Merre tovább kapitalizmus?

Részletek

Kategória: Hogyan lettünk szegények? - Kapcsolodó cikkek

Írta: Scheiring Gábor

Találatok: 12508

A financializáció válsága a centrumtól a perifériáig[1]

Bár a második világháború óta legsúlyosabb recesszióval járó globális gazdasági válságot egyelőre sikerült némi felületi kezeléssel átvészelni, a jelenlegi gazdasági rendszer instabilitása nyilvánvalóvá vált. 2008 során az amerikai tőzsde S&P indexe 50 százalékot zuhant, meghaladva a 2000-es dotkom válság és az 1973-as olajválság során tapasztalt esést.[2] Mindez csak az amerikai pénzügyi szektorban 130 000 állás megszűnését jelentette 2008-ban.[3] A rövid távú válságkezelés egyértelműen az elmúlt évtizedek közpolitikai paradigmájának meghaladását jelzi, a hosszú távú átalakítások képe másként fest. Számos elemző szerint a válság alapvetően a hibás kormányzati politikára vezethető vissza, tehát alapvetően állami kudarccal van dolgunk. Ennek az érvelésnek létezik a kapitalista centrum országokra és a periféria országaira vonatkoztatott változata is. Tanulmányom első fejezetében azt az érvet fogom cáfolni, mely szerint a válság legfőbb oka az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő FED rossz kamatpolitikája, a FED által generált túlzott likviditásbőség lett volna, melyet egyben az USA kormánya is propagált az olcsó hitelek révén megvalósított piacbarát lakáspolitika keretében. Érvem szerint a dereguláció folyamata alapvető jelentőségű volt a válság szempontjából, ám maga a dereguláció nem érthető meg a tágabb társadalmi viszonyok vizsgálata, a kapitalizmus szerkezetében és ennek következtében a hatalmi viszonyokban bekövetkezett változások nélkül.

Ahogy azt az EBRD is megfogalmazta, a válság talán a legnagyobb sokkot a kelet-európai térségben okozta, ahol számos, korábban éltanulónak számító ország a rendszerváltás utáni legmélyebb gazdasági válságot éli át.[4] Magyarországon, Lettországban, Romániaban, a válság évek óta felhalmozódó politikai, gazdasági és társadalmi feszültségeket hozott felszínre. A közalkalmazotti bérek csökkentése, a közszolgáltatások leépítése és az IMF mentőcsomag fájdalmas jelei voltak a mélyben meghúzúdó problémáknak. Hazánkban is intenzív vita folyik arról, hogy tulajdonképpen mi is vezetett a gazdaság 2008-2009-es összeomlásához. A gazdaságpolitikai eliten belül meghatározó álláspont szerint a félperiférián jelentkező válságok elsősorban az érintett országok kormányainak rossz makrogazdaságpolitikájára vezethetőek vissza. Azok, akik nem követték a washigtoni konszenzus receptjét, elestek a válság viharában. Ezzel szemben tanulmányom második részében Kelet-Európa és Magyarország esetére koncentrálva amellett érvelek, hogy a perifériák válsága nem érthető meg a globalizált kapitalizmus szerkezetének, illetve az adott országok illeszkedési stratégiájának, azaz ipar- és külgazdaságpolitikájának vizsgálata nélkül. Az elemzés fényében nehezen tarthatóak azok az érvek, melyek szerint a hiteltelen és túlköltekező gazdaságpolitika lenne az egyedüli felelős. Bár kétségtelen, hogy a hazai politikusok túlköltekezési hajlama, és az ennek révén felhalmozott államadósság jelentős mértékben fokozta hazánk sebezhetőségét, a forró pénzeknek való kitettség, a külföldi működőtőke fetisizmusa, és a gazdaság duális szerkezete olyan tipikus vonásai a magyar gazdaságnak, melyek azokra a félperifériás országokra jellemzőek, melyek növekedésüket a pénzügyi globalizációtól tették egyoldalúan függővé.

A centrum és a perifériák tanulságait összefoglalva elmondható, hogy a válság a piac és a kapitalizmus eddigi egyik legnagyobb kudarcának tekinthető, mely nem érthető meg pusztán a pénzügyek keretén belül maradva, hanem csak a tágabb társadalmi viszonyok, a termelési szerkezet és az ebből fakadó hatalmi viszonyok vizsgálata révén. Egy, az egész gazdaságra kiterjedő folyamat, a financializáció révén kialakult egy alapvetően instabil, rövid távú szempontoknak alárendelt, a termelőszférát és a munkajövedelmeket kedvezőtlenül érintő, a társadalmi polaritást országokon belül és globálisan fokozó pénzügyi rendszer. Tanulmányom záró rászében arra a kérdésre keresem a választ, hogy a helyzetelemzésből milyen válságkezelő program következik. Mit lehetne kezdeni a globális pénzügyi rendszerrel és mit tehet ebben a helyzetben Magyarország?

Válság és financializáció a centrumban

Pénzügyi expanzió és instabilitás

Abban minden elemző egyetért, hogy a tőkepiac a világgazdaság legdinamikusabb szektora volt az elmúlt évtizedekben.  A pénzügyi rendszer robbanásszerű expanzióját mutatja a devizaforgalom megugrása. 1971-ig, amíg a bretton woods-i rendszer keretében a valutaárfolyamok egymáshoz, a dollár árfolyama pedig az aranyhoz volt kötve, a valutakereskedelem közvetlenül a reálgazdasági tevékenységekhez kapcsolódott. A lebegő árfolyamok bevezetésével globális gazdasági szabályozás hiányában a helyzet megváltozott. A napi devizaforgalom az 1980-as 120 milliárd dollárról 2007-re napi 3 billió dollár fölé, huszonötszörösére ugrott, miközben a globális árukereskedelem „csak” ötszörösére nőtt. A globális devizapiaci forgalom 2004-ben hozzávetőleg negyvenszer akkora volt, mint a világ árukereskedelme.[5] A közvetlen valutakereskedelem megugrása mellett a származtatott eszközök[6] E kereskedés egy része a kockázatokkal szembeni biztosítást szolgálja, döntő részük azonban a pénzügyi rendszeren belüli spekulatív profitvadászatról tanúskodik. (derivatívák) forgalmának bővülése is említésre méltó. 2008 szeptemberében a derivatívapiac forgalma 600 billió dollár volt, a teljes világgazdasági termelés tízszerese.

Hogy a spekuláció mennyiben járul hozzá a piacok hatékony működéséhez, azt hamarosan kifejtem. Egyelőre annyit szögezzünk le, hogy a rendszer instabilitására számos figyelmeztetés érkezett – különösebb válaszreakció nélkül. Az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő FED vezetősége meg volt győződve arról, hogy az elmúlt évtizedek pénzügyi innovációi biztonságosak és a rendszer stabilitását szolgálják. Nem sokkal a válság kirobbanása előtt egy szenátusi képviselő megkérdezte Alan Greenspant, a FED elnökét, hogy nem tart-e attól, hogy ha az óriásintézmények egyike bedől, akkor a túlzott vagyoni koncentráció miatt hatalmas károkat okozhat az amerikai és a globális gazdaságnak. Greenspan válasza ez volt:

Nem, nem tartok. Úgy vélem, hogy a pénzügyi intézmények növekedése egy olyan piaci struktúra kontextusában történt, amelyben a nagy kockázatokat alapvetően – vagy inkább úgy fogalmaznék, teljesen – kiküszöbölték.[7]

A következő szakaszban szó lesz arról, hogy ez az elmélet hol sántít, először azonban empirikus oldalról vegyük szemügyre az érvet. Nem csak a globális gazdaság instabilitása fokozódott az elmúlt harminc évben a második világháborút követő harminc évhez képest, ahogy azt tanulmányom második részében bemutatom, hanem az amerikai gazdaságé is. Buborékok rendszeresen alakultak ki a nyolcvanas évektől kezdve az Egyesült Államokban. Buborékok természetesen a történelem során számos szektorban alakultak ki, jelen tanulmányban azonban a második világháború utáni szakaszhoz viszonyított változásra helyezem a hangsúlyt. A keynesi konszenzus hanyatlása utáni első fellendülés a nyolcvanas években a délnyugati országrészben vezetett ingatlanpiaci buborék kialakulásához, melynek kipukkanása a takarékszövetkezetek jelentős részét magával rántotta. A kilecvenes években a tőzsdén alakult ki jelentős buborék. 1994-1999 között a Standard and Poor's Composite Index évi 23,6 százalékkal nőtt, míg a vállalati profitok csak 7,6 százalékkal. 2000-ben ez a lufi is kipukkant. A harmadik fellendülési hullám 2002-tól kezdve a lakásszektor árainak emelkedésével járt. 2007 nyarára az 1995-ös árhoz képest inflációval korrigálva 70 százalékkal emelkedtek az ingatlanárak. Az ingatlanpiaci buborék a teljes 20 billió dolláros lakásvagyon értékét mintegy 8 billióval, azaz negyven százalékkal emelte meg.[8]

A Pénzügyi piac kudarca

Az egyik nézet szerint nem a pénzügyi rendszer szerkezetében, hanem a kormányzati kudarcban keresendő az instabilitás oka, melyért egyszerre felelős a FED és az őt támogató központi kormányzat. Az állami kudarc hangoztatása mögött az az előfeltevés húzódik meg, hogy a szabad pénzügyi piac alapvetően jól működik és a társadalmi jólétet szolgálja.[9] A főáramú elmélet szerint a pénzügyi piac hatékonyan közvetít a megtakarítások a befektetési lehetőségek között. A piac diverzifikálódása, az új eszközök megjelensése, és a pénzügyi rendszeren belüli haszonszerzés (tehát a spekuláció) fokozzák a pénzügy piac közvetítő funkciójának hatékonyságát. Bár pénzügyeken belüli tranzakciók jelentős része közvetlenül nem reálgazdasági tevékenységekhez kapcsolódik, de összességében mégis a piac stabilitását szolgálja. Ennek az érvnek a hátterében az a feltevés húzódik meg, hogy a piacon az egyensúlytól eltérő árakat (például egy kormányzati beavatkozás eredményeként felülértékelt valutát) a spekulánsok az egyensúlyhoz közelebb viszik. Így a pénzügyi piac mélyítésén keresztül a spekulánsok közvetve hozzájárulnak a felhalmozási források képződéséhez. Ebből a megfontolásból a szabályozó hatóságok visszautasították azokat a beavatkozásokat, melyek a rendszerben felhalmozódó kockázatok csökkentését lettek volna hivatottak szolgálni.

Általában az amerikai gazdaságba való állami beavatkozással kapcsolatos érveknek valójában kevés közük van a pénzügyi rendszerhez, a pénzügyi rendszerben felhalmozódó rendszerszintű kockázatokhoz és a rendszer szereplőinek csordaszelleméhez. Ráadásul tisztán szabályozatlan piacról értelmetlenség beszélni, állami beavatkozás mindig is létezett és létezni is fog, tehát egy elméletileg elképzelhető „szabályozatlan” piachoz viszonyítani nem túl hasznos vállalkozás. Harmadrészt nemzetközi összehasonlításban az Egyesült Államok gazdasági berendezkedése joggal nevezhető szabályozatlannak az európai modellhez képest, ahol az enyéni érdekérvényesítésen túl a tárgyalás és az intézményesített szolidaritás nagyobb szerepet játszik.[10] Bár maga az állítás, hogy a pénzügyi rendszer a többi szektorhoz képest nagyobb mértékben szabályozott, igaz, ám figyelmen kívül hagyja a tendenciákat. Egyrészt nehezen védhető ez az érv a válságok fent bemutatott növekvő gyakorisága mellett. Másrészt szintén tény, hogy számos alapvető jelentőségű szabályozást eltöröltek az elmúlt évtizedekben, melyek mind hozzájárultak a pénzügyek instabilitásának fokozódásához.

Az állami kudarc másik érve a FED kamatpolitikájára vonatkozik, mely kétségkívül hozzájárult a hitelezés bővüléséhez és az ingatlanpiaci buborék kialakulásához. Ugyanakkor – ahogy arra az UCTAD is felhívja a figyelmet[11] – az olcsó hitelekkel nem magyarázható az, hogy a piac nem tudta kezelni a kockázatokat. Amennyiben olcsón hozzáférhetőek a hitelek, a piac racionális szereplőjétől azt várhatnánk el, hogy kevésbé preferálja a kockázatos hiteleket, hiszen a kevésbé kockázatos hitelek határhaszna relatíve nagyobb, mint magasabb irányadó kamatláb mellett. Ez történt számos kelet-európai országban, így Magyarországon is, ahol a hazai valuta melletti hitelezés drágasága vezette a hitelezőket a kockázatosabb devizaalapú hitelekhez. Ezzel szemben a hitelezők az Egyesült Államokban viszonylag magas jövedelmet generáló alacsony kockázatok helyett egyre nagyobb és nagyobb kockázatokat vállaltak fel annak a reményében, hogy a kockázatokat hitelderivatívák révén hatékonyan tudják szétteríteni. A FED kamatpolitikájára fókuszáló érvelés szintén nem tud számot adni arról a tényről, hogy Japánban éveken át nulla százalék körüli irányadó kamatnál miért nem alakult ki hasonló helyzet. Ráadásul az 1950-60-as években is alacsony volt a kamatláb, ez azonban mégsem vezetett buborékok kialakulásához[12] – buborékok akármilyen kamatláb mellett keletkezhetnek. Az is nehezen érthető ezen érv fényében, hogy a válság miért terjedt szét ilyen gyorsasággal a globális gazdaságban.

Az állami kudarcot hangoztató érvek tehát egyáltalán nem meggyőzőek a valós folyamatok tükrében. Sem a nemzetközi, sem az időbeli összehasonlítás nem támasztja alá a főáramú elméletből következő elvárásokat. Ennek megértéséhez azt kell észrevennünk, hogy a rendszer szereplői a kockázatokat tévesen kezelik, magatartásuk prociklikus a spekulációnak köszönhetően, mely egy ponton túl nem javítja, hanem rontja a piac hatékony működését. Nincs szó tehát tökéletesen működő piacról, inkább csordamagatartásról, és a reálgazdasági fundamentumoktól távoli vélekedésekre alapozott extrapolációkról.

A pénzügyi piacok szereplői nem a tankönyvi racionalitás szerint viselkednek, cselekedeik összessége nem vezet „pareto hatékony” állapothoz, hanem pozitív visszacsatolásokat generál és alapvetően prociklikus, ami buborékokhoz vezet.[13] A szociológusok körében már régóta ismert, hogy a tőzsde nem az atomisztikus piaci modellnek megfelelően működik, hanem a hálózatosság és a korlátozott információáramlás ugyanúgy megtalálható itt is, mint más társadalmi interakcióban. Baker a tőzsdei folyamatokat vizsgálva azt találta,[14] hogy a nagyobb és szegmentált piacok instabilabbak, mivel a kialakuló csoportok között nem megfelelő az információáramlás és nem működnek az alapvető normák betartását szavatoló közösségi koordinációs mechanizmusok. Kisebb piacok esetén viszont kisebb a kilengések mértéke is. Ez a felfedezés szöges ellentétben áll a pénzpiacok főáramú modelljével. Soros György saját fogalmával, a reflexivitással próbálja magyarázni a hagyományos elmélet kudarcát, mely szerinte nem számol azzal, hogy aktív, egymásra reagáló szereplők alakítják a piaci folyamatokat.[15] George Akerlof és Robert Shiller új könyvében „állati szellemről” beszélnek, és a korlátozott racionalitás és a csordamagatartás pszichológiájával magyarázzák a pénzügyi folyamatok alakulását.[16]

A válságirodalom újra felfedezett klasszikusa, Hyman Minsky írta le először (Keynes nyomán) a pénzügyi buborékok ciklusát.[17] Első lépésben egy frissen felfedezett kedvező befektetési lehetőség pozitív változásokat indít a befektetők jövedelmében. Ezt követően beindul a fellendülés, a csábító lehetőség ugyanis egyre többeket befektetésre ösztönöz. A fellendülést követi a kezdődő spekuláció szakasza, ahol az árak kezdenek eltérni a reálgazdasági kilátásoktól. A spekuláció csúcsa az eufória, melynek eredménye a buborék. Ez a folyamat azonban sohasem tart örökké, és a profitabilitási kilátások romlása a befektetők visszavonulását eredményezi. Az árak esni kezdenek, bekövetkezik az összeomlás. A folyamat lényege, hogy sem a spekuláció, sem az összeomlás nem a reális piaci egyensúlyi árhoz viszi közelebb a gazdaságot, hanem jelentős kilengéseket okoz.

A pénzügyi piacok stabilitását a főáramú elmélet szerint a piac likviditása, az eszközök sokszínűsége, a piac „mélysége” garantálja. A valóság ettől eltérő képet mutat. A helyzet ugyanis az, hogy a piacok stabilitását nem a likviditás szavatolja önmagában, hanem a szereplők heterogenitása, ami nem jellemző a modern pénzügyi piacokra. A piaci szereplők hasonló képzésen mennek át, hasonló információkból dolgoznak, hasonló képleteket és hüvelykujj szabályokat használnak. Egyik legfontosabb elemei ennek a „közös platformnak” a befektetők általál alkalmazott pénzügyi modellek. E képletek segítségével a befektetők a múltbeli piaci ingadozások alapján próbálják beárazni eszközeiket.[18] E képletek egy ideig azt a benyomást keltették, mintha segítségükkel kiküszöbölhető lenne a kockázat a rendszerből, ami a szabályozókat is meggyőzte: a piaci szereplők képesek magukat szabályozni, képesek képleteik segítségével a valós kockázatokat felmérni és ennek megfelelő árakat alkalmazni. A szereplők homogenitása következtében a stratégiai magatartás – azaz amikor a szereplők az alapján választják meg saját magatartásukat, hogy mit feltételeznek a többi szereplő magatartásáról – azonos irányú mozgásokat generált az egész piacon. A szociológiai és pszichológiai belátások tehát alapvetően gazdagították a téves mikroökonómiai alapokra épített pénzügyi elméleteket.

A piaci szereplők magatartásának e vonásai rendszerszintű kockázatokhoz vezetnek.[19] Ezek lényege, hogy a rendszer összes szereplőjét egyaránt érintik, nem úgy, mint a piaci vagy egyéni kockázatok, amelyek megoszlanak a szereplők között, ezért kezelhetőek is piaci szinten. Rendszerszintű kockázat esetén az egyéni károk pozitívan korrelálnak egymással. Ilyen kockázatokkal szemben nem létezik piaci alapú biztosítás, mert ez esetben nem működik a kockázatközösség elve, hisz minden szereplőt egyszerre kellene kártalanítani, ami a biztosító összeomlását jelentené. A rendszerszintű kockázatokat a befektetők által alkalmazott képletek sem tudják kezelni, sőt, mint fent láttuk, homogenizálják a szereplők magatartását, s így hozzájárulnak a rendszerszintű kockázatok felhalmozódásához. E kockázatok egyik megnyilvánulási formája a „too big to fail” jelenség, mely a jelentős piaci szereplők kockázatvállalását torzítja azáltal, hogy tudják, probléma esetén a kormányzat beavatkozására számíthatnak. Tehát a piaci szereplők magatartása olyan helyzeket hozott létre, melyek a piacon belül nem orvosolhatók.

Dereguláció

Ilyen piaci kudarcok mellett a piac deregulációjának folyamata alapvető jelentőségű a válság szempontjából, mert megváltoztatta azt az intézményi környezet, amely a rendszer szereplőinek ösztönzéséért és a különböző kollekvtív cselekvési problémák megoldásáért felelős. Márpedig a pénzügyi rendszer intézményi környezete az elmúlt 30 év politikai folyamatai eredményeként gyökeres és alapvető átalakuláson ment keresztül. Az első ábra a deregulációs folyamat legfontosabb lépéseit mutatja.

A dereguláció lehetővé tette az amerikai bankoknak, hogy a banki felügyeletet az ún. árnyékbankrendszer létrehozásával kijátszhassák. E rendszer révén számos olyan intézmény tölthetett be banki funkciót, amely nem tartozott a bankokra vonatkozó szabályozás alá.[21] Ezek az intézmények (SIV: special investment vehicles, vagy SPV: special purpose vehicles) az anyabankoktól átvállalták a kockázatos befektetetéseket és különböző könyvelési trükkök segítségével lehetővé tették az áttétel (azaz a hitel és a saját tőke arányának) növelését. Ezzel egy ideig tetemes profitot biztosítottak, ám egyben hatalmas kockázatokat is halmoztak fel. Ez az árnyékbankrendszer távolról sem jelentéktelen része az amerikai pénzügyeknek. A JP Morgan számításai szerint e szabályozatlan szféra forgalma 5,9 billió dollár volt 2007-ben, ami több mint fele a hivatalos, szabályozott bankrendszer 9,4 billiós forgalmának.[22] Ahogy Paul Krugman figyelmeztet:

A befolyásos köröknek nem lett volna szabad elfeledkezniük egy alapvető szabályról: minden szervezetet, amely bank jelleggel működik, minden szervezetet, amelyet válság esetén ugyanúgy meg kell menteni, mint egy bankot, ugyanúgy kell szabályozni, mint egy bankot.[23]

A dereguláció nélkül aligha lenne megérthető az értékpapírosítás (securitization) robbanásszerű terjedése,[24] ami szintén előmozdította a spekulációt, továbbá hamis visszajelzéseket adott a hitelek kockázatairól és elősegítette rendszerszintű kockázatok felhalmozódását. A hagyományos jelzálogpiaci modellben a jelzáloghitelt nyújtó banknál maradt a nemfizetési kockázat. Az értékpapírosítással azonban a jálzáloghitelt a kibocsátás után forgalomba is hozzák („originate and distribute”), azaz értékpapír formájában továbbadják. Az értékpapírosítás következtében rendkívüli mértékben megnőtt a jelzáloghitel- és a hitelderivatíva piac. Az összes OTC derivatíva névértéke 2008 júliusára elérte a 683 billió dollárt, százszorosára növekedve tíz év alatt.[25] Az elképzelés az volt, hogy ezzel a kockázatok eloszthatók lesznek a teljes piacon. A jelzáloghitelezést intéző ügynökök minden egyes megkötött ügylet után jutalékot kaptak, a bank pedig hamar meg is szabadult a hiteltől.[26] A gyakorlatban így e modell túlzott kockázatvállalásra ösztönözte a szereplőket és átláthatatlanná tette a hitelezési viszonyt. A válság közvetlen kirobbanása mögött is az árnyékbankrendszerben kezelt származtatott papírok álltak, az ún. CDO-k (Collateralized Debt Obligation).

A pénzügyi piac robbanásszerű bővülése, az új típusú eszközök és származtatott papírok elterjedése, az árnyékbankkrendszer kialakulása, a szabályozás folyamatos leépítése, valamint a pénzügyi piac alapvetően prociklikus, buborékgeneráló működése álltak tehát közvetlenül a válság hátterében. Ezeket a tényezőket számos hazai elemző is feltárta már, de még így is megválaszolatlan marad néhány alapvető jelentőségű kérdés. Miért propagálta a FED az olcsó hiteleket? Miért került sor a szabályozás lebontására? Csupán egyéni tévedésekről, egy téves ideológiáról, vagy a gazdaság szerkezetében bekövetkezett változások következményeiről van szó? Érvem szerint a dereguláció folyamata nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy miért pont adott helyen és időben alakult ki a válság, ehhez a tágabb a társadalmi-gazdasági környezetet is tanulmányozni kell. Csak ezek után vonhatunk le olyan következtetéseket, melyek révén elkerülhető, hogy egy hasonló helyzet újra kialakuljon.

A felszín alatt: financializáció

A következőkben az intézményi közgazdaságtan és a politikai gazdaságtan alapvető felismeréseire támaszkodva abból indulok ki, hogy a gazdasági folyamatok mindig adott társadalmi struktúrába ágyazódva zajlanak, folyamatos interakcióban az állammal és a társadalom más szereplőivel. Ennek megfelelően a válság alapja is a társadalmi viszonyok átalakulásában, az ún. financializáció folyamatában keresendő.

A financializáció (financialization) kifejezése azt a komplex folyamatot ragadja meg, ahogyan a pénzügyi rendszer társadalmilag és földrajzilag kiterjedt, és a gazdasági körforgásban betöltött szerepe megváltozott. E folyamat révén a termelő és pénzügyi tőke, valamint a tőke és a munka közötti viszony egyre mélyebben beágyazódott a pénzügyi folyamatokba.[27] Az eredmény az lett, hogy mára a pénzügyi rendszer egyre kevésbé tölti be klasszikus gazdasági funkcióját. Egyrészt az újabb és újabb eszközök a gazdasági alapokhoz való kapcsolódás nélkül szolgálják a profittermelést, s mint azt a válság is mutatja, nem járulnak hozzá a tőkepiacok „mélyítéséhez”, amely a kockázatok elosztását és a stabilitást lenne hivatott biztosítani. Épp ellenkezőleg, a pénzügyi rendszeren belüli fokozódó profitkényszer átláthatatlanságot és instabilitást eredményezett. Másrészt a pénzügyi nyereségkényszer a termelőszféra működését is átalakítja. Sem a politikai, sem a technológiai változások nem érthetők meg anélkül, hogy megvizsgálnánk a társadalmi munkamegosztás szereplőinek hatalmi helyzetét, azaz a gazdasági szereplők közötti erőegyensúlyokat.

Az amerikai gazdaságban a profitráta a hetvenes évek elejéig folyamatosan esett.[28] Ennek hátterében számos folyamat állt – elsősorban a perifériák irányából érkező konkurencia és a jóléti állam teremtette újraelosztási mechanizmusok –, melyeket most nem áll módomban bővebben elemezni. A profitráta csökkenése a gazdaság szereplőit új utak keresésére ösztönözte. Ennek eszközei a termelékenység fokozása (a technológiai innovációkon túl a rugalmas foglalkoztatás, átlagosan magasabb munkaidő, és a reálbérek szinten tartása által), valamint új piacok felkutatása volt. Új piacokat az Egyesült Államok gazdaságán belül elsősorban a szociális ellátások és a pénzügyek terén lehetett fellelni. A pénzügyi szféra növekvő gazdasági befolyása azonban egyben növekvő hatalmi befolyást is jelentetett. Ahogy Lányi Kamilla fogalmazott:

A pénzvilág hatalmi struktúraként sok tekintetben már most autoritáson alapuló (szimbolikus) hatalomként működik. Ebben a funkciójában igényt tart bizonyos kiváltságokra: arra, hogy a pénz- és tőkepiacok jelzéseit az üzleti világ fogadja el valóságos piaci jelzésekként; hogy a kormányok előre számoljanak esetleges reakcióival („hangulatával”); és hogy ne kelljen viselnie magatartásának sem az anyagi, sem a politikai következményeit.[29]

A pénzügyi szektor hatalmi tényezőként való működésére számos példa hozható, a Wall Street és Washington közötti összefonódásoktól kezdve a lobbimunkán át az ideológiai befolyásig. Most csak azt a példát emelném ki, hogy maga a modern derivatívapiac létrejötte sem pusztán a technikai fejlődés, illetve a kereslet és kínálat szabad játékának eredménye volt. Megelőzve a derivatívák iránti keresletet, az első amerikai derivatívapiacot hatalmi kapcsolatokkal rendelkező pénzügyi befektetők hozták létre tudatos „brokering” révén a hetvenes években.[30] Bár a történelemben régi időkre visszamenőleg találhatunk példát futures és opciós ügyletekre, a derivatívák modern formája, melynek lényege hogy elszakad a valós árumozgástól, csak a hetvenes évektől terjedt el újra igazán. A korábbi válságokban játszott szerepükből tanulva ugyanis a származtatott eszközökkel való kereskedelem 1906 és 1971 között törvényellenes volt, amennyiben a tranzakciót a felek nem tudták valós áruszállítással fedezni. A tudatos politikai munka eredményeként a derivatívák szerepe azonban folyamatosan értékelődött át a diskurzusokban, amit a monetarista közgazdászok legitimációs ereje és az opcióárazási képletekbe vetett bizalom is előmozdított. A strukturális változások eredményeként megerősödő pénzügyi lobbi nélkül nem lett volna elképzelhető a modern derivatívapiac létrejötte – hisz az megelőzte az iránta mutatkozó piaci keresletet, és a neoklasszikus közgazdaságtan dominánssá válását egyaránt.

A keynesi konszenzust fenntartó társadalmi struktúra tehát átalakult, a pénzügyi befektetők szerepe folyamatosan felértékelődött, míg a szakszervezetek befolyása csökkent. A strukturális kényszerek hatására a gazdasági elitnek egyre inkább érdekében állt a privatizáció és a pénzügyi dereguláció propagálása. Az új gazdasági struktúrában egyre kevésbé voltak adottak a társadalmi önszerveződés feltételei, illetve a gazdasági elitnek sem volt továbbá érdeke a keynesi-jóléti állami konszenzus fenntartása, így az ipari termelők és a munka világa közötti koalíció bomlani kezdett. A következmény, a Reagan-korszakkal terjedő kurzus története jól ismert. Az felszínen zajló ideológiai viták és a politikai reformok vizsgálata közben azonban nem szabad megfeledkeznünk a társadalmi struktúrákban végbement változásokról.[31]

A megváltozott hatalmi helyzet eredményeként az állam gazdasági szerepvállalása is új formát öltött. Ez az új fejlesztési modell egyre inkább a pénzügyekre és a lakosság eladósodára építette a gazdasági növekedést, miközben az egyenlőtlenségek folyamatosan nőttek, így még távolabb került az amerikai társadalom a jóléti államra jellemző osztálykompromisszumtól. Ahogy a közszolgáltatások privatizációja haladt előre, úgy nyíltak új lehetőségek a biztosítótársaságok és a befektetési alapok előtt, pozitív visszacsatolásként erősítve a pénzügyi tőke koncentrációját. A 2000-es évektől kezdve a küszködő amerikai gazdaságot a kormány adócsökkentésekkel és a katonai kiadások növelésével próbálta támogatni. Ahogy Stiglitz is kifejtette,[32] miközben az adócsökkentések a várakozásokkal ellentétben nem stimulálták a gazdaságot, még kedvezőbb feltételeket teremtettek a tőke pénzügyi spekulációs célokra történő hasznosításához. Így a gazdaság stimulálásának szerepe a FED-re hárult, mely ezt az alacsony kamatokkal próbálta elérni. A végeredmény egy olyan törékeny növekedési modell lett, mely a lakosság eladósodására, a pénzügyi szektor bővülésére, az állandó importtöbbletre és tőkebeáramlásra épített.

A financializáció eredményeként tehát megváltozott a gazdaság szerkezete. A pénzügyi szektor részesedése a gazdasági össztermékből rohamosan növekedett, ami a reálgazdaság működési módját is átalakította. Az ipari termelés egyre kevésbé játszott meghatározó szerepet, a pénzügyek mellett a fogyasztás- és importfüggő ágazatok (kiskereskedelem) indultak virágzásnak.[33] A pénzügyek exponenciális bővülésének hatására a szektor gazdaságban betöltött szerepe fokozatosan átalakult, a megtakarítások és a befektetések közötti közvetítés funkciója egyre inkább háttérbe került az új profitábilis pénzügyi vállalkozások rovására. E megoldások azonban csak átmenetileg hoztak eredményt, a profitráta az ezredfordulótól újra esni kezdett. Ennek hatására még több cég és befektető menekült a pénzügyi spekuláció irányába. A teljes amerikai profitállományon belül a pénzügyi szektor profitja az 1981-es 14 százalékról 39 százalékra emelkedett 2001-re. 2006-ban már a teljes amerikai profitállománynak több mint 40 százaléka a pénzügyi szektorban keletkezett.[34] Martin Wolf adatai szerint a pénzügyi szektoron kívüli hosszú távú beruházások 2006-ban 7 százalék körüli hozamot eredményeztek, ezzel szemben az európai bankszektor profitja 12 százalék körül mozgott, míg a brit bankoké 20 százalék volt. E magas profitráták a magas átételességről és az intenzívebb kockázatvállalásról tanúskodnak.[35]

A növekvő erejű pénzügyi szféra konkrét anyagi konkurenciát jelentett, aminek eredményeként a reálgazdaság részesedése csökkent a nemzeti jövedelmből. Az Egyesült Államokban a nem-pénzügyi vállalkozások cash flowjában a pénzügyi szektornak kifizetett összeg aránya a hatvanas-hetvenes évek átlagához képest megduplázódott a nyolcvanas-kilencvenes évekre.[36] Másfelől a vállalatirányításon belül (corporate governance) egyre nagyobb szerepet kapott a pénzügyi szféra igényeinek való megfelelés, a shareholder-value szemlélet. A pénzügyi befektető szemében a termelő célú beruházás csak egy lehetőség a sok közül a tőke hasznosítására. Ebben az új vállalatirányítási modellben a részvényopciók szerepe a vezetők jutalmazásában megnövekedett. A részvényopcióval történő díjazás azonban egyértelműen a rövid távú szempontok előretörését eredményezi, így a negyedéves jelentések bűvölete ahhoz vezetett, hogy a termelési befektetések egyre inkább a rövid távú nyereségmaximalizálás jegyében születtek.

Érdemes arra is kitérni röviden, hogy a financializáció eredményeként átalakuló vállalatirányítási modell és gazdasági szerkezet hogyan járult hozzá a közszolgáltatások erodálásához és a hatalmi helyzet további polarizálásához. Ahogy a kapitalizmus változatai (varieties of capitalism) irodalom feltárta,[37] a komplex termelési folyamatokhoz jól képzett és egészséges munkaerőre van szükség, ezért ezen országok termelői inkább hajlamosak a közszolgáltatások finanszírozásában részt vállalni. Ahogy a Washington Post szerzője is rámutat,[38] a hetvenes évekig fokozatosan nőtt az amerikai lakosság iskolázottsága, 1975-től azonban semmiféle javulás nem tapasztalható. A kontinentális modellben a hosszú távú tervezésnek továbbra is szerepe van, a szakszervezetek továbbra is részt vesznek az üzemi szintű és a nemzetgazdasági döntéshozatalban, a jövedelmek elosztása egyenlőbb és szélesebb körben elérhetőek a közjavak. A közszolgáltatások színvonalát nyilván egy sor egyéb tényező is befolyásolja, fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a pénzügyek megváltozott helyzetéből kiindulva a gazdaság szerkezetének megváltozásán át a financializáció hogyan hat vissza az újraelosztás intézményeire és a hatalmi helyzetre.

A pénzügyi globalizáció polarizáló hatásairól jó képet ad a Merrill Lynch által kiadott World Wealth Report, mely szerint a világ 9,5 millió „magas nettó értékű egyénének” (HNWI – high net worth individuals) vagyona 2006-ban közel 40 billió dollárra bővült, több mint 11,4%-kal növekedve.[39] A Boston Consulting Group szerint 2000 és 2006 között a világ háztartásainak legalább 100.000 dollárnyi befektetéssel rendelkező 16,5 százaléka birtokában lévő eszközök értéke 64 százalékkal, 84,5 billió milliárd dollárra növekedett. E vagyon döntő része az egymillió dollárnál többet birtokló háztartások portfólióiban nyugszik. Noha ezek a Föld összes háztartásának mindössze 0,7 százalékát teszik ki, mára e milliomos háztartások birtokában van a világ teljes vagyonának több mint harmada.[40] E befektetők azok, akik a tőkéjük bővített újratermelése érdekében óriási keresletet generáltak a különböző pénzügyi befektetések iránt. A pénzügyek exponenciális bővülése tehát a pénzügyi folyamatok által koncentrált hatalmas vagyonoknak is köszönhető.

2.      ábra Munkajövedelmek a teljes nemzeti jövedelem arányában[41]

Az egyenlőtlenségek növekedése nem csak a vagyoni dimenzióban érhető tetten. A pénzügyi globalizáció hatására jelentősen csökkent a munkajövedelmek aránya a profitjövedelmekéhez képest. Az ILO egyik jelentése arról számol be, hogy a munkajövedelmek aránya a vizsgált országok háromnegyedében esett a tőkejövedelmek arányához képest. A legnagyobb csökkenés Latin-Amerikában következett be, de jelentős volt az arányváltozás az iparosodott országokban is, ahol átlagosan 9 százalékkal csökkent a munkajövedelmek aránya a tőkejövedelmekéhez képest.[42] Az Egyesült Államokból származó adatok hasonló tendenciákról számolnak be. Az IMF adatai szerint a munkajövedelmek aránya a hetvenes évek elejéig fokozatosan emelkedett, majd apadni kezdett (lásd 2. ábra). A Kaliforniai Egyetem kutatói szerint miközben a pénzügyi szektor részesedése a vállalati nyereségekből folyamatosan és meredeken emelkedett, 1973 és 1993 között az amerikaiak alsó 99 százalékának átlagos reáljövedelme hat százalékkal csökkent, míg a felső egy százalék reáljövedelme 64 százalékkal nőtt.[43]

A financializáció folyamata során a társadalom nagy részének reál-életszínvonala csökkent, míg a vagyon rendkívüli mértékben a gazdasági létra tetején koncentrálódott. A jövedelmi polarizáció és a reálkeresetek csökkenése, jó esetben stagnálása az alsóbb társadalmi osztályok körében előtérbe hozta a hitelből történő fogyasztást. A hitelkártyahasználat, a hitelből vásárolt autók és jelzálogra vett lakások aránya rohamosan bővült a gazdaságon belül. A hitelderivatívák terjedése, azaz a pénzügyi piac deregulációja, és az alacsonyan tartott kamatlábak is hozzájárultak a személyi hitelezés bővüléséhez. A hetvenes években megszokott életszínvonal fenntartásához az amerikaiak egyre nagyobb része választotta az eladósodást. Fontos látnunk, hogy a jelzáloghitelekre nemcsak az alsóbb társadalmi osztályoknak volt igénye, hanem a hitelderivatívák értékesítése és forgalmazása egyben az egyik legjövedelmezőbb üzletág is volt az Egyesült Államokban. A vagyonnal rendelkező magánszemélyek és befektetési alapok intenzíven keresték ezeket a kockázatos befektetéseket.[44]

A magánszemélyeknek nyújtott hitelek megnövekedése alapvető jelentőségű a válság megértése szempontjából. Nagy-Britanniában a magánszemélyeknek nyújtott hitelek aránya 1976-ról 2006-ra a teljes hitelállományon belül 11,6-ról 40,7 százalékra nőtt. Hasonló átalakulás volt megfigyelhető Japánban és az Egyesült Államokban is. Németországban a nem jelzálogalapú hitelek aránya a GDP 68,2 százalékáról (1972) 26,8 százalékára (2006) csökkent.[45] A neoklasszikus elmélettel szemben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia úgy értek el viszonylag magas növekedési ütemet, hogy közben a megtakarítási ráta folyamatosan zuhant, sőt, 1999-re negatívba fordult, 2007-ben -1%-on állt, amire 1933 óta nem volt példa.[46] Erre a neoklasszikus elmélet szempontjából kontraintuitív fejleményre magyarázatot csak a globális pénzügyi rendszer egyensúlytalanságának feltárásával kaphatunk. Mint az előző szakaszban is láttuk, az ilyen irányú elmozduláshoz az Egyesült Államokban a kormány is hozzájárult azzal, hogy a szociális bérlakásépítés hagyományával szemben a jelzáloghitel alapú lakáshoz jutást támogatta.[47]

A kapitalista centrumországok financializációja nem egy konténergazdaságban zajlott le, hanem a globális munkamegosztás egy történetileg adott helyzetében. Az amerikai növekedési modell állandó kereskedelmi mérleghiánnyal és jelentős külföldi eladósodással járt, mellyel szemben Európában elsősorban Németország, Ázsiában pedig Japán és Kína fizetési mérleg többlete, valamint az olajexportáló országok dollárbevételei jelentették a fedezetet. A fizetési mérlegek terén fokozódó aszimmetriák a válság gyorsított terjedését is előmozdították. Ez a helyzet nem következhetett volna be egy egységes intézményi környezetben, globális gazdasági szabályozás mellett. A kilencvenes évek közepétől a fejlődő országok egy része jelentős valutatartalékok felhalmozásával védekezett a fokozódó pénzügyi válságággal szemben. Ennek érdekében jelentős export- és fizetési mérleg többletre törekedtek, a helyi gazdaságot egyrészt tudatos iparpolitikával, másrészt alacsonyan tartott árfolyammal segítve.  A globális szabályozás hiánya és a forró pénzek áramlásával szembeni unilaterális védekezési stratégiák térnyerése tehát szintén fontos összetevői a válságnak.[48]

A financializáció tehát az a társadalmi-gazdasági háttér, mely révén megérthető a pénzügyek deregulációja és liberalizációja. A financializáció arra utal, hogy a gazdaság szerkezetében alapvető változás következett be, mely egyben a társadalmi-gazdasági szereplők hatalmi helyzetét is átalakította. A keynesi-jóléti konszenzust fenntartó osztályközi és eliten belüli koalíció felbomlott, a középosztály egyre kevésbé tart igényt az alsóbb osztályok szolidaritására, míg a gazdasági eliten belül a pénzügyi elit tett szert döntő befolyásra. A pénzügyek előretörése a reálgazdaság háttérbe szorulását, a termelői szektoron belüli verseny kiéleződését, így a munkajövedelmek hanyatlását is jelentette. A megváltozott hatalmi helyzetben pedig a szabályozási és intézményi környezet átakalítása is a pénzügyi szféra igényeit reflektálta – hisz egy egyre befolyásosabb szereplői kör tudta érdekeit érvényesíteni a közpolitikai döntéshozatalban. A lakosság eladósodása és az állandósuló folyó fizetési mérleg hiányok azt jelezték, hogy a megváltozott hatalmi helyzetben létrejött új gazdasági modell növekedési alapjai törékenyek, nem sikerült hosszú távon fenntartható alapokra helyezni a gazdaság fejlődését.

Amennyiben a fentiek alapján elfogadjuk, hogy a financializáció áll az amerikai pénzügyi szektor deregulációja és liberalizációja, valamint az eladósodottság és a fizetési mérleg hiányának felhalmozódása mögött, akkor a reformok során is többre van szükség, mint az átláthatóságot javító vagy a prudenciális magatartást támogató újraszabályozás. A hatalmi szerkezet alakulásának befolyásolása, az eliteken belüli és az osztályok közötti bizonyos koalíciók facilitálása nélkül az újraszabályozott intézményi környezet nem lenne stabil. Erről szól majd az utolsó szakasz, előbb azonban lássuk, milyen mechanizmusokon keresztül érintette a válság a perifériákat.

A kelet-európai félperiféria válsága

A nemzetközi pénzügyi piacok kudarca

A főáramú elmélet szerint a pénzügyi globalizáció az elmúlt évtizedekben a globális fejlődés záloga volt, s nélküle a távol-keleti országok sem tudtak volna ilyen látványos fejlődést elérni. Így a globális gazdaság újraszabályozásával is csínján kell bánni, hangzik az érv. Ezen álláspont képviselői úgy vélik, hogy nincs lehetőség a fejlesztéspolitikai manőverezésre (lásd Thomas Friedman híres „arany kényszerzubbony” metafóráját), de ez nem is baj, hiszen azon országok, amelyek betartják a washingtoni konszenzus játékszabályait, cserébe tőkebeáramlásra és ezen keresztül gazdasági növekedésre számíthatnak. A globális pénzpiacokon való helytálláshoz tehát mindössze kiszámítható és szufficites költségvetésre, kellően alacsony adóterhelésre, összességében a kormányzat fejlesztéspolitikai visszavonulásárára van szükség. Azok az országok, amelyek nem ezt az utat követik, lemaradnak. Ezen álláspont szerint Magyarországnak is ez volt a problémája, és ezért érintette a globális válság ilyen súlyosan, ahogy azt például Bokros Lajos is kifejtette.[49] A szlovák és román „versenytársakhoz” való felzárkózás jegyében hasonlóan vélekedik Simor András,[50] de a Szerb Nemzeti Bank elnöke is, aki szerint Közép-Kelet-Európának ideje végrehajtani a „régóta esedékes kiigazításokat, költségvetési és strukturális reformokkal (…) inkább ma önszántunkból, semmint holnap a piac nyomására”.[51]

A főáramú modell két feltételezésre épül. Az egyik szerint az alacsony megtakarítási ráta és a pénzügyi piacok fejletlensége az egyik legfontosabb akadálya a gazdasági növekedésnek és fejlődésnek, ezért a külföldi tőkéhez való hozzáférés és a pénzügyi közvetítő mechanizmus javítása fokozza a gazdasági növekedést. A másik feltevés pedig azt állítja, hogy a külföldi hitelkibocsátók és a belföldi hitelfelvevők ösztönzéseinek interakciójából fakadó kedvezőtlen hatásokat megfelelő prudenciális szabályozással ki lehet küszöbölni. A következőkben amellett kívánok érvelni, hogy e feltételek nem minden esetben teljesülnek, ezért a külföldi tőkéhez való differenciálatlan viszonyulás komoly hibákat rejt magában, a pénzügyi globalizáció pedig nem tekinthető a fejlődés csodaszerének. A hazai közbeszédben élő előítéletek miatt gyorsan hozzá kell tennem, hogy ebből nem autarkia vagy a „magyar csoda” fetisizálása következik, hanem a nemzetközi tőkeáramláshoz való kritikátlan viszonyulás feladása, és bizonyos szelektív pénzpiaci beavatkozások.

Ahogy az amerikai gazdaság instabilitása, úgy a globális gazdaságé is nőtt a pénzügyi globalizáció hatására, a buborékképződés állandó velejárója volt az elmúlt évtizedek fejlődési modelljének. A globális pénzügyek alapvető szerkezetében bekövetkezett változások (a tőkeáramlás liberalizációja) hozzájárulnak a helyi krízisek kiélezéséhez és globális terjedéséhez. Az ILO kutatása szerint a pénzügyi válságok gyakorisága tízszeresére nőtt a kilencvenes évekre a hetvenes évekhez képest.[52] Az IMF egy kutatása szintén arról számol be, hogy az elmúlt években megnőtt a válságok gyakorisága a fejlődő országokban, ami fokozta a fogyasztás és a foglalkoztatás volatilitását.[53] Martin Wolf, a Financial Times újságírója szerint 1945 és 1971 között, a világon összesen 38 pénzügyi válság alakult ki, míg 1973 és 1997 között 139.[54] A globális pénzügyi rendszer tehát egyértelműen instabilabbá vált az elmúlt évtizedekben. Ez az instabilitás komoly veszélyt jelent a perifériák fejlődésére. A nyolcvanas években a válságok költségei a fejlődő országok GDP-jének átlagosan 0,6 százalékát vitték el évente, míg a kilencvenes években 0,7 százalékát.[55] A globális pénzügyi piac tahát komoly jóléti veszteséget okozott.

Emögött ugyanazok piaci kudarcok húzódnak meg, melyeket tanulmányom első részében bemutattam. E kudarcok a nemzetközi piacokon ugyanúgy megtalálhatóak mint egy gazdaságon belül. Ehhez adódik, hogy intézményi fejletlenségük, törékenységük és tőkefüggőségük okán a periféria országait hatványozottabban sújtja a piaci kudarcokból fakadó volatilitás. Ráadásul, míg a rendszerszintű kockázatok nemzetgazdasági vonatkozásait úgy-ahogy szabályozzák a monetáris hatóságok (bár az amerikai válság pont azt mutatja, hogy ennél sokkal határozottabb kontrollra van szükség), a globális gazdaságban felhalmozódó rendszerszintű kockázatokkal nem foglalkoznak kellő mértékben a nemzetközi intézmények. Márpedig a krónikus fizetési mérleg hiányok az egyik, többletek a másik oldalon, valamint a nemzetközi tőkeáramlásban jelentkező dominahatások egyaránt a rendszerszintű kockázatokról árulkodnak. A beáramló olcsó hitelek ingatlanpiaci vagy tőzsdei buborékokat hozhatnak létre, ahogy az történt a 97-98-as ázsiai válság során, vagy napjainkban a balti országokban. Amint a befektetői klíma változik, e lufik kidurranása az egész gazdaságra romboló hatással lehet.

A volatilitáson túl a pénzügyi globalizáció kedvezőtlenül befolyásolja a periféria országainak politikai-gazdasági viszonyait, erodálja a költségvetési bevételeket, a hatalmi egyensúlyt a mobil eszközök javára billenti el a nem mobil munkaerőforrás rovására, s így összességében fokozza az országok sérülékenységét. Mindenekelőtt fontos látnunk, hogy a pénzügyi globalizáció az adóbehajtásra gyakorolt negatív hatása révén szűkíti az államháztatás bevételeit. A relokáció lehetősége önmagában hatalmas fegyver a befektetők kezében, akik így jelentős adókedvezményeket és közvetlen támogatásokat csikarhatnak ki a kormányoktól. A következmény a lefelé tartó adó-, és szabályozási verseny. Bár a befektetés-ösztönzés eszközei, ennek pontos költségei a legtöbb esetben titkosak (ahogy hazánkban is csak bizonytalan becsléseket léteznek erről), annyit mindenképp lehet tudni, hogy az adómentesség és a közvetlen támogatások rendszeres eszközei a kormányoknak. Például a BMW 2001-ben új üzemet nyitott a régióban, amelyért éles harcot folytatott Szlovákia, Csehország és Németország. A nyertes végül Lipcse városa lett, a németektől ugyanis a BMW nem kevesebb, mint 418 millió eurónyi közvetlen támogatást kapott, ami a teljes befektetés 35 százalékát teszi ki.[56]

A közvetlen verseny mellett a liberalizált tőkeáramlás produktuma a transzferárazás is, amely szintén az adóelkerülés célját szolgálja. A transzferárazás révén ugyanis a cégek saját belső elszámolásukat úgy alakítják, hogy a profit ott jelentkezzen, ahol a legkevesebb adót kell utána fizetni. E lehetőséget természetesen a helyi kisvállalkozások nem tudják kihasználni, csak a legnagyobbak. Az adóparadicsomok szintén a tőkeáramlás liberalizálása révén váltak az adóelkerülés egyik fő eszközévé. Az adóparadicsomok miatt a fejlődő országok évente hozzávetőleg 500 milliárd dollárt veszítenek. Ez az összeg ötszöröse a teljes fejlesztési segélyezésnek. Az adóparadicsomokba áramló pénzek révén a fejlődő országok a gyakorlatban negatív egyenlegben vannak a pénzáramlás tekintetében: a kiáramló évi 500 milliárd dollárt aligha ellentételezi a 90 milliárdnyi segélyáram, a 240 milliárdnyi közvetlen működőtőke befektetés, vagy a néhány százmilliárdnyi migránsok által hazautalt jövedelem.[57]

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a pénzügyi globalizáció számos csatornán keresztül fokozza a perifériás országok sérülékenységét. Ezek közül a legfontosabb a piaci kudarcok miatt kialakuló spekulációs láz és buborékok, valamint azt ezt követő tőkemenekülés. Mint hamarosan kifejtem, a forró pénzáramlásból fűtött növekedés a gazdaságszerkezetre is kedvezőtlen hatással van, tehát saját alapjait ássa alá. A másik csatorna a költségvetési bevételekre gyakorolt negatív hatás, ami egyben az elosztás körüli hatalmi egyensúlyt is megváltoztatja, mivel az adózást az immobil élőmunka irányába tereli a tőke javára.

Midnezek fényében nem meglepő, hogy az adatok azt mutatják, makroszinten a pénzügyi globalizáció pozitív hatása a gazdasági növekedésre kérdőjeles. A külföldi tőke alapvetően három piaci csatornán keresztül áramolhat be egy országba. A közvetlen működőtőke beruházásokon keresztül (FDI), a portfólió beruházások által és bankhitelek révén. Az empirikus adatok azt mutatják, hogy a bankhitelek nem járulnak hozzá a GDP növekedéséhez, a portfólió beruházások csupán csekély mértékben, míg a közvetlen termelési célt szolgáló működőtőke beruházások a leginkább (10%-os növekedés az FDI állományában 4% százalékkal emeli a GDP-t). Az empirikus irodalom továbbá nem bizonyítja, hogy a rövid távú pénzáramlás addicionális beruházásokhoz vezetne.[58] A legkritikusabb pontot tehát a volatilitást generáló forró pénzek jelentik. A gyorsabb ütemben fejlődő országok kevésbé támaszkodnak a pénzügyi globalizációra, és megfordítva, az igazán nagymértékben „globalizált” országok növekedési üteme lassabb.[59] A Harvard kutatói, Rodrik és Subramanian tovább élezik ezt az érvet:

Még ha a pénzügyi válságok hatását zárójelbe is tesszük, egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy a pénzügyi globalizáció előnyei nem léteznek. A pénzügyi globalizáció nem vezetett sem fokozott beruházási tevékenységhez, sem magasabb növekedéshez [lásd 3. ábra]. A legdinamikusabban bővülő országok kevésbé építettek a beáramló tőkére. Amennyiben a pénzügyi globalizáció mellett kívánunk kiállni, csak indirekt, spekulatív és egyáltalán nem meggyőző érvekre építhetünk.[60]

3.      ábra Pénzügyi globalizáció és gazdasági növekedés[61]

Függőleges oszlop: átlagos éves GDP növekmény (1970-2004)

Vízszintes oszlop: pénzügyi globalizáció (külföldi eszközök + külföldi kötelezettségek) a GDP százalékában

A periférián azon országok értek el jelentős növekedést, melyek csökkenteni tudták a pénzügyi globalizációból fakadó kockázatok mértékét. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a rövid távú pénzmozgások korlátozása nem okoz problémát a hosszú távú működőtőke befektetések szempontjából. Sőt, a forró pénzek korlátozásával járó nagyobb stabilitás még vonzóbbá is teheti az adott országot a hosszú távú befektetők szemében.

Kelet-európai subprime

Ezen elméleti belátások fényében másként fest a kelet-európai periféria országainak válsága is. Az államcsőd lehetősége, a forint valamint az OTP elleni spekulatív támadások elemi erővel hívták föl a figyelmet a magyar gazdaság sebezhetőségére. Ez a sebezhetőség részben az elmúlt évek elhibázott és hiteltelen gazdaságpolitikájából, részben pedig a mai globális gazdasági rendszer szerkezetéből, illetve hazánk illeszkedési stratégiájának hiányosságaiból fakad. Az elhibázott, túlköltekező és hiteltelen gazdaságpolitika története jól ismert. Az államadósság mára megközelíti a GDP hetven százalékát, ezért a forintkamatok rendkívül magasak, ami egyben a nagyarányú devizahitelezést is ösztönözte. A magyar gazdaságot rövid távon két veszély fenyegette élesen. Az egyik az államcsőd, azaz, hogy az állam nem képes finanszírozni folyó kiadásait, mert szokásos hitelforrása, az állampapírpiac lényegében befagy. Ezzel szorosan összefügg a második veszély is. Ha az állam nem tudta volna magát finanszírozni, arra sem lett volna forrása, hogy szükség esetén megmentsen egy bajba jutott magyar pénzintézetet, ahogy azt az Egyesült Államok vagy számos nyugat-európai ország tette.

Az adóssággal és a túlköltekezéssel kapcsolatos érvek azonban nem állják meg a helyüket nemzetközi összehasonlításban. Egyrészt, az állampapírpiac nem csak Magyarországon, hanem az egész régióban egyszerre fagyott be – ami rendszerszintű kockázatokra és hordamagatartásra utal. Másrészt, a legnagyobb bajba azok a balti államok kerültek, ahol a költségvetés hiánya, illetve a bruttó államadósság, a legtöbbet hivatkozott mutatók a „prudens makrogazdaság politika” mérésére, a kelet-európai térségben a legalacsonyabbak közé tartoztak – tehtá a hiány-adósság önmagában nem kielégítő magyarázat. Harmadrészt, bár kétségtelen, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét korlátozta a kádár rendszerben felhalmozott adósság, ám egyrészt nem történt változás a fejlődési modellben akkor sem, amikor az adósság szintje jelentősen csökkent, másrészt ezzel együtt is a Világbank nemzetközi összehasonlításban is jelentősnek találta a magyar kormány gazdaságalakító kapacitását.[62] Negyedrészt, egyszerűen nem igaz, hogy a magyar jóléti állam koraszülött lenne, a szociális kiadások a GDP arányában azonos szinten vannak a válságot a legjobban átvészelő Szlovénia és Csehország költésével, mely szint jelentősen a nyugat-európai átlag alatt van.[63] Ötödrészt, a választási ciklusok ugyanúgy nyomást gyakorolnak minden kormányzat költségvetési politikájára, márpedig igen komoly különbségek vannak a kelet-európai régión belül, mely különbségeket nehéz egy közös okkal magyarázni. Hacsak nem gondoljuk azt, hogy a magyar politikai elit egyszerűen „butább” környező országbéli társainál – ami szintén nem túl meggyőző érvelés társadalomtudományosan. A válság sajátosságait tehát aligha vezethetjük vissza kizárólag az államháztartás helyzetére, a hiteltelen és túlköltekező gazdaságpolitikára. A kulcs a félperifériás helyzetünkben és a pénzügyi globalizációhoz való alkalmazkodásunkban, a külgazdaság és iparpolitikában, illetve annak hiányában rejlik.

A balti államokkal közös vonásunk a pénzügyi globalizációnak való kitettség, a gazdasági növekedést jelentős részben beáramló külföldi forró pénzekre építettük. Ezt az tette lehetővé, hogy a centrumországokban kibontakozó financizalizáció révén egyre több forrás állt spekulatív befektetésekre rendelkezésre, melyek megtalálták a perifériákat is, ahova óriási ütemben áramlottak hitelek és portfolióbefektetések. Ennek eredményeként a pénzügyi szektor profitja egyre nagyon részét tette ki a megtermelet jövedelemnek. Róna Péter számításai szerint a pénzügyi szféra jövedelmezősége Magyarországon az elmúlt öt év mindegyikében megközelítette vagy meghaladta az EU átlagának a kétszeresét.[64] A nemzetközi adatok is hasonló eltérést mutatnak. A mára az UniCredit Bank tulajdonába került osztrák BA-CA (Bank of Austria) bank teljes vagyonának 11 százalékát tették ki a közép-európai befektetések, ezzel szemben a teljes profit 54%-a ebből a régióból származott 2004-ben. Az UniCredit Bank éves profitnövekménye a közép-európai régióban 15% volt 2003 és 2007 között. Az Erste Bank ugyanezen időszak alatt évi átlagban 35 százalékkal növelte a profitját a régióban.[65] Hazánkban, és a térség néhány más országában is előállt tehát az a helyzet, hogy a gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő ágazatává és domináns szereplőjévé a pénzügyi szektor vált.

A pénzügyi szektor funkióváltását jelzi, hogy csökken a termelő aktivitások jelentősége a hiteleken belül, és előtérbe kerülnek a magánszemélyek (hitelkártya, jelzálog). Ezt a gyakorlatot a centrumországokban a reálbérek stagnálása-csökkenése, illetve a hiánygazdaságból kiszabadult kelet-európaiak csillapíthatatlan fogyasztási vágya is táplálta. Mint láttuk, a legjelentősebb kapitalista gazdaságokban folyamatosan emelkedett a lakossági hitelek aránya. Ez a tendencia ugyanúgy megfigyelhető a kelet-európai félperiférián. Bulgária öt vezető bankjának hitelállományán belül például a lakossági hitelek aránya 2001-ről 2008-ra 6,8 százalékról 40 százalékra ugrott. Magyarországon is a teljes hitelezés mintegy harmada volt lakossági hitel 2008-ban.[66]

4.      ábra A devizahitelek aránya a bankok lakossági hitelállományán belül[67]

A régió bankrendszerét domináló külföldi tulajdonú bankok kifejlesztettek egy, az amerikai subprime hitelezéshez több tekintetben is hasonló kockázatos gyakorlatot. A magyar gazdaságba, a baltiakéhoz hasonlóan, óriási mennyiségben áramlottak devizaalapú hitelek (lásd 4. ábra). A devizakamatok jóval alacsonyabbak voltak, mint a forintkamatok, a különbség elérhette akár a tíz százalékot is, ezért a devizahitelezéssel jóval nagyobb nyereséget lehet realizálni, mint forinthitelek révén. Ráadásul a lakossági hitelpiacon a bankok nagyobb felárral dolgoznak, azaz a kamatkülönbözet jókora részét lenyelik. A devizahitelek vonzó kamatai mellett persze a kezelési költségeket is magasabban lehetett tartani. Ezt tetézi, hogy bár a válság során a svájci frank vagy az euró kamata történelmi mélypontra került, s a válság első hullámának elültével a forint árfolyama újra erősödni kezdett, valamint a bankközi hitelezés is beindult, a hazai pénzintézetek nem csökkentették, hanem emelték a hiteleik kamatát, így újabb tetemes profitot termeltek a válság révén.[68] A PSZÁF szerint a hazai pénzintézetek 2009 első negyedévben 116 milliárd forintnyi adózás előtti eredményt produkáltak, 25 százalékkal többet, mint egy évvel korábban.[69] Tehát a válság közepén a bankszektor éves profitja hozzávetőleg megegyezik azzal az összeggel, melyet a kormány megszorításokkal a költségvetési kiadásokon, a nyugdíjon, a közalkalmazotti béreken és a szociális kiadásokon megspórol.[70]

A devizaalapú hitelezéssel a bankok a folyamatos rövid távú deviza-beáramlástól tették működésüket függővé, mivel a lakossági és üzleti megtakarításoknak csak elenyésző része volt devizában. A rövid távú hitelek azonban kockázatos eszközök, ugyanis ha egyszer csökken a bankok egymásba vetett bizalma, akkor elzáródnak a csapok. Ez történt nálunk is, ezért voltunk ilyen nagymértékben kitéve a forró pénzek kiáramlásának. A bankoknak ugyanis egyre nehezebbé vált kintlévőségeik finanszírozása. S itt fordult át negatív irányba a pénzügyi piacokra jellemző, az egyensúlyi árhoz képest jelentős kilengéseket generáló csordaszellem. A befektetők egyre inkább kiábrándultak a magyar eszközökből, elkezdték kivonni a pénzt, aminek hatására a korábbi pénzáram megfordult, a forint árfolyama gyengülni kezdett, a devizahitelek visszafizetése veszélybe került, a bankok likviditási helyzete, ezáltal még tovább romlott, ami még tovább rontotta a befektetői bizalmat, amíg kitört a pánik.

A válságba került kelet-európai államok keze meg volt kötve. A választott integrációs modellben a tőkeáramlás korlátozása nem létező opció – pedig mára világos, hogy a kelet-ázsiai valutaválságot legjobban átvészelő Kína, India és Malajzia válságkezelő programjában a tőkekiáramlás korlátozása fontos eszköz volt. Így más választás nem maradt, mint a költségvetési kiadások csökkentése, illetve forrás bevonása a nemzetközi intézményektől, ami újfent korlátozta a gazdaságpolitika mozgásterét.

A rövidtávú hitelekből finanszírozott fogyasztásra épített növekedés kifulladása csak idő kérdése volt, a bankok által vállalt túlzott rizikó – a devizahitelezés formájában jelentkező kelet-európai subprime –, az így felhalmozódó rendszerszintű kockázatok, tehát a nemzetközi pénzpiaci kudarcok kudarca előrevetítették a kelet-európai buborékok kipukkanását. Túl az instabilitáson azonban, a pénzügyek funkcióváltása a reálgazdaságra is negatív hatást gyakorolt a perifériákon is, mint ahogy centrumországokban.

Függés és dualitás

A pénzügyi globalizáció megfelelő külgazdaság és iparpolitika hiányában a gazdaság kettészakadását eredményezi. Ez a törékeny gazdasági szerkezet a gazdasági növekedésre, ezen keresztül a munkahelyteremtésre és a költségvetési bevételek alakulására gyakorolt negatív hatásával járult hozzá a gazdaság sebezhetőségéhez.

Hazánk, a régió legtöbb országához hasonlóan – mely alól csak Szlovénia és részben Csehország kivétel – egy „beágyazott neoliberális fejlődési modell” mellett kötelezte el magát a nyolcvanas években.[71] Ennek lényege bizonyos redisztributív mechanizmusok fenntartása mellett a viszonylag (a gradualista Szlovéniához vagy Kínához képest) gyorsan végrehajtott liberalizáció és privatizáció volt, illetve az ennek révén bevonzott működőtőkére épített export. A kilencvenes évek végére azonban kifulladt a dinamikus tőkeáramlás, aminek két oka volt: a privatizálható vagyon drámaian lecsökkent, az olcsó munkaerőre pedig egyre kevésbé lehetett építeni, mivel a régió országai felébredtek és masszív szociális dömpinggel megelőztek bennünket a tőkevonzási versenyben, nálunk pedig az élő munkát terhelő adók fokozatosan nőttek az egyéb adóbevételek rovására.[72] Ma már az adókedvezmény technikája is egyre kevésbé alkalmazható tőkecsalogató eszköz, mivel az EU egyre szigorúbban lép fel az adóverseny ellen az ilyenfajta kedvezmények felszámolását követelve.

Emellett az ezredforduló óta a régióba áramló spakulatív pénzek és olcsó hitelek túlnyomó részt fogyasztási cikkeket finanszíroztak, tehát különösebben nem mozdították elő a gazdasági növekedést, a kereskedelmi mérleget viszont annál inkább rontották, hiszen e fogyasztási cikkek jelentős része import termék. A fokozott importverseny és az iparpolitika hiányának hatására az ipari termelés komoly nehézségekkel küzdött a balti országokban, amit jól mutat például az a tény, hogy a komplex ipari export jelentősen elmarad régiós összehasonlításban.[73] A balti országok a gazdasági növekedést jelentős mértékben a spekulatív pénzbeáramlás és a hitelből finanszírozott fogyasztás táplálta. Különböző tényezők miatt Magyarországon e hitelek nem eredményeztek ingatlanpiaci buborékot, Észtországban és Litvániában viszont annál inkább (lásd 5. ábra). A beáramló forró pénzek spekulatív ingatlanpiaci befektetésekben landoltak, ami jelentős mértékben felhajtotta az ingatlanárakat. Egy ilyen ingatlanpiaci lufi kipukkanásának hatása ismerős kell, hogy legyen az olvasónak.

5.      ábra Reál ingatlanárak emelkedése 2001 és 2007 között[74]

Magyarország egy fontos tekintetben jobb állapotban van a balti államoknál, a komplex termelőszférába érkező beruházások sokkal jelentősebbnek mondhatóak, azonban megfelelő iparpolitika hiányában ez az „FDI-dús” szektor zárványszerűen van jelen a magyar gazdaságban, ami a hosszútávú gazdasági fejlődés alapjait ássa al. Mindezek eredményeként a magyar gazdaság a baltiakéhoz hasonlóan kettészakadt egy hatékony és dinamikus külföldi, valamint egy hatékonyságában a lehetőségekhez képest alulmaradó és pangó hazai KKV szektorra, és a kettő közötti valódi kapcsolatok inkább gyengének mondhatóak.[75] E kettészakadás mögött három tényező játszik fontos szerepet, a fent hivatkozott adókedvezmények, a tőke mobilitása végett előtérbe kerülő élőmunka adóztatás, valamint a helyi gazdaság komplex fejlesztésére kidolgozott iparpolitika hiánya. Ezek hatására a külföldi szektor visszafogta az élőmunka alkalmazását, azaz leállította a munkahelyteremtést, és tőkebefektetéssel helyettesítette azt.

A külföldieknek túltőkésítettségük révén egyre kevésbé éri meg Magyarországon befektetni, míg a KKV szektor pedig helyzetéből fakadóan nem képes növekedni, ugyanis gyakorlatilag nem tud tőkéhez jutni, valamint helyzetéből fakadóan nem tudja átlépni a globális versenyben való helytálláshoz szükséges küszöböt. A tőkeerős bankok a lakossági hitelezést és a multinacionális vállalatokat preferálják a KKV-kal szemben. Kelet-Európában a KKV-k hitelhez jutási lehetősége nálunk a legrosszabb: egy, a KKV szektorban végzett Eurobarométer felmérés alapján hazánkban csak a vállalkozások 33%-a tartja egyszerűen elérhetőnek a banki finanszírozást, szemben a kelet-európai 54%-os átlaggal. [76] Ez nem azt jelenti, hogy a KKV-k általában virágzanának a kelet-európai térségben, sőt, részesedésük a teljes banki hitelezésen belül gyakorlatilag hosszú évek óta stagnál az egész régióban. A külföldi tulajdonban lévő bankok a lakossági hitelezés mellett általában a külföldi tulajdonban lévő óriásvállalatoknak hiteleztek előszeretettel. Bár a gazdaság és a foglalkoztatás gerincét a KKV szektornak kellene adnia, a pénzügyi globalizációtól való egyoldalú függés eredményeként az egész régióban kedvezőtlen helyzetbe kerültek. Az EBRD szerint a régió kis és közepes vállalkozásai átlagosan kétszer olyan nehéznek ítélik meg a banki hitelekhez való hozzáférést, mint nyugat-európai társaik.[77] A KKV-k helyzetét tovább rontja, hogy a tőkehiány miatt az adóelkerülésre épülő foglalkoztatás lehetetlenné teszi a hatékonyság növekedését elősegítő átlátható vállalatszervezési technikák alkalmazását. A multinacionális szektor tehát zárványszerűen van jelen a magyar gazdaságban, termelékenysége 3,4-szer nagyobb a hazai tulajdonú vállalatokénál.[78] E szektor növekedését azonban nem csak a túltőkésítettség nehezíti, hanem az is, hogy kilátásai nagy mértékben függnek néhány európai gazdaság teljesítményétől.

Bár kétségtelen, hogy a hazai politikusok túlköltekezési hajlama, és az ennek révén felhalmozott államadósság jelentős mértékben fokozta hazánk sebezhetőségét. Azonban a nemzetközi hitelekből finanszírozott fogyasztásra épített növekedés, ennek révén a forró pénzeknek való kitettség, valamint a gazdaság duális szerkezete azon félperifériás országokra emlékeztető vonásai a magyar gazdaságnak, melyek megfelelő külgazdaság és iparpolitika hiányában hibásan alkalmazkodtak a pénzügyi globalizációhoz. A magyar válság okai tehát inkább keresendők a globalizáció rendszerszintű tulajdonságaiban, semmint valami sajátos politikai betegségben. A neoliberális fejlődési modell ugyanúgy kudarcot vallott Kelet-Európában, mint az Egyesült Államokban. A válsággal szembeni sérülékenység a régióban korrelál a pénzügyi globalizációnak való kitettség mértékével. Azok az országok, melyek a túlértékelt valuta révén beáramló forró tőkére és a lakosság eladósodására építették növekedésüket (Lettország, Litvánia, Bulgária, Ukrajna), és nem összpontosítottak egy nem duális, erős helyi gazdaság kialakítására, a válság során súlyosabban ki voltak téve a nemzetközi pénzpiaci mozgásoknak, mint azok, amelyek növekedésüket az exportra és a helyi gazdaság erősítésére helyezték (Csehország, Szlovénia). Bár e félperifériás függés önmagában is instabil volt, és hosszú távon nem fenntartható pályát jelentett, a válság hatására még élesebben kirajzolódtak e modell gyengeségei.[79]

Következtetések és átalakítások

Az 1997-98-as távol-keleti válság kapcsán elindult egy diskurzus arról, hogy a globális gazdasági szabályozást gyökeresen új alapokra kellene helyezni. A válság akkor azonban nem érte el a kapitalista centrum országokat, ezért a vita hamar elhalkult, s a globális gazdasági kormányzás intézményei következtetésként csak a prudenciális makrogazdaság-politikára vonatkozó tanácsot vonták le a válságból. A helyzet most másként fest, ami bizakodásra ad okot. A német és a francia kormány nyomására a pittsburgh-i G20 csúcs zárónyilatkozata kiállt egy globális tranzakciós adó szükségessége mellett. Kérdés, hogy az új német CDU-FDP kormánnyal mennyire számíthatunk rá, hogy egy ilyen, bővített Tobin-adó jellegű pénzügyi regula hamarosan bevezetésre kerüljön. Fontos, hogy a pénzügyek újraszabályozása ne ragadjon le a nagyobb transzparencia (OTC piacok szabályozása), és a prudens banki magatartás intézményes előmozdításánál. E szemlélet ugyanis nem jelent szakítást azzal a paradigmával, mely szerint a piac képes kezelni a kockázatokat. A rendszerszintű kockázatok a legjobb kockázatelemzőt is nehéz helyzetbe hozzák, ami a pénzpiacok volatilitását eredményezi. Ezért rendszerszintű újraszabályozásra van szükség, mindenekelőtt az áttételesség csökkentésére és a spekuláció visszaszorítására, stabilizálva a rendszert.

Bár a válság közvetlenül a deregulációban gyökerezik, a dereguláció viszont a tágabb társadalmi viszonyok átalakulásában, ezért a válságkezelő programot is ennek figyelembe vételével kell megfogalmazni – olyan hatalmi struktúrák létrejöttét kell előmozdítani, melyek az új pénzügyi-gazdasági szerkezet intézményi környezetét stabilizálják. Ezért a válságkezelő intézkedéseket két csoportba érdemes sorolni. Az egyik a spekulatív tevékenységeket visszaszorító és a rendszerszintű kockázatokat kiküszöbölő intézkedések csoportja, a másik pedig a likviditásfelesleg újbóli kialakulását, a szabályozás kijátszását és újbóli átalakítását megelőző, a hatalmi helyzetet átalakító, a jövedelmi és vagyoni polarizációt megfordító beavatkozások. A csökkenő reálbérek ellenére a keresletet a lakosság folyamatos eladósodásával fenntartó piaci keynesizmust fel kell váltani egy olyan politikával, mely valódi javulást eredményez a társadalom széles rétegeinek anyagi és jövedelmi helyzetében, így stabilabb alapra helyezve a gazdasági növekedést. Közép és hosszú távú intézkedések komplex rendszeréből álló cselekvési programra van tehát szükség, mely részben helyben, részben regionális, részben pedig csak nemzetközi együttműködésben valósítható meg.

A magyar politika számára mindebből a következő következtetések adódnak. Egyrészt a külső adósságpályát rendbe kell hozni és fenntarthatóvá kell tenni, hogy biztosan csökkenjen a reálkamat. Ehhez azonban olyan növekedésre van szükség, amely nem növeli tovább a gazdaság kettészakadását, az ország anyag- és energiaigényét, illetve a jövedelmi különbségeket. Ennek érdekében fel kell számolni a gazdaság duális szerkezetét: egyenlő versenyfeltételekre és a KKV szektorra célzottan kidolgozott és komplex fejlesztési programokra egyaránt szükség van. A rossz gazdasági szerkezet felszámolását segítheti az adórendszer átalakítása is: csökkenteni kell a munkát terhelő adókat és járulékokat, és növelni kell az erőforrásokat, illetve a fogyasztást terhelő adókat. A multiszektornak nyújtott külön adókedvezményeket és támogatásokat fel kell számolni, s közben javítani kell a hazai KKV szektor pénzhez (hitelhez és tőkéhez) jutási lehetőségét.

Hazánk lehetősége a nemzetközi gazdasági kormányzás alakítására kicsi, ugyanakkor a jelenlegi helyzet soha vissza nem térő alkalmat ad arra, hogy pozitív és előremutató javaslatokkal és ilyen kezdeményezések támogatásával felhívjuk magunka a figyelmet. A kormánynak nemzetközi együttműködésben föl kell lépnie a profitrepatriálás és a transzferárazás visszaszorítása érdekében, a pénz helyben maradását ösztönözve. Támogatnia kell a tőzsdei nyereség megadóztatatását, valamint a pénzügyi transzferekre kivetendő Tobin-adót, ezáltal korlátozva a rövid távú spekulatív mozgásokat és hűtve a pénzügyi rendszert. Ugyanilyen fontos hogy hazánk részt vegyen az adóparadicsomok felszámolását célzó erőfeszítésekben. A csúfosan szereplő hitelminősítő intézeteket, melyek a figyelmeztetések ellenére gerjesztették a kockázatos hitelkihelyezést, sokkal határozottabb szabályozás alá kell vonni. Végül nemzetközi együttműködésben a szabályozatlanul tevékenykedő, spekulációra szakosodott, a rövid távú gondolkodást intézményesítő fedezeti alapok (hedge fund) működését radikálisan korlátozni kell.

Új célt kell tehát kitűzni a gazdaságok elé. Az eladósodásból finanszírozott fogyasztás, amire a világgazdaság az utóbbi években épült, nem csak pénzügyileg fenntarthatatlan, hanem ökológiailag is. Olyan fejlődési modellt kell választanunk és olyan célokat megfogalmaznunk, amelyek úgy lehelnek új életet a reálgazdaságba, hogy közben nem fokozzák a pénzügyi instabilitást, hozzájárulnak az éghajlatváltozás és a környezeti válság megfékezéséhez. E változtatások végeredménye nem a kapitalizmus lecserélése, hanem – a harmincas évek válsága utáni intézkedésekhez hasonlóan – új alapokra helyezése. Egy olyan új kapitalizmus kalakítása a feladat, melyben kisebbek az egyenlőtlenségek globálisan és társadalmakon belül egyaránt, melyben a reálgazdaság nem a pénzügyi szféra alárendeltje, melyben a munkahelyeket biztosító kis- és közepes vállalkozások ugyanúgy hozzáférnek a beruházási forrásokhoz, mint az óriásvállalatok, melyben a perifériáknak valódi esélyük nyílik a fejlődésre, és melyben a munkanélküliségre és szegénységre egy munkaintenzívebb és erőforrástakarékosabb termelési mód kínál megoldást.

Hivatkozások

Akerlof, George A. and Robert J. Shiller (2009): Animal Spirits: How Human Psychology Drives the Economy, and Why It Matters for Global Capitalism. Princeton: Princeton University Press.

Andor, László (2003): „A rendszerváltás fiskális válsága”, Élet és Irodalom, XLVII. évfolyam, 39. szám, 2003. szeptember 26.

Andor, László (2008): „A milyen micsoda micsodája”, Élet és Irodalom, LII. évfolyam, 41. szám, 2008. október 10.

Authers, John és Michael Mackenzie (2008): Worst bear market since 1930s dashes hopes, Financial Times, 2008. november 21.

Baker, Wayne E. (1984): „The Social Structure of a National Securities Market”, American Journal of Sociology, 89(4): 775–811.

Bankwatch (2009): Bubbling Under the Surface: The Role of Western Public Finance in the Crisis Hitting Central and Eastern Europe. Prague: CEE Bankwatch Network.

Barabás, Gyula, Holtzer Péter, Orbán Krisztián és Vojnits Tamás (2008): Kilábalás: Tanulmány a magyar gazdasági növekedés fellendítéséről. Budapest: Oriens.

BIS (2007): Triennial Central Bank Survey December 2007: Foreign Exchange and Derivatives Market Activity in 2007. Basel: BIS.

BIS (2008): „International Banking and Financial Market Developments”, BIS Quarterly Review, September 2008.

Blackburn, Robin (2008): „The Subprime Crisis”, New Left Review 50, March-April 2008: 63-106.

Bokros Lajos (2009): „A reformok kritikus tömege”, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 4. szám, 2009. január 23.

Boston Consulting Group (2007): Global Wealth Report 2007. BCG.

Brenner, Robert (2004): „New Boom or New Bubble? The Trajectory of the US Economy”, New Left Review 25, Jan-Feb, 2004: 57-100.

Brenner, Robert (2006): The Economics of Global Turbulence: The Advanced Capitalist Economies from Long Boom to Long Downturn, 1945-2005. London; New York: Verso.

Callon, Michel. 1998. „Introduction: The Embeddedness of Economic Markets in Economics.” In: Michel Callon (ed): The Laws of the Markets. Oxford: Blackwell.

Colander, David, Hans Föllmer, Armin Haas, Michael Goldberg, Katarina Juselius, Alan Kirman, Thomas Lux és Brigitte Sloth (2009): The Financial Crisis and the Systemic Failure of Academic Economics. Kiel Institute for the World Economy, Kiel Working Papers 1489.

Crotty, James (2009): “Structural causes of the global financial crisis: a critical assessment of the ‘new financial architecture’”, Cambridge Journal of Economics 33(4): 563-580.

Dobson, Wendy és Gary Clyde Hufbauer (2001): World Capital Markets: Challenge to the G-10. Washington, D.C.: Peterson Institute.

dos Santos, Paulo L (2009a): „At the Heart of the Matter: Household Debt in Contemporary Banking and the International Crisis”, Research on Money and Finance Discussion Papers, Research on Money and Finance, Department of Economics, SOAS.

dos Santos, Paulo L (2009b): „On the Content of Banking in Contemporary Capitalism”, Research on Money and Finance Discussion Papers, Research on Money and Finance, Department of Economics, SOAS.

Drahokoupil, Jan (2008): „The Investment-Promotion Machines: The Politics of Foreign Direct Investment Promotion in Central and Eastern Europe”, Europe-Asia Studies, 60(2): 197 – 225.

Duménil, Gérard and Dominique Lévy (2002): „The Profit Rate: Where and How Much Did It Fall? Did It Recover? (USA 1948-2000)”, Review of Radical Political Economics, 34(4): 437-461.

Dzindzisz Magdalena (2009): „A bankok csak nyernek a devizahiteleken”, Index.hu, 2009. március 10.

Eatwell, John és Lance Taylor (2000): Global Finance at Risk: The Case for International Regulation. New York: The New Press.

Epstein, Gerald A.  (2005): Financialization and the World Economy. Cheltenham, UK; Northampton, MA : Edward Elgar.

Ferge, Zsuzsa (2009): Kire vigyázzanak a válságkezelők? Népszabadság, 2009. március 7.

Figlewski, Stephen, Roy C. Smith és Ingo Walter (2009): „Geithner's plan for derivatives”, Forbes, 2009. május 18.

Friedman, Thomas (1999): The Lexus and the Olive Tree: Understanding Globalization. New York: Anchor Books.

Gilani, Shah (2009): „How Deregulation Eviscerated the Banking Sector Safety Net and Spawned the U.S. Financial Crisis”, Money Morning/The Money Map Report, 2009. január 13.

Gourinchas, Pierre-Olivier és Jeanne, Olivier (2007): „Capital Flows to Developing Countries: The Allocation Puzzle”, CEPR Discussion Paper No. DP656.

Gowan, Peter (2009): „Crisis in the Heartland”, New Left Review 55 (January-February 2009).

Greskovits, Béla és Dorothee Bohle (2007): A transznacionális kapitalizmus változatai Kelet-Közép Európában, Politikatudományi Szemle, XVI(2): 7-32.

Hall, Peter és David Soskice (2001): Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford: Oxford University Press.

Hein, Eckhard, Torsten Niechoj, Peter Spahn és Achim Truger (eds.) (2008): Finance-led Capitalism? Macroeconomic Effects of Changes in the Financial Sector. Marburg: Metropolis Verlag.

Huffschmid, Jörg (2009): Nicht die Krise, der Finanzkapitalismus ist das Problem: Vom ››normalen‹‹ Funktionieren von Umverteilung und Instabilität, pp. 53-73 in Mario Candeias és Rainer Rilling (szerk), Krise: Neues vom Finanzkapitalismus und seinem Staat. Berlin: Karl Dietz Verlag.

ILO (2008): World of Work Report 2008: Income Inequalities in the Age of Financial Globalization. Geneva: ILO.

IMF (2007): World Economic Outlook: Spillovers and Cycles in the Global Economy. Washington, D.C.: IMF.

Jelasic, Radovan (2009): „Reforms key for central and eastern Europe”, Financial Times, 2009. március 16.

Kaufman, George G. és Kenneth E. Scott (2003): „What Is Systemic Risk, and Do Bank Regulators Retard or Contribute to It?”, The Independent Review, VII(3): 371– 391.

Kaufmann, Daniel, Aart Kraay és Massimo Mastruzzi (2006): Governance Matters IV: Governance Indicators for 1996–2004. Washington: The World Bank, Stanford University.

Kose, M. A. et al. (2006): „Financial Globalization: A Reappraisal”, IMF Working Papers No. 06/189. Washington, D.C.: IMF.

Kotz, David M. (2009a): “Neoliberalizmus és financializáció”, Fordulat, negyedik szám, 2008 tél/2009 tavasz. Eredeti: “Neoliberalism and Financialization”, Political Economy Research Institute Working Papers.

Kotz, David M. (2009b): “The Financial and Economic Crisis of 2008: A Systemic Crisis of Neoliberal Capitalism”, Review of Radical Political Economics, 41(3): 305-317.

Krugman, Paul (2009): „Climate of Change”, The New York Times, 2009. február 27.

Lapavitsas, Costas (2009): „Financialisation or the Search for Profits in the Sphere of Circulation”, Soas, Research on Money and Finance working paper, 11 May 2009.

Lee, Kang-kook és Arjun Jayadev (2005): „Capital Account Liberalization, Growth and the Labor Share of Income”, pp. 15-57 in Gerald A. Epstein (ed.), Capital Flight and Capital Controls in Developing Countries. Northampton, MA: Edward Elgar.

MacKenzie, Donald (2002): An Engine, Not a Camera: How Financial Models Shape Markets. Cambridge, MA: MIT Press.

MacKenzie, Donald, and Yuval Millo (2003): „Constructing a Market, Performing a Theory: The Historical Sociology of a Financial Derivatives Exchange.” American Journal of Sociology 109(1): 107-145.

McNally, David (2009): „From Financial Crisis to World-Slump: Accumulation, Financialisation, and the Global Slowdown”, Historical Materialism, Volume 17, Number 2, pp. 35-83.

Merrill Lynch & Capgemini (2007): World Wealth Report 2007. Merrill Lynch and Capgemini.

Meyerson, Harold (2009): „Building a Better Capitalism”, The Washington Post, 2009. március 12.

Minsky, Hyman P. (2009): „Hosszú hullámok a pénzügyi kapcsolatokban: pénzügyi tényezők a súlyosabb válságokban”, Fordulat, 2008 tél/2009 tavasz, negyedik szám. Eredetileg: (1964): „Longer Waves in Financial Relations: Financial Factors in the More Severe Depressions”, The Economic Review, 3. szám, 324 – 335.

MN (2009): „Nőtt a bankok profitja? Nem látszik a válság a negyedéves eredményeken”, Magyar Nemzet, 2009. május 26.

MNB (2009): Jelentés a pénzügyi stabilitásról, 2009 április. Budapest: MNB.

Némethné, Gál Andrea, Sinkovics Alfréd és Szennyesy Judit (2008): „Helyzetbe hozhatók-e a kis- és középvállalati szektor társas vállalkozásai? Stagnálás és/vagy differenciálódás?” Közgazdasági Szemle, szeptember 807-825.

Piketty, Thomas és Emmanuel Saez (2006): “Income Inequality in the United States, 1913-2002.” In A. B. Atkinson and Thomas Piketty, eds. Top Incomes over the Twentieth Century. Oxford, UK: Oxford University Press.

Plender, John (2009): „Respinning the web”, Financial Times, 2009. június 21.

Pogátsa, Zoltán (2009): “Papírtigrisek recesszióban: A külföldi működő tőke elpártolásáról”, Figyelő, 2009/17. szám, április 23.

Raviv, Or (2008): „Chasing the Dragon East: Exploring the Frontiers of Western European Finance ", Contemporary Politics, 14(3): 297—314.

Rodrik, Dani és Subramanian, A. (2008): Why Did Financial Globalization Disappoint? Cambridge, MA, Harvard University, kézirat.

Róna Péter (2009a): „Kódolt kódex”, Népszava, 2009. szeptember 17.

Róna, Péter (2009b): „A külsők lázadása”, Népszava, 2009. április 16.

Simor András (2009): Újjászületést!, Népszabadság, 2008. március 24.

Soros, George (2008): The New Paradigm for Financial Markets: The Credit Crisis of 2008 and What It Means. New York: Public Affairs.

Stiglitz, Joseph (2000): „Capital Market Liberalization, Economic Growth, and Instability”, in World Development, 28(6): 1075-1086.

Stiglitz, Joseph (2009a): „Capitalist Fools”, Vanity Fair, 2009. január.

Stiglitz, Joseph (2009b): Lessons from the Financial Crisis for Economic Theory and Policy, előadás a Középeuópai Egyetemen, Budapest, CEU, 2009. október 21.

Streeck, Wolfgang és Lane Kenworthy (2005): “Theories and Practices of Neocorporatism”, pp. 441-460 in Thomas Janoski (ed.), The Handbook of Political Sociology. Cambridge: Cambridge University Press.

Subramanian, Arvind és John Williamson (2009): „The Fund should help Brazil to tackle inflows”, Financial Times, 2009. október 25.

Szalai, Erzsébet (2009): „A globális válság és magyarországi hatása”, Kritika, 2009. március.

Tett, Gilian és Guha, K. (2008): „The Cost of a Lifeline: Humbled Financial Groups Brace for More Regulation”, Financial Times, 2008. április 23.

TJN – Tax Justice Network (2007): Closing the Floodgates: Collecting Tax to Pay for Development. London: TJN.

Traynor, Ian (2009): Rude awakening for ex-communist countries as financial crisis made in west hits hardest in east, Guardian, 2009. november 10.

Tymoigne, Éric (2009a): The Evolution of Securitization. Working Paper No. 573.1, The Levy Economics Institute of Bard College, California State University, Fresno.

Tymoigne, Éric (2009b): Deregulation, the Financial Crisis, and Policy Implications. Working Paper No. 573.2, The Levy Economics Institute of Bard College, California State University, Fresno.

UNCTAD (2008): World Trade Report 2008. Geneva.

UNCTAD (2009): The Global Economic Crisis: Systemic Failures and Multilateral Remedies. New York and Geneva: UN.

Wolf, Martin (2007): „Why Banking Remains an Accident Waiting to Happen”, Financial Times, 2007. november 28.

Wolf, Martin (2009): Fixing Global Finance: How to Curb Financial Crises in the 21st Century. New Haven: Yale University.

[1] Köszönettel tartozom Boda Zsoltnak, Kasnyik Mártonnak, Koltai Mihálynak és Krusper Balázsnak a tanulmány korábbi változataihoz főzött megjegyzéseiért, Hevesi Flórának stilisztikai javaslataiért.

[2] Authers és Mackenzie (2008)

[3] http://www.ft.com/indepth/financejobcuts

[4] Traynor (2009)

[5]BIS (2007: 1) és UNCTAD (2008)

[6] BIS (2008: 20)

[7] Idézi Goodman (2008)

[8] Kotz (2009b)

[9] Ezt a nemzetközi irodalomban jól ismert érvet képviseli magyar nyelven például Pete (1999) vagy Csontos, Király és László (1997), kritikáját pedig a nemrég elhunyt Lányi Kamilla (2001) fogalmazta meg elsőként.

[10] Lásd például a neo-korporatizmusról (Streeck és Kenworthy 2005) illetve a kapitalizmus változatairól (Hall és Soskice 2001) szóló irodalomat.

[11] UNCTAD (2009)

[12] Stiglitz (2009b)

[13] Crotty (2009) a nyolcvanas évek óta kialakult pénzügyi struktúra kapcsán fejti ki a neoklasszikus elmélettel szembeni kritikáját, mely struktúra szerinte a válság fő oka.

[14] Baker (1984)

[15] Soros (2008)

[16] Akerlof és Shiller (2009)

[17] Minsky (2009[1964])

[18] Érdemes elgondolkozni azon, hogy maguk a képletek, különösebb empirikus megalapozottság nélkül, hogy alakították át magát a gazdaságot. A közgazdaságtan tehát legalább annyira alakítója, mint leírója a valóságnak. Lásd Mackenzie (2002), a téma elméleti kifejtését pedig lást Callon (1998) mérföldkőnek számító kötetében. A modellezés, mint a neoklasszikus közgazdaságtan fő módszertana már régóta kritika tárgya. A tény, hogy a főáramú közgazdaságtan nem volt képes előrejelezni a válságot, egyre több kutatót késztet annak belátására, hogy a közgazdaságtan alapvető reformokra szorul. E mozgolódásnak számos jele tapasztalható, lásd pl. a Dahlem jelentést (Colander et al 2009).

[19] A rendszerszintű kockázatokról lásd Eatwell és Taylor (2000), valamint Kaufman és Scott (2003)

[20] Saját összeállítás a következők alapján: Gilani (2009), Stiglitz (2009a), Tymoigne (2009b), Blackburn (2008), Wade (2008: 12) illetve MacKenzie és Millo (2003).

[21] Blackburn 2008:69

[22] Tett és Guha (2008)

[23] Krugman (2009)

[24] Tymoigne (2009a)

[25] Figlewski, Smith és Walter (2009)

[26] Brenner (2004: 72-73)

[27] Lásd Epstein (2005), Hein et al (2008), Huffschmid (2009), Lapavistas (2009), dos Santos (2009b), McNelly (2009)

[28] Lásd Arrighi és Silver (1999), Duménil és Lévy (2002), Brenner (2006), Wade (2008: 11)

[29] Lányi (2001: 505)

[30] MacKenzie és Millo (2003)

[31] Erről a strukturális változásról jó képet ad az ún. Social Structures of Accumulation (SSA) iskola, lásd Kotz (2009a).

[32] Stiglitz (2009b)

[33] Brenner (2004)

[34] Gowan (2009)

[35] Wolf (2007)

[36] Epstein (2005: 6-7)

[37] Hall és Soskice (2001)

[38] Meyerson (2009)

[39] Merrill Lynch és Capgemini (2007)

[40] Boston Consulting Group (2007)

[41] IMF (2007: 168)

[42] ILO (2008)

[43] Picketty and Saez (2006)

[44] Lásd McNally (2009) és dos Santos (2009b)

[45] dos Santos (2009a: 9-10)

[46] Steindl (2007)

[47] Muchau (2007)

[48] UNCTAD (2009)

[49] Bokros (2009)

[50] Simor (2009)

[51] Jelasic (2009)

[52] ILO (2008: 48)

[53] Kose et al. (2006).

[54] Wolf (2009: 31)

[55] Dobson és Hufbauer (2001)

[56] Drahokoupil (2008: 205)

[57] TJN (2007)

[58] Dobson és Hufbauer (2001)

[59] Lásd Gourinchas és Olivier (2007)

[60] Rodrik és Subramanian (2008)

[61] Forrás: Rodrik és Subramanian (2008: 19)

[62] Kaufmann, Kraay és Mastruzzi (2006)

[63] Ferge (2009)

[64] Róna (2009a)

[65] Raviv (2008: 306)

[66] Bankwatch (2009: 13)

[67] Forrás: MNB (2009: 38)

[68] Dzindzisz (2009)

[69] MN (2009)

[70] Róna (2009b)

[71] Greskovits és Bohle (2007)

[72] Lásd még Andor (2003), Pogátsa (2009)

[73] Greskovits és Bohle (2007: 11)

[74] Forrás: MNB (2009: 44)

[75] Némethné, Sinkovics és Szennyesy (2008)

[76] Barabás, Holtzer, Orbán és Vojnits (2008)

[77] Raviv (2008: 308)

[78] Barabás, Holtzer, Orbán és Vojnits (2008).

[79] Bár némileg eltérő érveléssel, de hasonló következtetésre jut Szalai (2009) is.

• Előző
• Következő