai is szerepet játszottak: lázongások Bakuban, konfliktus Azerbajdzsán és Örményország között, nacionalista tiltakozás a Baltikumban, bányászsztrájkok, liberális ellenzéki tömb kialakulása a népi küldöttek kongresszusán – ezek mind fontos mozzanatai voltak a szovjet szocializmus felbomlásának.

Mégis, ennek az elméletnek a fő hibája az, hogy a népi elégedetlenség inkább a gorbacsovi reformok végén jelent meg, mint az elején, Gorbacsov politikájának inkább az eredménye volt, mint az oka. Mint a viccben: a glasznoszty engedélyt adott a szovjet polgároknak, hogy bíráljanak, a peresztrojka pedig adott nekik bírálnivalót. 1985-ben azonban, a reformfolyamat kezdetekor, a népi nyugtalanság még nem létezett. Míg egyes szovjet emberek panaszkodtak az áruk minőségére és mennyiségére, a hivatalos kiváltságokra és a korrupcióra, a legtöbben elégedettek voltak az élettel és a rendszerrel. A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a szovjet polgárok elégedettségi szintje az amerikaiaknak a rendszerükkel való elégedettségéhez volt hasonlítható. Még 1990–91-ben is, amikor vezetőik a magántulajdon, a piacosítás és az etnikai feldarabolás felé indultak el, a szovjet polgárok nagy többsége a köztulajdon, az árellenőrzés és a Szovjetunió fenntartása mellett volt. Végső elemzésben, a népi ellenállás inkább függő, mint független változó volt, Gorbacsov politikájának inkább mellékterméke, mint az oka.

 

A harmadik elmélet: a külső tényezők

Az elmélet szerint a szovjet összeomlást a hidegháborúban és a világgazdaságban gyökerező külső tényezők okozták. A legszélsőségesebb ilyen nézet az, hogy a szovjet szocializmus elárulása annak a következménye, hogy a CIA behatolt a szovjet vezetésbe. Ez a behatolás mélyebb volt, mint a legtöbb kívülálló vélte. Egy későbbi beszámoló szerint „1985-re a CIA és az FBI az amerikai történelemben a kémek legjelentősebb állományát fejlesztette ki Oroszország ellen”, továbbá a KGB-t és a GRU-t (katonai hírszerzést) vakondokokkal szórta meg. Mégis, hacsak jövőbeli felfedezések azt nem mutatják, hogy Gorbacsov vagy Jakovlev CIA-ügynökök voltak, túlfeszíti a hihetőséget az a feltételezés, hogy a szovjet szocializmust a CIA gyűrte le.

Persze, működtek hatalmasabb külső tényezők, mint a CIA. Mint sok szerző utal rá, a világgazdaság, a technológiai változások, a Carter és Reagan politikája által generált külső nyomás kétségtelenül hatott a szovjet nehézségekre. Andre Gunder Frank például rámutat arra, hogy Carter és Reagan elnököt az 1979–82-es világméretű recesszió ösztönözte a katonai kiadások növelésére, és ez kényszerítette a Szovjetuniót többet költeni. A recesszió feszültséget vitt a kelet-európai szocialista országokba is, amelyek nyugati bankoktól vettek fel kölcsönöket.

Manuel Castells és Emma Kiselova szerint a Szovjetunióra a fő terhet az „információs társadalomhoz” való alkalmazkodás gyakorolta. E gazdasági és technológiai tényezők mellett az 1980-as évek elején a SZU-ra a fő külső teher a hidegháború fokozódásából hárult.

A szovjet társadalom sosem élvezte a külső agressziótól mentes belső fejlődés luxusát. Az önvédelemnek és a szövetségesek segítésének a költsége évről évre nőtt, és elvonta a forrásokat a társadalmilag hasznos belföldi befektetésektől. 1980-ra a szovjet segítség a szövetségeseknek évi 44 milliárd USD-t tett ki, és a fegyverkezés a gazdaság 25-30 százalékát fogyasztotta el. A szovjet gazdaságnak ez a megcsapolása a kétszerese-háromszorosa volt annak, amit akkoriban nyugati szakértők becsültek.

A hidegháború terhe a késői Carter- és a korai Reagan-évek alatt nőtt. Mint a konzervatív Peter Schweizer és a baloldali Sean Gervasi is rámutat, Reagan egy második hidegháborút indított, és a szovjet társadalmat destabilizáló többélű stratégiát kezdeményezett. Ez tartalmazta a katonai kiadások megkétszerezését („csődbe költetni őket”), a stratégiai védelmi kezdeményezést („csillagháború”), az antikommunisták segítését Afganisztánban, Lengyelországban és másutt, az olaj és a gáz (a fő szovjet keménydeviza-forrás) árának csökkentését a világpiacon, valamint a gazdasági és pszichológiai hadviselés különböző formáit.

Bizonyos, hogy a szovjetrendszerre nyomást kifejtő külső tényezők különféle és erőteljes kihívást jelentettek, és helyük van a szovjet összeomlás teljes magyarázatában. Mégis messze van ez attól, amit Peter Schweizer mond, hogy „a Szovjetunió összeomlását nem lehet megérteni, ha eltekintünk Ronald Reagantől”, aki „megnyerte a hidegháborút”. Frances Fitzgeraldhoz fűződik Reagan politikai jelentőségének a legmeggyőzőbb cáfolata. Szerinte a külső tényezők és a belső válság között nem létezett világos ok–okozati viszony. Frances Fitzgerald például azt közli, hogy az USA katonai kiadásai a csillagháborús és más projektekre Reagan alatt nem növelték a szovjet katonai kiadásokat. Sok szovjet belső szakember is hasonló módon elveti a gondolatot, hogy a fegyverkezési verseny okozta volna Gorbacsov reformjait vagy az összeomlást. Egy szovjet katonai hírszerző mondta: „A gondolatot, hogy Gorbacsov peresztrojkája Reagan csillagháborújának az eredménye, Nyugaton kotyvasztották, és az teljesen abszurd.” A szovjet USA–Kanada Intézet egy tagjának a véleménye: „Mély meggyőződésem, hogy sem az SDI (stratégiai védelmi kezdeményezés, csillagháború), sem a fegyverkezési verseny összességében nem járult hozzá a SZU összeomlásához.”

A mérvadó vélemények a fegyverkezési verseny fontosságáról eltérőek. A vita nagymértékben mellőzi a kérdés döntő pontját. Az USA-tól származó bármily nagy, bármilyen formájú külső nyomás kisebb külső veszélyt jelentett, mint a korábbi gazdasági szankciók, a szabotázs, az idegen támadás. Ezen felül a külső nyomás nem diktálta a szovjet válasz adott formáját és irányát. Végeredményben Gorbacsov sajátos válaszai a külső nyomásra és a belső problémákra jelentették a bukás legközvetlenebb és legdöntőbb okát.

 

Fordította: Szende György          

 

[1] A két marxista szerző, Roger Keeran történész, professzor emeritus és Thomas Kenny közgazdász professzor könyve, a Socialism Betrayed: Behind the Collapse of the Soviet Union [Az elárult szocializmus: a Szovjetunió összeomlásának okairól] eredetileg 2004-ben jelent meg, azóta négy kiadást ért meg, és lefordították franciára, portugálra, spanyolra, oroszra, bolgárra, törökre, perzsára és kínaira. Az angol változat ingyenesen letölthető az alábbi linken: https://b-ok.cc/book/1246151/ea7f45