A három testőr és A nyomorultak (regénylapok)

pieilleA 19. század számára a forradalom emléke mutatta az utat; proletárok, értelmiségiek, a legkülönfélébb lázadók a barikádokon – fittyet hányva az elnyomásra – igyekeztek beteljesíteni a forradalom ígéretét. Az elárult, de makacs nép két regény legendájával és hőseivel élt: A három testőr és A nyomorultak alakították ki az emberi nagyságról vallott közös képzeletvilágot.

Gyermekkoromban nem jártunk moziba. Anyám a kávézót reggel 5-kor nyitotta ki a szemeteseknek. Kétszer azért elvitt az Eldorádóba. Pazar pillanatok voltak, amikor a sötétben, az utcai lámpák és a piros fények világánál sétáltunk. Az első alkalommal A nyomorultakra vett jegyet. Valószínűleg arra, amelyikben Jean Gabin játszik. De a filmet nem láttuk, mert rosszul írta fel a dátumot. Másodszor A diktátorhoz mentünk el. Hétéves voltam, azt hiszem, ebből semmit sem értettem.

Egy évvel később, egy váratlan és súlyos betegségből lábadozva  elolvastam a Bragelonne vicomte-ot[i]. Nem vártam sokat a könyvtől. Meg kell mondanom, hogy semmit sem tudtam az előzményekről, a történet kezdetéről. Az ifjú muskétásokat nem ismertem, csak hanyatló korszakukban fedeztem fel őket. De attól még nagy ünnep volt. Anyám házában ugyanis nem voltak könyvek, mindig kevés tárggyal, könnyedén élt, készen arra, hogy elköltözzön és új életet kezdjen. Nem tudom, honnan szerezte a hat vaskos, zöld bőrbe kötött kötetet, amelyet azonban mindenhol megtartott.

Nem, persze az anyám nem képviseli az egész népet. De azért volt mindenes és munkásnő és felszolgáló, lottózóban pénztáros, büszke volt a hat elemit igazoló iskolai bizonyítványára, és titokzatos módon emlékezett a munkásság történetének néhány fontos nagy dátumára, például az 1869-es vérfürdőre[ii] La Ricamarie-ban, a bányászharcok központjában, ahol a nagyanyja született, és a Jean Jaurès-szel tartott nagygyűlésre Le Pré-Saint-Gervais-ban 1913-ban. Nem szimpatizált azokkal, akik lenézik a megesett lányokat, a szerencsétleneket, a rosszul alkalmazkodókat, az elesetteket. Soha nem olvasta sem A nyomorultakat, sem A három testőrt. A filmeket azonban látta, és ismerte a két regényben elmesélt történetet. Más történetet valószínűleg nem ismert, kivéve talán még a Cyrano de Bergeracot, de azt már kevésbé. Nem csodálkozott és nem volt megilletődve sem attól, hogy ismeri. Része volt az életének. Így volt ez emberek millióival szerte az egész világon.

Biztos vannak más népszerű regények is, népszerűek abban az értelemben, hogy a nép sajátjának tekinti. Még azok is, akik nem olvasnak. De nem sok ilyen történet van. Talán még a Don Quijote sem tartozik közéjük, amely inkább egy kedveskedő gúnyolódás, az eszelősség szimbóluma – ki akar szélmalmokkal harcolni? Ki olyan gyerekes és éretlen, hogy veszett ügyekért álljon ki? Don Quijote a lázadás ellentéte, nem más, mint egy rokonszenves rajongó, aki egy negatív tükörben épp a lemondás és a beletörődés igazságát bizonyítja. A beérkezettek, és talán a csalódottak, talán a legyőzöttek távoli és megbékélt fiai azok, akik emlékezetünkbe vésték a harcnak ezt a csipetnyi sajnálkozással árnyalt kigúnyolását: jó lenne hinni benne, de legyünk realisták, követeljük a lehetségest[iii].

Ezzel szemben A nyomorultakban és A három testőrben nincs gúny, nincs csipetnyi sajnálkozás sem. Kitörő lendület visz az öröm vagy a könnyek felé, és ezek a könnyek a lázadáshoz vezetnek. E két regény iránt többé-kevésbé udvarias megvetéssel viseltetnek a rend szerelmesei, az ízlést az urak hasznára alakítók, beleértve azokat is, akik úgy hiszik, hogy az ő ízlésük megbotránkoztat és mindent felborít.

2008-ban a magát műveltnek valló középosztály nagy ismeretterjesztő lapja, a Télérama száz francia nyelvű írót kért fel arra, hogy "árulja el" tíz kedvenc könyvének a címét. Nyilvánvaló, hogy ez sokkal inkább az önreklámozásról szól, mint az őszinte kitárulkozásról. Felsorakozunk elegáns és vitán felül álló, veszélytelen értékek mellé, amelyek megmutatják, hogy az embernek helye van az írók panteonjában. Tehát csak hárman nevezik meg A nyomorultakat, és csak egyvalaki A három testőrt. Viszont sokan lelkesedtek Flaubert-ért. Szegény!

Ő lett az írni szerető Homais urak[iv] kedvence. Mennyire szeretik a jómódú, vagyonából élő, vidéki írót, a kifinomult stílus nagymesterét, aki megveti a forradalmi nyugtalanságot. Ő a nagy művész, a tiszta, az igazi. És az csak logikus, hogy Dumas-ra leereszkedően gondolt.

"Mit jelent a művészet, a költészet és a stílus a tömegek számára? Nincs szükségük minderre (...) Honnan ered Dumas regényeinek csodálatos sikere? (...) Szórakoztat, amíg olvassák, másra nem is gondolnak közben. Aztán, amikor a könyvet becsukják, mivel nem hagy semmilyen nyomot, és minden eláramlik, mint a tiszta víz, mész újra a dolgodra. Bájos" - írta Louise Colet-nek 1853 júniusában.

Ami Hugót illeti, ő már nem is tiszta, hanem piszkos víz. És a Croisset-ben[v] élő író folytatja: "A Nyomorultak dühít, és nem szabad rosszat mondani róla, mert az embert azonnal árulónak nézik”. Ugyan már! Az irodalom jelesei csak rosszat mondtak róla. Kezdve magával Flaubert-rel, aki A Nyomorultakat egy roskatag regénynek látja, "szándékosan helytelen és alantas stílussal. Ezzel hízeleg a népnek". Figyeljük meg a "nép" és a „népszerű” kifejezések enyhén lenéző használatát. Egyszóval a mű "a katolikus-szocialista varangyoknak, a filozófiai-evangélikus férgeknek" készült - írta Flaubert 1862 júliusában Mme Roger des Genettes-nek. A varangyok, akiket kilenc évvel később Gustave és burzsoá testvérei boldog tapsa közepette mészároltak le[vi], a férgek, akik kitartanak rossz ízlésük mellett. A tömeg saját legendájává teszi A nyomorultakat, és fittyet hányva a Művészetre – különösen a nagybetűs Művészetre – ráadásként az őszinte bajtársiasság eszményképévé teszi A három Testőrt. A nép magát szerette bennük, megszépítette magát és felfegyverkezett velük: kiválasztotta a saját regényes Internacionáléját.

Mesés egymásra találás

Mesés találkozása a forradalom száműzötteinek, az emberiség kiteljesedésére tett ígéret árváinak. Semmit sem értünk a 19. századból, ha nem értjük meg, hogy a forradalom szülötte, hogy a forradalmat álmodta szüntelen – még ha az néha rémálom volt is. A forradalom megjelenése átrendezte a mentális tájat, a föld és az ég megremegett, az egyén ketté hasadt. Mert a Forradalom felfedezte a népet, és az éjszakával való testvériséget.

Persze a nép nem várta meg a forradalmat. Többségük a látómezőn kívül rekedt. A parasztok, a munkások, a mosónő, a csavargó a pokol tornácán várakozott. Majd a nép hirtelen megjelent és itt van. Nemcsak azért mert megszállta a színpadot – ez máskor is előfordult már –, hanem mert a Köztársaság törvénybe iktatta, hogy minden embernek egyenlő joga van. Ez egészen szédítő. Ez felold minden normát és szabályt. Ha az analfabétának joga van felszólalni, éppúgy, mint a tanultnak, és cselekedni is, mint az erre kinevezettnek, ha a félkegyelmű is a nemzet része, akkor nemcsak hogy nem tekinthetjük többé a népet gyermeknek és felelőtlennek, a faj elmaradottjának, hanem mindent újra kell gondolnunk az egész emberiségről. És a belső hierarchiáról. Vége a belső feudalizmusnak is. Az értelem már nem uralkodó. Sötét belső világunk, a felkavart ösztönök, a fantazmagóriákba menekülés már nem állati erők, amelyeket le kell gyűrni. Nem számít, hogy felszabadulásnak vagy belső barbárságunk üdvözülésének tekintjük-e, felejthetetlen a karnevál diadala. Az emberben minden része az állampolgárnak: minden, ami benne volt a bukott emberben, a belsőleg vagy külsőleg bukottban; a nőiesség, az őrültség, a kontrollálhatatlanság, a rendetlenség árnyai mind részei az állampolgárnak.

A Forradalom megváltoztatta a csillagok rendjét, és az ember néppé vált. El tudjuk ezt képzelni?

Amikor azonban megérkeznek az örökösök, az 1789 után születettek, a 19. század hajnalán születettek, azok, akiknek szülei így vagy úgy, de átélték az egész eposzt, az idő visszatekeredett. Rosszabbra fordult. Baljós törpék rendeztek operettelőadást. Minden, ami korábban történt, befejeződött. Szervusz, jövő, te már a múlt vagy. A Forradalomból a Császárságba kerültünk. A Császárságból a Restaurációba. Mindössze huszonöt év kellett ahhoz, hogy visszatérjünk a kiindulóponthoz, vagy inkább annak karikatúrájához. 1814-ben visszatért a monarchia, a régi világ és a régi emberek is. Saint-Just 1793-ban huszonöt éves volt, Bonaparte pedig harminc a marengói győzelemkor, de XVIII. Lajost hatvanévesen koronázták meg, bátyja pedig X. Károlyként még nyolc évvel idősebben követte őt. Csúnya, öreg emberek.

Minden groteszk. Nincsenek hősök, nincs mértéktelenség, nincs jövőkép. Brutális, ahogy úgy érzed, kipottyantál a történelemből. Meghalsz unalmadban vagy a reménytelenségtől, túl későn születtél, a múmiák világában élsz. Dicsfénnyel övezet szinopszisa olyan emlékeknek, amelyeket nem éltél meg.

Ezeknek a széttartó és szétfutó világoknak a megfogalmazására teremtették meg az akkori fiatalok a romantikát. A különbség kifejezésére.

A korszakot, amelyben felnőtté érnek, új forradalmak, a remény feléledése, majd megsemmisülése és újra feléledése fogja megrázni. Megcsúsznak majd a véres macskaköveken. És a nép, ez a furcsa nép felemelkedik és elbukik, felemelkedik és elbukik. Az elárult forradalmak ifjai találkozni fognak az elbukó és újra felemelkedő néppel.

Dumas és Hugo talán az egyedüliek írónemzedékükből, akik valóban magának a Forradalomnak a gyermekei – valóban, nem csak életrajzi értelemben –, és akik végigkísérték annak újjáéledését, akik komolyan vették a forradalom által teremtett új világ iránti várakozást. Ez teszi lehetővé számukra, hogy a megölt álmokat átalakítsák, történetekként keltsék életre. Történetek a barikádok szellemének dicsőségére.

Összeolvad az egyén és a közösség. Az általuk teremtett irodalmi világok azért találnak erős visszhangra, mert sikeresen találták meg és vették át azokat az érzelmeket, amelyek a közös történelemből születtek, és amelyek a proletárok erejét és fájdalmait mutatják meg. Dumas az élénkebb. Ő az 1830-as forradalomban találta meg a fényt, majd a reménytelenséget. Hugo még húsz évet várt, hogy őrá is rátaláljon a történelem.

 

A szöveg része Evelyne Pieiller Mousquetaires et Misérables. Écrire aussi grand que le peuple à venir (Dumas, Hugo, Baudelaire et quelques autres) [A három testőr és A nyomorultak. Azt a nagyszerűséget írni meg, amely az eljövendő népé. (Dumas, Hugo, Baudelaire és még néhányan mások)], című könyvének. Agone kiadó, 2022. május 13.

Fordította: Morva Judit

 

[i]  A három testőr második folytatása, magyarul Bragelonne vicomte vagy tíz évvel később címmel jelent meg. – a ford.

[ii] 1869. június 16-án a katonaság a letartóztatott bányászokért tüntető hozzátartozók közé lőtt ; 14-en, köztük egy 17 hónapos csecsemő meghalt. – a ford.

[iii] Az 1968-as lázadás egyik híres szlogenje volt a „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!” – Soyez réalistes, demandez l’impossible! – a ford.

[iv] Monsieur Homais, a Madame Bovary egyik szereplője, vidéki, a nevetségességig tudálékos és törtető patikus.  – a ford.

[v] Croisset városkában élt és dolgozott Gustave Flaubert -L.  https://hu.frwiki.wiki/wiki/Croisset  - a ford.

[vi] Utalás a Párizsi Kommünt követő mészárlásra, amelynek a különböző becslések szerint 10-30 ezer áldozata volt. – a ford.