Ha Julian Assange-ot Alekszej Navalnijnak hívnák

navass2021. október 21., szerda: Mivel az amerikai kormány fellebbezett a brit bíróság azon döntése ellen, amely tavaly januárban megtagadta Julian Assange kiadatását – egy amerikai börtönben évtizedekig tartó fogvatartás várt volna rá – a brit bíráknak most meg kell erősíteniük döntésüket. Ha megteszik, Julian Assange-ot többé nem lehet kiadni...  kivéve, ha egy új amerikai elfogatóparancsot bocsátanak ki ellene!

A Wikileaks-szel az ausztrál újságíró felbecsülhetetlen szolgálatot tett az állampolgároknak azzal, hogy tájékoztatta őket kormányaik zavaros ügyeiről – és mégis már közel egy évtizede, hogy több állam, köztük a jelenlegi legerősebb is, üldözi és vadászik rá. A CIA még a megölését is tervbe vette. A nyugati sajtó mégis, ahelyett, hogy Assange-ot támogatná, ahogy tenné egy orosz vagy kínai ellenzéki esetében, rendkívül ellenséges vele szemben.

Julian Assange 2017 márciusában az ötödik évét töltötte Ecuador londoni nagykövetségén. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) tisztviselői akkor – miután a Julian Assange által társalapítóként létrehozott Wikileaks, nyilvánosságra hozta, milyen eszközöket használ a CIA az elektronikus eszközök kikémlelésére – elszánták magukat, hogy elkapják. Ez ugyanis egy döntő kiszivárogtatás volt.

Az ügynökség vezetői elsőként az emberrablást fontolgatták. De az ecuadori nagykövetség területének megsértése London szívében, egy ausztrál állampolgár elrablása érdekében, diplomáciailag tényleg kényes ügy lett volna. Később azt feltételezték, hogy Ecuador és a Kreml hallgatólagos beleegyezésével Julian Assange Oroszországba készül elmenekülni. Erre fel még elképesztőbb terveket dolgoztak ki: „A Kreml ügynökeivel fegyveresen csapnának össze London utcáin, karambolt provokálnának ki az Assange-ot szállító orosz diplomáciai járművel, a szökésben lévő Assange repülőgépének kilőnék a kerekeit, hogy ne tudjon felszállni és Moszkvába venni az útirányt. (...) Az egyik felvetés szerint elképzelhető, hogy Assange egy szennyeskocsin próbál majd megszökni.” A jogilag is ingatag hadműveleti terveket végül a Fehér Ház ellenállása hiúsította meg.

Mindezeket egy hosszú cikk ismertette, amelyet a Yahoo News újságírócsoportja szeptember 26-án tett közzé az interneten, miután interjút készítettek az amerikai biztonsági ügynökségek mintegy harminc tisztviselőjével.[1] Mike Pompeo, a CIA akkori igazgatója 2017 áprilisában nem is titkolta álláspontját: „A Wikileaks egy, az Egyesült Államokkal szemben ellenséges hírszerzőszolgálat, amelyet gyakran Oroszország bátorít. (...) A továbbiakban nem fogjuk megengedni, hogy Assange kollégái a szólásszabadságot arra használják fel, hogy az ellopott titkos iratokat ellenünk fordítsák. Sokkal durvábban kell fellépnünk. Legvadabb ügynökeinket a legveszélyesebb helyekre fogjuk kiküldeni, hogy leverjék őket.”

A Yahoo News nyomozása persze nem maradhat visszhang nélkül a médiában: felháborodott vezércikkek jelennek majd meg a „jogunk van a tájékoztatáshoz”, „veszélyben a demokrácia”, „erősödik az illiberalizmus”, „jön a fasizmus” stb. hivatkozásokkal. Annál is inkább, mivel a Yahoo News nyomozását vezető Michael Isikoff-ot senki sem vádolhatta Amerika-ellenességgel vagy Moszkva iránti szimpátiával: 2018 márciusában jelent meg a könyve az Orosz rulett: Putyin Amerika elleni háborújának titkos története (Russian Roulette: The Secret History of Putin's War on America) címmel.

Nos, ennek ellenére két héttel a Yahoo News leleplezései után sem a Wall Street Journal, sem a Washington Post, sem a New York Times nem szentelt egy sort sem az ügynek.[2] És a Le Monde, a Le Figaro, a Libération, a Les Echos vagy az Agence France Presse sem. A The Guardian, a Courrier International, a Le Point, a Médiapart és a Cnews ugyan online beszámolt róla, de csak érintőlegesen. Más szóval, a nyilvánosság észre sem vette. A Bloomberg hírügynökség 28 szót szentelt rá.

Most viszont emlékezzünk vissza az Alekszej Navalnij ügyvéd elleni merényletkísérlet miatti nemzetközi felháborodásra.[3] Egy másik bátor hatalomellenes ellenzéki, egy, a visszaéléseket leleplező másik személy, akit az állam fenyeget és üldöz. Őt azonban egy moszkvai és nem egy londoni börtönben tartják fogva. A teljesen eltérő hozzáállás jól mutatja, mennyire rugalmasan kezeli a nyugati média az egyébként állandóan és minden körülmények között előkapott „emberi jogok” és a „sajtószabadság” fogalmát.

Mintha Vlagyimir Putyin elnökkel való szembenállása miatt Navalnij „emberibb” lenne, mint a szintén disszidens, de a „szabad világ” disszidense, Julian Assange.

Edward Herman és Noam Chomsky már 1988-ban megállapították Az egyetértés gépezet[4] című klasszikus könyvükben, hogy „egy propagandarendszer” másként mutatja be „az ellenséges országban elkövetett visszaélések áldozatait” és azokat, „akiket saját országuk kormánya vagy egy kliensállam kormánya ugyanilyen sorsra juttat”. Rámutattak két pap ellen, szinte egy időben, a rendőrség vagy félkatonai csoportok által elkövetett gyilkosság rendkívül aránytalan visszhangjára: Oscar Romero salvadori érseket 1980 márciusában gyilkolták meg, Jerzy Popieluszko lengyel papot pedig 1984 októberében. Mindketten kormányellenes tevékenységükről voltak ismertek. A nagy amerikai sajtótermékek alapos áttekintése után Herman és Chomsky arra a következtetésre jutott, hogy „egy olyan áldozat, mint Popieluszko, 137-179-szer annyit ért, mint egy amerikai kliensállam áldozata”.  Akkoriban – de ezt valószínűleg mindenki megértette – Lengyelország a szovjet befolyási övezethez, azaz a „Gonosz Birodalmához” tartozott.   

A mi esetünkben az eltérés kevésbé markáns. Amióta 2012. június 19-én az ecuadori nagykövetségre menekült, a Le Monde archívumának adatai szerint Julian Assange 225 cikkben került legalább megemlítésre a napilapban. Ugyanebben az időszakban Navalnijról 419 esetben volt szó. De a számokon túl is: a két ellenzéki megítélése és értékelése teljesen eltérő nézőpontból történik. Így a Le Monde öt, az ausztrál hackernek szentelt vezércikke közül három kiemeli „Julian Assange ambivalens pályafutását” - ez a címe annak a 2019. április 15-i vezércikknek, amely egy nappal azután jelent meg, hogy a brit hírszerzőszolgálatok Londonban letartóztatták: „Mielőtt az államtitkokat nyilvánosságra hozó 'whistleblowerek' sorsáról beszélnénk, tisztáznunk kell két nyilvánvaló tényt. Először is, Julian Assange ugyanúgy vádolható, mint bárki más. (...) Másodszor, Julian Assange nem harcosa az emberi jogoknak”. Miért nem? „Mert ő egy Amerika-ellenes aktivista, aki általában a demokratikus országok titkait támadja, és csak ritkán a totalitárius országokét”. Vagyis jobban tenné, ha a világ tizenegyedik hatalmát gyakrabban támadná, és kicsit kímélné az elsőt.

Ugyanez az értékelés egy évvel később, 2020. február 26-án visszaköszön egy vezércikkben is. Bár „Julian Assange-ot nem kellene kiadni az Egyesült Államoknak - írta az újság -, de meg kell állapítani, hogy nem úgy viselkedett, mint az emberi jogok védelmezője, és nem is úgy, mint egy, az igazságszolgáltatást tiszteletben tartó állampolgár. (...) Szinte mindig a demokratikus országok titkait támadta és szivárogtatta ki, a tekintélyelvű országokkal szemben sokkal visszafogottabb volt”. A Wall Street Journal, amely régóta és nyíltan vállalja, hogy Nyugat-barát és ezért alkalmazza a kettős mércét, hasonló kritikát fogalmazott meg: „Julian Assange soha nem volt az átláthatóság híve, sem egy felelősségteljes demokrata. Célpontjai mindig a demokratikus intézmények vagy államok, soha nem tekintélyelvű megfelelőik.”  (2019. április 12.)

Navalnij támogatása viszont fenntartás nélküli. A Le Monde öt, neki szentelt vezércikke (a tizenháromból, amelyben szerepel a neve) egyike sem hangsúlyozza „ambivalens pályafutását” vagy azt, hogy „ugyanúgy vádolható, mint bárki más”. Pedig aktivista volt egy nacionalista szervezetben és részt vett idegengyűlölő „oroszok” tüntetésein, és rasszista megjegyzései a kaukázusi és közép-ázsiai migránsok ellen odavezettek, hogy az Amnesty International megfosztotta „lelkiismereti fogoly” státuszától „a 2007-ben és 2008-ban tett diszkriminatív kijelentései miatt, amelyek gyűlöletkeltésnek minősülhetnek” (a státuszt végül tavaly májusban visszaadta neki a szervezet, miután az orosz hatóságok cinikusan kihasználták a státuszmegvonást).

Amikor „az ügyvéd-bloggerről, az állami korrupció elszánt kritikusáról van szó (...) aki lassan Vlagyimir Putyin első számú ellenfelévé válik”, az Assange-al szemben megnyilvánuló szigor feloldódik. Olyannyira, hogy Navalnij ott tündököl a Le Monde hátsó oldalán, mint a közösségi hálózatok modern nagymestere (2017. június 16.). Ráadásul előlép kollégává is: „Az általa végzett oknyomozó újságírás félelmetes hatékonysággal leplezte le a korrupció világát, az általa készített videók széles körben terjednek az interneten” (2020. augusztus 22.). A napilap ráadásul volt, hogy a címlapja egy részét is az orosz ellenzékinek szentelte, egy vezércikket csupa dicsérettel, és mindezt kiegészítette egy Navalnij által írt véleménycikk, amelyben a Kreml vezetőjét, mint „a korruptak erkölcsi vezérét” támadta. A cikkben még arra is felszólítja az európai kormányokat, hogy „Putyinnal szemben vessenek véget minden engedékenységnek” (2021. január 15.).

Ugyanezt a mintát követi a France Inter rádióadó „Geopolitika” című műsora is. Amikor Assange-ról van szó, Pierre Haski elítéli az ellene folyó amerikai eljárást, és a kiadatása ellen foglal állást. Azonban emlékezteti a hallgatóságot az „elhíresült, de ellentmondásos személyiség” „árnyékban maradt személyes és politikai tulajdonságaira”. A 2018. január 1. és 2021. október 10. között Navalnijnak szentelt hét adásban (szemben az Assange-ról szóló kettővel) viszont minden távolságtartás hiányzik. Pierre Haski kiemeli az orosz ellenzéki bátorságát és harciasságát - két tagadhatatlan tulajdonságot, amelyek azonban a Wikileaks alapítójánál sem hiányoznak.

„Julian Assange tragédiája az, hogy ausztrál, nem pedig orosz - foglalta össze Jack Dion újságíró 2019-ben. ­­- Ha a Kreml emelt volna vádat ellene (...) a kormányok versengenének azért a megtiszteltetésért, hogy menedéket nyújthassanak neki. Arcát óriás kivetítőn nézhetnénk a párizsi városháza homlokzatán és Anne Hidalgo polgármester félárbocra engedné az Eiffel-tornyot egészen a szabadulása napjáig”[5].

A nyugati újságírók imádták az ausztrál hackert, akit a Time magazin 2010-ben az „Év emberének” javasolt, és aki egy békésebb geopolitikai légkörben számos szenzációval szolgált. Csak azóta átkozzák, hogy a Wikileaks 2016-ban nyilvánosságra hozta a Demokrata Párt e-mailjeit – amelyek kiszivárgását a CIA egy orosz hackertámadásnak tulajdonítja. „Amikor Assange beszél, Putyin szól?” - ezzel a címlappal jelent meg a New York Times nemzetközi kiadása 2016. szeptember 2-án. Amikor azonban az orosz kormány a hírhedt „külföldi ügynök” címkét ragasztotta számos nem kormányzati szervezetre (NGO), a nyugati sajtó teljes joggal felháborodott.

Joseph Biden kormánya nem ejtette a kémkedés miatt benyújtott kiadatási kérelmet, így Assange továbbra is börtönben marad. Feltételezve, hogy az amerikai kérést elutasítják, már ismerni fogunk néhány, a CIA fiókjaiban lévő, ellene szóló gyilkossági tervet. A múlt hónapban egy bátor orosz újságíró Nobel-békedíjat kapott a szólásszabadság védelméért. Jövőre ezt talán Julian Assange kapja?

 

Fordította: Morva Judit

 

[1] Zach Dorfman, Sean D. Naylor és Michael Isikoff: Kidnapping, assassination and a London shoot-out: Inside the CIA's secret war plans against WikiLeaks [Emberrablás, merénylet és londoni lövöldözés: a CIA titkos háborús tervei a WikiLeaks ellen], YahooNews, 2021. szeptember 26.

[2] John McEvoy: Deathly Silence: Journalists Who Mocked Assange Have Nothing to Say About CIA Plans to Kill Him [Halálos csend: Az Assange-ot gúnyoló újságíróknak nincs véleményük a CIA Assange ellenes gyilkossági terveiről], Fairness & accuracy in reporting (FAIR), New York, 2021. október 8.

[3] Hélène Richard: Alexandre Navalny, prophète en son pays ? [Alekszandr Navalnij, lehet-e próféta a saját hazájában?], Le Monde diplomatique, 2021. március.

[4] Edward Herman és Noam Chomsky: Az Egyetértés-gépezet - A tömegmédia politikai gazdaságtana, L’Harmattan, Budapest, 2016 – eredeti címe: Manufacturing consent, és 1988-ban jelent meg.

[5] Marianne, Párizs, 2019. április 19.