Fordulat Pekingben

Kína: hatalom és a stabilitás egyidőben?

Tokió – és nem Peking – volt az, amely február elején napvilágra hozta a nagy hírt: 2010-ben Kína lett a világ második legnagyobb gazdasága megelőzve Japánt. A nem túlzott szerénységükről híres kínai vezetők azonban a diadalittasságnak a legkisebb jelét sem mutatják. A Középbirodalom továbbra is meg kívánja őrizni a „fejlődő ország és feltörekvő nagyhatalom” (a developing country, a rising superpower) státusát, amivel – különösen a nemzetközi porondon – különböző szinteken játszhat.

 

chineKína éves 5 580 milliárd dollárnyi GDP-jével még mindig messze lemarad az ennek két és félszeresét (14 600 milliárd dollárt) termelő Egyesült Államoktól, és a népességi adatokat is tekintetbe véve a Kínát jellemző egy főre jutó 7 400 dollár[1] ötször kevesebb, mint ugyanez az adat Japánban, és jócskán elmarad, mondjuk, Tunéziától…

Kína mégis jelentős erőt képvisel a pénzügyek (2 800 milliárd dollárnyi tartalékával), az ipari termelés (mely a világ hozzáadott értékének14 százaléka, míg 1990-ben alig 3 százaléka volt), a kereskedelem (10 százalék)[2] és a katonai kiadások (harmadik a világon) területén is. Mindez megváltoztatja a játékszabályokat a világban.

Az Egyesült Államok sokáig „a világ műhelyeként” tekintett a Középbirodalomra, ami azért is hasznos volt, mert segített lenyomni a béreket és magasan tartani a profitokat. Ma már azonban ráébredtek az amerikaiak, hogy egyszerre politikai és gazdasági riválissal van dolguk: az 1972. február 21-i pekingi Richard Nixon-látogatással elindult „édes mézeshetek” mára keserűbe fordultak. A negyven éve jó barát nem hagyja magát többé az orránál fogva vezetni.

Ezért „fennáll a veszély, hogy az Egyesült Államok újra erőteljesen lép majd fel Ázsiában” – jegyzi meg a Financial Times, s aláhúzza: „nem kell a paranoid összeesküvés-elméletekben hinni ahhoz, hogy azt gondoljuk, az Egyesült Államok éppen Ázsiát akarja kijátszani Kína ellen”. A lap emlékeztet Hillary Clinton amerikai külügyminiszter Phnom Penh-i látogatásakor tett kijelentésére is, amikor azt tanácsolta Kambodzsának, hogy „ne váljon túlságosan függővé Kínától”. Nem késett a kínai külügyminiszter válasza sem: „El tudják képzelni, hogy Kína azt tanácsolja Mexikónak, hogy ne függjön túlságosan az Egyesült Államoktól”?[3]

Tavaly novemberben Barack Obama elnök ázsiai körúton vett részt Japánban – amelynek köztudottan feszültek a kapcsolatai Pekinggel –, Dél-Koreában – amely nyílt konfliktusban van északi szomszédjával (Észak-Koreával), Kína szövetségesével –, Indonéziában – amely felügyeli a kínai kereskedelem számára létfontosságú Malakka-szorost – és Indiában, amelynek szintén feszült a viszonya szomszédjával. Clinton asszony Kambodzsában, Malajziában, Vietnamban és Ausztráliában tett látogatást, ahol katonai szerződéseket is megkötöttek (illetve megerősítettek). Végezetül novemberben és december végén amerikai–dél-koreai katonai manővereket folytattak Kína déli partjainál.

Washington újra a kezébe akarja venni az irányítást abban a régióban, ahol Kína egyre nagyobb befolyásra tesz szert. Nem kellene még inkább táplálni a kínai paranoiát és további „izmozásra” késztetni az ázsiai óriást. Igen távol vagyunk a 21. század kezdetén elképzelt „amerikai-Kínától”: se szívélyes együttműködés, se nyílt konfliktus, mindenki járja a saját útját. Az eltérő érdekek azonban esetenként nem akadályozzák meg az együttműködést.

Így például idén január 18-án, éppen akkor, amikor Hu Jintao kínai elnök előtt Barack Obama szóvá tette a kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozatlanságát, a General Electric közös termelésre és technológiai exportra épülő együttműködést jelentett be egy kínai partnerrel. A kínai fél elsősorban a hazai belső piacra termelne, de természetesen exportálna is. Ma a kínai export fele olyan cégeken keresztül zajlik, amelyek egyrészt nem kínaiak, ugyanakkor igen kevéssé érdekeltek a jüan felértékelésében, mert drágábbá tenné kivitelüket. És mivel Amerikában az üzleti szféra vezetői alapos munkát végeznek – például a General Electric főnöke, Jeff Immelt a Fehér Ház gazdasági főtanácsadója és a Foglalkoztatási és a Versenyképességi Tanács elnöke is –, a kínai üzletemberek nyugodtan alhatnak.

Ami pedig Hu Jintao elnököt illeti, ő még azt a luxust is megengedhette magának, hogy felkérte az Egyesült Államokat, exportáljon többet hazájába. Ezt az álláspontot fejtette ki a kínai külügyminiszter is, aki szerint „a Kínába való kivitelt érintő korlátozások – és nem a jüan értéke – az amerikai deficit elsődleges forrása”[4]. A Kínába importált csúcstermékek összesen 7 százaléka származik az Egyesült Államokból, és a Tienanmen téri 1989-es megtorlás óta az Egyesült Államok és Európa gyakorlatilag embargót vezetett be minden, kettős felhasználású (tehát polgári és katonai célokra is hasznosítható) technológiára. Peking ennek kíván véget vetni, ráadásul úgy, hogy kereskedelmi érvrendszerrel támad, miközben csúcstechnológiai pozícióit kívánja javítani.

Ezzel szemben a kínai vezetők süketek maradtak a jüan felértékelését és a devizakereskedelmi korlátozás felszámolását elérni kívánó amerikai – és európai – nyomásra. Ahogy a G20-országok a francia fővárosban 2011. február 18-19-én tartott pénzügyminiszteri tanácskozása előestéjén Tang Jiaowei, a sanghaji egyetem közgazdásza mondta: „A párizsi találkozó nem lesz olyan, mint a New York-i Plaza-találkozó volt.” Akkor ugyanis (1985 szeptemberében) az Egyesült Államok elérte, hogy Japán felértékelje valutáját és mennyiségi exportkorlátozásokat vezessen be. Ennek következtében három év alatt a jen értéke duplájára emelkedett a dollárral szemben, a japán export jelentősen csökkent, a japán cégek elkezdték kitelepíteni (elsősorban éppen Kínába) termelésüket és a japán gazdaság hosszan betegeskedni kezdett, amiből máig nem tudott kilábalni.

A kínaiak is tartanak az ilyen forgatókönyvtől, és kikosarazták Franciaországot, az Egyesült Államokat és a Nemzetközi Valutalapot (FMI); ezek februárban az említett párizsi G20-csúcson „megfelelő viselkedésre” akarták bírni Kínát. Mellesleg itt Németország támogatta a kínai álláspontot, hiszen a német modell is – amelyet a francia elit annyira irigyel – az exportra épül. Berlin elutasította a kereskedelmi mérlegek többletének bármilyen maximalizálását: a német kereskedelmi mérleg a GDP 6,7 százalékára rúg[5], a kínai pedig a 4,7 százalékára.

Peking elvi alapokon utasít el minden beavatkozást gazdasági ügyeibe. És a kivitel csökkenésétől, valamint a munkanélküliség növekedésétől való félelmében ellenez minden monetáris injekciót. Mellesleg Hu elnök januári washingtoni látogatásán felemlegette Obama elnöknek az amerikai alapproblémát is: „Az Egyesült Államok pénzügyi politikája van a legkomolyabb hatással a világ pénzügyi egyensúlyára és a tőke áramlására, ezért a világpiacon megjelenő dollár mennyiségének stabilnak és ésszerűnek kellene lenni.”[6] Ezzel az amerikai központi bank, a FED monetáris politikájára utalt, amely 600 milliárd dollárt injekciózott a gazdaságba, amiből semmit vagy szinte semmit nem költött szociális célokra. Pedig éppen az alacsony bérek és szociális jövedelmek, a túlzott pénztőke-felhalmozás vezetett a 2008-as válsághoz. Alighogy a válság befejeződött, Washington újra pénzt pumpál a gazdaságba, miközben a fizetési mérleg egyensúlya semmit sem javult.

Valójában az amerikai likviditásáradat tovább erősíti a spekulációt azon országok államadósságára, ahol magasak a kamatlábak. Hogy fizetni tudják ezt a számlát, a kormányok és az IMF mindenütt megszorító intézkedéseket vezetnek és vezettetnek be. Ám a vérszegény növekedés keretei között ez a tőke az elsődleges termékek felé (arany, olaj, réz stb.) és a mezőgazdasági terményekbe árad, amelyek árai csúcsokat döntenek. A helyzet olyannyira veszélyessé kezd válni, hogy a Világbank szakértői már újabb éhséglázadásoktól tartanak. De különböző valuták és tőzsdei értékpapírok spekulációja is újra kezdődött, s emiatt az államoknak be kell avatkozniuk, hogy elkerüljék valutájuk felértékelődését, hiszen az rontaná exportesélyeiket.

Ázsiában (ahol Japán, de Malajzia, Dél-Korea vagy Tajvan is, félelmetes összegeket költ a dollár felvásárlására) vagy Dél-Amerikában (ahol Brazília már adót vetett ki a külföldi tőkebeáramlásra) ezen „veszélyes egyensúlytalanság” ellen komoly sikereket arat a kínai keresztes hadjárat. A G20-as pénzügyminiszterek tanácskozásának margóján az úgynevezett BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India és Kína) tiltakozásukat fejezték ki a rájuk kényszeríteni akart szabályokkal szemben[7]. Napjainkig az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek nem sikerült a Dél országait maguk mellé állítaniuk a kínai álláspontot ellenző politikájukban. A kínai vezetők persze jól tudják, hogy ez a helyzet nem tarthat örökké és valamiféle változásra szükség lesz mind külső, mind hazai gazdaságpolitikájukban.

Kína és Brazília, noha egyetért a felfuvalkodott gazdag országok diktátumának visszautasításában, keményen összeütközött (egyes megfigyelők egyenesen „bikini-háborúról” beszéltek ezzel kapcsolatban) a kínai áruk Brazíliába érkező áradata kapcsán. Ráadásul, ha Kína valóban meghatározó szerepet akar játszani a világ pénzügyi politikájában, nemzetközileg elfogadott, azaz konvertibilis valutájának kell lenni. Viszont, mindazzal szemben, amit a világ nagy pénzügyesei állítanak, ehhez nem fontos lemondania a devizakereskedelmi korlátozásokról; Franciaország nem őrizte-e meg ezt a jogát egészen 1989-ig?

Túlzott egyensúlytalanságok

A kínai hatóságok elkötelezték magukat a renminbi – a jüan másik neve – nemzetközisítése iránt és néhány tilalmat már fel is oldottak. Idén január 11-től a közép-ázsiai országok számára lehetővé tették a jüanban való tranzakciókat, majd ez a lehetőség megnyílt Brazília, Oroszország és néhány dél-ázsiai állam előtt is. Nagy újdonság volt az is, hogy néhány multinacionális cégnek (a McDonald’s-nak, a Caterpillarnek stb.) engedélyezték a közvetlen jüanban való részvénykibocsátást a hongkongi tőzsdén. Jóllehet ugyanekkor a külföldieknek erősen korlátozták a kereskedelmi vagy magán ingatlan vásárlását, hogy meggátolják a spekulatív tőke beáramlását. „Ha nem tartjuk ellenőrzésünk alatt az ingatlanbuborékot és hagyjuk, hogy pénzügyi lufi alakuljon ki a részvénypiacon, miközben a jüan árfolyama szabadon lebegne, Kínát a külföldi tőke tömeges beáramlása fenyegetné”[8] – magyarázza Deng Tianhong, a devizaműveleteket felügyelő állami szervezet (Safe) helyettes vezetője.

A központi bank kormányzója, Zhou Xiachuan azt is érzékelteti, hogy tavaly nyár óta a jüan értéke 4 százalékkal nőtt a dollárral szemben, s ez 8–10 százalékos éves növekedésnek felel meg. Erre egyébként még sosem volt példa. „Tovább fogjuk javítani az árfolyamarányt”[9], de kínai ritmusban. Vagyis azzal az óvatossággal, ami nem veszélyes a belső növekedésre – az országnak évente kilencmillió új munkahelyet kell teremteni, hogy felszívja a munkaerőpiacra frissen érkezőket. És hogy ne robbanjon be a példátlan ütemben fejlődő gazdaság.

A kormány késlekedés nélkül nekilátott az infláció megfékezésének is. Ez főleg az élelmiszerárakat – tehát a vásárlőerőt – érinti, de kiterjed az importált nyersanyagokra is. A jüan felértékelése is ebben az irányban hathat. A felértékelés tehát a legjobb pillanatban érkezik. Annak ellenére, hogy megdrágítja a kivitelt éppen akkor, amikor tíz éve először a kereskedelmi többlet tavaly 7 százalékkal csökkent, s ez éppen a belső fogyasztás dinamizmusának volt köszönhető.

Ma mégis hitelinfláció fenyegeti a kínai gazdaságot. A hatalom a befektetések fejetlensége és az ingatlanbuboréktól való félelmében elzárni készül a hitelcsapot. Négy hónap alatt harmadszor emelték meg a kamatlábat és a bankok kötelező tartalékrátáját, illetve új adót vezettek be a nem személyes használatra szolgáló lakások viszonteladására. A fordulat a tőke gazdaságosabb felhasználása és a belső szükségletre való termelés felé igen nehezen kivitelezhetőnek tűnik. Zhou leszögezi: „A változáshoz időre lesz szükség. Radikálisan meg kell változtatni a termelési módokat és a dogozók ennek megfelelő képzését… Egy ilyen fordulat egy évtizedet vesz igénybe.”[10]

Nem biztos, hogy maguk a kínaiak adnak ennyi időt a politikai vezetőknek. Az elégedetlenség nő, a bérharcok egyre erősebben jelentkeznek.[11] A társadalmi igazságtalanságok mind jobban zavarják az eddig saját meggazdagodásába belefeledkezett középosztály egy részét is. Például Liu Junshen, az emberi erőforrás- és biztonságügyi minisztérium kutatóintézetének ismert kutatója nagy vihart váltott ki A bérnövekedés az ország létérdeke című írásával a nagyon hivatalosnak számító China Dailyben. Az alacsony bérek és a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek jellemezte helyzetet elemezve így fogalmazott kiforgatva a kormány egy ismert szlogenjét: „Ezek az eredmények aligha felelnek meg annak a célnak, hogy Kínából harmonikus társadalmat hozzunk létre.”[12]

A cikk természetesen semmiféle hivatalos reakciót nem váltott ki, de a kommunista párt kádereinek iskolájában tartott előadásán Pekingben Hu elnök sokadszorra hangsúlyozta, hogy a cél az országnak „a harmónia és a stabilitás útjára vezetése”[13]. Hozzátette: „Olyan pillanatban vagyunk, amikor feltételezhetően számos konfliktussal kell számolnunk.” A nyugtalanságot az is jelzi, hogy az éppen készülő tizenkettedik ötéves terv (2011–2016) a fogyasztás, a lakáshelyzet, a szociális ellátórendszer és az innováció fontosságát hangsúlyozza. A tervet a Nemzetgyűlés tárgyalja meg március 4-től 14-ig tartó ülésszakán, ahol természetesen aligha számíthatunk komoly, éles vitára: a tervet azóta már elfogadták. Megvalósítása persze már más kérdés…

Fordította: Balázs Gábor     



[1] Az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson mért száma 2009-ben Japánban 34 ezer, Tunéziában 9500 dollár volt. (L. CIA, The World Fact Book, www.cia.gov)

[2] A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet és a Világbank adatai.

[3] Geoff Dyler: Eleved aspirations, Financial Times, London, 2010. november 11.

[4] Ding Qinfeng, US high-tech sanctions curbs’ cause of deficit, China Daily, Peking, 2010. december 16.

[5] Fonds Monétaire International, World Economic Outlook, Washington, 2010. október.

[6] Richard Mc Gregor: HU Questions future of US dollar, Financial Times, 2011. január 16.

[7] Marie Visot: G20: a felemelkedő országok egységfrontja, Le Figaro, Párizs, 2011. február 7.

[8] Kína zavarja az adást, Les Echos, Párizs, november 17.

[9] A People’s Daily számolt be ezekről a szavakról, Peking, 2011. február 21.

[10] AFB, 2011. január 18.

[11] Isabelle Thireau: A kínai nép panaszfüzetei, Le Monde diplomatique, 2010. szeptember.

[12] Raising workers’ pay vital for country, China Daily, 2010. november 8.

[13] Hu points way to harmony, stability, People’ Daily, 2011. február 21.