Keynes Versailles-ban

vers1919. június 28-án írták alá a versailles-i szerződést, amely az első világháború végét jelentette. Nem meglepő, hogy egy évszázaddal később nem tartanak ünnepi megemlékezéseket, mai szemmel nézve ugyanis főleg a békeszerződés hibáit emlegetjük fel.

A szerződés nem váltotta be a háború befejezésekor megszületett reményeket. A vesztesek szerint igazságtalan volt, a győztesek pedig nem tudtak közös álláspontot kialakítani, és így nem sikerült létrehozniuk egy stabil nemzetközi rendet. Annyira nem, hogy egyes történészek szerint csak egyetlen világháború volt, és a versailles-i béke hamar elfelejtődött.

Több értékelés szerint Németország egyoldalú hibáztatása és a magas kártérítési kötelezettség szerepet játszhattak a nácizmus megjelenésében és ezzel a második világháború bekövetkeztében. Ugyanakkor ritkán veszik górcső alá a békeszerződés tárgyalásainak konkrét folyamatát, így többek között egyes szereplők, mint pl. John Maynard Keynes szerepét.

A weimari köztársaság 1919 júniusában kényszerül aláírni a szerződést, kezdetektől azzal a szándékkal, hogy nem fogja betartani. A 231-es cikkely a háború felelőségét teljesen egészében Németországra hárítja, ezzel megnyit egy óriási kártérítési igényt, és így kettős, erkölcsi és gazdasági nyomás alá helyezi Németországot. Ezt az elhibázott béke koncepcióját támogatja és támasztja alá Keynes is, aki már 1919-ben megjelentette híres könyvét, amelyet máig referenciaként idéznek, A békeszerződés gazdasági következményeit.[1]

A neves közgazdász a szintén liberális párti David Lloyd George oldalán vett részt a tárgyalásokon. A pénzügyminisztérium képviselőjeként túlzottnak – a békét fenyegető mértékig túlzottnak – tartotta azokat a feltételeket, amelyeket a weimari köztársaságnak diktáltak.

Francia oldalon azzal keltette a legnagyobb megrökönyödést, hogy kritizálta Elzász visszaadását Franciaországnak. Georges Clemenceau miniszterelnök egyik tanácsadója később azt írta, hogy Keynes szóról szóra[2] megismételte a német érveket.

De ki volt ez az egyszerű pénzügyi tanácsadó, aki ilyen erőteljesen foglalt állást a határoknak, a kártérítés összegének vagy a német lakosság ellátásának kérdéseiben?

Keynes a brit elit tipikus képviselője: fia egy neves és nagyhatalmú Cambridge-i professzornak és egy írónőnek, aki később városának polgármestere is lett. Maga is híres egyetemi tanár és a The Economic Journal szerkesztője. Tagja a King’s College híveinek, a szigorúan zártkörű Cambridge Conversazione Society klubnak és a Bloomsbury csoportnak, ahol különböző értelmiségiekkel tartja a kapcsolatot: Lytton Strachey íróval, Duncan Grant festővel, Vanessa Bell-lel és testvérével Virginia Woolf-fal. Indulásnak jó volt a családi háttér, majd egész élete során híres barátok és hatalmat gyakorló férfiak vették körül. Amikor felcserélte az egyetemi katedrát a pénzügyminisztériumi állására, a barátai nagyon csodálkoztak.

A béketárgyalások során Keynes régóta ismert értelmiségi álláspontot képviselt. Pacifizmusát, amelyet barátja, Norman Angell hatására és koncepciója alapján fogadott magáénak, a háború erősen megrengette. Norman Angell, 1910-ben megjelent és sokak által megmosolygott esszéjében, a The Great Illusion-ban,[3] azt írja – és ezzel értett egyet Keynes is –, hogy az erős gazdasági függőségi kapcsolatok a háborút lehetetlenné teszik. A háború kirobbanása nemcsak érvénytelenítette ezt az elvet, de tette ezt a vilmosi Németország jóvoltából. Pedig Keynest elbűvölte a porosz katonai kaszt, az ipari körök és az imperialista célok iránt lelkesedő egyetemi körök befolyása alatt álló Német Császárság berendezkedése. Keynes, mint németbarát és pacifista, 1914-ben sajátos helyzetben találta magát annak a kormánynak a kötelékében, amely háborút folytatott Németország ellen. Cikkeket jelentetett meg Siela álnéven, amelyekben a brit semlegesség mellett érvelt, és egy kompromisszumos békéért állt ki. 1916-ban a sorkatonaság intézménye ellen is felszólalt, azt mondva, hogy az gyengíti a brit termelést. Őt magát nemzeti érdekből mentették fel a katonai szolgálat alól.

 

Foch marsall, egy egyszerű „francia paraszt”

Párizsban, a békeszerződés tárgyalásain Keynes Németország számára irgalmas békefeltételek mellett érvelt, mivel véleménye szerint Németország az egyetlen hatalom, amely képes visszaadni Európának a jólétet. Viszont, a Párizs által felhozott álláspontot erős franciaellenességgel figyelte. Nem titkolt antiszemitizmussal, külpolitikai elveiben is a brit elit által széles körben elfogadott, a fajok hierarchiájára támaszkodó nézeteket képviselte.

Álláspontját alátámasztandó, Keynes kihasználja a brit diplomácia akkori sajátos helyzetét, amelyet egyrészt a tengerentúl felé fordulás, Európában pedig a semlegesség, másrészt a hagyományos hatalmi egyensúlyra törekvés jelentett, vagyis annak a megakadályozása, hogy a kontinensen egyik állam se emelkedjen többiek fölé. Ez utóbbi álláspont diadalmaskodott 1914-ben, de persze a másik sem tűnt el. Paradox helyzet alakult ki 1918-ban, amikor a győzelem azokat az erőket hozta felszínre, amelyek eredetileg nem akartak háborút viselni Németország ellen, és amelyek attól tartottak, hogy a „tartós” béke következménye Franciaország domináns hatalma lenne. Keynes gazdasági szaktudása sajátos befolyást biztosított részére, amely a tudomány semlegességének feltételezése mellett valójában politikai nézeteinek elfogadtatását és igazolását segítette.

Egyet nem értése jeléül Keynes 1919. június 9-én néhány nappal a békeszerződés aláírása előtt lemond. Döntése azt az akkoriban még érvényben lévő arisztokratikus elvárást szemlélteti, amely szerint a magas hivatalt betöltő közalkalmazott lojalitása alávetett helyzetben van a személyes egyetértéséhez képest. A másik táborban a szerződéssel való egyet nem értés miatt Ulrich von Brockdorff-Rantzau gróf és Carl Melchior képviselő, akivel Keynes érzelmi kapcsolatban áll, mond le. Ellentétben Carl Melchiorral, aki visszatért a bankárkodáshoz, Keynes nem elégedett meg azzal, hogy felállt a tárgyalóasztaltól. Egy szerzői revans jegyében ő, aki „feláldozta kormányon belüli pozícióját azzal, hogy kimondta az igazságot”,[4] publikálja 1919 végén A békeszerződés gazdasági következményeit.

A könyv gúnyirat vagy esszé inkább, mint gazdasági elemzés, éles szemű leírás a tárgyalások szereplőiről, illetve a Versailles-i záradékokat kritizáló anekdoták sora. Nem bánik kesztyűs kézzel a győztes hatalmakkal, Woodrow Wilson amerikai elnökkel, Clemenceauval és Lloyd George-dzsal. Minden humor nélkül Keynes meglepőnek találja, hogy egy olyan férfinál, mint Wilson, aki egyetemi professzor, hiányoznak az ezzel járó tulajdonságok: „Első látásra az ember azt gondolná az elnökről, hogy ez az ember […] még a nagyvilági kultúrából sem bír sokkal, ami viszont meghatározó jellemzője Monsieur Clemenceau-nak vagy Mr. Balfournak, generációjuk és osztályuk kiváló és kellemes úriembereinek.” A személyek becsmérlésében gyakran hivatkozik nemzeti sztereotípiákra, így például szerinte Ferdinand Foch „egy francia paraszt”, és könyvében Keynes egyszer sem említi meg, hogy a Politechnikán, Franciaország legmagasabb szintű elitképzőjén végzett.

A könyv sikerét bizonyosan az ehhez hasonló – az uralkodó előítéletekkel teljes összhangban lévő – éles megjegyzéseknek is köszönhette. De ezzel együtt a versailles-i szerződés gazdasági alapú bírálata is népszerű volt. Az akkor uralkodó történelemfelfogásban az a vélemény, hogy a béke elsősorban gazdasági kérdés, meglehetősen szokatlan volt. Még szokatlanabb volt az a megközelítés, hogy a legyőzöttekkel való kegyes bánásmód az általános gazdasági gyarapodás érdekében áll. Ez az érvelés egyébként teljes összhangban van a gazdasági liberalizmus azon álláspontjával, hogy a „barátságos kereskedelem” együtt jár a pacifizmussal.

Könyvében Keynes kifejti és elmélyíti azon érvelését, amelyet Versailles-ban is előterjesztett, hogy egy általános jóvátételben kellene megállapodni a németekkel. Ugyan a pontos összeget akkor még nem határozták meg, Keynes mégis azzal érvelt, hogy Németország képtelen azt megfizetni. Az 1871-es békeszerződésre utalva, amely Franciaországot nagy háborús kártérítésre kötelezte, Keynes leszögezte, hogy ilyenfajta bevételek a kedvezményezett országnak sem jelentenek jó üzletet. Vajon nem a Franciaország által 1971-ben megfizetett ötmilliárd aranyfrank vezetett el Németországban 1873-ra egy konjunkturális túlhevüléshez, az úgynevezett Gründerkrachhoz (alapítási lázhoz)?

A paradox válságértékeléssel, amely szerint a gazdagodás elszegényedéshez vezet, Keynes összekevert néhány dolgot. A Franciaország által fizetett jóvátétel (amely megfelelt az éves francia GDP egynegyedének) felhasználási módja tényleg pénzbőséget okozott, ami egyik oka volt az 1873-as válságnak, de nem ez volt strukturális kiváltó ok. A döntő faktor sokkal inkább a tengerentúlról az Egyesült Királyság által importált olcsóbb búza volt, amely miatt csökkent a nagybirtokosok jövedelme, és erősen nőtt az adósságuk. Ehhez hasonlóan elfogult Keynes, amikor kisebbíti a francia földön okozott károkat, azzal hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a feldúlt és megszállt földek minőségét, és kizárólag a terület nagysága alapján számolja ki a jóvátétel összegét.

A békeszerződés gazdasági következményeit Keynes az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok olvasói számára írta, és a könyv nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai Kongresszus végül nem ratifikálta a békeszerződést, ami viszont felborította az egész koncepció belső egyensúlyát, azzal hogy érvénytelenítette azt a záradékot, amely a franciáknak adott volna garanciát annak fejében, hogy lemondtak a Rajna baloldalát érintő követeléseikről.[5] Keynes tehát még a békeszerződés aláírása után is próbálta megakadályozni az általa kritizált cikkelyek megvalósítását.

Az 1922-es genovai konferencia idején Carl Melchior közbenjárásával épít ki kapcsolatokat egy korábbi versailles-i német tárgyalóféllel, Wilhelm Cunoval, aki 1923-ban birodalmi kancellár lett, és Wilhelm Hjalmar Schlachttal, a Reichsbank kormányzójával, akit 1934-ben Hitler gazdasági miniszternek nevezett ki. Genovában Keynes a szovjet külügyi népbiztossal, Georgij Csicserinnel is találkozott, aki – mint Carl Melchior – a háborús felelősséget szintén a cári Oroszországra hárította. Ezekből a német–szovjet kapcsolatokból alakult ki az a furcsa szövetség a weimari köztársaság és a bolsevik Oroszország között, amelyet Keynes nem túl előrelátó tanácsadóként 1919-ben még lehetetlennek és természetellenesnek gondolt.

 

Szakszerű gazdasági érvelés vagy németpártiság?

Keynes könyve Franciaországban nagy felháborodást okozott, noha a francia politikusokra megfogalmazott kritikáját az ottani kiadásban enyhítették. Elsőként Jacques Bainville monarchista történész reagált. Könyve, A háború politika következményei (közvetlen utalás Keynes könyvének címére) szembe állította a szerző gazdasági felfogását egy geopolitikai nézőponttal: „Keynes hangzatos publikációja egy pamflet tudományos köntösben. Mindazok kézikönyvévé vált, akik nem akarják, hogy Németország megfizesse az árát balszerencsés vállalkozásának. Keynes tézisei, németpárti állásfoglalása egyértelmű.”[6]

A versailles-i szerződést André Tardieu is megvédte, aki az egyik legfontosabb tárgyalóként volt jelen francia oldalon. Visszautasította az elhibázott béke kifejezést, és azon fáradozott, hogy bizonyítsa, nem lehet kizárólag a franciák nyakába varrni a felelősséget, és felhívta a figyelmet egyes szövetségesek kétértelmű viselkedésére. Mindemellett André Tardieu – csakúgy, mint Georges Clemenceau – végletesen gyanakvó volt a németekkel szemben.

A második világháború közepén Étienne Mantoux, a fiatal francia közgazdász folytatta André Tardieu kritikáját. Mantoux egyetemi tanár apja, Paul a francia delegáció tolmácsaként volt jelen a versailles-i tárgyalásokon, és bizonyos értelemben fiára hagyományozta, hogy közgazdász szakemberként gazdasági érvekkel cáfolja Keynes téziseit, aki 1919-ben végig gazdasági szaktudására hivatkozott. Étienne Mantoux 1941–42-ben a Princetoni Egyetemen írta meg az angolul, „A megrágalmazott béke[7] címmel publikált könyvét. A francia kiadás már a szerző halála után jelent meg, a fiatal tudós 1945-ben, a háború utolsó napjaiban a Leclerc-hadosztály tagjaként elesett. Szerinte a nácik brutalitása nevetségessé tette Keynes érvelését. Eközben Keynes, „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete” című könyvének köszönhetően, nemzetközileg elismert közgazdász lett.

Keynes ökonómiai érvelését Étienne Mantoux több helyen is támadta. A számok és adatok tekintetében egyoldalú megközelítését személyes elfogultságának tudta be, szemléletét geopolitikai szempontból hibásnak tartotta. Már nem a német revansizmusért, hanem a nácikkal szembeni elnéző és langyos ellenállás politikájáért hibáztatta Keynes szerepét. Azok közé sorolta, akik Hitler hatalomátvétele előtt kampányt vezettek a „békeszerződés revíziójáért”, miközben „a szövetségesek ismétlődő engedményeire válaszul – persze jól megérdemelten – csak a nemzetiszocialista forradalmat kapták. Mindeközben a revizionisták makacsul állították, hogy Hitler a versailles-i szerződés eredménye, és azé a szégyenteljes bánásmódé, amelyben Németországot részesítették.”

Egyes könyvek utóélete nagyon különösen alakul, például gyakran idézik, miközben el sem olvassák azokat. Így történhet meg, hogy François Furet szerint a két legjobb elemzés a békefeltételekről Keynes és Jacques Bainville könyve, miközben láttuk, hogy az utóbbi közvetlen cáfolata az előzőnek. Negyven évvel később Keynes legprecízebb életrajzírója, Robert Skidelsky továbbra is azt állította: „ha Keynes 1919-es programját megvalósították volna, Hitler valószínűleg soha nem lett volna birodalmi kancellár.” Ez ellenőrizhetetlen hipotézis, amellyel annak épp az ellenkezője állítható szembe: vajon a szerződés betartatása nem akadályozta volna meg a nácizmus hatalomra kerülését?

Végülis Németország nem fizetett semmilyen jóvátételt, sikerült visszatalálnia a jóléthez és a gazdasági fellendüléshez, amelyet aztán az 1929-es válság söpört el. A válságért pedig tényleg senki nem teszi felelőssé a békeszerződésben előírt kártérítést.

Azt, hogy Keynes könyve még mindig nagy népszerűségnek örvend, valószínűleg inkább az aktuális kontextus magyarázza, mint érveléseinek minősége. A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete elismert szerzőjeként a mai napig szolgálja a kemény béke híveinek kritizálóit, támogatja a 30-as évek megbékélési (appeasement) politikáját és azokat, akik a náci rezsimnek enyhítő körülményeket könyvelnek el.

 

A szerzők közül Alain Garrigou a politológia emeritus professzora a Paris-Nanterrei Egyetemen, míg Jean-Paul Guichard a közgazdaság emeritus professzora a Nizzai Sophia Antipolis Egyetemen.

Fordította: Hujber András Márton 

 

[1] John Maynard Keynes: A béke gazdasági következményei, eredetileg Révai kiadás, majd 2000-ben az Európa Könyvkiadó újra kiadta a Memoria Mundi sorozatában.

[2] André Tardieu: La Paix [A béke], Párizs (Payot) 1921. Magyarul rövid kivonat olvasható az 1926-ban a Magyar Nemzeti Szövetség által kiadott A békerevízió kérdése című cikkgyűjteményben.

[3] Magyarul 1915-ben a Népszava kiadásában és Kunfi Zsigmond fordításában jelent meg a Rossz üzlet a háború címmel.

[4] Robert Skidelsky: John Maynard Keynes. Hopes Betrayed (1883–1920), London (Mac Millan) 1983.

[5] A záradék az Egyesült Államok azonnali segítségét garantálta abban az esetben, ha Németország ok nélkül megtámadja a francia határokat.

[6] Jacques Bainville: Les Conséquences politiques de la paix [A béke politikai következményei], Párizs, Fayard, 1920.

[7] Étienne Mantoux: La paix calomniée ou les Consequences économiques de M. Keynes [A megrágalmazott béke, avagy Keynes gazdasági következményei], Párizs, Gallimard, 1946.