A "bűnös" szegénység és a szociális jogok leépítése Belaruszban – a Világbank szerepe

Részletek
Kategória: Hogyan lettünk szegények? - Kapcsolodó cikkek
Írta: Mikalai Mialiuk és Uladiszlau Piatnica
Találatok: 6668

Ha hinni lehetne a hivatalos statisztikáknak, a legutóbbi válság előtt Belarusz olyan ország volt, amelynek az 1990-es évek óta nagymértékben sikerült leküzdenie a szegénységet. „A (hivatalosan meghatározott) szegénység rátája az 1999-es legmagasabb – 47 százalékos – szintről 6 százalék alá esett 2008-ban. (…) A nemzetközileg elfogadott napi 5 dollár vásárlóerő paritásos szegénységi küszöbbel számolva Belaruszban a szegénységi ráta a 2003-as 29,5 százalékról 2007-re 3,5 százalékra esett.” Ezt olvashatjuk a Világbank belarusz képviseletének nemrég kiadott jelentésében. Ez az előrelépés azonban sokkal kevésbé feltűnő, ha figyelmesebben elemezzük a Világbank szakértői által kidolgozott „szegénység”-fogalmat és a szociális jogoknak kormány általi leépítését, amit ezzel a szegénységfelfogással kívánnak elfogadhatóvá tenni.

 

Belarusz 1992 óta tagja a Világbanknak. A bank egyik első jelentése „A piacgazdaságba való átmenet első lépései” címet viselte, és hasonlóan az összes, „átmenetben” lévő országhoz, olyan makroökonómiai „stabilizációt” javasolt, amelynek drasztikus költségvetési lefaragásokkal kellett együtt járnia. A szovjet időszakból örökölt, az állam által garantált egyetemes szociális jogok rendszerét (oktatás, egészségügy, nyugdíj stb. – a legsérülékenyebb kategóriáknak juttatott kompenzációk) azonban úgy fogták fel, mint az egyik legjelentősebb akadályt, „amely alááshatná a kormány képességét arra, hogy beszálljon a stabilizációs programba”. Ebből annak szükségessége adódik, hogy „újjáalakítsák a társadalombiztosítás struktúráját, egyes kiadásokat lefaragjanak és a rendelkezésre álló forrásokat azok felé irányítsák, akik erre leginkább rászorulnak”.

Hátramaradt a feladat: meg kellett győzni a „piaci reformok” által elszegényített lakosságot, hogy mostmár nincs is annyira szükségük szociális jogaikra. Ám ez nem volt annyira egyszerű, különösen azért, mert az 1990-es évek elején Belaruszban még nem volt használatos a „szegénység” fogalma abban az értelmezésben, amelyben azt a neoliberálisok és a nemzetközi intézmények használják. Fel kellett tehát váltani az akkori kormány használta „implicit indikátort” „egy világos és jól megfogalmazott szegénységi küszöbbel”. Ezzel a céllal hozták össze 1995-ben a Világbank szakértői első, a belarusz szegénységgel foglalkozó tanulmányukat. Ez többek között azt javasolta, csökkentsék az akkor még Belaruszban használatos  fogyasztási kosarat azzal az ürüggyel, hogy „a hús és az állati zsiradékok benne foglalt napi fogyasztása meghaladja a nemzetközileg ajánlott normákat”, továbbá a kosár „luxuscikkeket” is magában foglal, és főleg azért, mert a belarusz fogyasztási kosár „túl nagy ahhoz, hogy elfogadható legyen és pénzügyileg alátámasztható lehessen”. [1] Úgy tűnik, a kritikát megfogadták, a kormány az új szegénységi küszöböt az amúgy is csökkentett bázisfogyasztási-kosár 60 százalékában határozta meg.

Az elsődleges stratégia ily módon azt célozza, hogy szétválasszák a „szegényeket” és a „nem szegényeket”, eközben csökkentsék a népességben az első kategóriába tartozók számarányát. Ezentúl tehát a határvonal a (kisebbséget alkotó) „szegények” és a (többséget jelentő) „nem szegények” között húzódik, és nem egy gazdag kisebbség és egy szegény többség között.

A második stratégia az, hogy „bűnösnek” nyilvánítsák mindazokat, akik szembeszállnak a „reformokkal” és/vagy szociális jogokért merészelnek szólni. A „bűnössé” tételben szerepelnek először is a „nem szegények”, akiket a Világbank szakértői összekötnek a „gazdagokkal” és azzal vádolnak, hogy kihasználják az állam korlátozott erőforrásait „a legszegényebbek” rovására, akik nem mindig tudnak ezekhez hozzáférni. Továbbá, mondják, a szociális jogok – úgy tűnik – „csökkentik a munkában állók szorgalmát, erőfeszítéseik kifejtésére irányuló motiváltságát, mivelhogy munkájuk elveszítésének veszélyét csökkenti a munkaügyi szabályozás, és túlontúl nagyvonalú az állami átutalási programok keretében az alternatív pénzbeli támogatás”. Utóbbi akadályt 1997-ben megszüntették, amikor a kormány új szabályokat vezetett be a munkanélküli-segélyek kifizetésében, amivel megnehezítették a munkanélküliek feliratkozását a munkanélküli-regiszterbe s ezzel csökkentették a munkanélküliség hivatalos rátáját. A cinizmus csúcsa ugyanez a logika 2001-ben, amikor a kormány hivatalosan 50 százalékkal csökkentette a csernobili katasztrófa áldozatainak számát megfosztva őket az eddigi kompenzációktól. Ezt a lenyesést melegen üdvözölte a Világbank, amely szerint a kompenzáció csak erősíti „az áldozati mentalitást és a parazita életmódot”[2]. Egyértelmű stratégia: szembeállítja egymással a szegényeket, hiszen a Világbank szakértői maguk is elismerik, hogy kicsi a különbség azok többsége között, akik a küszöb fölött, illetve alatt élnek, aminek következtében a szegénység regisztrált csökkenése igazából jóval kisebb a kimutatottnál[3].

Magukat a „szegényeket” sem kímélik: a Világbank tanácsa szerint olyan kritériumokhoz kötik a szociális segélyezés megadását, amelyek az időtartamot, sőt bizonyos pszichológiai feltételeket is figyelembe vesznek. Például „a várakozási idő, amelyhez a segélyezés programját köthetik, kiváló módja annak, hogy a szociális segélyezés korlátozott forrásait a tartósan szegényekre koncentráljuk, akik leginkább rászorulnak a segítségre. Ez a megközelítési mód ugyanakkor csökkenti annak esélyét, hogy a szociális segélyezéshez jutás megkönnyítése ellene hasson annak, hogy a szegények további munkalehetőséget keressenek.”

A 2000-es évek elejéig azonban a Világbank és a belarusz kormány együttműködése nem volt intenzív, különösen 1996 után, amikor a kormány feladta a monetarista politikát a termelés fellendítése céljából. A szegénység elleni harcra vonatkozó világbanki ajánlások főként a liberális ellenzékhez közel álló szakértők és médiumok körében találtak visszhangra. Ezek nagymértékben a Világbank és az IMF jelentéseire támaszkodtak az állítólag „szocialista” rendszer bírálatában. A kormány csupán 1999 és 2000 után kezdte maga is átvenni a Világbank érvelését és tért vissza a monetarista gazdaságpolitikához és ily módon újra belekezdett a szociális jogok megnyirbálásába és a közszolgáltatások díjának brutális megemelésébe. Ennek köszönhetően kaphatott a Világbanktól 286 350 dollárnyi szubvenciót „annak tanulmányozására, hogyan alakul az országban a szegénység, milyen irányba kell kifejleszteni a szociális segélyezés szükségleteit meghatározó kritériumokat, hogyan kell ezeket tesztelés alá vetni egy, az osszipovicsi körzetben elindítandó vezető projekt keretében és kampányt indítani a reform lakossági megmagyarázására.”

Ettől kezdve indult el az állami médiumok kampánya „az élősködő függőség” leleplezése ellen (ezt a kifejezést, a „parazitaságot” egyébként csak az orosz nyelvű dokumentumokban leljük…). A média rendszerint olyan embereket szúrt ki, akik nem fizetik a közadókat (akik természetesen alkoholisták, züllöttek, büdösek, veszélyt jelentenek környezetüknek), akiknek kitoloncolását meg kellene könnyíteni. Szó esik a potyautasokról, akik miatt emelni kell a jegyek árát, azokról, akik azt állítják magukról, hogy Csernobil áldozatai stb. Szemben ezekkel a csalókkal, a „hamis” szegényekkel, az állam ígéri a „valóban” rossz helyzetben lévők megsegítését. Ezekért javasolta a Világbank a 2001-ben kezdődött Célzott szociális támogatás nevű projekt (Targeted Social Assistance Program) elindítását.

Látszólag olyan programról volt szó, amely a létező szociális védelmi rendszer hiányosságait lett volna hivatva pótolni, hiszen a benne részt vevő körzetek lakói továbbra is élvezték az egyetemes szociális jogokat és a különböző kategóriákat megillető kedvezményeket. Bevezetése ennélfogva nem ütközött semmilyen nyilvános kritikába annak ellenére, hogy alig hatott a szegénység problémáira, és bevezetésének feltételei egyenesen kafkaiak voltak. Így például a kezdetekben a célzott szociális segélyezés abból állt, hogy a segélyezett kézhez kapta a maga jövedelme és a „garantált minimumjövedelem” közötti különbséget, miközben utóbbit az akkor is roppant alacsony (44 dolláros) „megélhetési minimum” 50 százalékára határozták meg. Később ezt a minimumjövedelmet az önfenntartás minimumának 60 százalékában állapították meg, és a projektet kiterjesztették az ország egészére. A részvétel feltétele volt még, a kérvényező jövedelmén túl, annak bizonyítása, hogy az illető aktívan keresett munkát, a tulajdoni viszonyaira vonatkozó irat (mint lehetséges jövedelmi forrás), a fogyasztására vonatkozó kimutatás. Kimutatások tömkelege néhány morzsáért! Nem lehet csodálkozni azon, hogy 2001 és 2003 között a belarusz lakosságnak csupán 1,6 százaléka kísérelte meg fölvenni ezt a segélyt.

Néhány év elteltével azok is megértették, akik nem olvasták figyelmesen a Világbank jelentéseit, hogy a projekt célja nem a szociális jogok kiteljesítése, hanem éppenséggel azok behelyettesítése. 2008-ban, amikor a kormány általános hajszát indított mindenféle fellelhető kölcsön megszerzésére és megkereste az IMF-et, a legbrutálisabb módon felszámolta az egyes lakossági kategóriákat illető kedvezmények többségét (például a diákokat és a nyugdíjasokat illető kedvezményes utazási tarifákat) és emelte a közszolgáltatások díjait, miközben ígéretet tett a célzott szociális segélyek tetemes növelésére. Ezt meg is tette 2009-ben azzal az indokkal, hogy így csökkentsék a pénzügyi válságnak a legsérülékenyebbeket érintő következményeit. A továbbiakban, hála a legújabb elnöki rendeletnek, a „valódi” szegények jogosultak havonta járó segélyre, amely kiegyenlítené az illető jövedelme és a létfenntartási minimum különbözetét, mely utóbbi összege 60 euró lesz. A program által adott eme nagyvonalú kompenzáció része annak a világbanki fejlődést támogató tervnek, amellyel 200 millió dollárt adományoz Belarusznak.[4]

Ne kergessünk illúziókat! Amint eddig is, a projektet az egyetemes szociális jogok és az egyes kategóriákat érintő előjogok terhére fogják megvalósítani. „A fejlődési kölcsön (Development Policy Loan) által támogatott reformok fontos lépést jelentenek egy szélesebb reform útján.” Többek között azt tervezik, hogy folytatják „az egyes kategóriákat érintő támogatások csökkentését ezek fokozatos „koptatása” (attrition) útján azzal a céllal, hogy egy-egy adott támogatási formát élvező csoport ellenállásának elejét vegyék”. Ily módon kibontakozóban van egy olyan stratégia, amely „elkoptatás” útján kívánja diszkreditálni az alanyi jogon járó közszolgáltatásokat. A finanszírozás fokozatos csökkentésével lerontják azok minőségét, majd így azok „feleslegessé” válnak. Az eddig egyetemes szociális jogok leépíthetőkké válnak, elkopnak.

Tegyük hozzá: fennáll annak veszélye, hogy számos, nem kormányzati szervezet, beleértve baloldali társadalmi szervezeteket, támogatni fog minden célzott szociális segélyt abban a hiszemben, hogy az haladást hozhat a szociális támogatások rendszerében. A „célzottság” csapdája az, hogy a célzott segélyek módszerével az ezekre jellemző individuális és moralizáló megközelítési mód arra szolgál, hogy elhomályosítsa a szegénység problémájának strukturális jellegét és segítségével elmossák az osztálykülönbségek ügyét. Ebből következik, hogy a baloldali mozgalmaknak ezzel a stratégiával szembe kell állítaniuk annak követelését, hogy a szociális jogokat egyetemes és garantált szociális jogoknak tekintsék és az állampolgárok közvetlenül vegyenek részt a közszolgáltatások működtetésében.

Fordította: Sipos János    


[1] Report No 15380-BY. Belarus: An Assessment of  Poverty and Prospects for Improved Living Standards. – World Bank Document, 1996

[2] Otcset No 238883-BY.. Vszemirnij Bank, 2002

[3] Vö: Report No 27431-BY. Poverty Assessment. Can Proverty Reduction and Access to Services Be Sustained? Main Report. – World Bank Document, 2004

[4] Report  No 50991-BY. Program Document for a Proposed Development Policy Loan in the Amount of the US$ 200 million to the Republic of Belarus. – World Bank Document (for official use only), 2009.