Franciaországban milliók nem tudják használni az internetet – lehet még internet nélkül élni?

point numerique PAULehetséges, hogy rövidesen okostelefonunkon kell szörfölnünk az interneten ahhoz, hogy igénybe vehessük a metrót, a vonatot, a repülőjáratot, hogy bevásároljunk, vagy befizessük az adónkat? Semmi gond, mondják, ez kényelmesebb, és majd hozzászokik mindenki. Pedig hát az a helyzet, hogy nem mindenki szokik hozzá.

Krumpli- és lenföldek, egy gótikus templom harangtornya, és nincs messze a belga határ sem, hatalmas tárolóival, dohány-, benzin- és pralinéboltjaival. Hondschoote-ban vagyunk, Nord megyének egy négyezer lakost számláló községében. A két fő útvonal kereszteződésében áll a közszolgálatok háza (MSAP), egy lelketlen épület, itt fogadja két tisztviselő a környék lakosait, akiknek túl messze esnek a húsz kilométerre eső Dunkerque-ben lévő közigazgatási hivatalok.

Délelőtt, 2019. május 9-én 11 órakor a 65 éves Marie-Claude Clarys asszony lép be a MSAP ajtaján, két vaskos dossziéval a hóna alatt. „Egész életemben rendet tartottam a papírjaim között, de most úgy érzem, hogy hülyék lettünk, idióták. Mindent kötelezően az interneten kell intézni.” Özönlenek az internetkapcsolattal nem rendelkező emberek ebbe a korábban Point com-nak hívott, később Point Relais Services nevet viselő, majd az MSAP elnevezést felvett irodába (addig is, amíg ez is egyike lesz a mintegy kétezer francia szolgáltatóház hálózatának, a Maisons France services-nek). Számos olyan ügyintézés lehetetlenné vált számukra, amellyel korábban könnyedén megbirkóztak.

A papírmentes ügyintézés e mezőgazdasági régió számos lakójának mindennapjait nehezíti meg. A flamand viseletbe öltözött Clarys asszony, kivörösödött arccal a dühkitörés szélén van. A szolgáltatási szektorból (ingatlan, kereskedelem, közönségszervezés) nyugdíjba ment asszonynak az internetes adóbevallás valóságos „rémálom”. „A falum nem a világ végén van, de az internetnek itt vége szakad. Sohasem működött rendesen. Amikor hívást kezdeményezünk, mindig azt válaszolják, kapcsolja ki, kapcsolja ki… Most már teljesen elegem van belőle, nem akarok még jobban beleőszülni.”

Clarys asszony úgynevezett „árnyékzónában” él, ez az egyik alválfaja a „fehér zónának” (2018-ban közel 600 volt belőlük az országban). Ezért ő az egyike annak a 12,8 millió franciának, akinek nincs nagysebességű internetkapcsolata.[1] A vele foglalkozó ügyintéző, Christophe Ryckebusch igyekszik megnyugtatni. Kéri tőle az adószámát és a jelszavát. Az asszony keresgél a dossziéjában, forgatja a lapokat, majd azt mondja: „nem tudom”. „Van Ameli[2]-számlája? – kérdezi az ügyintéző. – Ezzel minden közszolgálati honlaphoz hozzáfér.” „Azt mondja, Ameli?” – kérdezi az asszony.

A sok jelszó között – telefon, számítógép, e-mail és minden egyéb – Clarys asszony teljesen elveszti a fonalat. Az ügyintéző kérdésére: „Ugye még mindig működik az e-mail-címe?”, így válaszol: „Tudom is én, gondolom, igen”. Clarys asszony nem használja az internetes levelezőrendszert, jobban kedveli a kézzel írott üzeneteket és a személyes kommunikációt. „Megváltoztattam a kódját, erről e-mailt fog kapni” – mondja Ryckebusch, az ügyintéző. Ennek az új titokzatos szezámnak a megnyitásához a nő a menye segítségét fogja kérni. A franciák 75%-ának volt 2018-ban okostelefonja, neki nincs. „Jöjjön vissza ezzel a kóddal, és akkor újat kap” – mondja az ügyintéző. – „Ha szerencséje van, akkor az Impots.gouv.fr nem a levélszemét között landol a gépén – ami gyakran előfordul,” – világosítja fel az ügyintéző.

Az azonosítók, a jelszavak és a robotok kizárására szolgáló vizuális tesztek, a visszaigazoló e-mailek… Mindez nem természetes közege Clarys asszonynak. „Az ember hülyének érzi magát, és aztán nem is nagyon mer fölmenni az internetre. És akkor gyakran le is mond róla. A banknál is mindig interneten kell az ügyeket intézni. Ha valami hús-vér emberrel állok szemben, az jobban megnyugtat. És csak azt nem tudom, hogyan jutottunk idáig.”

 

Online kapcsolat nélküli társadalom

Franciaországban mintegy 13 millió ember „nincs jóban” az internettel, vagyis a 18 évesnél idősebb populáció 23%-a.[3] Az idős emberek 66%-a távol tartja magát tőle, a 70 évesnél idősebbek 55%-ának nincs otthon internet-hozzáférése. A 35 évesnél fiatalabbak között is minden ötödik hasonló cipőben jár. Egy elég kevéssé kifinomult kifejezés jelent meg azok jellemzésére, akik nem képesek használni az internetet, vagy nincs otthon kapcsolatuk: „digitális analfabéták”.

Az internetet nem használók fele 20 000-nél kevesebb lakost számláló településeken él, mint pl. Hondschoote. „Nem is annyira a nyugdíjasok szenvednek »digitális analfabetizmusban«, mint inkább az ötvenesek. A nyugdíjasok törekednek az internethasználatra, már csak azért is, hogy Skype-on beszélgethessenek az unokáikkal. Kevésbé elutasítók, hasznát látják, ráadásul jobban rá is érnek a szörfölésre. Az emberek nagyon szeretnének képzéseket a témában, de az illetékesek nem terveznek ilyet.” 2018 szeptemberében az akkori informatikai államtitkár, Mounir Mahjoubi bejelentette, hogy az állam 75-100 millió eurót fog költeni e 13 millió francia informatikai képzésére, évi 1,5 millió emberrel számoltak. Csepp a tengerben.[4]

Hétről-hétre szorul a hurok a „sohasem internetezők” körül. 2017 novembere óta a jogosítvány- vagy a rendszámügyintézés is kötelezően online történik. Hasonló a helyzet az ingatlanadó- vagy a lakhatási ügyintézés, a munkanélkülieket ellátó hivatalok, a családi pótlék ügyintézése (CAF), a betegbiztosítási és a nyugdíjpénztárnál, az elektromos művekhez (EDF) való bejelentkezés vagy a diákok tanulmányi ösztöndíjkérelme esetén is. Az adóbevallást illetően az átállásban késlekedők egy évnyi haladékot kaptak.

Akár vendéglői asztalfoglalásról, akár szállásfoglalásról, akár előadásra vagy sporteseményre szóló jegy vásárlásáról, mozijegyről, időpontfoglalásról orvosi rendelőben[5] vagy feliratkozásról tenisztornán való részvételre, hivatalos ügyek intézéséről vagy arról van szó, hogy a szupermarketben átnézzük a vásárlandó árukat, napról-napra terjed a papírmentes ügyintézés. 2020-ban, Párizsban a metrójegyek már nem kartonpapírból készülnek majd, hanem feltölthető plasztikkártyák lesznek alkalmazhatók az utazásra vagy a mobiltelefonra töltött pixelek. A Carte Vitale-t (tb-kártya) egy mobil applikáció helyettesíti majd apCV[6] néven, közben pedig a CPAM (egészségbiztosítási) irodák egyre-másra zárnak be, pl. Isère megyében is. A bankok, vállalatok, mozi plázák vagy közszolgálati irodák egymás után, hétről-hétre jelentik be, hogy teljesen papírmentes rendszert vezetnek be (pl. az Apple és a Pathé Gaumont 2019 közepén). Eközben formálódik egy online kapcsolat nélküli társadalom, amelyet erőnek erejével próbálnak a képernyők elé ültetni.

Emmanuel Macron köztársasági elnök bejelentette, hogy 2022-re a teljes közigazgatási rendszer elektronikus ügyintézésre tér át. Gazdasági szempontból ígéretes az átállás: „Ha megfontoljuk, hogy éves átlagban minden polgár átlag hat ügyet intéz, a teljes informatikai átállás az állam számára 64 euró megtakarítást jelent minden felhasználó után. Vagyis összesen 450 millió eurót” – jelentette a France Info rádióállomás, amely nem említett egy apróságot: a teljes informatikai átállás több mint 9 milliárd euróba kerül.[7] „Ha reformot akarunk, el kell fogadnunk, hogy a beruházás szükséges, meg kell változtatnunk a gyakorlatokat. […] Az államnak nem szabad félnie a változástól” – érvelt a Számvevőszék előtt Macron 2018. január 18-án.

„A szabadságjogok köztársaságában élünk, és ugyanakkor egyre kevesebb választási lehetőségünk van, már minden számítógépen megy. Sosem akartam ezt. Nem is fogom így csinálni. Egy kis szervezéssel egy nap egy ügyet el lehet intézni” – mondja David Lecompte 49 éves villanyszerelő a Lille melletti Lomme-ból, aki kulturális rendezvényeken alkalmi munkás. Úgy tartja, hogy „az internet és az informatikai eszközök szükségességét mesterségesen hozták létre, és ezek fokozatosan kiiktatják az emberi kapcsolatokat.” Környezetvédelmi érveket hangoztatnak: „Miközben a papír 90%-ban újrahasznosítható, ez nem mondható el az informatikai eszközökről.” Ügyelőnknek tehát nincs Twitter-fiókja, hogy valós időben mondhassa el az egész világnak, jobban szereti a csicsókát a bakszakállnál (vagy fordítva), sem Facebook-fiókja, hogy egész nap lájkolhasson, sem okostelefonja, amely megszámlálná az általa egész nap megtett lépéseket is. Nincs számítógépe, sem internete, sem e-mail-címe. „Majd ha az internet valódi közszolgálati eszköz lesz, ingyenes, és mindenki számára hozzáférhető, akkor kész leszek használni.” Addig is, mindent a hagyományos módon intéz: a pályaudvaron a pénztárban veszi meg a vonatjegyet, és ellátogat a hivatalokba, ha intézni való ügye van. Így azután egy csomó „tényleg abszurd helyzetbe” kerül.

„Nemrégiben munkahelyi balesetem volt. A munkaügyi hivatal kérte tőlem a társadalombiztosítási kifizetési kimutatást. Minthogy itt vagyok a városban, egyenesen bementem a tb-be, ez aztán nem túl bonyolult. Kértem tőlük a papírt. Az ügyintéző az ablak mögött azt mondta: »Semmi gond, adja meg az e-mail-címét.« Mondtam neki, hogy nekem olyan nincs. Az ügyintéző megrökönyödve azt felelte, nincs joga sem kinyomtatni, sem egyenesen elküldeni a dokumentumot a munkaügyi hivatalnak. Végül beszélt a főnökével, aki szerkesztett magának egy hamis e-mail-címet, amelyre elküldték a dokumentumot, s amikor megérkezett rá, onnan kinyomtatták nekem, és a kezembe adták. Két órai alkudozásba került, de végül is megoldódott, van még emberség.”

 

Mi az azonosítója? – Töröltek a rendszerből!

2019 tavaszán, amikor be akarta nyújtani az adóbevallását, David Lecompte egyenesen a helyi adóhivatalba ment be, Lambersartban. Ugyanaz a móka. „Természetesen azt mondták, hogy internet útján lehet benyújtani. Kérdeztem, hol az a készülék, amelyet a nagyközönség használhat. Hát nem volt. Na, ez aztán erős! Arra kényszerítenek, hogy internetet használjak az adóbevalláshoz, amihez számítógépet kell vennem, amelyet két évente le kell cserélni, mert elavul, továbbá, hogy fizessek elő egy internetszolgáltatásra egy magáncégnél, és hogy ráadásul adjak meg magamról egy rakás személyes adatot? Na, nem, köszönöm. Az államigazgatás, a közlekedés, a szupermarketek mind azon vannak, hogy rövidre zárjanak minden olyan dolgot, amelyek az emberi kapcsolatokra épülnek – kesereg David. – A fenébe is, emlősök vagyunk mindannyian. Még ha nem is beszéljük egymás nyelvét, képesek vagyunk megérteni egymást, kifejezni érzelmeinket tekintetünkkel, érintéssel. Amott táblagépekkel kommunikálnak. Hogy fognak egymásra nézni az emberek a jövőben? Megértik majd azokat a kódokat, amelyek most még megvannak a tekintetünkben?”

Az ügyintéző ablakok mögött már nincsenek emberek, az ügyfelek számítógépes monitorokkal néznek szembe, ez ma számos közintézmény napi realitása. Dunkerque munkaerő-központjában egy vadonatúj hivatal működik a korábbi textilgyár helyén. „Minden reggel jönnek olyanok, akik nem tudják használni az internetet”, – meséli Camille S. (megváltoztattuk a nevét), egy 22 éves önkéntes – aki eredetileg munkát keresett ebben a hivatalban, de helyette civil szolgálatot lát el, munkaszerződés nélkül. Minthogy nem kapott normális, szabályos munkát, heti 28 órás szolgálatra alkalmazzák a minimálbér feléért. Egyetlen feladata, hogy az ügyfeleket az interaktív képernyőkhöz kísérje. „Egyáltalán nincs jogunk helyettük intézni az ügyeiket, amikor munkát keresni jönnek ide, de sokan nem tudják használni a számítógépet. Így aztán gyakran kénytelenek vagyunk mégis megtenni helyettük…”

Egyik reggel, 2019. május 2-án egy férfi tölti ki remegő kézzel a munkaerő-hivatalba való bejelentkezési űrlapot – a mellett a számítógép mellett, amelynek közelében megfigyelőként letáboroztunk a délelőttre. „Töröltek a nyilvántartásból, mert elfelejtettem frissíteni az adataimat” – sóhajt Teddy N., egy fiatalember, aki kénytelen megküzdeni a számítógépes beiratkozás nehézségével, – „másképpen lenyúlnak 100 eurót a szolidaritási juttatásomból (RSA). Szinte Ken Loach Én, Daniel Blake filmjében (2016) érzi magát az ember. Az egyik kis kékruhás (ahogy a hivatalban nevezik őket) magyarázta el neki, hogyan kell eljárni. A délelőtt folyamán (csak akkor vannak nyitva) egyre-másra ismétlődik a kérdés: „Mi az azonosítója? Lépjen be a fiókjába, keresse meg a munkaközvetítővel folytatott üzenetváltásait, klikkeljen a »Dokumentum elküldése levélben« fülre, utána a»Digitalizálásra«, majd »Új lap hozzáadása«, »Megerősítés«, végül »Jóváhagyás« következik. Ezt annyiszor kell elismételni, ahány papírt kell beküldenie.” A polgári szolgálat ígérete alapján, amely szerint „hasznos” feladatot fognak ellátni, az önkéntesek nem tudták elképzelni, hogy ilyen munkájuk lesz. Egyikük éppen pihenőjét tartja, cigarettáját élvezve a régi vászongyártó üzem kéményénél. Az üzemet coworking térré alakították át. „Hogy is mondjam? Nem kapunk fizetést, ez van. Ez itt a probléma. Kapunk 580 eurót, és nincs jogunk segíteni nekik. Ehhez nincs mit hozzátennem.” A fáradt arcú, lógó vállú, jobbára női önkéntesekről lerí a fáradtság.

Dunkerque alprefektusi hivatalában nincs senki a recepción. Három polgári szolgálatos önkéntes – akik együttesen annyiba kerülnek az államnak, mint egyetlen állami tisztviselő bére lenne – szintén azzal tölti a napjait, hogy az ügyfeleket a recepciónál elhelyezett számítógéphez tereli. A segélyek, a munkaerő-hivatal, a szociális szolgáltatások mind a legjobb úton vannak az emberi kapcsolat nélküli társadalom felé. Az állam az egyszerűsítés szándékával érvel, de ha például egy tartózkodási engedély meghosszabbításáról van szó, felmerül a felhasználóban a kérdés, hogy a sok nehézség nem része-e a válaszadók közötti szelekciónak – ahogy például a párizsi repülőterek privatizációjának kérdésében rendezendő népszavazás érdekében nyitott aláírásgyűjtő honlap esetében tapasztalhattuk. Így még könnyebb úgy megbonyolítani az eljárást, hogy a felhasználókat elrettentsék a részvételtől.

 

A jéghegy csúcsa a jogaikkal élni nem tudók

„Még ha tudjuk is használni, akkor is nagy problémáink vannak az internettel” – vallja Josette Vauché nyugdíjas asszony, aki a Salam egyesületnél dolgozik önkéntesként – ők segítenek a Franciaország északi részére vetődött menekülteknek. „Amikor a tartózkodási engedélyük megújítását kérjük, mindent interneten kell intéznünk. És öt percen belül minden rubrikát ki kell töltenünk, különben megszakad a kapcsolat. És ha végre sikerül a menekülteknek időpontot kapniuk két, három vagy akár hat hónappal későbbre, érkezik nekik egy e-mail, amelyre tizenöt percen belül kötelező válaszolniuk, különben mindent töröl a rendszer. És egészen kis betűkkel van odaírva: konfirmálja!” Így már érthető, miképpen jött létre az a helyzet, hogy a prefektúrára szervezett időpontoknak valóságos kereskedelme alakult ki, pl. Seine-Saint-Denis megyében, ahol az üzletekben többször tíz vagy akár több száz eurót is kérnek értük,[8] ahhoz hasonlóan, ahogy alvállalkozók szereznek vízumot a követségeken.

„Jól megfuttattak minket” – emlékezik a 62 éves Annie Vandewalle, aki pokolinak nevezi a dolgot, és nem rejti el könnyeit. „Megtalálni a korábbi fizetési listákat, a régi munkaadókat, beszkennelni a papírokat, elküldeni a megadott platformokra, telefonálni, és újra telefonálni. Az ember segítséget kér egyszer, kétszer, és aztán belefárad abba, hogy folyton segítséget kérjen ahhoz, hogy ezeket az izéket használja. Őszintén mondom, semmi kedvem sincs internetezni.” Az asszony egész életében olcsó bérű, szociális önkormányzati lakásokban (HLM) takarított, most már hónapok óta jövedelem nélkül tengeti az életét. „Két hónapig éltem néhány tízessel a zsebemben. Maga volt a mélyrepülés” – idézi fel azt az időszakot, amikor hirtelen megvonták az ötszázegynéhány eurós szolidaritási segélyét, amely gyakorlatilag az egyetlen jövedelme volt. Ekkor elindult a segélyt kiutaló hivatalba (CAF), hogy megkaphassa a szolidaritási juttatást (RSA). „Ott azt mondták, hogy mindent interneten kell intézni. Bepánikoltam. Senki sem tudott segíteni nekem. Akkor adtak egy kis kártyát, rajta egy címmel – így kerültem ide.” A kártyán egy szolidaritási egyesület címe volt: Carrefour des solidarités, amely ideális esetben közvetít a CAF, a munkaügyi bíróság, az alprefektúra és Dunkerque bírósága között.

Sandra Bulteel és Stéphanie Tant, két teljes állású alkalmazott várt rám – hála a helyi emberbarátoknak, rövidesen hárman lesznek[9] –, akik a Dunkerque-ben működő élelmezési segélyezést koordinálják. 2018-ban ez a szolidaritási egyesület megállapodást írt alá a városi segélyező hivatallal (CAF), hogy felkarolják azokat, akikkel sohasem vette fel a kapcsolatot a hivatal. Stéphanie Tant megpróbálja felidézni, hányszor jött el hozzájuk Annie Vandewalle asszony, mielőtt megkapta a szolidaritási segélyét. „Harminc? Negyven? Ötven? Már nem is számolom. Minden kérelmet interneten kell benyújtani, és a válasz e-mail-ben érkezik. Hát neki nem volt e-mailje. Segítettünk neki, hogy visszakapja a segélyét interneten, majd a nyugdíját – ez is papírmentes ügyintézést kíván. Ma ott tartunk, hogy megkapja, ami jár neki” – mondja őszinte örömmel. Vandewalle asszony megszállottan szorongatja kis „bizalmas” feliratú könyvecskéjét, amelyet a kapcsolat nélküli ügyfeleknek ad az egyesület, hogy abban papírra írva feljegyezzék az összes fontos jelszavukat. Az asszony franciák millióit testesíti meg, akiket előnyugdíjasként vagy fiatal nyugdíjasként valósággal arcul csap a digitális rendszerre való totális áttérés. „Egy évre is a nyomorúságba dönthet bárkit egy kis tévedés. Mindig ezzel az aggodalommal fogunk neki a papírmentes ügyintézésnek. „A papírmentes ügyintézés mindazonáltal sok időt takaríthat meg az embereknek, de hát nem elszenvedni kell az internetet, hanem használni”. – mondja ennek a kis egységnek a vezetője, Sandra Bulteel.

Ha arra gondolunk, hogy több mint 4 millió minimál szociális segélyes van Franciaországban, közülük 1,7 millió a szolidaritási rendszeren át kapja pénzét, ebben a kis hivatalban a jéghegy csúcsaként jelenik meg a jogaikkal élni nem tudók csoportja, azok akik már beletörődtek és feladták, ami egy 2019-ben a sajtószakszervezet megbízásából végzett felmérés szerint (Institut CSA) minden ötödik franciát érint.[10] „Elfogadhatatlan, hogy a papírmentes ügyintézésre való áttérés miatt legyenek olyan emberek, akik nem tudják érvényesíteni a jogaikat” – hangsúlyozza Sandra Bulteel, aki fejből idézi az Emberi jogok deklarációjának mondatát: „Mindenkinek biztosítani kell az alapvető jogai gyakorlását.” 2018-ban a nem érvényesített jogok összege a szolidaritási segély esetében 5 milliárd eurót tett ki, és alig valamivel kevesebbet a ki nem fizetett családi pótlék és a lakhatási támogatás. Ugyanakkor, a szociális juttatások körüli csalások mintegy 4 milliárd eurót emésztettek fel.[11]

Egészen más a hangulat Leffrinckoucke-ban, Dunkerque mellett. A 4500 lakost számláló település közösségi házában ingyenes képzést kínálnak a lakosoknak, alapvető informatikai ismereteket oktatnak. 2019. május 20-án reggel Michelle Duquesnoy, Claudie Lefebvre és Maryse Bataille, mindhárman hatvanas asszonyok, tanfolyamra jönnek, mint minden hétfő délelőtt. „A férfiak mind azt hiszik, hogy mindenhez helyből értenek, és nem szívesen ereszkednek le odáig, hogy segítséget kérjenek, ha nem megy a dolog. Mi azért jövünk ide, hogy megtanuljuk, hogyan kell jól használni az internetet a mindennapi életben. Nem csupán szórakozásra” – mondja Bataille asszony.

A tanfolyam felelőse és helyi vezetője, Vanessa Vanbeneden elmondja, hogy „ma azt fogjuk megtanulni, hogyan lehet elektronikus jegyet váltani, egy vouchert (szolgáltatás igénybevételére jogosító utalványt), egy esti programot a Michou-nál, a népszerű párizsi szórakozóhelyen, ahol a vacsora és a műsor együtt 145 euróba kerül.” Ezek a nyugdíjasok a középosztályhoz tartoznak, mindnek van számítógépe, táblagépe, okostelefonja, nyomtatója és szkennere. „A múlt héten azt tanultuk meg, hogyan kell kitölteni az adóbevallási űrlapot, a jövő héten pedig arról lesz szó, hogyan hozhatunk létre egy saját e-mail-címet.”

 

Az emberek elveszettek

A francia államvasutak (SNCF) szerint 2019-ben a vonatjegyek több mint 90%-át online vásárolták. „Akkor jóváhagyom ezt az oda-utat… Kell vennem biztosítást is? Nem átverés ez?” – kérdezi Lefebvre asszony, aki éppen a vasúttársaság honlapján keresgél. A minket kísérő Sylviane Thomas, Leffrinckoucke polgármesterének helyettese tréfásan megjegyzi: „Aki 12 euróért akar biztosítást kötni önnek, nem fogja azt mondani, hogy ez átverés!”. Duquesnoy asszony azon gondolkodik, hogy mi van akkor, „ha nincs okostelefonja, vagy kimerült az akkumulátora”. Nincs válasz. Vanessa Vanbeneden óvatosságra int a vissza nem téríthető jegyek, a változó tarifák és más meglepetések kezelését illetően. A második gyakorlat: a voucher. „Nézzék meg, mi a többi felhasználó véleménye” – tanácsolja a tanfolyam vezetője. Maryse Bataille képernyőjén ez jelenik meg: „Vigyázat, ezt az oldalt több felhasználó is látja ebben a pillanatban!” A tanfolyam vezetője tájékoztat: „Ne menjen bele a csőbe, ez azért van, hogy spontán vásárlásra ösztönözze! Inkább privát keresőt használjon!”. „És az mire jó? – kérdezik kórusban a tanulók. – Így tudják kikerülni a cookie-kat.”

Minthogy a tanfolyam elején már szóba került, a résztvevők nem hiszik, hogy a cookie csokis keksz, hanem tudják: olyan nyilvántartásokhoz tartozik, amelyek a kereskedelmi holnapoknak információt gyűjtenek a felhasználóról, hogy emelhessék az árat, amikor az újra kinyitja az oldalt. „Az árak változnak, ha rájönnek a kereskedők, hogy már járt ezen a honlapon. A cookie-k elkerülésére érdemes a privát keresőket használni.” Magyarázza Vanessa Vanbeneden. A mellettünk ülő Thomas asszony bevallja: „A mienk egy elveszett generáció. Negyvenhárom évet dolgoztam a Társadalombiztosításnál, de az Ameli még mindig nem megy nekem. Túl bonyolult. Ugyanez a helyzet villanyszámlával. Az elektromos műveknek nincs már irodája Dunkerque-ben, így nem lehet személyesen intézkedni a számlánkról. Fizetős számot kell hívni telefonon.” Maryse Bataille nyugtalankodik: „Gyerekeink nem veszik a fáradságot, hogy megmagyarázzák nekünk, hogyan kell csinálni, nincs semmi pedagógiai érzékük. Inkább megcsinálják helyettünk, ahelyett, hogy megmutatnák, hogyan kell. Folyton a 83 éves anyámra gondolok. Földműves volt, és sohasem nyúlt számítógéphez. Mindent én intézek helyette. Ha húsz év múlva már mindent interneten kell majd intézni, nem leszek-e én is pont olyan elveszett, mint ő most?”

 

A szerző Julien Brygo újságíró. Olivier Cyran-nal közös könyve: Boulots de merde! Du cireur au trader, enquête sur l’utilité et la nuisance sociales des métiers. [„Pocsék meló” – a cipőpucolótól a brókerig – kutatások a szakmák társadalmi hasznáról és káráról], La Découverte, Párizs, 2016. Cikke a szerző saját felmérésén alapul.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[1] En France, 6,8 millions de personnes n’ont pas accès à Internet [Franciaországban 6,8 millió embernek nincs internetkapcsolata], 20minutes.fr és AFP, 2019. március 21.

[2] Az egészségbiztosító azonosítója, mint a magyar TAJ szám – a ford.

[3] 13 millions de Français en difficulté avec le numérique [13 millió franciának nehézségei vannak az informatikával], https://societenumerique.gouv.fr

[4] Sylvain Rolland : Illectronisme : l’État prévoit jusqu’à 100 millions d’euros pour former 13 millions de Français [Digitális analfabetizmus: az állam 100 millió eurót irányoz elő 13 millió francia képzésére], La Tribune, 2018. szeptember 12., www.latribune.fr

[5] Sophie Eustache: La « patiente informée », une bonne affaire [A tájékozott páciens jó üzlet], Le Monde diplomatique, 2019. május.

[6] Julien Lausson : Votre smartphone pourra bientôt servir de carte Vitale [Okostelefonja rövidesen tb-kártyaként is szolgál], Numérama, 2019. április 29., www.numerama.com

[7] Olivia Ferrandi : Comment faire vos démarches administratives si vous êtes allergique à Internet ? [Hogy intézheti hivatalos ügyeit, ha kiütéseket kap az internettől?], France Info, 2019. április 7., www.francetvinfo.fr; cf. Sylvain Rolland : L’État 100% numérique de Macron coûtera 9,3 milliards d’euros [Macron 100%-os elektronikus állama 9,3 milliárd euróba fog kerülni], La Tribune, 2017. szeptember 26.

[8] Julia Pascual és Corentin Nicolas : Titres de séjour : le prospère business de la revente de rendez-vous en préfecture [Tartózkodási engedély: jól jövedelmező üzlet a prefektúrához szóló időpont kereskedelme], Le Monde, 2019. június 1.

[9] A dunkerque-i „szolidaritás a munkáért” program révén 2018-ban 140 000 euró adóból leírható adomány gyűlt össze, amelyet „szociálisan hasznos” munkaalkalmak finanszírozására fordítanak 3 éven keresztül. www.dk-solidaire.fr

[10] https:// sps.fr.illectronisme/études-et-infographies/ [digitális analfabetizmus/tanulmányok és infografikák]

[11] Lilian Alemagna és Amandine Cailhol: Non-recours : Des milliards non distribués [A nem igényelt összegek ki nem utalt milliárdokra rúgnak], Libération, Párizs, 2018. június 22.