A Makó-Jeruzsálem-tengely - A második nyugdíjpillér felszámolásáról

magyarszerk
Szeptember 13-án a T. Házban Orbán Viktor miniszterelnök először beszélt a magánnyugdíjpénztárakról. Nem saját kezdeményezéséből, hanem Vona Gábor jobbik-frakcióvezető felvetésére reagálva. Vona államosításukat javasolta, mely ugyan csak egyszeri bevételt jelentene, de az jelen helyzetben „az országot megmenthetné a megszorításoktól, és megmenthetné akár a devizahiteleseket is”. Beállítása szerint ez egy lakmuszpapír, mely megmutatja, hogy a miniszterelnöknek és kormányának „mi a fontosabb, a magánnyugdíjpénztárak mögött álló lobbi, vagy a devizahitelektől és az ország jelenlegi gazdasági helyzetétől szenvedő családok.”

Orbán a provokációt hallatlanná tette, de nem zárkózott el. A magánnyugdíjpénztárak, illetve a nyugdíjrendszer jövője „komoly kérdés”, „fontos ügy”, a nyugdíjrendszer „nagyon komoly feszültségektől terhes”, a magánnyugdíjpénztárak rendszere pedig „faramuci” – válaszolta. Mindez veszélyt jelent a nyugdíjasokra, amitől azok megvédendők. (Itt bukkan fel első ízben a kormányzati PR bő hónap múlva beüzemelt kulcsfogalma: a nyugdíjvédelem.) Mert „Ha nem teszünk meg minden lépést annak érdekében, hogy megvédjük a nyugdíjasokat, akkor itt komoly gondjaink lehetnek”.

 

nydijA miniszterelnök néven nevezte a nyugdíjasokat fenyegető veszélyt: Európai Unió (EU). Ha az nem ismerné el, hogy a „magánnyugdíjrendszerbe a költségvetésből áttett pénzek … jövőbeni fölhalmozás”, nem pedig hiánynövelés, akkor van ok a nyugdíjasokat megvédeni. „Mert azt mindenki látja – mondta –, hogy az nem fog menni, hogy 300-400 milliárd forintot teszünk át egy nem is magán, hanem félmagán, félállami nyugdíjrendszerbe, és közben pedig tartanunk kell egy 3 százalékos költségvetési hiányt. Tehát ez így nyilván nem fog menni.” Ha Brüsszel elismerné, akkor sincs rendben a nyugdíjrendszer jövője, de legalább „nyugodtabban tudunk beszélni” róla. Ha nem ismeri el, akkor – válaszolta Vonának – „az ön által fölvetett kérdés sürgőssé, akuttá és aktuálissá válik”.

Nem jött el a nyugodtabb beszéd időszaka. A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) október 22-én tette közzé Olli Rehn, az Európai Unió gazdaságért és pénzügyekért felelős biztosa válaszát,[1] melyben elismerte ugyan a kilencek kérésének jogosságát, de azt az EU, sajnálatára, a hatályos elszámolási rendszerében teljesíteni nem tudja. Hogy a válasz pontosan mikor érkezett, nem tudható, de az igen, hogy szeptember vége óta szinte teljes bizonyossággal volt tudható ez a kimenet. (Szeptember 29-én Olli Rehn a kérést elutasító javaslatot terjesztett az Európai Bizottság elé.)

A miniszterelnök még ezt megelőzően, október 13-án, a Millenárison tartott beszédében jelentette be a tagdíjak magánnyugdíjpénztárba utalásának 14 hónapos, jövő év december 31-ig tartó felfüggesztését. Sajátos módon: a nyugdíjrendszer kiadási oldalának felülvizsgálatáról, a válság idején a nyugdíjrendszer számára kibírhatatlan havi 30 Mrd Ft átutalásáról szólt, s nem – mint közgazdasági értelemben korrekt lett volna – az e lépés nélkül végképp tarthatatlan idei 3,8%-os hiánycél teljesíthetetlenségéről. De az átutalások időleges felfüggesztésén túl kilátásba helyezte az állami rendszerbe való visszalépés lehetőségének, sőt a „rendszer jövőjét” szabályozó törvény még idei megalkotását is.

Október 18-án a T. Ház előtt a miniszterelnöknek már nem csupán a helyzettel és az EU-val, hanem a magánnyugdíjpénztárakkal volt baja. Az, mondta, „Tipikus példája a magánérdek agresszív térnyerésének a közérdek kárára”, melyből a magánérdek könnyen azonosítható, a közérdek és az annak okozott kár azonban nem, magyarázatot viszont nem adott. Meg tarthatatlannak mondta, hogy a politika bárkit pénzének kockáztatására kényszerítsen. A kockázatok illusztrálására „amerikai példá”-t hoz, ahol – vélte tudni – „tisztán magánrendszer van, és ahol ezért sok millió ember bukta el befektetését a válság során, amit soha senki nem fizet vissza nekik.” A kockázatot a miniszterelnök által rulettasztalnak látatott tőzsde hordozza, a magyar állam jelenleg pedig minden pályakezdőt rulettasztalhoz kényszerít, mert arra kötelez, hogy „tőzsdére vigye a pénzét”. Márpedig, figyelmeztet, „sem a tőzsde, sem semmilyen magánbefektetés senkinek sem tud garantálni semmit”, csak az állam képes garantálni a nyugdíjak értékállóságot, mert csak az állam erős kellően egy gazdasági válság átvészelésére – fejtette ki, arra viszont nem utalt, hogy az állam ilyetén ereje adóztató hatalmából következik –, míg a magánbefektetők „semmilyen garanciát nem tudnak adni arra, hogy képesek lesznek tartani a nyugdíjak értékét, de még arra sem, hogy bárkinek a nyugdíját majd ki tudják fizetni.” Az állam nem csak képes, de köteles is a nyugdíjak megvédésére, de ezt csak az állami nyugdíjnyugdíjrendszerben tudja megtenni. Ez indokolja a választás szabadságát. „Ebben mindenkinek magának kell felelősen dönteni, ha visszalép, visszalép, ha marad, marad.”

Eddig a miniszterelnök csupán erőteljesen, bár túlzásoktól nem riadva agitált a választás szabadsága és az így megnyert opció mellett, ezen a ponton azonban a másik opció diszkvalifikációjába kezd: az – mondja – „kizárólag magánérdekeket szolgál, miközben súlyosan veszélyezteti a közérdeket”. A szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy a magánérdek itt a választás szabadságával élő önérdeke (s mi más lehetne a választás szempontja, ha nem a valós vagy vélt önérdek?), a közérdekre leselkedő veszély mibenlétéről azonban ismét nem tudunk meg semmit. Mert ha a közérdekre veszély les, akkor a felelős politikai magatartás az elhárítás, akár a választás szabadságának korlátozása árán is. Mivel a demokratikus politika végül is a közérdek megfogalmazásáról, majd gyakorlatba ültetéséről szól, elvárható volna, hogy a miniszterelnök kifejtse, miben látja a közérdek sérelmét. Különösen annak a ténynek az ismeretében, hogy tárgyszerűen (részben) helyesen tartotta érdemesnek elgondolkodni azon, miszerint „Európában ezt a rendszert sehol sem vezették be, nem engedték, hogy az állami és a magán összekeveredjen. Csak a velünk együtt, újonnan az Európai Unióba belépett országokra erőltették rá ezt a szisztémát. Nem tettek soha ilyesmit a Lajtán túl. Önkéntes pénztárak vannak, de állami kényszerrel létrehozott magánrendszer nincs”.

A miniszterelnök beszédéhez pártja nevében hozzászóló Vona Gábor ismét csak államosítást ajánlott, mert amit hallott, az, szerinte „az jelen pillanatban inkább bizonytalanságokra ad okot, mint hogy a megoldást kínálná”. Orbán válaszában az államosítást „megfontolandó javaslatnak” minősíti, amit „Meg is fontoltuk, el is vetettük.” Indokul azt hozta fel, hogy bár az embereket „erővel és jogszabályi kényszerrel” vitték e rendszerbe (a miniszterelnök megfeledkezni látszik az önkéntes belépőkről), így kihozni őket nem szabad így, mert „ezzel átlépünk néhány olyan határt, amely hosszú távon is aláássa a gazdaságpolitikánk sikerességét.” Erő helyett inkább az emberek józan eszére apellál: „nem akarjuk arra kényszeríteni az embereket, hogy akik továbbra is oda akarják vinni a pénzüket, ahova eddig vitték, hát önkéntes formában nyugodtan megtehetik.” Aki kockáztatni szeretne, kockáztasson. A kormány annyit tehet, hogy felhívja a magánnyugdíjpénztár-tagok figyelmét, hogy „rendkívül veszélyes dolgot tesznek.”

A magánnyugdíjpénztárba belépés/maradás opciójának ekkor is kijut a diszkvalifikációból, bár az néhol igencsak homályos: „egy dolog biztos: ezt a rendszert nem lehet megborítani. Ha ehhez hozzányúlunk, nem fogják megkapni a nyugdíjukat a nyugdíjasok. Ezért a ma nyugdíjas korban lévők védelme teszi szükségessé, hogy ezt a hazárdjátékot ne engedjük tovább. Mert minden járulékforintra azért van szükség, hogy a ma nyugdíjasainak ki tudjuk fizetni azt, ami nyugdíjként jár, és megmondtuk, hogy meg fogjuk védeni őket is, és meg fogjuk védeni a nyugdíjuk vásárlóértékét is. Ezért az állam nem tesz oda be többet pénzt.” Az idézett utolsó mondat, melyet két nap múlva szinte szó szerint megismételt az egyik tévécsatorna híradójának adott interjújában, s melyre akkor nem kevéssé figyeltek fel, lényegében már a magánnyugdíjpénztárak eltűnésének óhaját tartalmazza.

Foglaljuk össze az eddigieket! (1) Az EU, némileg értelmetlen makacssággal, ragaszkodik a(z idei) hiánycél teljesítéséhez, ami olyan rendkívüli, de nem példátlan kormányintézkedést követel, mint a magánnyugdíjpénztár-tagokat megillető járulékrész visszatartása a költségvetésben; (2) adjuk meg a lehetőséget az első pillérbe való visszalépésre, a pályakezdők pedig választhassanak a két pillér között; (3) a miniszterelnök és kormánya az első pillért preferálja; (4) a második pillér sérti a közérdeket, de a miértre nincs magyarázat.

Nyilvánvaló a (2) és a (4) pont között ellenmondás feszül. A második pillér, ha sérti a közérdeket, felszámolandó, s nem a választás lehetőségének megteremtése és a választás elé állítottak józan eszére apellálás a megoldás (mert az emberek jól felfogott önérdeke akár az ellenkezője is lehet annak, amit a józan észükre apelláló kormány elérni szándékozik). De a második pillér felszámolását nem vállalja a kormányt, mondván, hogy „ezzel átlépünk néhány olyan határt, amely hosszú távon is aláássa a gazdaságpolitikánk sikerességét”. Matolcsy György megfogalmazásában az államosítás „ellentétes egy konzervatív polgári kormány közgazdasági gondolkozásával”.[2]

A probléma valójában nem az, hogy a második pillér felszámolása aláásná a gazdaságpolitika sikerességét vagy ellentétes volna a „konzervatív polgári” önmeghatározású kormány által magáénak vallott gazdaságpolitikai gondolkodással. A probléma az, hogy a kormány nem képes a második pillér kapcsán a közérdek megfogalmazására. Ha képes lenne és magas színvonalon, meggyőzően tudná indokolni lépéseit, meggyőzhetné bel- és külországi bírálóit. Mivel nem képes, más eszköz híján marad a legmagasabb sebességi fokozatba kapcsolt PR. Az utolsó fokozat, amikor maga a kormányfő mond ilyesmiket: „akiket a nyugdíjpénztárakba bekényszerítettek, átlagosan több mint 100 ezer forintot vesztettek. Ez a szocialista trükk ráadásul több mint 1000 milliárd forint veszteséget okozott a költségvetésnek, azaz mintegy 100 ezer forintot vett el minden ma élő magyar állampolgártól, a csecsemőket is ideértve. Ez egy MSZP-pénztár. A kötelező MSZP-pénztár lényege, hogy az adófizetők pénzét privatizálták MSZP-holdudvarhoz tartozó pénzemberek és pénzügyi körök számára. Vagyis a magyarok nyugdíjának fedezetét magánbefektetők kezére játszották át, és ezzel a trükkel az egész nyugdíjrendszert a szakadék szélére sodorták. … ezeknek a szocialista trükköknek most véget vetettünk.”[3] Az ilyen szövegek bírnak politikai racionalitással (különben nem mondanák), bár az fölöttébb illékony; a nem illékony közgazdasági-szakmai tartalom azonban nulla.

A miniszterelnök azzal érvelt a második pillér felszámolása-államosítása ellen, hogy az olyan határ átlépését jelentené, mely hosszú távon is veszélyeztetné gazdaságpolitikája sikerességét. Magam viszont úgy gondolom, hogy éppen az általa választott megoldás – a szavak és tettek elválasztása, szavak szintjén a szabad választás jogának megadása és tiszteletben tartása, a tettek szintjén azonban „visszautasíthatatlan ajánlat” (durvábban: vagy az aláírásod, vagy az agyvelőd kerül a papírra – válassz!) – az, amely veszélyezteti gazdaságpolitikája sikerességét. (Függetlenül attól, hogy ki mint vélekedik a konkrét gazdaságpolitika tartalmáról.)

Makrogazdaságtan – a második pillér

A Horn Gyula vezette kormány a 1997-ben a Világbank ösztönzésére és erőteljes támogatásával olyan nyugdíjreformot hajtott végre, mely nem volt azonos annak ajánlásával (a magyar első pillér nem állampolgári jogon járó, mindenkinek azonos összegű, ún. flat-rate nyugdíjat ad – az ajánlásban ez szerepelt), melyet mégis támogatott, mert számukra csak az volt a fontos, hogy a magyar nyugdíjrendszernek legyen járulékátcsoportosítással (-átirányítással) létrehozott második, tőkefedezeti pillére. A hangsúly a járulékátcsoportosításon van, mert kötelező tagságon alapuló, tőkefedezeti második pillért éppenséggel e nélkül is létre lehetett volna hozni. Ezt azért fontos megjegyezni, mert Orbán e tárgyat érintő megfogalmazásai roppant pontatlanok. A történések szakmailag igénytelen láttatása az állami és magán összekeveréséről, állami kényszerrel létrehozott magánrendszerről stb. való beszéd.

A magyar nyugdíjrendszer második pillérét úgy hozták létre, hogy a pályakezdők, illetve az önként belépők nyugdíjjárulékuk egy részét (2003-tól 8%-át) ezentúl nem az állami nyugdíjrendszerbe fizetik, hanem egy általuk választott magánnyugdíjpénztárba, az állami nyugdíjrendszerből így kieső összeget pedig a központi költségvetés általános adóbevételeiből pótolja.

A második pillér létrehozása három fontos változást jelentett az első pillérhez képest. A magyar nyugdíjrendszer részlegesen

(1)  járulékkal meghatározottá vált (Defined Contribution, DC), vagyis az egyén majdani nyugdíjának megállapításánál csak az általa ténylegesen befizetett járulékok és az azok befektetéseiken elért hozam kumulált összege, valamint a nyugdíjba menetelekor még várható átlagos élettartam számít. (Szemben a továbbra is járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjszakmai üzemmódban működő első pillérrel, itt a szolgálati idő, a járulékfizetés alapjául szolgáló bruttó kereset, a nyugdíjkorhatár, a valorizáció, a nyugdíjképlet, különböző szorzók, az indexálás stb. semmiféle szerepet nem játszik. A DB rendszerekben viszont fizetett járulék és a várható élettartam nem bír semmilyen szereppel.) És

(2)  tőkefedezetivé (tőkésítetté) vált.

(3)  Az (1) és (2) pontból következően meghatározásra került a második pillérből származó nyugdíj jelenértéke (1 Ft ma fizetett járulék = 1 Ft majdani nyugdíj mai jelenértéke). DB rendszer esetén 1 Ft ma fizetett járulékért jelenértékben 1 Ft-nál sokkal többet is, de sokkal kevesebbet is kaphatunk. (A helyzet nálunk és most természetesen az utóbbi.)

A második pillér létrehozása két szempontból értékelhető: nyugdíjszakmai és makrogazdasági szempontból.

Nyugdíjszakmai szempontból a második pillér létrehozása helyes volt. A Horn-kormány 1997. évi nyugdíjreformja joggal bírálható azért, hogy nem alakította a nyugdíjrendszer egészét járulékkal meghatározottá.

Makrogazdasági szempontból viszont helytelen volt, mert a helyes nyugdíjszakmai célt járulékátcsoportosítással végrehajtott tőkésítéssel érte el – ezt részletesen megindokolom. Jól fizetett, a médiában sűrűn megforduló, szinte kivétel nélkül a pénzügyi szférában dolgozó elemzők a legutóbbi időkig arról írtak és beszéltek, hogy a második pillért létrehozó nyugdíjreform volt az egyetlen (vagy egyetlen igazán jelentős) államháztartási reform a rendszerváltás oka. Ezzel szemben magam azt állítom, hogy ez volt a rendszerváltás óta elkövetett legnagyobb makrogazdasági hiba.

Van rá azonban egy alig-mentség: a képzelőerő-hiány. Nagyon tisztességes, a pénzügyi szféra üzleti szempontjaira tekintettel nem lévő szakemberek sokasága vallja máig azt, hogy a felosztó-kirovó (sokkal szakszerűbben: folyó finanszírozású vagy non-financial) nyugdíjrendszer kizárólag járadékkal meghatározott (DB), a tőkefedezeti kizárólag járulékkal meghatározott (DC) lehet. Hogy lényegében szinonimákról van szó. Ezért ha egy járadékkal meghatározott (DB) nyugdíjrendszert járulékkal meghatározottá (DC) kívánunk reformálni, annak módja a tőkésítés. A tőkésítésnek persze ára van (az „átmenet költsége”), de ezt muszáj megadnunk, ha járulékkal meghatározott (DC) nyugdíjrendszert kívánunk létrehozni.

Hogy az mennyire így van, arra az Európai Bizottság 2010. július 7-én nyilvánosságra hozott Zöld könyve („Green Paper towards adequate, sustainable and safe European pension systems”)[4] szolgálhat legújabb példaként. A Zöld könyv három EU-biztos, Andor László, Olli Rehn és belső piacért és szolgáltatásokért felelős Michel Barnier közös terméke. A Zöld könyv nagyon erőteljesen sugallja, hogy az EU tagországok nyugdíjrendszereinek problémái DB-rendszereik DC-vé alakításával oldhatók meg – ez elsősorban az újonnan csatlakozottak esetén az irány –, majd azon sajnálkozik, hogy a közeljövőben a pénzügyi-gazdasági válság súlyosbította költségvetési problémák miatt ez a trend aligha folytatódik. Andor Lászlóval való évtizedes barátságom arra elég volt, hogy a Zöld könyvet a véglegesítés előtt véleményezhessem, de arra már nem, hogy hagyja magát meggyőzni: ne csupán sugallja, hanem expressis verbis mondja ki: a követendő irány a DB-rendszerek DC-vé alakítása, s ez tőkésítés nélkül is lehetséges, sőt tőkésítéssel káros. Nem mellékesen pedig csak DC-alapon van komolyabb lehetőség az EU tagországok nyugdíjrendszereinek – az egységes munkaerőpiac megteremtése érdekében fölöttébb kívánatos – közelítésére. És Andor biztosítási meghallgatásán éppen erre tett ígéretet Bokros Lajos EP képviselőnek …

A járulékátcsoportosítással történt tőkefedezeti rész-nyugdíjrendszer létrehozása makrogazdasági szempontból azért volt hiba, mert ez a teljes államadósságon belül annak rejtett (implicit) nyugdíj-államadósság részét csökkentette, miközben a makrogazdasági stabilitás növelése, az ország pénzügyi sebezhetőségének csökkentése érdekében a kormányzat erőfeszítéseinek a nyílt (explicit) – államkötvényekben megtestesülő, piaci hitelezők felé fennálló – államadósság törlesztésére kellett volna irányulnia.

A problémát egy viszonylag egyszerű modell segítségével szeretném megértetni.

A második pillérbe irányított járulék-rész mentesíti az államot jövőbeli nyugdíjfizetési kötelezettsége alól (amiért nem fizetünk, azért nem várhatunk majdan ellenértéket), viszont az átirányítás miatt az első pillérből kieső bevételeket pótolni kell, mert az aktuális nyugdíjakat ki kell fizetni. Minden mást változatlannak tételezve ezért az államnak hitelt kell felvennie, hogy a kiesést pótolja. Az állam teljes adósságállománya nem változik, mert amennyivel nő explicit államadóssága (és persze a növekményt jelentő éves hiány), annyival csökken az implicit. Az explicit államadósság (és az éves hiány) azonban nem nőhet, mert e mutatókat árgus szemekkel figyelik a befektetők, az elemzők, a nemzetközi pénzügyi intézmények, s nem utolsósorban az EU. Azért, hogy e mutatók változatlanok maradhassanak, az államnak bevételeit növelve és/vagy kiadásait csökkentve kell arra a többletre szert tenni, amivel az államadósság (és az éves hiány) változatlan. Így a teljes államadósság csökken ugyan, de a teljes államadósság szintje változatlan marad, a teljes államadósság csökkenése kizárólag az implicit államadósság csökkentésének tulajdonítható.

A kérdés az, ha a kormány elhatározta, hogy erőfeszítéseket tesz a teljes államadósság csökkentésre, akkor erőfeszítéseit hova kell koncentrálnia? Nyilvánvalóan az explicit államadósságra, mert az ország pénzügyi sebezhetősége döntően abból, annak méretéből származik.[5] A járulékátcsoportosítással létrehozott második pillér a racionális kormányzati makrogazdasági politika folytatásának akadálya.

A fentiekben a második pillér felszámolása mellett, de nem a kormány mellett érveltem.

Érvelésemet érdemes összevetni a kormányzat érvelésével, csak tiszta forrásból merítve Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter kap szót. Az Országgyűlés november 29-i ülésén arról értekezett, hogy „Bevezették 1998-ban a kötelező magán-nyugdíjpénztári intézményt, úgy, hogy nem volt mögötte vagyon. … Bevezették ezt az intézményt, és működtették úgy 2010 végéig, hogy a jövő évi költségvetésben, változtatás nélkül, 900 milliárd forintos lyuk … volt tetten érhető az állami nyugdíjkasszában. Ez azt jelentette, hogy nagyjából 20.000 milliárd forintos vagyonnak kellett volna állnia az állami nyugdíjrendszer mögött. Egy fillér nem áll az állami nyugdíjrendszer mögött mint vagyon, mi állunk mögötte mindannyian és az egész ország … mi állunk mögötte, akik a nemzeti szolidaritás keretében hajlandóak vagyunk a járulékainkat befizetni a nyugdíjkasszába. Tehát a nyugdíjvagyon hiánya vállalhatatlan, az, hogy nincs az állami nyugdíjrendszer mögött vagyon. Ez a 20.000 milliárd ismerős, ami nincs meg, mert ennyi adósságunk van, az mínusz vagyon, több mint 20 000 milliárd forint Magyarország államadóssága. Ez egy negatív vagyon. Nem jó, vállalhatatlan, fenntarthatatlan.”

Aki nemzetgazdasági miniszterünk szövegéből valamiféle közgazdaságilag értelmeset kihámoz, azt az Ég és minden seregi sem menti meg attól, hogy legalább egy helyettes államtitkári széket kapjon a Nemzetgazdasági Minisztériumban.

Még tisztább forrás a maga Nemzetgazdasági Minisztérium „A magyar nyugdíjrendszer reformja (A reform reformja)” című anyaga.[6] Abban „az államháztartás egyensúlyát végletesen felborító hárompilléres rendszer”-ről esik szó, s megtudhatjuk, „a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert alkalmazó országok esetében a többpilléres rendszerre történő átállás rendkívül komoly pénzügypolitikai nehézségbe ütközik”. Vicc. A valódi makrogazdasági probléma tökéletes meg nem értése. Makó vitéz egy tapodtat sem jutott közelebb Jeruzsálemhez.

Politikai és szakmai sétagalopp – a választás valódi szabadsága

Pedig milyen egyszerű lehetne a Orbán Viktor miniszterelnök és kormányának élete! Ahelyett, hogy a legmagasabb sebességi fokozatban járatnák a PR-t, elegánsan felkínálhatnák a választás valódi szabadságát: a magánnyugdíjpénztárak benchmarkja az államkötvény-hozam, mivel a létrejöttük miatt kibocsátott plusz-államkötvényre támaszthatnak keresletet. A kormány ezt a hozamot pénztártagság- és működési költség-mentesen felkínálja a pénztártagoknak az általa továbbvezetett egyéni számlán. A pénztártagok számára a dilemma a következő: megelégedjenek-e az államkötvények költséggel nem terhelt (vagy csak egészen minimális mértékben terhelt) hozamával, vagy inkább abban bízzanak, hogy pénztáruk befektetései tartósan az államkötvényekét felülmúló hozamot érnek el (még a működési költségek leszámítása után is), ami számukra majdan magasabb nyugdíjat jelent, de azt kockáztatják, hogy annyit sem érnek el, s emiatt még nyugodtan aludni sem tudnak. Az elmúlt bő évtized meglehetős egyértelműséggel az előbbi opció mellett szól (sőt erőteljesebben, mint a kormány számpéldája mondja), s ebben a következő negyedszázadban biztosan nem történik változást, még ha két opció közötti rés szűkülni is fog.

Véleményem szerint a választás ezen valódi szabadságával a második pillérben nem maradnának többen 10-15 százaléknál, ha a kormányzati PR okos, higgadt érvekkel ráindul, talán annyian sem. Ehhez „csupán” két dolgot kell(ne): egy korrekt, az egyéni számlák kamatozására alkalmas államkötvény-index, és nagyon erős jogi garanciákkal (akár az új alkotmányban) körülbástyázni az egyéni számlákat.

Mindenki jól járna, leszámítva a magánnyugdíjpénztárak működtetéséből hasznot húzó kvázi-tulajdonosok. A járulékfizetők (minden mást változatlannak tételezve) majdani nyugdíja nőne, miközben ez a kormánynak egyetlen pluszforintjába nem kerül. A kormány pénzügyi erőfeszítéseit végre az explicit államadósság törlesztésére koncentrálhatná, persze miután azt közel 10%-kal csökkentette (egy fillért folyó kiadásra el nem költve), s kíméletlen kritikát gyakorolhatna belföldön a hajdanvolt Horn-kormány és mai örökösei fellett, miközben külföldön Matolcsy miniszter úr gyakorlati bemutatóval színesített tanórát tarthatná az EU pénzügyminisztereinek, hogy’ s mint kell egyszerre nyugdíjszakmailag és makrogazdaságilag helyesen, ráadásul nagy társadalmi támogatással nyugdíjreformot csinálni, s ezenközben senki nem lepődne meg különösebben, ha pikírt megjegyzéseket tenne a brüsszeli EU-bürokrácia inkompetenciát eredményező omnipotenciájáról és Olli Rehn gazdaságért és pénzügyekért felelős EU-biztos úr éppen (makro)gazdasági és pénzügyi kérdésekben hézagos szaktudásáról.

De a miniszterelnöknek és kormányának egyre nyilvánvalóbban nem ez az ambíciója. A második pillér felszámolásából befolyó pénz jó részét (úgy negyedét) folyó kiadásokra tervezik fordítani, kétségessé téve a makrogazdasági célt, és nem őrzik meg a második pillér járulékkal meghatározott (DC) voltát, hanem bizáncias stílusú brutalitással mindenkit a járadékkal meghatározott (DB) első pillérbe kényszerítenek vissza. Ezzel viszont elvész a kormány számára az a lehetőség, hogy bel- és külföldön meggyőző szakmai-intellektuális fölénnyel háríthassa el az őt érő politikai és szakmai támadásokat. Marad hát a „nyugdíjvédelem”, a szakadék szélére sodort nyugdíjrendszer, a szocialista trükközés, az MSZP-pénztárazás, az adófizetők pénzének privatizálása, magánbefektetők kezére játszása, ezermilliárd forintnyi veszteség vagy egyenesen ekkora összeg ellopása, tízmillió állampolgárnak egyenként százezer forintos kár okozása stb.

Miről szól a nyugdíjreform reformja?

A kormány lépései két vonatkozásban okoznak széles körben felháborodást. Az egyik, hogy szavakban kiáll a szabad választás mellett, miközben valójában választhatatlan alternatívát kínál. Ez akár a bizánci-balkáni politikai kultúra meghonosításaként is értelmezhető, amit sokan életük végig nem fognak e kormánynak megbocsátani. Ennél még az államosítás is jobb lett volna, mert azt az ország pénzügyi sebezhetőségének csökkentése érdekében tett lépésként megindokolható. Az ország pénzügyi sebezhetőségének csökkentése egyértelműen közérdek, mely alig ütközik a pénztártagok magánérdekével, már ha a kormány hajlandó lett volna korrekt alternatívát kínálni. Ütközik viszont a magánnyugdíjpénztárak „mögött álló” pénzügyi csoportok érdekeivel, de azzal mindenképpen, így is, úgy is ütközik.

A másik, hogy a kormány visszaveszi a – Horn-kormány adta – járulékkal meghatározott (DC) rendszert. A jövőre nézve ez jelenti a valódi veszélyt. Úgy tűnik, hogy az MSZP és az LMP ígéretet tesz, hogy 2014-ben kormányra kerülve visszacsinálja az Orbán-kormány által visszacsinált reformot. Ha az Orbán-kormány valódi választási lehetőségként az állam által vezetett, államkötvény-indexszel kamatozó, gyakorlatilag költségmentes egyéni számlát kínálna, akkor értelmét vesztené a visszacsinálás ígérete. (Sőt akkor is, ha az Orbán-kormány az államosítás mellett döntött volna.) A kormánypárti és ellenzéki politikusokban közös, hogy állami- versus magánnyugdíjban gondolkodnak, holott ez egyáltalán nem döntő, majdhogynem periférikus kérdés, a közgazdasági felszín fecsegése. A döntő a nyugdíjrendszer járadékkal vagy járulékkal meghatározott volta.

Akik a második pillér védelmére kelnek – leszámítva a magánnyugdíjpénztárak de facto tulajdonosait –, azok annak járulékkal való meghatározottságát védik, a rendszer azon könnyen megérthető és támadhatatlan logikáját, hogy az egyén jövendő nyugdíja kizárólag az általa ténylegesen teljesített befizetésektől és hozamaitól függ (független tényezőnek tekintve a várható átlagos élettartamot). Mivel a nyugdíjról folyó diskurzus az állami versus magán dichotómia mentén zajlik, és arról nagyon kevesen tudnak, hogy az igazán lényeges a DB-DC dichotómia, a járulékkal meghatározott nyugdíjrendszer hívei az államival szemben a magán mellett állnak ki. Holott ennek nem így kéne történnie.

Fentebb esett szó arról, hogy járulékkal meghatározott (DC) nyugdíjrendszerben 1 Ft ma fizetett járulék megegyezik 1 Ft majdani nyugdíj jelenértékével. Járadékkal meghatározott (DB) nyugdíjrendszer esetén ez lehet több is, kevesebb is. Nálunk és most, illetve általában öregedő társadalmakban a helyzet az utóbbi.

Ez annyit jelent, hogy a kormány a nyugdíjreformja – az ország pénzügyi sebezhetőségének üdvözlendő csökkentése mellett – nem egyéb, mint a pénztártagra, illetve a majdani pályakezdőkre kivetett adó. Egy olyan rejtett adó, melyről a T. Ház nem dönt, melynek létezéséről a politikusok nem is tudnak. Ezt az adót az öregedő társadalom és az államinak nevezett nyugdíjrendszerről vallott elöregedett nézetek rejtik. Ez az adó beépül a járulékba, mértékét az határozza meg, hogy mekkora a különbség 1 Ft ma fizetett járulék és az állami DB nyugdíjrendszerünkben cserébe kapott nyugdíj értéke között.

Nem gondolhatom persze, hogy a Makó-Jeruzsálem tengely mentén szövik az összeesküvés szálait. Kormányunk, ahol tud, adót csökkent, de mert vitéz Makó egy lépéssel nem tudott Jeruzsálemhez közelebb jutni, Orbán Viktor, Matolcsy György, az egész kormány és a kormánypárti gigafrakció összehajolt, és egy új, láthatatlan, nagyjából 30%-kos kulcsú adót a majdani nyugdíjasakra. Bevezetnek egy nyugdíjas adót. Lehetne akár korrekt nyugdíjrendszert is létrehozni, de akkor ezt az adót nyíltan kellene kivetni. Ez azonban ellenkezik az adócsökkentő-kormány önképével.

De ne gondoljuk, hogy ebben valamiféle tudatosság rejlik. Csupán a közgazdasági térlátás hiánya jelent hendikepet, ha az államháztartás jövedelemfolyamatainak áttekintése a feladat. A politikusok sokkal kevésbé cinikusok, mint azt kívülállók feltételezni szokták. A rájuk leselkedő fő veszély az intellektuális beszűkülés, a hajdani példás nyitottságuk sorvadása. Pedig új jelenségek csak új módon érthetők meg. A rutin csődöt mond, s a világ felfeslik valahol.


[1] http://www.ngm.gov.hu/sajtoszoba/ujdonsagok_/kilenc_tagallam.html

[2] Népszabadság, 2010. november 29.

[3] Országgyűlés, 2010. november 29.

[4] http://www.eupensiondebate.eu/ E honlapon nem csupán a szóban forgó dokumentum, ha minden azzal kapcsolatos történés is megtalálható.

[5] A tisztesség kedvéért meg kell említenem, hogy van olyan tudományos szintű, bár szórványos vélemény is, hogy lényegében mindegy. Ilyet képvisel például az Egyesült Államokban működő Bodor András (Georgetown University).

[6] http://www.ngm.gov.hu/data/cms2088951/Nyugdijreform.pdf; http://www.ngm.gov.hu/data/cms2088948/The_reform_of_the_Hungarian_pension_system.pdf;