Cigány emberevők? Egy per tanulságai

Részletek

Kategória: MI TI ŐK - itthon

Találatok: 24929

Epizód a 18. századi magyar-cigány együttélés történetéből

Bevezetés

1782-ben egy különös bűntény tartotta izgalomban a felső-magyarországi Hont megyét és az országot. Cigány származású embereket állítottak ítélőszék elé rablógyilkosság vádjával. Ez a korban nem számított ritkaságnak. A pert az teszi érdekessé, hogy a vádlottakat kannibalizmussal is vádolták. Még ez sem mondható különlegesnek. A középkori krónikák visszatérően beszámolnak arról, hogy nagy éhínségek idején fölütötte fejét a kannibalizmus. Az alultápláltságtól és járványos betegségektől legyengült, az apokaliptikus vízióktól való felfokozott félelmükben szinte őrjöngő embereken végső elkeseredésükben előtört a túlélést az embertársi szeretet fölé helyező állatias ösztön. A „ne ölj!” parancsa felett őrködő egyház is kénytelen volt megértő lenni az éhségből elkövetett emberevéssel szemben, ezért leggyakrabban föloldozta a bűnösöket, vagy csak vezeklésre, szigorú böjtre ítélte őket.

Az első keresztes hadjárat idején a keresztes vitézek nemcsak lemészárolták a szíriai Maarrat város lakosait, de - mint azt a keresztes sereg vezetői a pápához írott levelükben bevallják - ettek is áldozataik húsából. A keresztes vezérek katonáik éhségét hozták föl mentségül az istentelen tettre, ezért föloldozást kértek.[1] Ez az eset is tanúsítja, hogy az egyház és a keresztény társadalom bizonyos körülmények között, bűnbánat esetén kész volt megbocsátani az emberevés bűnét. Másként állt azonban a helyzet a nem éhség motiválta kannibalizmussal szemben. A honti perben szó sem volt éhségről, mint a kannibalizmus kiváltó okáról. A per körülményei arra utalnak, hogy a megyei törvényszék, a sedria tendenciózus céllal, valószínűleg „faji” okokból túlozta el a vádlottak brutalitását, és azért akarta beismertetni a perbe fogott cigányokkal az emberevés bűnét, hogy elrettentse a közvéleményt a vádlottak sajnálatától.

Számos körülmény bizonyítja a törvényszék és a megyei hatóságok elfogultságát, amely a vádlottak etnikai hovatartozásával magyarázható. Az esetnek hangsúlyt ad, hogy a magyar történelem során először a 18. század második felében vált kritikussá a korábban békés, sőt a nyugat-európai állapotokhoz képest harmonikusnak mondható magyar-cigány együttélés. A mai magyarországi cigánykérdés gyökerei részben a felvilágosult abszolutizmus cigánypolitikai intézkedéseire és a cigány közösségnek, valamint a magyar hatóságoknak az uralkodói reformokhoz való viszonyára vezethetők vissza.

A vándorcigányok letelepítését, paraszti életformára szoktatását szolgáló rendeletek kiváltották a cigányság nagy részének ellenállását, amely okot (és indokot) szolgáltatott a vármegyei hatóságok számára a cigányokkal szembeni brutális föllépésre. Hozzá kell ehhez azonban tenni, hogy ez a korai cigányellenesség elsősorban a 18. században az országba érkezett vándorcigányokkal szemben nyilvánult meg, míg a korábban is Magyarországon élő, „őslakos” cigányok sikeresen beilleszkedtek a magyar társadalomba, és sokan kézművesként (pl. kovács, kerékgyártó) vagy muzsikusként megbecsült emberré váltak.

A Hont megyei tárgyalás azonban alkalmasnak bizonyult az országos cigányellenes hangulat fölkorbácsolására. A cigányokat ettől az esettől kezdve előszeretettel festették le rablókként, gyilkosokként, emberevőkként. A kannibalizmus és a gyilkolásra való hajlam vádja még a 20. század elején is visszatérő motívumként szerepel a bűnügyi krónikákban.[2]

A dolgozatban bemutatom a koncepciós per előzményeit és lefolyását, valamint a vádlottak sorsát. A per háttereként nélkülözhetetlen a korabeli cigánypolitika fölvázolása és a cigányság társadalmi viszonyainak ismertetése.

Cigányok Magyarországon

A cigányok évszázadokon keresztül éltek Európában, de az európai népek sokáig nem rendelkeztek pontos információkkal a cigányság eredetéről. A középkorban és a kora újkorban a cigányok az európai társadalmak perifériáján helyezkedtek el, egy sorban a csavargókkal, bűnözőkkel, koldusokkal, prostituáltakkal, elmebetegekkel, vagyis mindazokkal a rétegekkel, amelyek viselkedésük, életmódjuk, mentalitásuk következtében sértették a társadalom erkölcsi rendjét.

A cigányok a nomád életforma és a tulajdonról vallott eltérő felfogás miatt képtelenek voltak beilleszkedni a feudális-rendi struktúrába. Bőrszínük, ismeretlen nyelvük, öltözetük, erkölcseik idegenkedést váltottak ki az európaiakból. Mivel keresztény hitük legalábbis kérdéses volt, és gyakran tenyérjóslással, bűbájossággal foglalkoztak, az egyházat is irritálta a jelenlétük. Gyakran bűnbakként állították be őket, megvádolták őket lopással, gyerekrablással, emberevéssel, a török részére való kémkedéssel, és fekete mágia űzésével. A 15. század végétől gyakorivá váltak a cigányellenes rendelkezések.

A 16. században Nyugat-Európa legtöbb országában elrendelték a cigányok kiűzését, de nem nagy sikerrel; erre utal, hogy a rendeleteket újra és újra meg kellett ismételni. Spanyolországban 1492-ben hozták meg az első kiűzési rendeletet, Németországban 1496-ban, Angliában 1531-ben, Franciaországban 1561-ben, Itáliában 1572-ben, Lengyelországban 1578-ban.[3] Havasalföldön és Moldvában viszont rabszolgasorba vetették a „Fáraó népét”.[4] A Magyar Királyság és Oroszország hosszú ideig a szabadság és béke hazájának tűnt a cigányok számára, erre a két területre sokáig folyt a bevándorlás.

Magyarországon a cigányok a 15. század elején jelentek meg. A Balkán felől érkező, a török előrenyomulás miatt menekülő jövevények élvezték a királyi hatalom védelmét, így nem háborgatták őket. A 15. század végétől kezdve beszámolnak források a királyi és főúri udvarokban foglalkoztatott cigányzenészekről. A zene mellett a másik hagyományos cigány foglalkozás a kovácsmesterség volt. A török háborúk és a Rákóczi-szabadságharc idején megbecsülték a cigány mesterek tudását, akik kovácsként és tűzszerészként nagy szolgálatokat tettek a magyarságnak, sőt gyakran kémekként szolgálták a magyarok ügyét. Magyarországon ezért a cigányok nagyobb biztonságban éltek, mint nyugati társaik.

A 18. században fordulat állt elő a cigány-magyar együttélésben. Ennek oka két tényezőben fedezhető fel. Egyrészt, a század folyamán a Balkánról újabb cigány csoportok érkeztek Magyarországra, amelyek kevesebb hajlandóságot mutattak a társadalomba való beilleszkedésre, mint a háromszáz-kétszáz évvel korábban betelepült, és nagyrészt integrálódott cigány népesség. Az új bevándorlók fölkeltették a magyar társadalomban azokat az ellenérzéseket, amelyek korábban Nyugat-Európa népeit jellemezték.

Másrészt a Habsburg-uralkodók célul tűzték ki a cigányság beolvasztását, hogy ezzel is növeljék a háborúk következtében nagy területeken elnéptelenedett Magyarország földművelő, adófizető lakosainak számát. III. Károly, Mária Terézia és II. József rendeletei a cigányság életmódjának, nyelvének és erkölcseinek fölszámolására irányultak, megalapozva a napjainkban is érzékelhető magyarországi ún. „cigánykérdést”.

Mária Terézia 1761-es rendelete előírta a cigányok letelepítését, annak érdekében, hogy a hatóságok számára könnyen ellenőrizhetővé váljanak.[5] A gyorsabb asszimilációt próbálta szolgálni az a rendelet, amely megnehezítette a cigányok közötti házasodást. A cigány férfi cigány nőt csak akkor vehetett feleségül, ha tudta igazolni, hogy képes családot alapítani, vagyis rendes foglalkozást űz. A cigányok és nem cigányok közötti házasságok elősegítése kudarcra volt ítélve, hiszen a gádzsók nem szívesen keveredtek a megvetett cigányokkal.

1769-ben a helytartótanácsi rendelkezés elrendelte a cigányok kőházakba való költöztetését, megtiltotta a cigánygyermekek meztelenségét, a céheknek előírták a cigányok fölvételét.[6] A cigányok ellenállása mellett számolni kellett a nem cigány lakosság ellenérzéseivel is. A rendeletek célja végső soron a cigányság beolvasztása és munkába állítása volt, a céhek azonban nem kívánták a megbízhatatlannak és lustának ítélt nép fiait fölvenni tagjaik közé, és a földbirtokosok sem bíztak abban, hogy a cigányokból engedelmes magyar paraszt válhat.

1773-ban egy rendelet előírta, hogy a cigánygyermekeket vegyék el szüleiktől, és helyezzék el őket parasztcsaládoknál, ahol négyéves korukig nevelődtek. A kegyetlennek tűnő rendelet mögött az a szándék húzódott meg, hogy a cigánygyermekek számára erkölcsös nevelést biztosítsanak, hozzászoktassák őket a magántulajdon tiszteletéhez. Napjainkban már széleskörű konszenzus alakult ki abban a kérdésben, hogy az ilyen erőszakos intézkedések nem segítik a társadalmi integrációt, sőt, mélyítik az etnikai csoportok közötti szakadékot.

Ugyanezen rendelet másik pontja megtiltotta a cigány nyelv használatát.[7] Ezek a rendeletek betarthatatlanok voltak. A cigányok ellenszegültek, és minden eszközzel igyekeztek kibújni a végrehajtás alól. Ez a két rendelkezés nagymértékű ellenérzést alakított ki a cigányság jelentős részében a kormányzati cigánypolitikával és az államhatalommal szemben.

II. József még több erőfeszítést tett a cigányság beolvasztása érdekében, mint elődei. 1783-ban elrendelte a cigányok számbavételét, de csak a férfiakat és a gyermekeket írták össze: 30 241 főt. Ugyanebben az évben előírta a cigánygyermekek taníttatását, templomba járását, megtiltotta a lótartást (a nomád életforma megszüntetése és a lólopás megakadályozása érdekében), kivéve az aranymosó cigányokat, a földbirtokosokat kötelezte az „újmagyarok” vagy „újparasztok” földhöz juttatására, és lehetővé tette a birtokosok számára a testi fenyítést. A jozefinista cigánypolitika a vármegyék feladatának rendelte a központi rendelkezések végrehajtását.[8] A megyei hatóságok azonban csak ímmel-ámmal tettek eleget a rendeletben foglaltaknak.

A Helytartótanács a megyéket arra kötelezte, hogy a kóbor cigányokat telepítsék le, és építsenek számukra tisztességes lakóházakat, valamint biztosítsák és ellenőrizzék a cigánygyermekek taníttatását és a templomba járást, ezeket a rendelkezéseket azonban a megyék vezetése többnyire elszabotálta. A jozefinista rendelkezések a cigányok védelmét is magukba foglalták, a megyék azonban gyakran túltették magukat a központi szabályozáson, és saját hatáskörükben maguk léptek föl kemény eszközökkel a csavargó cigányok megrendszabályozása érdekében.

A cigányság letelepítése érdekében hozott rendelkezések végül nem maradtak teljesen eredménytelenek. Egy 1781-es adat szerint 12 686 cigány tartozott a földesurak vagy a községek fennhatósága alá, akik közül több mint 8 ezer letelepült életformát folytatott.[9] Valószínű, hogy a jozefinista politika hosszú távon sikeres lehetett volna, ha a megyék nagyobb türelemmel kezelik a cigányügyet. A honti emberevő-per azonban olyan sztereotípiákat keltett életre, illetve erősített föl a cigánysággal kapcsolatban, amelyek bevésődtek a magyar társadalom tudatába, és megnehezítették a cigányok beilleszkedését.

A bűntett

1782-ben egy valóságos bűnszövetkezetet lepleztek le Hont megyében. Az ügy azzal kezdődött, hogy kifosztották a viszokai mészárszéket és a felsőalmási jegyző kamráját.

A megyei hatóság a megye területén kóborló cigányokat vádolta a két bűneset elkövetésével, noha a tettesek kilétére, származására semmilyen bűnjel vagy tanúvallomás nem utalt. Ez kényelmes megoldás volt, és megfelelt a nem cigány lakosság körében élő sztereotípiáknak, miszerint a cigányok tolvajok. Az ügy elindulásánál már tetten érhető a megyei közigazgatási szervek etnikai alapú elfogultsága, és a további fejlemények még inkább a cigányok iránti elfogultságot tükrözik.

Márciusban néhány cigány személyt őrizetbe vettek, és a kemencei megyeháza tömlöcébe zártak, hogy a bűntett beismerésére vagy a bűnösök föladására kényszerítsék őket. Az őrizetbe vett személyek természetesen tagadták a vádat, de a megyei hatóságnak rendelkezésére álltak azok az eszközök, amellyel szóra bírta őket. Ekkor követte el a hatóság az első törvénytelenséget: a vallomást tortúrával próbálta kicsikarni a foglyokból, noha a kínzással való kényszervallatást 1776-ban Mária Terézia megtiltotta.

Mindenképpen különös, hogy az ügy valós mértékéhez képest a megyei szervek ilyen nagy buzgalmat tanúsítottak, hiszen egy hivatalosan tiltott eljárást is bevetettek az igazság kiderítése érdekében.[10] Valószínű, hogy a megyei szervek jó alkalmat láttak arra, hogy a foglyokat ne csak a két említett bűneset, hanem a megye területén elkövetett összes felderítetlen kisebb-nagyobb lopás, rablás beismerésére is rábírják. A gyanúsítottak cigány volta és a cigányok rossz híre mindenképpen alapul szolgált a további vádakhoz.

A hatás nem maradt el, a foglyok beismerő vallomást tettek. Sőt, nemcsak lopásokat, betöréseket vallottak be, hanem egy emberölést is. Ha feltételezzük is, hogy valóban a megyeháza pincéjében raboskodó cigányok törtek be a mészárszékre és a jegyző kamrájába, akkor is óvatosnak kell lennünk a többi beismerő vallomás hitelességével kapcsolatban.

A tortúra alkalmazását részben azért száműzték a magyarországi jogrendszerből, mert a hatóságok több alkalommal nem voltak tekintettel az ügy jellegére, valamint a gyanúsítottak fizikai és pszichológiai állapotára, és a kínzás hatására a foglyok olyan bűntényt is bevallottak, amit nem követtek el.[11]

A tortúra alkalmatlan eszköznek bizonyult az igazság kiderítésére, hiszen a további kínvallatás elkerülése, a kínzásoktól való félelem megoldotta a gyanúsítottak nyelvét, akik kétségbeesésükben és fájdalmukban olyan bűnöket is magukra vállaltak, amit el sem követtek. Ezeknek a tényeknek a fényében kell megvizsgálnunk a gyanúsítottak vallomásának őszinteségét (fenntartva annak a lehetőségét, hogy nem kizárt a két betörésben való bűnösség vagy bűnrészesség).

A fizikai és nyilván pszichológiai kínzás mellett a fogva tartás körülményei is beismerő vallomás megtételére kényszeríthették a foglyokat. A cigány férfiak számára a családjuktól való távollét és a bezártság érzése is nyomasztó lehetett, és rábírhatta őket a vallomástételre. A körülmények ellenére elfogadták a cigányok beismerő vallomását. A megyei ügyész számára már csak egy dolog hiányzott a gyilkosságért való vádemeléshez: a corpus delicti, a tárgyi bűnjel. Megkezdődött a kutatás az áldozat holtteste után.

A gyanúsítottak négy alkalommal négy különböző helyre vezették a megyei hatóság embereit, ahol állítólag eltemették a holttestet. Mindannyiszor eredménytelenül végződött a kutatás. Valószínűleg az újabb kínzások hatására - a korabeli hivatalos jelentés szerint azonban „minden keményebb kényszerítőeszköz alkalmazása nélkül” - végül az egyik gyanúsított „bevallotta”, hogy áldozataik holttestét megsütötték és megették.[12]

A megyei vezetés diadalmasan jelentette be a rejtély megoldódását. A beismerés hitelességét a vallomástétel körülményei mellett az a tény is csökkenti, hogy az áldozatok csontjait soha nem sikerült megtalálni, noha a megyei törvényszék nyilván minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy a vádlottakat a csontok rejtekhelyének elárulására kényszerítse. Úgy tűnik, a tortúra ebben az esetben kudarcot vallott.[13]

A méreg azonban hatott: a közvélemény a cigányokat ettől kezdve nemcsak dologtalan tolvajokként, hanem szörnyetegekként is megbélyegezte. A megyei vezetés jó érzékkel ismerte föl a kibontakozó közhangulatot, s megkezdte a hajszát a megyében élő többi „emberevő” cigány után.

Az újabb vádlottak

Nem sokkal később, de az előbbi esettől függetlenül horogra akadt egy cigányokból álló bűnszövetkezet, amely Hont és Bars megyében tevékenykedett. A banda tagjai saját vallomásuk szerint összesen 31 személyt tettek el láb alól: textilkereskedőket, olejkárokat (szlovák gyógyszerárusokat), sáfránykereskedőket, bányászokat.[14] A holttestek nem kerültek elő, ugyanakkor az emberek már széltében-hosszában suttogtak a cigány kannibálokról, így nem csoda, hogy a megyei ügyész mindenáron rá akarta bírni a gyanúsítottakat, hogy vallják be az emberevés bűnét is.

Végül sikerült „vallomásra” bírni a gyanúsítottakat, valószínűleg megint a tortúra segítségével. A bandavezér, Sárközi György „bevallotta” az emberevés bűnét, majd hasonlóképpen cselekedtek társai is. Valamennyien azt vallották, hogy áldozataikat földarabolták, megfőzték és megették. A főzést állítólag az asszonyok végezték.

Noha a periratok ismét kényszerítőeszközök hiányáról számolnak be, ez nehezen hihető. Egyrészt, a korábbi esetben láttuk, hogy a törvényszék mindent megtett a bűnösség elismeréséért, másrészt, cigányokról lévén szó, a bezártságot, a verbális agresszivitást, például a pandúrok szidalmait, és az egyéb pszichológiai „rásegítő” eszközöket is a kényszerítőeszközök közé sorolhatjuk.

Vannak más körülmények is, amelyek a per koncepciós voltára utalnak. Például különös, hogy a per irataiban egyetlen áldozat neve sem szerepel. Hajdu Lajos hívta föl a figyelmet arra, hogy a per iratai nem tudósítanak a családtagok fájdalmáról, holott ez a korban szokás volt.[15] A periratok csak annyit árulnak el, hogy az áldozatok nem a megyéből valók, de akkor sem világos, miért nem érdeklődtek eltűnésük felől a szomszéd megyékben.

Az sem tűnik hihetőnek, hogy egy nagyszámú cigány férfiből, nőből és gyermekből álló társaság - amely a korban eléggé feltűnő jelenség volt - két évtizeden át gyanú nélkül űzze véres cselekedeteit (állítólag 20 éve működött a rablóbanda, mikor elfogták őket).[16]

Csak kellett lenniük tanúknak vagy valamilyen jelnek, ami elárulhatta volna őket. A sedria azonban egyetlen szemtanút sem tudott előállítani. A csontokat nem találták meg. A 133 perbe fogott cigány ember közül - „különös módon” - egy sem „emlékezett” arra, hová rejtették a csontokat és a koponyákat. Máskor azt vallották, hogy a csontokat elégették. Mindez azonban nem számított a bíráknak, hiszen kezükben tartották a vádlottak beismerő vallomását, a Regina probationumot (a bizonyítékok királynéját), amelyet nem lehetett visszavonni. A kor felfogása szerint ez ezer tanú vallomásával volt egyenértékű, akkor is, ha kínvallatás hatására született.[17]

Hogyan maradhatott volna rejtve a gyilkosságsorozat? A jegyzőkönyvi vallomások egybehangzóak e tekintetben. Sárközi György így vallott: „megfogtuk őket és kalapácsokkal a fejüket ütve gyilkoltuk meg. Az asszonyoknak azt mondtuk, hogy ott künn kiabáljanak és énekeljenek, hogy a falusi emberek ne hallják”. [18] Egy Géczy József nevű vádlott maga is beismerte, hogy hangosan hegedült, az asszonyok hangosan énekeltek, hogy elnyomják az áldozatok üvöltését.[19]

Voltak, akik igyekeztek mentegetni tettüket, mondván, ők csak elfogadták az emberhúst a vajdától, de nem vettek részt a gyilkosságban. A gaztettek kiagyalójának egyhangúan vajdájukat, Sárközi Györgyöt nevezték meg. Vajon Sárközit valóban terhelte felelősség?

Érdekes elméletet képviselt ezzel kapcsolatban Vajna Károly. A 20. század elején megjelent írásában határozottan tagadta a tömeges kannibalizmus vádját. Véleménye szerint Sárközi hitette el embereivel, hogy a hús, amit esznek, emberi eredetű, így akarva megszilárdítani hatalmát a többiek fölött. Ha bárki ki akart volna lépni a bandából, a vajda a közösen elkövetett rituális bűnnel zsarolhatta.[20] Ez a hipotézis megmagyarázná, miért vallottak egyhangúan a vádlottak. Ebben az esetben a letartóztatott cigányok legfeljebb a gyilkosságok elkövetésével voltak vádolhatók, de valószínűleg abban is csak egy részük vehetett részt.

Külföldi vélemények

A nevezetes per egész Európa figyelmét fölkeltette. A külföldi beszámolók többsége készpénznek vette a kannibalizmus vádját, s dicsérte a magyar igazságszolgáltatást. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Nyugat-Európában a cigányok iránti megvetés gyökerei mélyebbre nyúltak, mint Magyarországon. A magyar néphagyományban a 18. századig ismeretlen volt a kannibalizmus vádja a cigányokkal szemben. A Hont megyei perig a cigányok és nem cigányok közötti konfliktus alapvetően két eltérő életforma és mentalitás konfliktusaként jelent meg, amelyben nagy hangsúlyt kapott a tulajdonhoz, lakóhelyhez és rendszeres földművelő munkához való eltérő viszony. A Hont megyei per új elemmel gazdagította a cigány-nem cigány konfliktust: az irracionális, állati brutalitás vádjával.

A cigányok kannibalizmusáról, gyermekrablásairól és egyéb bűneiről szóló rémmesék Nyugat-Európából érkeztek Magyarországra. A cigányok kannibalizmusa már egy 1682-es spanyolországi perben fölmerült. A megvádolt emberek akkor is „vallottak” a kínzások hatására.[21] Heinrich Grellmann göttingeni egyetemi tanár Die Zigeuner (1783) című művében tényként említi a cigányok emberevő hajlamát, és többek között a magyarországi perre is hivatkozik.[22] Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy miközben a magyar hatóságok ezúttal a rossz nyugati példában jártak elől, olyanok magasztalták a magyar igazságszolgáltatást, akik maguk is hozzájárultak az előítéletek népszerűsítéséhez.

Könyve második, 1787-es kiadásában azonban Grellmann már korántsem volt olyan biztos a vád megalapozottságában. Egyrészt furcsállja, hogy egy cigányokból álló banda több mind egy évtizedig gyakorolhatja az emberevés bűnét egy olyan országban, „ahol a rendőrség erős”.[23] Másodszor a gyerekrablás bűnéről bizonyítja be, hogy arra soha nem találtak bizonyítékot egyetlen országban sem. Harmadszor, felhívja a figyelmet arra, hogy egy toposzról van szó. A cigányokat olyan dolgok elkövetésével vádolták, amelyeket a zsidók számlájára is írtak. A zsidókat is vádolták emberevéssel, még inkább fölmerülhetett ez a vád a keresztény európai népek számára még ismeretlenebb cigányokkal szemben.[24]

A 19. század elején is akadtak azonban, akik Grellmann cáfolata ellenére hitelt adtak az emberevés vádjának. Egy Boisard nevű francia író 1816-ban megjelent könyvében tényként emlegeti, hogy „Hont vármegyében a cigányok több embert megöltek és húsukat megették”.[25]

Az ítélet

Ha a per megrendezésével a megyei törvényszék szándéka az volt, hogy példát statuáljon a csavargó cigányokkal szemben, akkor ez sikerült. Egyszersmind sikeresen fölélesztették a lakosság gyűlöletét. A bírák azzal indokolták a per fölgyorsítását, hogy a megyében olyan a közhangulat alakult ki, hogy komolyan kell tartani a megyeháza megtámadásától és a börtönben lévő mintegy 173 cigány meglincselésétől. A törvényszék gyorsított eljárással hozta meg ítéletét 1782. augusztus 10-én 41 vádlott ellen.

A bírák többsége a közhangulat következményeitől tartva a halálos ítéletek azonnali végrehajtása mellett döntött, ezért nem küldték föl a peranyagot az uralkodóhoz, aki valószínűleg alaposabb vizsgálatot rendelt volna el az ügyben.[26] Nem zárhatjuk ki, hogy a bírák azért nem kívánták az ítélethozatal előtt értesíteni az uralkodót az ügyről, mert attól féltek, hogy a felvilágosult II. József nem ad hitelt a vádaknak és kegyelmet ad a halálra ítélteknek. Árulkodó tény, hogy a szomszédos Bars megye alispánja egy levelében komolyan aggódott a királyi kegyelem lehetősége miatt, holott véleménye szerint csak a „kiirtás” jelent hatékony megoldást.[27]

Augusztus 16-án a törvényszék még egyszer összeült, hogy döntsön az ítélet végrehajtásáról. Erdődy János gróf, a vármegye adminisztrátora határozottan állást foglalt az ítélet végrehajtása mellett, hogy a rendet és a nyugalmat helyreállítsák Hont megyében. 1782. augusztus 21-én (vagy 24-én) végrehajtották az ítéleteket. 41 embert végeztek ki, férfiakat és nőket vegyesen. 17 nőt pallossal végeztek ki, 15 férfit fölakasztottak, 6 férfit kerékbe törtek, a 3 főbűnösnek tartott személyt fölnégyelték.

Az áldozatoknak végig kellett nézniük egymás kivégzését. A megyei hatóságok okulásul nagyszámú cigányt tereltek gyerekestül a kivégzés helyszínére. A holttesteket az összeterelt cigányokkal temettették el, de még szerszámokat sem adtak nekik, hogy rendes sírt áshassanak.[28]

II. József először a Bécsi Naplóból értesült az ügyről, és azonnali vizsgálatot rendelt el. Időközben az uralkodó megkapta a Helytartótanács jelentését, amelyben képet kaphatott a magyarországi közhangulatról. Az etnikai előítéletben bővelkedő jelentés szerint a cigányügyi rendelkezések növelik az adózók terheit, de eredményt nem hoznak. A megyei hatóságok képtelenek befogni a kóbor cigányokat, mert azok elbújnak a hatóságok szeme elől, erdőkben rejtőznek el, rabolnak, gyilkolnak, és gyermekeiket is erre nevelik. Sorjáznak a vádak: a cigányok nem dolgoznak, vérfertőző kapcsolatban élnek egymással, nevelőszülőkhöz adott gyermekeiket hazaszöktetik.

A Helytartótanács mindezért azt javasolta, hogy az eddigi, eredménytelen központi intézkedések helyett bízzák a megyékre a cigányügy megoldását, ami leveszi a terheket az adózók válláról, és alkalmas a probléma helyi szintű kezelésére.[29] A Hont megyei szervek eljárása jól példázta, hogy milyen irányt vehet a cigányügy megoldása, ha egyoldalúan megyei hatáskörbe utalják a kérdés rendezését.

II. József elmozdította az adminisztrátori székből Erdődy Jánost, helyére Kelcz József kancelláriai tanácsost nevezte ki. Megbízta a büntetőperek befejezésével. Az uralkodó humánus gondolkodását mutatja, hogy megtiltotta a további kivégzéseket, noha a kivégzettek ártatlansága felől ő sem volt meggyőződve. Az új adminisztrátor még 97 cigány foglyot talált a kemencei megyeháza börtönében. Ezek közül néhány „főbűnöst” még kivégeztek, a többieket vesszőzésre, börtönbüntetésre, kényszermunkára ítélték.

A halálbüntetés elengedése azonban nem az emberevés bűnében való ártatlanságuk elismerését jelentette. Az uralkodó és az adminisztrátor hitelt adott a vádaknak, csupán azért gyakoroltak kegyelmet, mert úgy gondolták, hogy a kisebb súlyú bűnösök a börtönben átélt szenvedések révén megbűnhődték tettüket. A kegyelem nem jelentett rehabilitációt.

Már csak egy gond nyomta a megyei tisztviselők vállát: mi legyen a kivégzettek gyermekeinek a sorsa? Végül az a döntés született, hogy a gyermekeket össze kell gyűjteni, és az országban szétszórva parasztcsaládokhoz kell őket adni. A vármegye nagylelkűen állta a nevelés költségeit: 3 garas napidíjat fizetett a nevelőszülőknek, sőt még ruhát is biztosított a gyermekeknek.[30] Összesen 64 gyermeket kívántak elhelyezni az ország 6 megyéjében. Az érintett vármegyék tisztviselői és lakosai nem rajongtak a feladatért, és szívesen átengedték volna a gyermekek fölnevelésének feladatát az államnak. II. József 1782. november 30-i leiratában úgy rendelkezett, hogy a hetedik életévüket el nem ért gyermekek helyeztessenek el a vármegyéknél, míg 16, hetedik életévét betöltött gyermeket a tallósi nevelőintézetben helyezték el. [31]

Ezzel lezárult a honti „embervők” pere. De a kannibalizmus híre nem ment feledésbe. Borzongató ponyvák és néplapok, áltudományos újságcikkek és útleírások életben tartották a cigánykannibalizmus vádját, ahogyan azt az 1907-es és 1927-es hasonló per tanúsítja. Ugyanakkor tévedés volna a magyar-cigány együttélést csak a hírhedt per alapján megítélni. A 18. század a magyarországi cigányzene születésének az időszaka is volt, ami hosszabb távon és következményeiben maradandóbb hatást gyakorolt a cigányság 19. századi társadalmi elfogadottságára, mint az 1782-es embervő-per. A reformkorban és a dualizmus idején, bár fönnmaradt a cigánykérdés, mint szociális és bűnügyi probléma, a cigányság megítélése differenciáltabbá vált. Kialakult egy éles megkülönböztetés a cigányságon belül: a 18. században letelepedett és integrálódott „muzsikus cigányok” a reformkorban a magyar nemzeti érzés hordozóivá váltak, és élesen elhatárolták őket a román területről érkező oláh cigányoktól. A „magyar cigányokat” vagy „muzsikus cigányokat” befogadták a nemzetbe, míg az újonnan bevándorolt „oláh cigányokat” - kóborló életformájuk miatt - ugyanazokkal a vádakkal illették, mint korábban a „magyar cigányokat”. Így került sor az 1907-es emberevő-perre, amelyet az „oláh cigányok” ellen indítottak, jól példázva, hogy „felvilágosult”, „liberális” viszonyok között is milyen tartós a „középkorias” előítélet.

Felhasznált irodalom

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Bp., 1968., Kossuth Kiadó.

Czeizel Endre: A magyarság genetikája. Debrecen, 1990. 261 o.

Déry Gyula: A cigányok Európában. Bp., 1908.

Sir Angus Fraser: A cigányok. Bp., 1996., Osiris Kiadó. 335 o.

Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 451 o.

Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Bp., 1992., Csépfalvai Kiadó. 197 o.

Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel. Bp., 2002., Európa Könyvkiadó. 458 o.

A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. /a bevezetést írta, a dokumentumokat vál. és jegyzetekkel ellátta Mezey Barna, Pomogyi László, Tauber István/ Bp., 1986., Kossuth Könyvkiadó. 275 o.

Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 171 o.

Az illusztrációk eredetét a kurzorral a kép fölé helyezve tekinthetik meg. (a szerk.)

[1] Amin Maalouf: A keresztes háborúk arab szemmel.  Bp., 2002., Európa Könyvkiadó. 76. o.  A keresztesek részéről Raoul de Caen és Albert d’Aix számolt be krónikájában az esetről.

[2] A honti eset 1907-ben megismétlődött. 1907. július 20-án éjszaka a dánospusztai csárdában meggyilkolták a kocsmárost a családjával és a kocsisával együtt. Az első hírek még arról szóltak, hogy a tettesek ettek áldozataik húsából, később viszont a vizsgálat megállapította, hogy ez nem felel meg a valóságnak. A sajtó azonban fölkapta az emberevés rémhírét. Mivel a környéken korábban cigányokat láttak felbukkanni, a közvélemény és a hatóságok kezdettől fogva a cigányokat gyanúsították a bűncselekmény elkövetésével. A hatóság, konokul ragaszkodva a bűnösök cigány voltához, az igazság felderítésének brutális módját választotta. 25 ezer cigányt tartottak fogva a hortobágyi fogolytáborban étlen-szomjan, hogy a lehetséges bűnelkövetőket vallomásra bírják. Végül az éhezés hatására egy 15 éves lány és egy 17 éves fiú megnevezte a „bűnösöket”, vallomásuk alapján harminc embert állítottak bíróság elé. 1908-ban született meg az ítélet: hat vádlottat fölakasztottak, 15-öt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, noha a bűnösségükre vonatkozóan egyetlen bizonyítékot sem találtak. 1927-ben a Csehszlovák Köztársaságban szintén sor került egy hasonló perre, amelynek a főszereplői „magyar” cigányok voltak. A vádlottakat többszörös gyilkossággal és emberevéssel vádolták. A fizikai és pszichológiai kényszer ebben az esetben is hatott. A cigányokat hosszabb-rövidebb szabadságvesztésre ítélték.

[3] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 28-29. o.

[4] Sir Angus Fraser: A cigányok. Bp., 2006., Osiris Kiadó. 64. o.

[5] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 14. o.

[6] Mária Terézia rendelkezése. (1769). In: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Bp., 1986., Kossuth Könyvkiadó. 84-85. o.

[7] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 16. o.

[8] II. József rendelkezése (1783). In: In: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Bp., 1986., Kossuth Könyvkiadó. 85-94. o.

[9] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998.,Mikszáth Kiadó. 19. o.

[10] Puskás Péter- Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998.,Mikszáth Kiadó. 35. o.

[11] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 20. o.

[12] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 120. o.

[13] Hajdu Lajos, a 18. századi magyarországi büntetőjog és büntetés-végrehajtás történetének kutatója szarkasztikusan jegyzi meg, hogy „az állítólagos emberevőknek nagyon jó gyomruk lehetett, ha a csontokat is képesek voltak megemészteni, és így cselekményük csakugyan nyom nélküli maradt.” In: Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 120. o.

[14]Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 38. o.

[15] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 121. o.

[16] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 120. o.

[17] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 40. o.

[18] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 45. o.

[19] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 51. o.

[20] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 43. o.

[21] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 145. o.

[22] Sir Angus Fraser: A cigányok. Bp., 1996., Osiris Kiadó.  181. o.

[23] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 142. o.

[24] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 142. o.

[25] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 145. o.

[26] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 122. o.

[27] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 123. o.

[28]Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 79. o.

[29] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Bp., 1985., Magvető Könyvkiadó. 125. o.

[30] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 116. o.

[31] Puskás Péter-Végh József: Előítélet és vérpad. Bp., 1998., Mikszáth Kiadó. 121. o.

• Előző
• Következő