Az ír modell négy élete

Részletek
Kategória: 2010. október
Írta: Renaud Lambert
Találatok: 8052

A „bezzeg” Írország minden jel szerint megszűnik bezzeg lenni, hiszen a gazdasági válság következtében a munkanélküliség, a fogyasztás, a költségvetési hiány, az eladósodottság és egy sor más mutató súlyos visszaesésről tanúskodik.

irA„Amikor a kolumbiai kereskedelmi, ipari és turisztikai miniszter néhány hete látogatást tett a The Wall Street Journal szerkesztőségében, azt gondoltam, Írország lesz az utolsó téma, amit érinteni fog. Legnagyobb meglepetésemre azonban éppen ezzel a témával kezdte.” 2008. március elején a megdöbbent Mary Anastasia O’Grady újságírónő nem akármilyen felfedezést tett: „Bogotá erősen érdeklődik az ír modell iránt.”

„Az ír modellben csupa adu ász van”, ez „valódi sikertörténet”, „üzenet Franciaország számára” – lelkesedett Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnök 2004. május 24-én Dublinban. Egy évvel később a litván kormány egyik hivatalos kiadványa közhírré tette, hogy Vilnius célul tűzi maga elé „az ír gazdasági növekedés forgatókönyvének megismétlését”.[1] Hamarosan a brit konzervatív párt is felkerekedett, hogy „tanulmányozza és megértse, mi történik az Ír-tenger túlsó partján”. Ugyanebben az időben Jamaicában a munkáltatók feltették a kérdést: „Milyen tanulság vonható le Írország fenomenális sikeréből?” Québec-i kollégáik még tovább mentek: semmi kétség, Írország „jelenti számunkra a legmegfelelőbb modellt”. A lett jobboldaltól a hondurasi munkáltatók Nemzeti Tanácsáig, az amerikai Republikánus Párttól az amerikai–uruguayi kereskedelmi kamaráig mindenütt ugyanúgy értékelték: „Az ír modell olyan stratégiát jelent, mely más országokban is működhet, korszaktól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül.”[2]

Minden a kilencvenes évek végén kezdődött, amikor az ír gazdaság hirtelen nekilendült: 1994 és 2004 között a bruttó hazai termék (GDP) átlagos növekedése elérte a 7 százalékot, ami kétszerese volt az amerikai gazdaság növekedésének, és háromszorosa az eurózóna átlagának.

Minden elemző számára nyilvánvaló volt, hogy a „csoda” a liberális természetű reformok eredményeképp következett be. Kevesebb, mint tíz esztendővel azután, hogy lepocskondiázta ezt a „katasztrofális” országot (1988. január 16.), a The Economist hetilap revideálta ítéletét: „Írország tagadhatatlanul bebizonyította”, hogy „a globalizációhoz való alkalmazkodás a legrövidebb utat jelenti a meggazdagodás felé” (1997. május 15.).

Az, hogy a The New York Timestól a Le Figaróig, a The Wall Street Journaltól a Libérationig mindenkit elbűvölt a smaragdsziget, az általános vélemény szerint annak volt köszönhető, hogy „az ír csoda” megmutatta a liberalizmus erejét. Mi sem természetesebb hát, mint felszólítani a világ többi részét: gondolkozzon el ezen a példán. Így született meg az ír modell.

1995 decemberében szakszervezeti tüntetések voltak Franciaországban. A Capital magazin azt magyarázta a demonstrálóknak, hogy Dublinban „a szociális partnerek elfogadták a játékszabályokat” és „ezzel lélegzetvételhez juttatták a vállalatokat”. 1987 óta Írországban valóban „szociális partnerség” kötötte össze az államot, a munkáltatókat és a szakszervezeteket, amelynek lényege a mértékletes bérfizetés. Az eredmény: „a bérköltségek alacsonyak, a mérsékelt szakszervezetek pedig lehetővé teszik, hogy megszabaduljanak attól a hagyományos képtől, hogy ez egy vidékies, nemtörődöm ország”. (Le Point, 1996. április 6.)

Az ír erőfeszítések más területeken is megnyilvánultak. A Le Point melegen üdvözölte „azt a bátor gazdaságpolitikát, mely képes volt külföldi vállalatokat odacsábítani” (1997. augusztus 23.). Hogyan? Úgy, hogy a társasági adót tíz százalékra csökkentették, ami akkor a legalacsonyabb érték volt Európában.[3] Ezenkívül a köztársaság engedélyezte a tőkekivitelt, és ez a multiknak lehetővé tette, hogy abban az országban vallják be a profitjukat, amelyik a legkedvezőbb pénzügyi konstrukciót kínálja. Ezen a téren pedig Írország verhetetlen volt: a hatóságok úgy döntöttek, „dezaktiválják ellenőrző funkciójukat”.[4]

Az európai országok többségében ez a fajta leleményesség már-már a törvénytelenség határát súrolta volna. A Brussels Journalt mégis elbűvölte. „Az európai konzervatívok” régóta hangoztatják, hogy „az adók és a bürokrácia csökkentése” ösztönzi a legjobban a gazdasági növekedést: „Írország megmutatta, hogy ez nagyon is lehetséges, s hogyan kell ezt végrehajtani.” (2005. november 25.)

Ilyen körülmények között özönlöttek a multik. Írország a világ legkiesebb pénzügyi paradicsomai közé emelkedett a profit repatriálása, a nyereségek külföldre utalása szerint (még a Bermuda-szigeteket is megelőzte), ez elérte a GDP húsz százalékát. Emiatt a közgazdászok az ír gazdasági tevékenységet inkább a bruttó nemzeti termék (GNP), nem pedig a GDP alapján mérték.[5] Jellemző, hogy mérete ellenére (népessége az európai lakosságnak csak egy százalékát teszi ki) Írországba települt az új termelőüzemet létrehozó amerikai befektetések egynegyede.

Néhány francia is odautazott, mint például a France 2 televízió híradója, mely 2005. június 22-én riportot szentelt a témának. Az egyik „pénzcsináló” szülőhazája helyzetéről a következőket nyilatkozta: „Otthon túl sok az adó! Nagyon sok az adó!” Egy újságíró ugyanakkor a szigetről ezt mondta: „Írországban a roppant alacsony adók mellett a szociális jogok is nagyon rugalmasak…”

Mindennek ellenére az ír receptben nincs semmi rendkívüli. Nagy vonalakban – „strukturális korrekciós program” néven – számos más országban is alkalmazták, például Latin-Amerikában. Akkor viszont miért nem eredményezett a „liberális modell” másutt ugyanekkora csodát? Talán mert az ír gazdaság szárnyalásának tulajdonképpen kevés köze volt a vezetői által preferált szabadkereskedelmi elképzelésekhez.

Inkább más tényezők adtak löketet az írországi gyors növekedésnek. Ilyen például a nők fokozatos emancipációja. A fogamzásgátló 1992-es legalizálása a termékenységi ráta jelentős visszaeséséhez vezetett. Az ír nők tömegesen jelentek meg a munkaerőpiacon, erősítve az ország termelőképességét, amely addig Európában a legalacsonyabb volt.

A csoda tehát azzal is magyarázható, hogy az elmaradott gazdaság egyszerűen csak felzárkózott. Vagyis Írország kevesebbet profitált az általa befogadott külföldi tőkéből, mint amennyit a külföldi tőke profitált a roppant kedvező árú, gyorsan növekvő termelőkapacitásnak köszönhetően. Emiatt a szigetország kitette magát a gazdasági lassulás összes lehetséges következményének. Amikor a 2000-es évektől az amerikai gazdaság megtorpant, a „kelta tigris” megmerevedett.

Minden nehézség ellenére azonban nagyszerű kiutat találat: az ír gazdaságnak sikerült második lélegzetvételhez, az ír modellnek pedig második élethez jutnia. Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az állam ösztönözte a hiteltevékenység bővülését, a banki „találékonyságot”, legfőképpen pedig az ingatlanspekulációt. Az ingatlanárak háromszor gyorsabban növekedtek, mint Franciaországban, a lakásépítkezések pedig robbanásszerűen nőttek, de ez egyáltalán nem valós keresletnövekedést tükrözött. Rövidesen az állami bevételek 17 százaléka az építőiparhoz kötődő adókból származott. Az IMF nem tiltakozott. 2004-ben ügyvezető igazgatói „gratuláltak az ír gazdaság még mindig látványos teljesítményéhez, amely egészséges gazdaságpolitikán nyugszik, s hasznos példát nyújt más országoknak”.[6] A bérek aránya a hozzáadott értékben gyorsabban csökkent, mint Európában bárhol, miközben az egyenlőtlenségek nőttek. Vajon kinek a kárára? De mindez nem számított. A The New York Times megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezércikkírója, Thomas Friedman így summázta a Franciaország és Németország előtt álló lehetőségeket: „vagy átalakulnak Írországgá, vagy mehetnek a múzeumba”. (2005. július 1.)

A folytatást ismerjük. A világ egyre jobban elmerült a pénzügyi válságban, az ír gazdaság teljesítménye zuhant, a dublini tőzsde pedig összeomlott. 2008-ban a munkanélküliség 85 százalékkal nőtt – a legnagyobb mértékben Nyugat-Európában –, az állam bevételei pedig 13 százalékkal csökkentek. Írország jutott elsőként válságba. Más „modellek” sokkal kevésbé omlottak össze.

S mégis a poraiból újjászülető liberális főnixként, hogy gyógyírt kínáljon a maga teremtette problémákra, az „ír modell” megint túlélte a saját temetését és továbbra is utat mutat. Méghozzá a megszorító politika útját.

Dublin irányítása mellett a szociális brutalitás erénnyé nemesedik. Ez a szigor aztán, ahogy az írektől megszoktuk, „modellként szolgál az eurózóna többi országa számára”. (Financial Times, 2010. július 21.) Húsz százalékkal csökkentették az alkalmazottak fizetését, tíz százalékkal a családi pótlékot, s hasonlóképpen visszavágták az összes szociális jellegű kifizetést. Amikor 2010 februárjában Európa úgy vélekedett, hogy Görögországnak „még messzebb kell mennie” a költségvetési aszketizmus útján, Németország a legnagyobb természetességgel tanácsolta neki, hogy „utánozza Írországot”. (Reuters, 2010. február 16.)

Áprilisban a sziget – már megint – besöpörte az Európai Bizottság gratulációit: a példás megszorítások a „társadalmi kohézió” modelljével párosultak.

És tényleg, hiába erős az írek haragja, Európa alig hallja meg. A politikai pártok (a Fianna Fail és a Fine Gael a két legnagyobb párt) arculata a függetlenség kérdése körül formálódott, ez állította őket szembe egymással, ugyanakkor viszont a liberális konszenzus egyesíti őket. Mint láttuk, a szakszervezetek elsajátították a „társadalmi párbeszéd” erényét. A lakosságot továbbra is megosztja a katolikus–protestáns ellentét, és eközben gyakran elfeledkeznek a szociális ellentétekről. Ráadásul az újabban tömeges emigráció[7] épp a legelégedetlenebbeknek kínálja azt a reményt, hogy máshol jobb megélhetést találnak.

2009 áprilisában Brian Lenihan ír pénzügyminiszter azzal dicsekedett, hogy „európai partnereinkre nagy hatást gyakorol az a képességünk, hogy elviseljük a nehézségeket. Franciaországban – folytatta – már zavargások törtek volna ki, ha ugyanezzel próbálkoznának.” Egy évvel később, azelőtt, hogy bejelentették a saját költségvetési megszorításukat, a brit konzervatívok – akik liberális demokrata szövetségeseikkel most kerültek hatalomra – ismét az Ír-tenger túlpartjára vetik vigyázó szemüket: „A pénzügyminisztérium képviselői sokat telefonálgatnak Dublinnal, hogy megértsék, az ír koalíciós kormány hogyan volt képes úgy leszorítani a kiadásokat, hogy az nem vezetett ahhoz hasonló szociális agitációhoz, mint amilyet Görögországban tapasztaltunk.” (Financial Times, 2010. május 23.)

Eközben végbemegy az „ír modell” újabb metamorfózisa, a negyedik változat, amely azonban már kevesebb csodálatot vált ki.

„Ha Írország nem úgy cselekedett volna, ahogy, valószínűleg ugyanúgy végezte volna, mint Görögország” – bizonygatta 2010. május 10-én a Financial Times. Három hónappal később mégis úgy tűnik, Athén fog nevetni a végén. Maga a The Wall Street Journal is felülvizsgálja korábbi álláspontját: „Eddig azt gondoltuk, Írországnak sikerül rendezni pénzügyi problémáit erőteljes megszorító programjának köszönhetően, mely a legszigorúbb az eurózónában. Csakhogy miközben az ír problémák változatlanul fennállnak, az ország hitele egyre gyengül, a befektetői bizalom összeomlóban van.” (2010. szeptember 9.) A befektetők félnek a görög típusú forgatókönyv megismétlődésétől épp az intenzív megszorító politika szociális hatásai miatt.

Ma már senki sem beszél csodáról, de az ír gyakorlatnak továbbra is számos tanulsága van. Hatékony-e például a megszorító politika?

A befektetések 2008-ban 15 százalékkal, 2009-ben 30 százalékkal estek vissza. A költségvetési vágás, a bércsökkentés és a szociális kiadások lefaragása meglátszott a  fogyasztás mértékén: 2009-ben hét százalékkal csökkent az előző évihez képest. Ráadásul a gazdasági teljesítmény sem volt fényes: a GNP 2008-ban 3, 2009-ben 11 százalékkal csökkent. A Standard & Poor’s hitelminősítő intézet szerint a bankmentés feneketlen kútja tovább növelte az adósságot. Az államadósság 2001-ben a GDP 33 százalékát tette ki, 2012-re azonban várhatóan a 110 százalékát is eléri. A költségvetési deficit 2010-ben a GDP húsz százaléka lesz, a GNP-nek pedig a 23 százaléka. Döbbenetes adatok.

A The Scotsman skót napilap igazgatójával, Bill Jamiesonnal egyetértésben a megszorítások hívei nemrég még azt hangoztatták, hogy „az ír tapasztalat ellentmond a keynesi kritikának, mely szerint a költségvetési megszorítás kontraproduktív hatású lehet, hiszen a gazdaságot még mélyebbre taszíthatja a recesszióba”. (2010. július 5.) Vajon elképzelhető-e, hogy az „ír modell” legutóbbi mutációja rákényszeríti őket meggyőződésük árnyalására? Láthatólag az IMF esetében erről szó sincs. 2010 augusztusában erélyesen felszólította Dublint, hogy „hajtson végre további költségvetési vágásokat, hogy megőrizze a piacok bizalmát”. (Financial Times, 2010. augusztus 26.)

 

Fordította: Ferwagner Ákos

[1] Idézi Finton O’Toole: Ship of fools. PublicAffairs, New York, 2010.

[2] A Société des Amériques által 2007 augusztusában szervezett konferencia végkövetkeztetése.

[3] 2003-tól pedig 12,5 százalékra.

[4] Az erre vonatkozó kormányzati brosúrát idézi Finton O’Toole: i. m.

[5] A GDP egy ország termelésének teljes értékét méri anélkül, hogy figyelembe venné a gazdasági szereplők nemzetiségét. A GNP viszont az ország  saját állampolgárai és vállalatai által belföldön vagy külföldön termelt értéket mutatja, vagyis nem veszi figyelembe az országból a multinacionális vállalatok által hazautalt profitot.

[6] Jim O’Leary: External surveillance of Irish fiscal policy during the boom. Irish economy, 11. sz. 2010. július.

[7] 2009-ben Írországban volt a legmagasabb nettó kivándorlási ráta az unión belül (százból 9 fő). A második helyen Litvánia állt (100-ból 4,6 fő).