A Vörös tér kísértetei

A dolog egyértelműnek tűnik: a sajtó szerint „Sztálin visszatért”; Putyin „sietett rehabilitálni a Szovjetuniót és Sztálin kultuszát”; különben is, „Putyin nem más, mint Sztálin meg egy kis internet”.[1]

A Kreml felől kissé másként fest a dolog. Dmitrij Medvegyev, az államelnök gyakrabban emlegeti „Sztálin bűneit” (Izvesztija, 2010. május 7.), mint miniszterelnöke, Vlagyimir Putyin. Mihail Fedotov, a Kreml emberi jogi tanácsadója bejelentette egyes archív anyagok átsorolását, ezzel fejezve ki, hogy „a totalitarizmus időszakának vége van” (Interfax, 2011. február 1.). A nyolcvanas évek vége óta nincs olyan hét, amely ne hozna magával újabb leleplezéseket. A vádiratok számát dagasztják a konferenciák, a média, a televíziós sorozatok. A vezetők éppen mostanában újabb adalékkal szolgáltak, az 1940-ben elkövetett katyini mészárlás beismerésével. Ritka, hogy egy társadalom ennyire igyekszik saját történelmét befeketíteni. Új diktatúra vagy leszámolás a múlttal? Most akkor ugyanarról az országról beszélünk?

 

ffneg_staline2Ahogyan a szovjet múlt, a Vozsgy („Vezér”) alakja is a szavak és szimbólumok olyan háborúját gerjeszti, amely a Vörös téri mauzóleumában nyugvó Lenin múmiáját sem kíméli. Az ellenzéki liberálisok követelik, hogy nevezzék át a kommunista „hóhérok” nevét viselő utcákat és tereket, köztük a Rosa Luxemburgról elnevezettet is, akit terrorizmussal és polgárháború kirobbantásával vádolnak.[2]

Márpedig a szovjet éra nem redukálható Sztálinra. A rendszer hetvenhárom évig tartott, Sztálin pedig huszonöt évig „uralkodott”. Három évvel a szovjet diktátor 1953. március 5-én bekövetkezett halála után, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa nyomán Nyikita Hruscsov hivatalosan is beismerte bűneit. Tetteit 1961-ben, a XXII. Kongresszuson nyilvánosan elítélték, amikor elhatározták Sztálin holttestének eltávolítását a mauzóleumból, ahol Lenin oldalán nyugodott. A hatvanas évek végén Leonyid Brezsnyev úgy döntött, hogy Sztálin személye tabu. Sztálin nyomait 1985 után, Mihail Gorbacsov idején még alaposabban eltüntették. Ennek eredménye a bolsevizmus megtagadása, és ekkortól szüntették be a Nagy Októberi Forradalom megünneplését is. Végeredményében újfajta „állami hazafiság” váltotta fel a szovjet hagyományokat.[3]

1961 után Szovjetunió-szerte eltűntek Sztálin szobrai, csak Goriban, grúziai szülővárosában maradt belőlük. 2011 júniusában a grúz elnök, Miheil Szaakasvili ott is lebontatta a legnagyobbat. És még tovább ment: felrobbantatta a kutaiszi emlékhelyet, a náci Németország elleni háborúban elesett szovjet (nem csak orosz) hősök emlékművét is. A véletlen úgy hozta, hogy a robbantásban meghalt egy grúz asszony és a kislánya. Ukrajnában a „banderisták”[4] 2010 decemberében Zaporozsében lerombolták a kommunisták által felállított emlékművet. A szobrok, emlékhelyek és múzeumok körüli összetűzések a mai napig is folynak.

A sajtó rendszeresen szóvá teszi a Sztálint ábrázoló képek és a szovjet zászlók újbóli megjelenését a köztereken, amelyek pedig ma már csak a kommunista ellenzékieknél és a veteránoknál láthatók. 2010 májusában Jurij Luzskov, Moszkva akkori főpolgármestere Sztálin néhány portréját is kitette volna a feldíszített fővárosban a Győzelem Napján, május 9-én. A Kreml viszont közbeszólt. A demokrata polgármester nem sztálinista ugyan, de egyetértett azokkal a tömegekkel, akik szerint 1945-ről Sztálint elhallgatva megemlékezni ugyanolyan, mint az angliai csatát Churchill nevének elhallgatásával, vagy Párizs felszabadítását De Gaulle nélkül ünnepelni. Ami pedig a győzelmi parádékon minden év május 9-én felvonultatott „szovjet” zászlót illeti (úgy tartják, hogy pontos mása a Reichstagra 1945-ben kitűzött lobogónak), a Duma által elfogadott törvény a sarlót és kalapácsot fehér csillaggal akarta helyettesíteni. A törvényt Putyin elnök nem írta alá.

A kilencvenes években Oroszországban tömegével jelentek meg antikommunista írások. Bennük Lenin és Trockij az első helyért vetekszik Sztálinnal a „Hitlernél is rosszabbak”versenyében. De miután az iskolai tantervbe Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportja is belekerült, lehet-e csodálkozni, hogy megjelent egy Sztálin-barát ellenáramlat? Ugyanazok a tankönyvek, amelyek ismertetik a gulágot, megemlítik Sztálin „menedzseri” tulajdonságait és a vezetése alatt véghezvitt modernizációt is. 2010 októberében egy tanári vitakonferencián a résztvevőket felszólították, hogy nyissanak egy újfajta „patriotizmus” felé.

Két kemény mag ütközik ebben a vitában. Az egyik oldalon a sztálinisták, mindenekelőtt Gennadij Zjuganov pártjának emberei, az Orosz Föderáció Kommunista Pártjának hívei. Hangsúlyozzák a szocialista építés, a harmincas évek iparosításának sikereit, „amely nélkül nem lehetett volna legyőzni Hitlert”, kiemelik az oktatási, kulturális és egészségügyi forradalmat, az átlagos élettartam meghosszabbodását. Nem tagadják a megtorlásokat, csupán kisebbítik a szerepüket, és részben igazolják őket. Az összeesküvés-logikának megfelelően a Szovjetunió „megsemmisítését” az imperializmus, az amerikai titkosszolgálatok, a „világméretű cionizmus” művének, a Gorbacsov–Jakovlev–Jelcin-féle „árulók” művének tekintik.[5]

E vádakra válaszolnak a Borisz Jelcint és Jegor Gajdart (a „sokkterápia” mesterét) védelmező vélemények, mondván, ők mentették meg a Szovjetuniót az éhínségtől és a polgárháborútól. A liberális-demokrata körök, attól függetlenül, hogy a hatalom vagy az ellenzék hívei-e egyébként, a terrort, az 1932–33-as éhínséget (amelyet Ukrajnában már hivatalosan is genocídiumnak minősítenek), a gulágot, az 1941-es összeomlást hangsúlyozzák, ami pedig az áldozatok számát illeti, a Szolzsenyicin-féle maximális számokat tekintik mérvadónak. Szerintük a győzelem érdeme nem Sztáliné, hanem éppenséggel e brutális és ostoba vezér ellenére született. Sokat emlegetik, hogy Sztálin a felelős a háborúért, sőt ő provokálta ki a hitleri inváziót.[6] A németek által ejtett ötmillió orosz hadifogoly is Sztálin bűne.

E két szélsőséges álláspont között egy finomabb, árnyaltabb vita is kibontakozik. A közvéleménykutatások szerint a múltat sokan mindkét szemszögből képesek nézni: elítélik az elnyomást, de nem tagadják meg a társadalmat felépítő szüleik, nagyszüleik vagy a háborús hősök áldozatát. Sokféle emlékezet létezik, mert a különböző korszakokban az emberek más és más helyzeteket éltek át. Erről tanúskodik a nyugaton ismeretlen könyvtárnyi irodalom: egyes vidékek, nagy építkezések, üzemek története, parasztok, munkások, veteránok, zekek (lágerfoglyok) megemlékezései, személyes naplók, a mindennapok és az akkori emberek életének és véleményének dokumentumai. Ezek a művek különböző időszakokat elevenítenek fel és sokszor kevernek is össze. A sztálinizmus tanúi közül már csak kevesen élnek, az 1953–1985 közötti generációk viszont az életviszonyaik javulását és a stabilitását élték meg. A különböző nemzedékek már nem ugyanarra a szovjet érára emlékeznek.

A mai Oroszországban kialakult egy másfajta, geopolitikus megközelítése is a történelemnek: eszerint a múlt csupán az ország hatalmának és veszteségeinek mércéjén ítélhető meg. Sztálin egyszerre lehet bűnös vezető és politikai géniusz: 1939-as és háborús szerepét magasztalás és bírálat nélkül vizsgálják. Ez a hűvösebb elemzés lehetővé teszi, hogy a jelenről, területekről és országhatárokról beszéljenek, felvessék Oroszország történelmi státuszát, tárgyaljanak a fenyegető felbomlásról. Így természetesen meg is jelennek ismét bizonyos politikai célkitűzések. Az archívumok megnyitása ilyen-olyan manipulációk ürügye lehet. Manapság a Sztálin-kérdés igencsak jól jön a hatalomnak, hiszen megosztja a Putyin-ellenes tábort…

A modernizáció, amely a mai politikában is központi fogalom, találkozik a múlt értékelésével. A liberális, nyugatbarát, európai jellegű válasz – amely, úgy tűnik, Medvegyev elnök mondanivalóját jellemzi – mintha szembekerülne a nemzeti erőforrásokra támaszkodó gazdasági felfogással, amely a kínai példából és az eurázsiai gondolatból merít. Mindenesetre az orosz versenyképesség világpiaci javulása fájdalmas szociális intézkedéseket követelne, amelyek nehezen egyeztethetők össze a „szocialista betonnal” – ahogyan azt az egyik liberális értelmiségi nevezte –, ami meghatározza az oroszok gondolkodásmódjára.

Ez a forrása annak a gondolatnak is, hogy Lenint ki kellene venni mauzóleumának márványából és a Kreml szovjet temetőjétől messze kellene eltemetni, sőt magát a temetőt is fel kellene számolni. Ezt a követelést fogalmazta meg Vlagyimir Zsirinovszkij, a nacionalista Oroszországi Liberál-demokrata Párt vezére. Egy televíziós vitában Lenint az abszolút Rossz megtestesítőjének nevezte (REN TV, 2010. május 5). Elviselni őt, akár holtan is a Vörös Téren azt jelenti, mondta, hogy a szovjet hatalom továbbra is él! Egy egyetemista viszont az egész vitát tökéletesen értelmetlennek tartotta a néhai vezető körül, és kijelentette, hogy az ő problémája az, hogy nem tudja finanszírozni a tanulmányait. A műsorvezető megkérdezte, hogy változtatna-e valamit a dolgon Lenin újratemetése. Nem, válaszolta az egyetemista. Az ingyenes egyetemi oktatásra gondolt? Ezt a kérdést azonban nem tették fel neki.

A szerző újságíró.

Fordította: Sipos János   



[1] Libération, Párizs, 2010. március 3.; Le Figaro, Párizs, 2010. április 7.; Le Point, Párizs, 2007. október 11. Lásd még: Time, New York 2009. december 22.; Forbes.com, 2010. március 16.; Rossiaprofile.org, 2010. május 14.

[2] Novaja Gazeta, Moszkva, és a Memorial egyesület, 2011. január 24.

[3] Vö. En Russie, nostalgies sovietiques et nouveau patriotisme d'Etat [Szovjet nosztalgiázás és újfajta állami patriotizmus], valamint La "nouvelle russie" de Vladimir Poutine [Vlagyimir Putyin Új Oroszországa], Le Monde diplomatique, 2004. március és 2007. február.

[4] Bandera, az ukrán nacionalisták szervezetének valamikori vezérének hívei.

[5] Lásd például a sztálinista honlapot: http//stalinisme.narod.ru

[6] Vö. Novaja Gazeta, 2010. február 23.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés