Szerzetesek és cowboyok

Részletek
Kategória: 2011. március
Írta: Frederick Bowie
Találatok: 15067

Az 1991 és 2002 között zajló algériai polgárháborúnak 60 ezer, más források szerint 150 ezer halottja volt. Különböző iszlám csoportok szálltak szembe az algériai állami hadsereggel, miután az 1991-es választásokat az első forduló után, amikor várható volt a FIS (Iszlám Üdvözülési Front) győzelme, leállították. A polgárháborúnak sok civil áldozata is volt a különböző iszlám csoportok belharca és a lakosság elleni kegyetlensége miatt. A civilek védelmét az állam és az állami hadsereg sem tekintette feladatának, fontosabbnak tartotta, hogy a puccsal hatalomra került kormányt megszilárdítsa. Ehhez erőszakos mórszereket is bevetett. Az Emberek és istenek című film ennek az ellentmondásos polgárháborúnak az egyik epizódját dolgozza fel, amikor Algériában ciszterci szerzetesek tűntek el máig tisztázatlan körülmények között.

A filmet most vetítik a magyar mozikban.

 

des-hommes-et-des-dieux-beauvoisXavier Beauvois Emberek és istenek című filmjére, amely 2010-ben elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját, hárommilliónál is több néző váltott jegyet Franciaországban[1]. A több mint ötven országban vetített film december 3-án, a filmes elismerések szezonnyitásaként megkapta a National Board of Review of Motion Pictures (NBR), a New York-i kritikusok legjobb külföldi filmnek járó díját is. De vajon nem az-e a siker titka, hogy a film depolitizálja a Tibhirine-ben történteket?

Mivel magyarázható a film váratlan sikere? Mióta az egymilliomodik jegy is elkelt, mindenki ezt próbálja megfejteni. A spirituális tematika, amely Jacques Audiard[2] 2009-es cannes-i sikere után ismét az érdeklődés középpontjába került (még az ateistáknál is); az emberi hősök (azaz a hős mint olyan visszatérése, amire, úgy tűnik, mindig szükségünk van); az újraértelmezett western-mítosz („kuszkusz” verzióban); a rendkívüli színvonalú színészi játék, az együtt dolgozó, nem pedig rivalizáló színészek jóleső látványa; az egyszerű, mégis örömöt sugárzó „neogregorián” esztétika? Talán igen, talán nem: ezek a válaszok csak a médiafelhajtást fokozzák.

Mintha a közös hit megtalálásáról volna itt szó, ha nem is Istenben, legalábbis a francia filmben, amely egy közelmúltban történt tragédiából kiindulva ismét képes nagy művészetet teremteni, a megtestesülés misztériumának esztétikai élményével – egyfajta visszatérés ez Bressonhoz, soft verzióban, széles vásznon. A mozi újra a laikus mise helyszíne lett. A mélyen megosztott Franciaországban az Emberek és istenek csodával határos módon egységbe forrasztja az egyformán esztétizáló baloldalt (az Independent és a Libération értelmiségi mozirajongóit) és jobboldalt (függetlenül attól, hogy Isten – La Croix – vagy a rend szeretete – Le Figaro[3] – motiválja-e őket). Ez a film mindenkit összebékít, ami nem is csoda, hiszen az ábrázolt eseménnyel kapcsolatban semmiféle valódi elkötelezettséget, sem vallási, sem politikai állásfoglalást nem kíván meg nézőitől: a történés a konkrét időből kilépve marad meg (legalábbis látszólag) történelminek[4] .

De vajon Beauvois filmje valóban a történelemből veszi-e ezt az eseményt? Vajon a pontos rekonstrukcióra való törekvés révén – a tibhirine-i szerzetesek beszédének és viselkedésének imitációjától kezdve az algériai társadalom amatőr néprajzáig – közelebbről látja-e a néző, ami 1996-ban történt, vagy éppen eltávolodik tőle? A film és minden elmondott történet úgy jön létre, hogy valami kimarad belőle. Még a leghosszabb, fordulatokban gazdag regény is radikális döntések, kihagyások eredménye. Az elutasítás, eltitkolás és elhallgatás nemcsak az alkotói tevékenység alapvető mozzanata, hanem etikai választás is, politikai tett. Nagyon is jogos tehát a kérdés, hogy az Emberek és istenek, amely címében ellentétes fogalmakat is egyesítő panoptikus víziót ígér, vajon mit és miért próbált elkerülni. Meglehet ugyanis, hogy sokkal inkább attól lett a francia közönség kedvence, ami nincs benne, mint attól, ami benne van.

A nyomozás elutasítása

Egyes kritikusok gratuláltak a rendezőnek, amiért olyan finoman kezelte a kérdést, kik is ölték meg valójában a tibhirine-i szerzeteseket. A film valóban nem vállalkozik annál többre, minthogy nyomokat szolgáltasson, nem foglal egyértelműen állást – ámbár néhány, akár metaforikusan is felfogható átértelmezést azért bátran elénk tár. Mint például az egyetlen, a szerzetesek nézőpontjától radikálisan elszakadó képsorban, ahol egy ismeretlen, fenyegető helikopter hosszasan kering a kápolna fölött, egyszerre a katonai terror és a sors figyelmeztető jeleként, a hatalom perspektíváját jelenítve meg. A jelenet ugyanis azt a sejtést kelti a nézőben, hogy a szerzetesek a GIA (Iszlám Fegyveres Csoport) bázisa ellen az állami hadsereg által indított rajtaütés túlkapásainak estek áldozatul.[5]

A film tartózkodó álláspontjának következtében a nézők egy része valószínűleg azt gondolja a mozi ajtaján kilépve, hogy a szerzetesek az iszlám terrorizmus közvetlen áldozatai voltak (így az algériai hadsereg bűne „csupán” a veszélyben lévők cserbenhagyása). Azokat pedig, akik többet tudtak a történtekről, a film talán csak még inkább meggyőzte arról, hogy itt a „korrupt állam” manipulációjáról, sőt közvetlen beavatkozásáról van szó, ahogy arra a monostor perjele, Christian de Chergé (Lambert Wilson) utal kemény válaszában. Az éles kritikával a perjelt alakító Wilson is egyetértését fejezi ki a sajtónak tett egyik nyilatkozatában.[6] Mások viszont a sejtelmes végkifejletet látva kifejezetten hálásak, felismerve saját tartózkodásukat az efféle összetett és messzire vezető kérdések megválaszolásával szemben. Ugyanakkor talán soha még egyetlen film nem foglalkozott ilyen alaposan a „hogyan is történt valójában” kérdésének történelmi dokumentumaival, főként nem úgy, hogy megjelenését ennyire körülzsongták a legjobb lapok. Ennek az ellentmondásosságnak köszönhetően mindenki találhat a filmben valami ínyére valót.

Algéria – politikától mentesen

Amiről kevesebb szó esik, és amire a film egyáltalán nem utal: a francia állam érintettsége a tragédia végkifejletében. Nem kívánom azokat az ellentmondásos híreket boncolgatni, amelyek szerint a politikai rivalizálás és a közigazgatás szervezetének belharcai buktatták meg a túszok kiszabadításának tervét, akikből így mártírok lettek.[7] Természetesen nem is ennek a meglehetősen sajátos feltételezésnek a cáfolata a lényeges, hanem az a tény, hogy a politikai jelentéskör nem jelenik meg a filmben. A néző szemszögéből a szerzetesek drámája in vacuo dől el a jelenlévő algériai fegyveres erők között: az, hogy terrorista csoport vagy katonai kommandó ölte-e meg őket, „Isten bolondjainak” öltözve vagy sem, teljesen másodlagos. A dráma ezáltal egy képzeletbeli világban játszódhat le, amely kizárja a francia állam felelősségének kérdését ebben a történetben éppúgy, mint Algéria történelmének alakulásában a függetlenség óta. Ettől persze a film történelmi szempontból veszít a pontosságából, viszont kétségtelenül sokkal könnyebben fogyaszthatóvá válik, legalábbis Franciaországban.

De ennyi nem elég a sikerhez. És ezzel egy sokkal egyértelműbb témához érkezünk. A film a tibhirine-i szerzeteseket és perjelüket, Christian de Chergét mutatja be, méghozzá jóakaratú, alapvetően hétköznapi emberként – egyikük vízvezeték-szerelő volt régen, most szorongásokkal teli szerzetes, másikuk életművész orvos, megtört, de azért természetesen ragyogó tekintetű aggastyán. Mindnyájukra jellemző, hogy nem mindennapi módon szentelik életüket mások megsegítésének, a helybeli algériaiakkal való viszonyuk csupán valami kissé feszélyezett barátságosságra (a körülmetélés jelenete, mely a szerzetesek és a falusiak harmonikus „emberi” kapcsolatait mutatja be), velük együtt megélt egyszerűségre (mézárulás a piacon, földművelés) és persze jótékonyságra (rendelőintézet, amely a materiális eszközök hiánya ellenére csodásan hatékony orvosi ellátást nyújt, és ingyen cipőket a rosszul öltözött szegényeknek) korlátozódik. Aztán jön az elkerülhetetlen metamorfózis, mert a szerzetesek egyre erősebben érzik és tudják, hogy egyfajta emberi védőpajzs szerepét töltik be.

Nem akarok senkit nevetségessé tenni, de nem szeretnék meddő és méltatlan vitát sem indítani a tibhirine-i szerzetesek idealizálásáról. (Az Emberek és istenek sikerének kétségtelenül egyik oka, hogy kiköszörüli a katolikus egyházon esett csorbát, amely véleményem szerint erre igencsak rászorul, bár nem ez a legfőbb szándéka.) Az azonban szembetűnő, hogy a film a szerzetesek kötelezettségvállalását a spirituális és emberi dimenzióra szűkíti le, a keresztények és muzulmánok békés együttélésének szándékát kifejező néhány klisével (mert hát ki is akarna mást?) és a káptalani gyűlések hátterében elhelyezett „egyenlőbb világot” hirdető CCFD-térképpel[8]. Így a film a szerzetesek életének egy lényeges kérdését hallgatja el: azt, hogy mennyiben keveredtek bele maguk is a robbanásig feszült algériai politikába.

Tanúk és szereplők

Azon a „bűnükön” kívül, hogy gondolkodás nélkül ellátták a rendelőintézetbe berontó szélsőségesek sebesültjeit, a szerzetesek két szempontból is problémát jelentettek az algériai rezsim szemében az iszlamisták elleni „piszkos háború” idején. (E humanitárius döntésüknek egyébként, vértanúságuk egyedüli illusztrációjaként a film legszebb drámai jeleneteit köszönhetjük.)

Egyrészt tanúi voltak a hadsereg Médéában elkövetett kegyetlenkedéseinek: razziáknak, kitelepítéseknek, erdőirtásnak, legeltetési tilalomnak, napalmbombáknak. Mindebből semmit sem látunk a filmben; semmi jele a borzalomnak, amely ebben az időszakban átjárja és felforgatja még a tájat is[9]. A bosszúálló iszlamisták és a katonai hatalom nyílt ellenségeskedése a szerzetesekkel még megalapozatlanabbak, mondhatni teológiainak, ennélfogva elvontnak, és még abszolút érvényűbbnek tűnik.

A tibhirine-i szerzetesek valójában nem pusztán passzív tanúi voltak a hadsereg bűntetteinek. Voltak közöttük, akik a maguk szerény és visszafogott módján, de valós szereplői voltak a politikának, amely ekkoriban erős és széles körű konszenzusra törekedett, hogy véget vessen az erőszaknak, és folytassa az 1992-ben félbe maradt demokratikus folyamatokat. Christian de Chergé közel állt a Szent Egyed Közösséghez tartozó Marco Impagliazzóhoz, akinek erőfeszítései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1995 januárjában aláírták a Római Egyezményt. E dokumentum a válságból való békés kilábalás érdekében egyesítette az algériai politikai erőket, az 1992-ben államcsínnyel hatalomra került kormány kivételével. Marco Impagliazzo többször is részt vett az Atlasz-hegységben megbúvó monostorban rendszeresen megtartott keresztény–muzulmán összejöveteleken. Christian de Chergé révén lépett kapcsolatba a médéai Hocine Esslimani sejkkel, aki szintén jelen volt a római találkozókon (és aki maga is célpontja volt egy emberrablásnak, ugyanazon az éjjelen, amikor a hét szerzetest vitték el). A perjel elszántan támogatta a diplomáciai ellentámadást, amely már-már eredményesnek tűnt. Március 26. éjszakája után pedig a Szent Egyed Közösség saját hálózatát mozgósítva igyekszik kiszabadítani tibhirine-i barátaikat.[10]

A nemrégiben napvilágra került tények ellenére[11] a tragédia felelőseit és valódi okait továbbra sem ismerjük. Talán soha nem is fogjuk. Az azonban egyértelmű, hogy Christian de Chergé látásmódja és a muzulmán–keresztény testvériséget hirdető elkötelezettsége nem zárta ki a feladat politikai dimenzióját, annak minden kockázatával és nehézségével együtt[12]. Az Emberek és istenek nemcsak azzal hamisítja meg a szerzetesek alakját, hogy mint pszichológiai lényeket erősen idealizálja őket, hanem sokkal inkább azzal, hogy politikai tevékenységüket egész egyszerűen kizárja a történetből. Haláluk valódi egzisztenciális súlya nem érzékelhető: a végkifejlet az európai néző félelmeinek és fantazmagóriáinak felszínén lebeg – ezt a felszínt jeleníti meg a filmvégi havas kép, amelynek fehér ködén keresztülhaladva tűnnek el szemünk elől a szerzetesek.

Az algériaiak ábrázolása

A film tehát eltorzítja az Atlasz-hegység monostorának politikai valóságát. Vajon hívebben láttatja-e a helybelieket?

A szerzetesek viszonya az algériai lakossággal a paternális kapcsolatokra korlátozódik. Ezt például az a jelenet is érzékelteti, amikor Luc testvér (Michael Lonsdale) a fiatal Rabbiának (Sabrina Ouazani) az emberi és az Isten iránti szerelem tapasztalatáról beszél, és amely sokkal inkább arra szolgál, hogy megszeressük ezt a szimpatikus öregembert, mint hogy azoknak az életébe pillanthassunk be, akiknek Luc testvér amatőr pszichológusi és orvosi tehetségét szenteli. Az, hogy ezek a jó falusiak egyfajta posztkolonizációs alárendeltségben élnek tehetetlenül, nem más, mint klisé. Éppúgy, mint a gonoszok, a „kemény, de nem teljesen embertelen” terroristák, a „szadista és elembertelenedett” katonák, vagy a magas beosztású „önkényeskedő és korrupt” köztisztviselők ábrázolása. Ügyes elsinkófálása ez a történelmi összefüggéseknek; a gyarmatosításra és annak következményeire csupán egyetlen utalást hallunk, épp a wali, azaz a „terrorista” állam képviselőjének szájából, amit szinte meg se hall az ember.

Ami pedig a helyrajzot illeti, Tibhirine faluja nélkülöz minden helyi sajátosságot. A két közösség fizikai összefonódását jelző, a monostor falai között álló mecsetben például nem hallhatjuk a müezzint, akinek harangjátéka valójában éppúgy része volt a keresztény imádkozók életének, mint a muzulmánokénak, és akinek imára hívó szava a film által bemutatott időszakban, sőt az emberrablás napján is szólt.

A film jeleneteit egyébként Marokkóban forgatták, a falusiakat pedig ennek megfelelően nagyrészt marokkói statiszták játsszák. Emiatt sok félrecsúszott hangsúly, amelyet aztán - mikor a beszéd már szinte érthetetlenné válik - gyorsan szinkronizálnak, és emiatt olyan hiteltelen a hétköznapi élet ábrázolása. A hétköznapi élet ábrázolása emiatt is hiteltelen.

Mire gondoljunk, amikor az Emberek és istenek körüli médiahírverésben csak azt hallani, hogy milyen aprólékos figyelemmel törekedtek a monostori élet, a liturgikus szertartások, a szerzetesek viselkedésének pontos ábrázolására? A szerzetesi tanácsadót emlegetik, meg azt, hogy a színészek heteket töltöttek a savoyai trappistáknál. Amikor pedig a helyiek bemutatásáról van szó, olyan következetlenségekre bukkanhatunk, mintha Nanni Morettivel (aki egyébként nem is olyan rossz a pap szerepében) akarnánk eljátszatni Christian de Chergé, vagy (hogy James Bond régi ellenségeinél maradjunk) Klaus Maria Brandauerrel Luc testvér szerepét.

Erre nyilván fel lehetne hozni azt, hogy Algériában - az események helyszínén pedig még kevésbé - nem lehet forgatni forgatni, és hogy igazából nincs nagy jelentősége annak, ha egy Maghreb-országot egy másikkal helyettesítünk. Ám legyen. Csakhogy így még tisztábban látszik, hogy az európai film kettős mércével mér: egyre betegesebb naturalizmusát a Földközi-tengeren túlra is kiterjeszti, mégpedig a politikai dimenzió teljes mellőzésével. Pasolini nem Palesztinában forgatta a Krisztus kínszenvedéséről szóló filmjét, de a Szentföld és az olaszországi Mezzogiorno közötti földrajzi különbséggel számolva a választott helyszínt egy olyan általános érvényű diskurzus megteremtésére tudta használni, amely az antropológiailag és politikailag különböző tapasztalati terek viszonyáról szól, és nem az volt a célja, hogy hard discount egzotizmust teremtsen. Xavier Beauvois-nál ellenben a hely teljesen jelentéktelen, nem több, mint puszta díszlet, a táj lankáit formáló élet pedig, ha meg is jelenik, csak folklorisztikus elem marad.

A film, amelynek hősei mi vagyunk

A rendező, a forgatókönyvíró és a producerek döntései sem a szerzetesekkel, sem a helyiekkel kapcsolatban nem koherensek. Azáltal, hogy a koncepció politikai jellegétől fosztja meg ezt a politikától elválaszthatatlan emberi tragédiát, a francia középosztálybeli közönség könnyűszerrel azonosul egy képzeletbeli, eszköztelen ellenálló magatartással, amely jobb híján a pacifizmusban találja meg a nyugalmát. Az egyik oldalon a megbízhatatlan állam, a másikon az elkerülhetetlen és vak erőszak. A kettő között, a félelem és az általános bizalmatlanság korában, ennek a filmnek valójában mi, európaiak vagyunk a hősei.

Egy 1995. április 11-én elküldött körlevélben, a Rómában megindított béketárgyalások kudarca után Christian de Chergé a következőket írja: „A Szent Egyed Közösség nem tudta érvényesíteni a megvetett kisemberek tömegeinek akaratát, akikről pedig tudjuk, hogy bölcsek és nagylelkűek.”[13] Az Emberek és istenek pontosan azt a hibát követi el, amit a perjel bírál: ugyanazt a rejtett, megtisztított vallásossággá szublimált rasszizmust – mindezt régi mesterek képeit idéző fényekkel és olyan színészi játékkal, amelynek tagadhatatlan varázsát az úgynevezett pszichológiai finomságok mégis közhelyessé teszik. Beauvois filmjében a tömeg, amelyről Chergé beszélt, egész egyszerűen nem létezik. És az a néhány férfi és nő, aki mégis felbukkan, csak annyira jut szóhoz, hogy segítségért és védelemért forduljon a nagy fehér testvérhez.

Talán épp ebben kell keresnünk a nézők egyöntetű rajongásának mélyebb okait. Aminek lényegét maga a rendező is megfogalmazta, de sokat sejtető elszólására egyetlen francia újságíró sem kapta fel a fejét: „Számomra ez egy univerzális tragédia. Vagy effektíve western. Csak éppen »kuszkusz« verzióban: algériaiakkal, akik az indiánokat játsszák, és szerzetesekkel, akik pedig a fogságba zárt cowboyok.”[14]

Pontosan. Ennél világosabban nem is lehetne kifejezni. És nagyon is jól tudjuk, hogy addig, amíg csak a jó indiánokat vesszük védelmünk alá, vagyis azokat, akik behódolnak az akaratunknak, gyakran megesik, hogy az összes többit végül elpusztítjuk.

Frederick Bowie független újságíró, az Észak-Dél kapcsolatok szakértője, az Al-Ahram Weekly (Kairó) tudósítója. Lásd a blogján. Megjelent a Le Monde diplomatique Le lac des signes (Jelek tava) kulturális blogján 2010. december 8-án.

Fordította: Barna Anett     

Jegyzetek

[1] Azóta már több mint hétmillió nézője van a filmnek.

[2] Magyar címe A próféta.

[3] Francia lapok, amelyekben a filmkritikák megjelentek.

[4] Kevesen állítják ennek az ellenkezőjét, de Benjamin Stora igen, ő azonban mostanáig mintha hezitált volna, hogy nyilvánosság elé tárja-e, mit gondol valójában. Lásd Merouane Mokdad: „La tragédie du peuple algérien n’a pas été évoquée dans cette fiction”[Ebben a filmben nem esik szó az algériai nép tragédiájáról], Tout sur l’Algérie [Mindent Algériáról], 2010. november 3.; Didier Péron: Des victimes françaises de l’histoire algérienne [Az algériai történelem francia áldozatai], Libération, 2010. szeptember 25.

[5] A hadsereg túlkapására vonatkozó évtizedes népszerű hipotézist Buchwalter tábornok nemrégiben tett tanúvallomása támasztotta fel, lásd L’assassinat des moines de Tibhirine : vers la vérité ? [A tibhirine-i szerzetesek meggyilkolása: közelebb az igazsághoz?], Médiapart, 2009. szeptember 14.

[6] „Azt se felejtsük el, hogy a szerzeteseket terroristáknak öltözött katonák rabolták el, ami persze nem is volt túl nehéz feladat.” Entretien avec Le Soir, 2010. szeptember 8.

[7] Érdeklődéssel, de kritikai érzékünket megtartva olvassuk a Lounis Aggoun és Jean-Baptiste Rivoire által ismertetett, különböző hipotéziseket: Françalgérie, crimes et mensonges d’États. Histoire secrète, de la guerre d’indépendance à la « troisième guerre » d’Algérie [Francia Algéria, az állam bűnei és hazugságai. A „harmadik algériai háború” függetlenségi harcainak titkos története], La Découverte, Párizs, 2004.

[8] Katolikus Bizottság az Éhínség ellen és a Fejlődésért.

[9] „Az algériai hatóságok hónapok óta próbálják őket meggyőzni, hogy költözzenek el. Most már dönteni kell, melyik oldalra állnak. A környék kiürült, a lakosságot áttelepítették, a legeltetést betiltották. A katonaság még az erdőket is megpróbálta kiirtani, hogy sehol egy búvóhely ne maradjon – vágott sebekként tátongtak a hosszú vörös földcsíkok a hegy sötétzöldjében.” Florence Aubenas: La véritable histoire des moines de Tibhérine [A tibhirine-i szerzetesek igaz története], Nouvel Observateur, 2010. augusztus 26.

[10] A Szent Egyed Közösségnek köszönhetően megindított békefolyamat teljes dokumentációját ismerteti a tárgyalások két legfőbb kezdeményezője, Mario Giri és Marco Impagliazzo az Algeria in ostaggio : Tra esercito e fondamentalismo, storia di un pace difficile (Milánó, 1997.) című könyvben. A Notre-Dame-de-l’Atlas monostorral és Christian de Chergével való viszonyukkal kapcsolatban lásd a 211–221. oldalt, Marco Impagliazzo szavait pedig Aggoun és Rivoire közvetítésével ugyanott. A római tárgyalásokról bővebben lásd Ignacio Ramonet: Pacte pour l’Algérie [Egyezmény Algériáért], Le Monde diplomatique, 1995. február.

[11] Lásd többek között Fabrice Arfi: Tibhirine : les révélations cachées dans le coffre-fort du juge [Tibhirine: titkok a bíró páncélszekrényéből], Médiapart, 2010. május 28. (csak előfizetőknek).

[12] Lásd Christian Bobin szövegét, melyet Christiane Lebreton testvér másolt be saját naplójába pár nappal az után, hogy a Sayah Atia iszlamista gerillaharcosok 1993 szentestéjén betörtek a monostorba: „Most úgy tűnik, hogy ismét a fegyverek veszik át a stafétát. Mit kell tennünk egy ilyen helyzetben? Szembe kell szállni. (...) Aki szembeszáll a rosszal, az szembeszáll a világgal, és aki szembeszáll a világgal, az politizál, amikor a politikusok már nem teszik.” John Kiser: Passion pour l’Algérie – les moines de Tibhérine, [Algéria szeretete – a tibhirine-i szerzetesek]. Henry Quinson, Nouvelle Cité, 2006, 238. o. Hasonló mondat Christian de Chergé-től, mely 1996. márc. 8-án hangzott el Algírban, a nagyböjt után: „Azt mondják, ezek mocskos állatok, nem emberek, akikkel beszélni lehetne. Én meg azt mondom, soha nem lesz béke addig, amíg így gondolkodunk.” Christian de Chergé, L’invincible espérance [Legyőzhetetlen reménység], Bayard, Párizs, 1998, 309. o.

[13] Aggoun és Rivoire idézete, uo.

[14] Lásd Des Hommes et des dieux : 2 millions de spectateurs ! Les raisons du succès [Emberek és istenek: 2 millió néző! A siker okai], Première, 2010. október 9.