Az etnikus kultúra identitáselemeinek változásai nyomában a pomázi szerbek körében

pomaz--szerb-temetoBevezetés

„A kultúrát társadalmilag teremtett jelentésstruktúrák összességének tartjuk, melynek keretiben az emberek összeesküvéseket jeleznek egymásnak és veszik – e jeleket….” (Geertz:2001, 205)

Pomázra érkezésem első időszakában, amikor az itt élő szerb közösségről szerettem volna többet megtudni, érzékeltem, hogy valami ’feszültségteli helyzetbe’ csöppentem, amit bár nem érthettem, tovább fokozta érdeklődésemet.

 

Első tapasztalatom a Pomázon élő szerbek részéről a közeledés, az érdeklődés hárítása, az előzetes elvárásommal ellentétes zárkózottság, ellentmondásban állt, az épített környezet szembetűnő jellegzetességeivel, a szerb házak önkéntes jelölésével, kívülről is jól látható, szándékos megkülönböztetésével, de ez az attitűd alapjaiban eltért a jugoszláviai, illetve a későbbiekben szerbiai, vagy a magyarországi szerbség deszki, battonyai közösségei körében megélt tapasztalataimtól is. Ellentmondásban állt a szerbség temperamentumára vonatkozó közvélekedéssel, sztereotípiákkal, amelyek akár pozitív, akár negatív értelemben általában magukba foglalták az ’érzelemtelítettséget, vendégszeretet, a szenvedélyességet, harciasságot’ inkább, mint az óvatos zárkózottságot, visszahúzódást, amit viszont megtapasztaltam a helyiek körében.

Nehezen váltak ki, a ’kifelé mutatott’ összképből, az ’arcok’, az egyéni történetek, ’szövegek’, az így megrajzolt személyes történetek sorozatából igen lassan a bontakoznak ki a helyi etnikus kultúra éppen erőteljes átalakulásban, változásban lévő valódi ’arcainak’ sajátos elemei az elmúlt évek során.

A tapasztalatok felszínén néhány jelenség szembeötlő volt. Az volt a benyomásom, mintha a helyi szerbekhez kötődő kultúra kívülről megfigyelhető, felmutatott, megmutatni kívánt jegyei – a közösségi jellegű programok, kulturális rendezvények, táncbemutatók, koncertek, kiállítás, színház, ünnepi, egyházi események, bálok – nem lennének teljesen koherens, kontinuus viszonyban egymással, a közösségi, csoport, illetve egyéni etnikai identitásjegyekkel, az identitás elemek, pedig egymással. Ráadásul az idő előrehaladtával résztvevők egyre kevésbé oldódtak fel e programok során, egyre szűkültek a közösségen belüli csoportok, melyeken belül interakciók szerveződtek, és látványosan csökkent az átjárhatóság is közöttük. Párhuzamosan egyre inkább beszűkült a szerb kultúrát reprezentáló megnyilvánulások köre, a tartalmak változatossága és az alkalmak száma is, közösségi, csoport és egyéni szinten egyaránt.

A gyarapodó tapasztalatok, közösen megélt események, egyéni történetek, a közösségi emlékezet, azaz a ’szövegek’, lassan törtek a felszín alá. Ugyanakkor minél ’mélyebb’ szinteket érintettek az elbeszélések, egyre erőteljesebben jelezték, hogy e kultúrának a megélt változások sorozatának gyorsulásával párhuzamosan egyre kevésbé a tudatos, mindenki számára kívülről is látható elemei dominánsak az énkép, az etnikai identitás szempontjából. A felmutatott események tartalma sérült, afféle ’külső máz’ jellege maradt meg leginkább.

Közben a határ, pedig egyre merevebbé, átjárhatatlanabbá vált, a többségi társadalom szabályrendszere által befolyásolt etnikai és a mindennapi lét praxisának színterei, gyakorlata, és a társadalmi (csoport- illetve egyéni) etnikai identitáselemek között is.

Ebbe a helyzetbe érkeztek az itt élő szerbségét meghaladó létszámban érkeztek menekültként a háború sújtotta Jugoszláviából az ’anyaországi’ szerbek, akik természetesen integrálódni kívántak a magyarországi szerbek körébe, de az általuk hozott szerb kultúra is erőteljesen különbözött, sőt ütközni látszott az itteni tradíciókhoz kötődővel.

A folyamat összetevői és mozgatói, úgy tűnt egyre inkább töredezetté váltak, jelentéstartalmai megkérdőjeleződtek, a jelentések határai az érintett kultúra hordozói számára sem tudatosulnak minden szinten. Maga az önkép, az identitás tartalma van átalakulóban, az identitáselemek változóban.

A benyomások szövedékéből igen lassan bontakozik ki, egyelőre éles határok nélkül, a pomázi szerbek kultúrájának egyre több eleme, szervező, megtartó, alkotó tényezője ezek viszonya egymáshoz, a külső hatótényezőkhöz és szerepük: ami kirajzolódik, csupán egy változásokban gazdag, feszültségtéli ív. Ezt próbálom meg érzékeltetni, megrajzolni tehát, egyben indokolni, az antropológiai szempontú értelmezés igényét. Felkelteni egy gyorsuló ütemben csökkenő létszámú közösség és kultúrájának, múltja, jelene és jövőjének esélyei iránt az érdeklődést. A nagyon is összetett jelenség kapcsán csupán az állapotrögzítés megkezdése, amit ebben a kezdeti szakaszban megkísérlek.

Elsőként éppen a felszín alá látás volna a legfontosabb, ehhez szükséges, hogy otthonosan mozoghassunk az adott kultúra körében. Kérdésessé vált azonban, hogy ebben az esetben a mindennapi élet, rítusok, szokások, hagyományok rendszerének olyan kívülről láthatatlan meghatározó szintjei, melyek gyakran a kultúrát hordozó közösség tagjai számára sem tudatosulva szervezik a közös és egyéni tudást, a kultúrát alkotó ’nyelvek’, szimbólumok, kapcsolatok rendszerét, az átörökítés stratégiáit, a jelenségek együttesét, hogyan megközelíthetőek?

Az indulást nehezítette, de a törekvést a megismerésre, egyben indokolta is, hogy a magyarországi szerbség kultúrája általában, és a magyar kultúra integráns részeként való jelentőségéhez mérten is kevéssé kutatott. Egyes időszakokat, részjelenségeket illetően teljesen feltáratlan. Összefoglaló igényű munka, pedig egyáltalán nem készült sem lokális, sem a magyarországi szerbséget átfogó szinten. Kevés a fellelhető publikáció, melyre támaszkodhattam volna. Ezért a kutatás módszerét tekintve elsődlegessé, majdnem kizárólagossá a terepmunka vált. Úgy kíséreltem meg alkalmazkodni a terep nyújtotta sajátosságokhoz, hogy szándékosan a természetesen kialakuló szituációkra építettem, a spontán, önkéntelen megnyilvánulásoknak a lehető legnagyobb teret engedve, ekképp talán legkevésbé befolyásolva a kapott válaszok irányát, tartalmát saját nézőpontom önkéntelen, esetleg a kérdésekben rejlő kivetítése által.

A nagy antropológiai elméletek, etnikumkutatások fogalmi, logikai struktúráját sem akartam e kezdeti időszakban ráerőltetni az egyes még nem elégé mély és összefüggéseiben, arányaiban nem eléggé átlátható anyag értelmezésére pusztán formai okok, vagy a látszat kedvéért. „Ha a saját hangunkon beszélünk másokról, nem szorítjuk és sajátítjuk-e ki az õ hangjukat?” (Geertz: 2002)

A jelen munkában, közösségbe illeszkedés során kirajzolódó önkép elemeit próbálom a maguk kölcsönhatásában bemutatni, a fentieket szem előtt tartva: annak tudatában, hogy egy hosszabb távú, gondosan előkészített, részletekbe menő, időben és térben is kiterjesztett kutatómunka szükséges a tényleges elemzéshez. Itt csupán ennek alapjait, a jelen állapot eddig feltáruló sokszor éles kontúr nélküli elemeit kísérlem meg rögzíteni, melyek szinte csak további, sokfelé ágazó kérdések felvetéséhez elegendőek, ha nyomon szeretnénk követni, hogy a körülményekhez való alkalmazkodás során hogyan alakul a létszámarányát tekintve elenyésző magyarországi, illetve pomázi szerbség kulturális identitása.

Lehetséges-e (és mi módon)  a „saját kultúra” belső szabályzó elvei mentén e kultúra aktualizálása, képessége az adaptivitásra, általánosabban mi módon realizálódhat a kulturális sokszínűség fenntarthatósága, az etnikus kultúra továbbélése a kulturális kölcsönhatások jegyében, hogyan kelthető fel, tartható fenn tartósan az az igény egyre szélesebb körben, hogy otthonosan mozogjunk ’a más illetve, a másik’ kultúra körében.

A terep és A Módszer

Mióta a legtöbb területen megrendült az egyetlen, szuverén tudományos módszerbe vetett hit és a velejáró felfogás, hogy az igazságot a kutatási eljárások radikális objektivizálásával kell elérni, egyre nehezebbé vált különválasztani, hogy mi kerül a tudományba a kutató és mi a kutatott oldalról.” (Geertz: 2002)

Az a kultúra, amit a családban örököltem, és az, amit Pomázon a szerbek körében találtam, gyökereiben kétségtelenül rokonságot mutat, mégis jelentősen eltér egymástól. Helyzetem a terepen, egy kulturális area keretein belül lehetséges rétegzettség viszonylatában, a résztvevő megfigyelés sajátos lehetőségét kínálja.

Bár Pomázra úgy érkeztem, hogy magam is szerb származású vagyok, szerb óvodába, szerb iskolába jártam – igaz, hogy Budapesten –, beszéltem a szerb nyelvet, és ismertem a táncokat, és a zenét, ez a ’pomázi világ’ mégsem volt ismerős és Én sem voltam ismerős az Ő számukra. Még a kevesek, akik oda jártak iskolába, még azokkal is csak ott, az iskolában találkoztunk. Pomázon csak az ünnepeken.

A „kint is vagyok, bent is vagyok” antropológiai alapállás valósult meg spontán, mikor egy magát több évszázados együttélés alapján meghatározó tradicionális, zárt etnikai térbe, azonos etnikumhoz tartozóként, több évszázados késéssel érkeztem, nem vendégként, hanem letelepedőként. Ebből adódóan a közösségen kívülről szemlélve egyértelműen a közösséghez tartozónak, a közösségből nézve mégis kívülállónak vagyok meghatározható, saját szempontomból megítélve a helyzetem átmenet e kettő között. Helyzetem a magam, a kutatott közösség, és a kívülálló számára is egy sajátos, határhelyzeteket magába foglaló állapotot képvisel.

A közösséghez viszonyított pozícióm az elkülönülés és elfogadás, a különbözés és azonosság közt ingadozik.  A sajátos helyzetben állandó feladattá vált annak analizálása, mikor melyik szempont jut érvényre a hozzám való viszonyban és megítélésében és miért. Ez az állapot egyrészt hozzájárulhat egy-egy vizsgálandó jelenség igen finomra hangolt elemzéséhez az ismerős és a hasonló megkülönböztetéséből adódó összehasonlítás kapcsán, de éppen ebben rejlik megtapasztalt nehézsége is, amit nem mindig ellensúlyoz a nyelvi biztonság, az azonos kultúra egyes területein való jártasság.

Legnehezebb feladattá annak állandó szem előtt tartása és megoldása vált, hogy hogyan lehet ezzel a helyzettel élni; a viszonylagosan közeli jelentéstartalmak mentén eligazodni, a lényeget kiemelni, általános érvényű értelmezésre törekedni? Boglár Lajos vet fel hasonló kérdést „öninterjújában”: „lehetséges-e az intenzív szubjektivitás mellett bármiféle általánosítás? Eljuthatunk-e egyetemes érvényű értékekhez összehasonlítás nélkül? ­– így folytatja – A válaszom igen egyszerű: minél nagyobb tereptapasztalattal rendelkezünk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy meglássuk/megtaláljuk az egyes mögött az általánost, hiszen éppen a több tapasztalat birtokában vagyunk képesek kiemelni a különöst, a sajátost, a lényeget hordozót, a jelenségek láncolatából.” (Boglár: 2001)

Összességében a ’kívülálló lét’ fenntartotta, inspirálta az érdeklődést, az objektivitásra törekvést támogatta, a rokonság pedig az átélést, szituációba illeszkedést, a kultúra mély rétegeibe való beavatódást. Ez komoly késztetés volt, befolyásolta azt a döntést, hogy a kultúra és közösség viszonylatában ne csupán néhány aspektust, jelenséget, vizsgáljak, hanem annak átfogó globális megismerésére úgy törekedjek, hogy a részletek finom különbségeit se tévesszem szem elől, így a megismerést folyamatként értelmezve egyre mélyebb rétegek felé törekedjek.

A kulturális relativizmus igen differenciált értelmezése saját, megélt, belső tapasztalattá, élménnyé vált. Magára a módszerre is hatott ez a sajátos helyzet, amennyiben a terep mellett viszonylag nagy arányú az adatgyűjtés szakirodalom vált elérhetővé az adott közösség nyelvi közegét is beleértve. A felkészülés során azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a Pomázi szerbekről összesen egy átfogó törekvésű, azonban kevéssé részletező publikációra bukkantam, melyet Jaksity Iván írt, a „Сеоба” („szerbek nagy bevándorlása”), 300. évfordulója alkalmából. A pomázi szerbek rövid története című, jubileumi kiadvány 15 oldalon magyar és szerb nyelven, tekinti át az itt töltött évszázadokat. Ami mégis fellelhető igen szórványos, rendszerezetlen.[1] A kultúra vonatkozásában a magyarországi szerbekről sem készült átfogó tanulmány. Éppen ezért, az információk, adatok szinte teljes hiánya nem támogathatta a terepmunkát, az értelmezést, az interdiszciplináris közelítésben rejlő lehetőségeket is beszűkítette.

Választanom kellett egy nagyon szűk terület feltárása, illetve egy intuitívebb közelítésre támaszkodó átfogóbb kép körvonalazása között. Mindkét választás, buktatókat rejtett. Végül törekvésem iránya egy átfogóbb képet alkotni a pomázi szerbek példáján a kultúra szervező, megtartó, alkotó tényezőiről, szerepükről egy közösség életében, amely etnikai létében zárt, társadalmi szerepeit illetően a többségi társadalomba integrált egyidejűleg.

Nem ragadtam ki egyetlen jelenséget, éppen a jelenségek közti kapcsolat, szerveződés, az ezek átalakulásában a szerves kontinuitás, azaz éppen e „kultúrához tartozás belső logikája” érdekelt. Hagytam, vártam, hogy résztvevőként osztozva a közösségi élet eseményeiben, az emberek mindennapi életében, alakuljanak ki a kérdések, hangsúlyok, elsődlegesen tapasztalati megismerés, ’résztvevő megfigyelés’ során. …„a végtelen mennyiségű adathalmaz önmagában nem biztosíték arra, hogy magyarázatot kapjunk”, ezért összetett, átfogó szempontrendszer keresése is szükségessé vált, mely a felmerülő nézőpontok sokaságát képes egyidejűleg befogadni. Kerestem azt a lényegi szálat a változatos anyagban, amely mentén értelmezhetővé válhat a „kultúrához tartozás belső logikája” (Boglár, 2001).

Az inspiratív közegben érdeklődésem nem elsősorban a ’miért’ kérdésre, mint inkább az egyre átfogóbb, mélyebb megértésre irányult, mert a megidézett kívülről homogénnek tekintett élőhelyi közösségen belül, egy – egy jelenség igen eltérő szempontú értelmezése, leírása volt és van jelen egyidejűleg, többek között ebből is fakad a feszültség. A terepmunka során gyűjtött szövegek részleteivel illusztrált jelenségvilág összetettsége mentén egyre inkább kényszerítő erejűvé vált kérdések sora rendezetlen halmazként gyűlt. Szükségessé vált a lényegkiemelés, pontosabban viszonyítási pontok keresése is, az itt kirajzolódó forrongó változáshalmaz értelmezési kísérletéhez.

E munka szemléleti középpontjával összhangban az alábbiakban, a terep és e munka szerzőjének viszonyát ’tisztázó’ fejezetet követően szeretnék megosztani, egyben kiemelni, az elmúlt bő évtized tapasztalataiból a Pomázi szerbekhez, közösségükhöz, kultúrájukhoz kötődő meghatározó élményt, interjú, illetve beszélgetés részletet az együttélés és a kutatómunka folyamatából.

In medias res, 'a dolgok közepébe metszve’ az első benyomások felvillantása indítja e dolgozatot. A környezetleírás és a választott szövegrészletek konkrét jelzések kiindulási pontjaimat illetően, a felhalmozódott ’sűrű anyag’ még kavargó élményhátteréből. Megismerésük szándékom szerint támogathatja az aktív befogadás lehetőségét, a rá és összehangolódás, az átélés, a ’beavatódás’, az együtt gondolkodás lehetőségét kínálja az olvasó számára is az értelmezési kísérletben.

Mint fontos szempontra először a vizsgált közösség önképére építek, majd ennek feltárult jegyeit a besorolás néhány szembeötlő, az adott etnikum szempontjából sajátos mozzanatával kölcsönhatásban is vizsgálom, Barth elgondolására építve, miszerint „az etnikai csoport identitás kérdése, ezért besoroláson és önbesoroláson (ascription and self-ascription) kell alapulnia. Az etnicitás csupán akkor teremthet szervezett különbséget, ha az egyének elfogadják, alávetik magukat kényszerítő erejének, hatnak rá, és részévé válik tapasztalatuknak.” (Barth, 1996)

In vivo[2]


Élmények, és pillanatképek egy ’jelentéstartomány’ mindennapjaiból

A különbözőség felmutatása – épített környezet, viselet

A szó szűkebb értelmében vett ethnosz legáltalánosabb formában úgy határozható meg, mint olyan emberek történelmileg kialakult együttese, akik közös, viszonylag stabil, kulturális vonásokkal rendelkeznek, tudatában vannak egységüknek, valamint más hasonló együttesektől való különbözőségüknek.” (Bromlej 1971: 470)

A kapcsolatfelvétel jellegzetességeihez tartozott, hogy az általában vett közösségi tereken, ’terepeken’ – utcán, eladóként, orvosként, általában vett közösségi szerepekben – nagyon nyitott és segítőkész emberek, váratlanul zárkózottá váltak, ha szerbségükről, szerb közösséghez tartozásukról esett szó, még inkább, ha e közösségen ’belül’ szeretett volna kerülni a ’kívülről’ érkező. Ennek mintegy ellentmondott az épített környezet. Az alacsony kerítés, a széles kapuk, a nyitott, fafaragással dúsan ékesített tornácok a némelykor hosszú, gyakrabban L alakú házakon nem utaltak zárkózottságra, az el-, vagy bezárkózás igényére.

Még én magam is láttam, hogy a kilencvenes években gyakori volt Pomáz utcáin az ősi, ’mesékbe vesző távlatokat’ idéző, sárral rakott kőkerítés, melyek tetején szél telepítette apróbb virágok fölött, „koszorús” ház látszott. A koszorúk, amik csak egyes pomázi házak oromzatán látszottak messziről, és kifejezett szándékossággal hirdették a benne élők etnikai hovatartozását. „Ezek a szerb házak”nem minden ház ilyen, figyeld meg. A legtöbb ilyen házat az Ó-faluban látod. Ma is ez Pomáz közepe, ott a szerb templomnál. Ezt a települést a szerbek alapították, övék volt itt az első templom. Ennek helyén, ennek emlékére áll Pomáz kellős közepén a szerb kereszt. Innen indul a Szerb utca, ennek végén, pedig ott áll a szerb templom.  Az ő szokásaikra jellemzők ezek a kacskaringósak az utcák arrafelé. Arra egy egyenes utca nincsen, gyakran váratlanul többfelé elágazik némelyik.”[3] – mondták a járókelők, akiket találomra megszólítottam tájékozódásképp.

A helytörténeti gyűjteményt is ők alapították. A Trebics házban volt egy két szép dolog amit a Lupáék hagytak.  A Sácó bácsi erre nagyon ráhajtott, meg volt egy ilyen karakter a családban, hogy gyűjtött..

Hát, amit mondtam, hogy egyfelől nagyon megszólták az öreget, hogy összeharácsolt mindent, - ez a szöveg –, mert ugyanakkor az  meg  nem jutott eszükbe, hogy a Sácó azt szedte össze, amit más meg kidobott. Meg hát esetleg odament és azt mondta, hogy kell ez maguknak? Namost, ha nem kell, akkor az előbb utóbb úgyis kidobás lett volna. Volt ennyire élelmes. Ez ennyi.”

A helytörténeti Gyűjteményben főként a gazdálkodáshoz, háztartáshoz kapcsolódó tárgyi emlékekkel. Számtalan gazdasági eszköz: mint szerb puttony, szőlőtörő, présfajták, kocsikészítő, javító eszközök. A faluban több gyűjtő is van egyre népszerűbb ez a tevékenység.

zora06„Pomázról saját népviselet nincs. Az az egy van a tájházban, az is olyan, amilyen. Nem vagyok meggyőződve, hogy a legtipikusabb pomázi. Lehet hogy pomázi. Na most mi a fenét tud az ember csinálni. Hogy néztek ki a régiek, mikor azt se tudjuk, hogy a maiak, hogy néznek ki.

Meg egyáltalán az arcok. A temető az utolsó nekropolisz Ott van egy- két fénykép, hogy na legalább hogy néztek ki. Már a nevek is mutatják, hogy milyen összetételű volt a falu… amikorra én emlékszek, a háború után már nem hordtak viseletet. Én azt a színességet, már sose láttam. Akkor már nem hordtak viseletet az akkori 30 évesek. Az öregekre emlékszek, hogy viseletbe jártak, de az fekete volt. Ott alig lehetett megkülönböztetni.

Ha ránéztem a fejére, akkor tudtam, hogy szerb vagy sváb. Mert azt jelentette, hogy hogyan van a kendője megkötve. De különben meg nem. A szerb asszonyok hátra, a németek, magyarok, meg az álluk alatt előre. De a németek valahogy megemelték a fejük tetején. Meg esetleg még onnan, hogy a nőknél az általánosan ment, hogy pénzt hordtak a fülükbe, arany pénzt. Az még általános volt a szerb nőknél.

Ezek olyan szigorúan öröklés tárgyát képezik mai napig is, hogy nem adják ki a kézből. Nem nagyon beszélnek róla.” - kutat emlékezetében a helytörténeti emlékek lelkes középkorú gyűjtője. Egyre többen fordulnak a múlt felé érdeklődéssel, és egyre többen adják át ezt a ’szenvedélyt’ gyerekeiknek.

Ez a beszélő is többek között.

gal19Eleinte a találkozások a helyi szerbekkel, mint szerbekkel, vagy közösséggel, szinte kivétel nélkül valamilyen kulturális programhoz, megnyilvánuláshoz kötődtek. Barátkozni, közelebb, beljebb kerülni a koszorús házak kapuján még gyerekként sem volt könnyű. Szinte kizárólag ezek mentén, a részvétel során alakultak, igen lassan, a személyes kapcsolatfelvétel lehetőségei is.

Amikor Pomázra költöztünk, tizenkét éves voltam. Akkoriban minden rendezvény, amit a szerbek szerveztek, tartottak –, helyi-, vagy vendég együttesek zenei, tánc, illetve színházi bemutatója, kiállítás, egyházi ünnephez, évfordulókhoz kapcsolódó programok – megtöltötte a kultúrházat, vagy a „szerb klubot”[4] a templomudvart. Ezeken az összejöveteleken száz - kétszáz embernél kevesebb nem nagyon volt akkoriban, a jelesebb főként ünnepekhez kötődő alkalmakon inkább több. Az érdeklődők összetétele és egyáltalán, hogy honnan jött ennyi ember össze, az amúgy csendes, gyér forgalmú utcák nem mutatták.

Miben is áll ez a magáról a látványnál többet nehezen, abból is egyre kevesebbet eláruló, vonakodva kommunikált, de mégis a házaikon koszorúkkal messziről is jól láthatóan jelzett ’szerbség’? Egyáltalán milyen tartalmak mentén ragadható meg ez a fogalom, melyek az önmeghatározás lényegi elemei egyéni és közösségi szinten? Hol és hogyan alakulnak az első benyomások alapján ellentmondásosnak tűnő jelenségek ’mögött’ valóságos és szimbolikus határai’? Ehhez szeretnék közelebb jutni az alábbiakban.

Kiismerhetjük – e magunkat és hogyan „…abban a képi világban…” amelyeken belül az itt …”élők cselekedetei jelekké válnak”? (Geertz:2001, 205 )

Ki jár a bálba – egy közösség ’határai’

„Közhelyes megállapítás, hogy az etnicitás kulturális jelenség. A dolog természetéből adódik, hogy az etnikai jelleg meghatározott - gondolkodás -, érzés és cselekvésmódokat eredményez, és ezek a módozatok alkotják a kultúra lényegét. Aligha cáfolható, hogy minden etnikum sajátos kulturális jelleggel bír.

A probléma csak az, hogy a kultúra nem légüres térben létezik, továbbá nincsen rögzítve, nem változtathatatlan. A kulturális változások szerves részét képezik a szélesebb társadalmi folyamatoknak. (Steinberg, 1994:11)

1990 szerb szilveszteri bálján vettem részt először pomázi szerb összejövetelen. Családunk csak nehezen kapott ’helyet’ a „kultúrban”, ami zsúfolásig megtelt. Mondták, hogy mi nem foglalhatunk, de biztosan akad majd valahol hely. A mi idetelepedésünk előtt itt élő családok foglalták le megszokott helyen, megszokott asztalaikat, illetve fönntartották a „legjelentősebb családoknak” ezeket a szervezők. Az asztalokra ki volt írva a „családfő, azaz a családból a legidősebb férfi” neve. Volt olyan család, aki négy – öt asztalt is egybe tolatott.

Az asztaltársaságok között volt átjárás, de volt valami sajátos, titokzatos koreográfiája, szinte rendje, annak is, ahogyan és amikor az emberek át - átültek egymás asztalaihoz. Úgy tűnt nem volt mindegy ki, mikor, kihez és hová telepszik le, hanem valami szabály szerint történik mindez.

„Nehogy azt hidd, hogyha háború előtt mi táncolhattunk a bálba.  Mi csak ültünk. A gazdagok, meg azoknak a gyerekei táncoltak. Így volt ez régen, a háború előtt. Mi inkább akkor táncoltunk, amikor a templomudvarba, vagy a régi szerb iskolába volt mulatság a vasárnap délutáni mise után, vagy a Szentkútnál”.– mesélte évekkel később egy Ó-falu végi kisboltból egy asszony, utalva gyerekkorának emlékeire, amiből felsejlik valami az ülésrend és asztaltársaságok közti mozgás ’koreográfiájának jelentéséről’.

Akkor 1990-ben még otthon sütött, vagy készíttetett tortát, és többféle süteményt hoztak a szilveszteri bálba az asszonyok. Tálcán hozta, elöl a legidősebb a tortát, aztán az aprósüteményt a fiatalabbak, ők a férfiak üres kézzel utánuk, végül a gyerekek. Este 7-9 óra körül, már megteltek az asztalok. Akkorra, már a zene is egyre folyamatosabb lett, ügyesen fokozva a hangulatot. A szerb zenét, a tököli Kóló együttes játszotta, és ezt időnként felváltotta három – négy közismert magyar sláger szintetizátorral, énekkel a szomszéd faluból. A tánc ’közös, nyitott tér’ volt. Itt nem érzékeltem a régmúltból felsejlő korlátot, nehéz is lett volna a körtáncban erre módot találni. Éjfél előtt főként a középkorúak, idősebek, családosok táncoltak, meg a kicsik.

A szerb zenékre körtáncot jártak, az összekapaszkodó kezek alatt felszabadultan ki-be bujkáltak, szaladgáltak a kicsik a totyogóstól úgy 8 éves korig. Mikor a kör közepén meg – meg állva szemlélődött valamelyik maguk közé vonták a körbe, így tanítgatták. Aztán a kicsi szaladt szabadon tovább, ha már nem volt maradása, a tánc, a kör megállás nélkül haladt tovább.

kl

Predics Uros: Kóló

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 21 kötetének Magyarországot bemutató rajzai közül

A hosszabb szerb blokkokat magyar dalok váltották, ez alatt páros táncok voltak, főként a vendégek (magyar és más nemzetiségű kitüntetett személyek: tisztség, barátság, érdeklődés…), és vendégeikkel ’meghívottaikkal’ a szerbek. Ehhez külön zenész jött. „Még az én gyerekkoromban, szóval megvolt a táncrend. Akkor eljártak a németek is, a szlovákok is a bálba és a szerbek is az Ő ünnepeikre. Akkor a zenekar mindent játszott, és ahogy beszélte mindenki ezt a néhány nyelvet. A szerbet, németet, szlovákot biztosan, de még cigányul is tudtak sokan, bár itt főként sváb cigányok voltak, Jungwirt meg ilyenek… mondom, ahogy a nyelvet, úgy egymás zenéjét is tudták a zenészek és mindennek megvolt az ideje, meg a menete, hogy ki mikor kerüljön sorra. Ez olyan elemi dolog volt, vagy hogy is mondjam, természetes.” Így emlékszik a háborút követő első évtizedre zenész beszélgetőtársam. Azóta nem is igen fordul elő, szokás szinten, pedig ki is kopott a bálok életéből az a jelenség, hogy a nemzetiségek részt vesznek egymás ünnepeiben.

Pedig fontos társadalmi esemény volt az ünnepeknek az a sora – mint például a település Pomáz „Cлава”-ja, egyben szerb védőszentje az ortodox naptár szerinti Szent György nap, május 6-a, az eltérő időszámítás szerint az eltolódott idejű szerb szilveszter –, melyeken mód nyílt, arra, hogy a település szélesebb köre kapcsolódjon be az adott nemzetiség életébe.

Az egymás iránti kölcsönös tisztelet mellett ez az egymás kultúrájába való jártasság megszerzésének is fontos lehetőségét kínálta, az egyéb kapcsolatok ápolásán, fenntartásán, bonyolításán túl. A többnyelvűség biztosította az „ünnep nyelvének” használatát, „még a templomba is gyakran megjelentek ilyenkor a más vallásúak is”.  Ez kölcsönös szokásként működött és támogatta az együttélést, a kulturális kölcsönhatások befogadását épp úgy, mint az egyes etnikai közösségek identitásának megőrzését.

Ebben az időben még a foglalkozások is szinte kizárólagosan nemzetiségi megoszlás szerint szerveződtek. A szerbek gazdálkodtak a gyümölcsösökben, a szlovákok a földeken dolgoztak, a németek a kőfaragásban, építési munkákban voltak járatosak, a cigány népesség a kocsik javításában, apróbb fémmunkákban a letelepedésük óta. De egyre bonyolultabbá váltak a családi kapcsolatok is.

Egyre többen voltak, akik kategorikusan kevert identitásúként határozták meg magukat, mint egyik beszélgetőtársam:[5]Az én érdeklődésem mindegyik vonal iránt erős. Melyiket szeretem, nem szeretem? Melyik újamat harapjam. Mindegyik az enyém.  Azt, hogy viszont Én elsősorban a szerbséghez kötődök oka van, az, hogy bármennyire is Én itt már a magyar nagyapámmal éltem a haverok azok mind szerbek voltak” Tudatosan tartja fenn a család többnyelvűségét is, ugyan német nemzetiségi iskolába járatta fiait, de a szerb tánccsoportba. A többnyelvűség kikopott az időközben várossá nevesített település életéből, és az egyes ünnepeken az eltérő nemzetiségűek közösségként való részvétele is.

Az azonban nem változott,  év utolsó órájában egyszercsak megszűnt a tánc, néhány fiatal fiú a zenekarral szembe ’kiállt’ és régi szerb dalokat kezdett énekelni összekapaszkodva, és egyre többen csatlakoztak hozzájuk; Ђурђев дан – Szt. György napi ének – merthogy Szt. György a település védőszentje,  Ко то каже, ко то лаже, Србија је мала – Aki mondja, hazudja, hogy Szerbia kicsi ország[6], Taмо далеко ­- Ott a távolban stb., végül a maiak közül például a macedón dallamvilágú Surda dal[7] is felkerült a repertoárba, ehhez még tánclépések is tartoznak. Ekkor vegyültek el a messzebbről érkezők, és ekkor jöttek a közelebbi falvakból a fiatalok. A fiataloknál nem volt elvárás a meghívó, ’meghívottság’. Addig, akik közülük a távolság miatt, vagy kíváncsiságból, barátságból már korábban érkeztek, egy nagyobb, kicsit félreeső, megterítetlen asztalnál telepedtek le, mulatoztak, ha nem tartoztak még valamelyik család rokonságába. A fiatalok a helyiek közül már addig inkább hozzájuk csatlakoztak.

Éjfélkor az üdvözlések közben igyekeztek minél nagyobb zajt csapni már közösen, ekkor törtek a poharak is, amivel a köszöntőt, szerencsekívánatokat mondták. Itt feloldódott az az íratlan szabály, ami gátja volt eddig a társaságok szabad keveredésének. A kultúrház bejárata elé is kimentek a fiatalok – vendégek, helyiek és gyerekek is. Énekeltek, zajongtak, petárdák is durrogtak. A bejáraton öt nyelven tábla jelezte: „Művelődési Ház,  Дoм  Kултуре Помаз, Kulturhaus Pomasch, Kultúrny Dom Pomázi,  Pomazako Godyaverutno”[8].

Aztán az éjféli villanyoltás, kavarodás, jókívánságok után újra kivilágítottak mindent, a fiatalok mulatsága most kezdődött igazán odabent. A tánc késő reggelig eltartott.

Így láttam.

A következő években évről évre egyre több minden másképp történt.

Egyrészt a rendszerváltozás szemléleti változást hozott. A kisebbségeket illetően általában megnövekedett a kíváncsiság és a helyi közösségek ünnepei a közérdeklődés középpontjába kerülve, mintegy látványosságként sok külső érdeklődőt vonzottak. Különösen vonzóvá lett a balkáni zene, tánc, film, általában a térség kultúrája, így a szerbeké is.  Ez legkönnyebben a magyarországi szerbek rendezvényein volt elérhető. Úgy jöttek, mintha táncházba jönnének, a zene és a tánc, nem az ünnep miatt.

Egy kis kitérő – a zene, mint a közösség egyik nyelve

Milyen is volt ez a zene, ami ilyen népszerű volt?

gal89Egy kiváló harmonikás, az egyik legnépszerűbb fiatal zenész, elismert tangóharmonikás, aki a balkáni zene egyre több változatában igen járatos. Gyakorlatilag belenőtt ebbe a zenei világba és a hangszertudásba is. Volt, hogy a harmonika, amivel a színpadon állt, nehezebb volt, mint Ő.

A fő profil elsősorban a magyarországi szerb és horvát tamburás zene, dalok, és másodsorban az anyaországi dalok. A nagyapám szintén zenélt, volt három cipősdoboznyi kazettája, régi zenék, aminek kiskoromban a felét összetörtem, meg elszaggattam, meg rávettem, de egy cipősdoboznyi szerencsére fennmaradt, most ebből is feldolgoztunk néhányat stílusban, hangszerelésben összerendeztük és rajta lesz a legközelebbi CD-n.

Tudni kell, ahogy mondtam, nagyapám szintén zenélt, igaz hogy nem harmonikán, de neki nagy álma volt, mint utólag megtudtam, hogy ha majd én megszületek, Én harmonikán játsszak.. De Ő a születésem előtt egy hónappal meghalt. Lehet, ha él, akkor én még hamarabb kezdek harmonikázni.

Az első harmonika az úgy jött, hogy volt egy kis fa zongora, azt magamra kötöttem ilyen mindenféle kötelekkel, végül az első harmonikát ezért a nénikém és a nagymamám hozták össze, egy kicsi tizenkét basszusos harmonika, ami azt hiszem, ha minden igaz, Pomázon egy családnál még ma is megvan.

Elkezdtem járni iskolába és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy általában a többi iskolába az énektanár zongorán tartja az énekórát, ahogy nálunk is volt zongora az énekteremben, de a Páncsity tanár úr ő harmonikázott is. Ennél nagyobb szerencse így nem érhetett.

Ugye egyrészt, akkor még szerb – horvát iskola volt, így horvát és szerb népdalokat is tanultunk ugye, ezért is természetes a kíváncsiság, hogy nemcsak egyféle zene, egyféle ritmus, egyféle dallam van. Ő kísérte a tánccsoportot, ahol én táncoltam és később zenéltem is.

Hát én ahogy  gondoltam, mindebből kifolyólag, hogy ő harmonikázott, hogy ennél nagyobb szerencse nem is lehetett akkor ezt gondoltam: be is iratkoztam hozzá rögtön az első második évben, mondom ezt idézőjelbe.

Ugye akkor abba az időbe én még kollégista voltam és akkor ott esténként tartott nekem órákat. Ez azzal egészült ki, hogy egy barátom, fölöttem járt akkor, időseb volt, de később kezdett zenélni, és esténként akkor nagyon sokat zenéltünk.

lorev11Úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy valaki számára átjárhatóak legyenek ezek a ’szférák’, mint a lokális kultúra ’kiszolgálása’: bál, lakodalom, templomi ünnepek illetve az előadói műfajok: koncert, táncház, tánccsoport kísérete, a belenevelődésen át vezet az út. Egyrészt nem hívnak mást a helyi ünnepekre: inkább Szívesen váltogatják, hogy melyik településről jöjjön a zenekar: Kalász, Lórév, Tököl, Deszk. stb. Gyakori, hogy lokalitásban, egy adott kultúra minden mozzanatát átélő, abba belenevelődött zenész, vagy zenekar a lényegi kiemelésekre képességet mutat, és népesebb, nem etnikai alapon szervezett közönség számára is értékes, értelmezhető, illetve élvezhető reprezentációt tud felmutatni.

A fordítottjára nincsen példa. Egész egyszerűen nem működteti a táncot ennek az ismeretnek a birtokában a zene, legyen az bármilyen pontosan eljátszva. Hogy a ’produkció felől közelítő zenész, egy adott kultúrába integrálódhasson, a technikai tudás kevés. A fantázia a hangulattal való összhang, eleve annak érzékelése, az ünnep rendjének rezdüléseinek tartalmi szintje nem elsajátíthatók egykönnyen.

Szerbiából lett inkább divatos zenekart hívni, mint magyarországi, származásilag nem szerb együttest. Annak ellenére jobban elfogadott, hogy „A mostani jugoszláv zene már közel sem olyan, mint akkor voltak .Voltunk egy ilyen Jugoszláviai turnészerűségen. Egy egyszerű kis falu, nagyon kedves emberekkel. Ott az autószerelő vagy bárki hangszert vett a kezébe, – nagyon sokan a kilencvenöt százalék biztosan, Meglepő, hogy mennyien tudnak ott valamilyen hangszeren. És abból a sokból valami hihetetlen technikával, játszott mindenki, aki hangszert vett a kezébe. Pedig nem képzett zenészek, nem is nagyon tanulták úgy külön. Valahogy, mint nálunk, a cigány; hogy már a játszókába tudja, hogy fogja a vonót. Ez nagyon megdöbbentő. Ebből kifolyólag mindenképp szeretnénk, eltűnni oda így egy - két hónapra, de nem gondolom, hogy tudnánk mi már ott gyűjteni. A tapasztalatom szerint nemigen tudnánk.

Nem azért, hogy annyi dolgot dolgoztunk fel, de azért a kor haladtával Én úgy gondolom utólag, hogy az ottani, a mostani Szerbiában a zenék kevésbé őrzik a hagyományt, mint itthon, az itteniek.

Erre az példa, hogy újvidéken jött oda több ember, és megdöbbent, hogy honnan vesszük ezeket, a dallamokat, mert ismerősek neki így a régi időkből, de ezeket Manapság hát sehol nem hallani, mert ilyet itt csak régen lehetett hallani.

Hát mondom nekik, ezt nagyon könnyű játszani, mert mondom, otthon ezt hallottuk, ez volt régen a szerb búcsú keretén belül, bálokon, délutáni istentisztelet után a templomkertben és mondom, hát nekünk ez teljesen természetes, nekünk ez nagyon egyszerű.”

Ebből a megfigyelésből kiindulva, további ’mélyfúrásokat’ talán megérdemel annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a lokalitáshoz kötött átörökítő funkciók kiteljesedése miben is áll pontosan? Milyen hatással van az adaptivitás képességének alkalmazására egyéni, illetve közösségi szinten. Hogy egy adott esemény, közlés (zenei vagy más) tartalmi szintje milyen fokozatokat képvisel, az apró jelzések milyen finom skálája szükséges a megértéshez? Hogyan hat az ebben megjelenő differenciáció különbsége a közösségre? Mennyiben része ennek a folyamatnak konkrétan a lokalitás és mennyiben a zárt közösségi jelleg, egyáltalán hogyan és milyen feltételekkel töltik be, látják el jelzettek az átörökítés funkcióját? Hogyan oldja meg, hogy a jelek és jelentések azonos tartalmakat fedjenek és érzelmi, tudati telítettségük jelentőséget adhasson nekik?

banat_tanccsoportKiegészítésképpen a történethez tartozik, hogy a magyarországi tamburazenék jó része a hatvanas, hetvenes évek Jugoszlávia és Magyarország között kibontakozó kulturális kölcsönkapcsolatok keveredéséből született. A cipősdobozban az akkor még és már jól fogható Beogradi rádióból hangzó szerb, makedón zenék kerültek kazettákra. Ahogyan az is a realitás része, hogy a gyerekkori emlékekre rárakódott a tanult, vegyes anyag, amit Szlobodán még meg tud különböztetni, de Ő éppen azért kivétel, mert egy személyben élte meg éppen a városi iskola és a helyi erős kötődés révén, mind a két tanulási folyamatot.

A konkrétan pomázi gyűjtéseket a Vujicsics együttes feldolgozásaiból ismerhetjük, ők ma már inkább játszanak koncertet, mint táncházi zenét, de semmikképpen sem játszanak báli zenét.

Alakulásuk szintén a hatvanas években történt, amikor a helyi folklórizmus megteremtette a nemzetiségi folklór kultuszát is. Valójában már akkor kezdett feloldódni a helyi hagyomány egy tágabb, de lazább közösségiségben, viszont még megmaradt a közösségnek is az „intim” szférája, amit tudott is működtetni.

De hogy még inkább érzékeltessem és hangsúlyozzam a tárgyalt jelenség folyamat jellegét további beszélgetéstöredéket, idézek, amely az 1960-as éveket idézi: ”… amikor Ő a Ruzsica nénihez elment a Lépa nérát gyűjteni, akkor a Ruzsica néniék már nem volt füle. Akkor a Ruzsica néni már nem tudott énekelni, a R. néni a Lépa nérának nak a második versszakát már nem tudta, az elsőt is csak úgy, hogy be kellett neki segíteni, …. egy dolog a valóság és egy dolog a mítoszteremtés, és ez mítoszteremtés, ez hazudozás, ennek semmi köze ahhoz, ami akkor ott volt …az akkori számba jöhetők közül, mert ha belegondolok, hogy itt van az Ívó bácsi, aki pár éve halt meg, és őhozzá se nagyon mentünk el, pedig aztán még lehetett volna, de akkor még az Ivó bácsi fiatalembernek számított, őhozzá még mért mentünk volna, mikor akkor még ott volt…”

A helytörténeti Gyűjtemény anyagának kialakításakor említett személy, szervezte a helyi tánccsoport életét is.  Ennek nyomán színpadi produkcióvá ’lépet elő’ a tánc, az etnikus kultúrákat is elérő folklórizmus jegyében, a helyi hagyományok integritásából kimozdítva azt.

Akkor ez a mozzanat volt a helyi változata annak a szemléletnek az alapja, amely abban az időben több irányú hatást eredményezett. „A Vujicsics együttes színpadi zenét játszik, de nem így indult … az úgy volt, … , hogy az öregek hívták a Ivánt harmonikázni, az Iván hívott engem, hogy menjek hegedülni, Én hívtam a Misit.… még név szerint is fel tudnám sorolni, ketten élnek még Pomázon. Mert régen szóltunk az öregeknek, hogy na énekeljenek egy – két olyan dalt, amilyet fiatal korukba énekeltek. Voltunk így hárman újak. és a többi mind öreg. Mostmár azok közül egy él. Tehát, már nem is nagyon tudnánk összehívni őket. …A Tanusnak olyan ujjai vannak, mint hát a virsli. Bőgős volt és a kezébe vette a tamburát és mondtuk, hogy ezekkel a kezekkel mindent lehet, csak tamburázni nem. Buldózer természete volt. Meg valahol őrült. Az nagyon megtanult tamburázni. Éjjel nappal tamburázott, de a végén úgy szólt, mint a puska. Akkor már megvolt a két gyerek is.

Ez a Vujicsics zenekar nem az a zenekar. Ha nagyon összeszedem magam fel tudom sorolni kik voltak. Voltak az öregek, meg mi hárman fiatalok. A Míjó bácsi szólt az Ivánnak , az Iván nekem és meg a Misinek. Ez a második zenekar amit sajnálok. Sőt ezt sajnálom, jobban, mert ez élő zenét játszott, nem színpadias zené. Ha a szomszéd átdörömbölt, akkor mentünk egy szobával odébb.

Ez a banda megcsinált akármilyen bált, vagy akármilyen esküvőt. Vagy akármit. Jól..”

banat04Tehát a szövegekben érzékelhető hiányként jelenik meg, hogy nem annyira a helyi hagyományokra koncentrál a zene, a tánc. Általánosabb célt tűzött maga elé, szándéka szerint ’a szerb kultúrát bemutatva’.  Ki is kopott a zenekar a közösség életéből. Néhol reprezentálhatják főként közösségen kívüli rendezvényen a kultúra jelenlétét magának a közösségnek a felkérésére, de közösségen belül nem igénylik a zenéjüket.

Amint hallottam ez a konfliktus már a zenei továbblépés irányának keresésekor jelentkezett. Eben az időszakban a „szerb” – vagy „ez a zene nem szerb” kategóriák mentén pattant ki, kotta szerint ugyan azt a dallamot, ritmust játszva, éppen a jelzett hatvanas években. A vita megoldása a párhuzamos úton haladás lett, közeledés nélkül.

Tehát létrejött egy közösségen belüli megosztottság, amit a kultúra értelmezésének vitája indukált és a magyarországi etnicitással kapcsolatos elgondolások váltották ki, a folklorizáció és az ezzel kapcsolatos járulékos események, ennek következményei indították el.

Lényegét tekintve a továbbiakban nem az egyén és közösség és tagjai viszonya alakította kölcsönhatásban a zenét, a táncot, a helyi kultúrát, annak eredeti funkcióját betöltve, a helyi egyénre szabott variánsok helyébe a látványosság és a ’profizmus’ kiegyenlítettsége, a stílus és a forma merevsége lépett.

Épp ellentétben a hagyomány rögzítő erejét hirdető felfogásokkal éppen az aktualizálás hiánya, a rögzítettség vált terhessé.

Ugyanakkor ugyanez a jelenség magából a közösségből is mozgósított sok fiatalt, azok közül is sokakat, akik kiválóban voltak a tágabb perspektívák reményében és más utakat kerestek.

Mindez olyan többségi, vagy más etnikumhoz tartozók számára is lehetővé tette a kultúra szimpatizánsai közé tartozást és ennek megélését. Közülük sokan megtanulták a nyelvet, a táncokat, a zenét, hosszú évtizedeken át, akár napjainkig részt vesznek valamilyen módon az etnikum életében, ha másképp nem pozitív tükröt mutattak, mutatnak.

Egy harmadik szemléletmód is létezett, az némiképp az események felett állóé. „Szerették Pomázon. Mindenki tudja, hogy a pomázi paplakban született, de ez nem azt jelenti, hogy Ő pomázi. Mondom beszélgettem vele. Ritkán. Mert nem mindig lehetett. De akkor, hogy pomázinak érzi e magát?  Azt mondta, hogy nem. … az Ő apja volt Pomázonm a parókus, ezért Pomázon született, de az apja előtte pesten volt, aztán Pomázon, aztán fene tudja hogy hol, valahol lent is (ezen a pomáziak Jugoszláviát értik általában) és ment vele. Tehát ez ennyi. Nem egy elutasítás volt szerintem.

Búcsúkor mindig itt volt. Meg hát kijött Ő nem csak búcsúkor jött ki. De hát Ő másképpen élete meg ezt a kérdést, hogy Ő pomázi. Nem pomázi… mikor hol – volt parókus az apja. Ide helyezték, oda helyezték. Aztán e miatt lehet, h. a Tihamér mégsem kötődik ide jobban, mint máshova.

Nem tudom, hogy volt – e olyan hely, hogy Ő azt mondta, hogy na Ő oda jobban kötődik, mint Pomázhoz. De Ő nem Pomázi.

Végül éppen a kultúra szempontjából, amely a szellemi értékek, a mély tartalmak irányába mutatnak és időn, téren kívül helyezkedve az abszolút értékek szempontjából teszik lehetővé hosszú távon a kultúra kontinuus, koherens vizsgálatát.  „A Tihamérnak is van itt kottatöredéke.… Ha megnézed, hozzáteszem, hogy nagyon precízen jegyzett le mindent, a legkisebb díszítést, minden kis melizmát, mindent beleírt a kottába.

De hogyha megnézed a Vujicsics könyvet a legkomolyabb anyagok, a zenekari anyagok, a legkomolyabb táncok, legismertebb táncok pomázi gyűjtésként szerepelnek. És nem nevezi meg, hogy, kik. Azt sajnálom, mert általában az énekeseknél írja, hogy mikor és ki és hány éves, a zenekari számoknál nem írja, hanem csak az, hogy ’tamburaska orkesztra iz pomaza’ aztán kész. Tehát nem határozza meg, hogy teszem azt ennek, vagy annak a zenekara.”

…” nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ethnosz egyáltalán nem izolált jelenség. …Mint sajátságos kulturális jegyek rendszere kapcsolatban áll a megfelelő emberközösség egész egyéb kultúrájával (beleértve az egyetemesen emberit) … A kultúra e két oldalának viszonya az ethnoszon belül fejezi ki a különös és általános dialektikus viszonyát és úgy is tekinthető, mint a forma (beleértve a „nemzeti formát” is) és tartalom viszonya.” (Bromlej 1971: 470 -473)

Egészen más szempontból szemlélve a kultúra elemeinek hatása és az egyes elemek lehetséges jelentőségének mérlegelése, megítélése szempontjából jellegzetes példa, hogy ez az időszak, éppen az általa előidézet hatássorozat mentén a vegyes házasságok számának ugrásszerű növekedéséhez is vezetett. Ezt a kérdést az etnikumok viszonylatában sokan vizsgálták. Itt inkább abból a szempontból említem, hogy a folklorizáció, mint kevéssé hangsúlyosnak ítélt kultúra alakító tényező, váratlanul a közösség alap szerveződési szintjére  is hatással volt.

Még egy jelentős szintéren szerepet kapott ez a jelenség. Ekkor, és ezen a szálon kezdődött meg az anyaországgal egy szintén több irányban ható együttműködés.[9] Ebben az összefüggésben inkább a találkozások gyakoriságára és az érintettek létszámára hatott.

1. ábra. A szerbek számának változása[10] Magyarország mai területén (1773–2001)

szerb_etn

Forrás: Bottlik Zsolt: A szerb etnikai tér változásai a XX. sz.-ban a mai Magyarország területén

A pomázi szerbekre vonatkoztatva az első népszámlálási adatok alapján az 1800 –as évek végén az ezer főt meghaladó létszámú szerb lakos döntő többséget jelent a településen, mára a 40- 50 fő a huszonöt ezer fős városban alig haladja meg a fél százalékot.

Egyéb vonatkozásairól azonban igen keveset tudtam meg ez idáig a fent jelzetteken kívül. Főként, mint utazási lehetőséget és a protokoláris jellegű megbecsültséget fűzi ezekhez az eseményekhez a közösség primer emlékezete.

Ugyanakkor jelentősége ennél valószínű nagyobb, amennyibe ez az időszak az, amelyben az 1600 –as évek vége óta először a befogadó környezet által is elfogadott, sőt pártfogolt módon, szervezett keretek között kapcsolat alakul ki az ’anyaországgal’ és ráadásul ez a kapcsolat kölcsönös volt.

Eddig a jelentősebb történelmi fordulópontokon, csupán a helyi lakosság nagyobb számú, többnyire végleges visszavándorlása jelentett gyenge szálat az évszázados távlatokban elhagyott országhoz.

A téma mindenképpen feldolgozásra vár.

A kultúra elemeinek, hatótényezőinek dinamikus kölcsönhatásán túl a fenti példák jelzik, hogy az egyes elemeknek a ’súlya’, változó, jelentőségük csak interakcióban értelmezve mérlegelhető. Azaz a kultúrának nincs egyetlen mégoly jelentéktelennek tűnő eleme sem, mely figyelmen kívül hagyható.

Vissza a bálba – ünnep és köznapiság

A kiindulási pont tehát még mindég a szilveszteri bál. Ezúttal húsz évvel később, a nyolcvanas években járunk. A kérdés, pedig ugyan az; ennek az alkalomnak az interakciói, ezek szerepe a kultúra alakulásában.

Tradicionálisan ezek a bálok voltak a helyek, ahol a fiatalok házasság, párválasztás szándékával kiszemelhették egymást. Az egyébként szigorúan fogott lányok, viszonylagos szabadsággal mozoghattak más település báljain, a kiterjedt közösség ’vigyázó szeme’ előtt.

A párválasztás etnikailag endogám, de területileg exogám jellege támogatta az identitás fenntartását a szerbség létszáménak jelentős csökkenése nélkül. „Másnap van Lóréven a mise, ja még aznap volt a mulatság, mert két napig tartott, vagy három napig, úgy, mint régen Pomázon is. És ott is még aznap este volt a bál. Másnap ismertem meg a férjemet, igen.

zora11Pedig első este is ott volt szerintem, ott volt. Elmentünk a barátnőmmel a misére és ott volt ugye a templomudvaron csomó fiú mindenhonnan, Százhalombattáról, meg minden felölről biztosan és akkor nézegették az idegeneket. Feltűntem, hogy ki vagyok én vajon.  Mindenki ott körülnézett, idegen vagyok meg minden. Ebéd után kezdődött a mulatság mindig, úgy kettő-három óra körül már zenéltek a zenészek. És ott látott a férjem, és elhatározta, hogy megismerkedik velem. Elég keveset találkoztunk, mert elég mesze volt, hát ugye Medináról. Másnap így öt óra körül odahordta nekem az összes zenészt. Mondom ez nem igaz.”

„Lóréven az szokás, valószínű, hogy ilyen volt nálunk is régen (Pomázon is), hogy ilyen magasak ezek a paraszt ágyak. Magas volt a szalmazsák, nem bírtam fölmászni. Nevettünk, de mondtam, ha most megint leesek, akkor a földön fogok aludni. Végre fölmászok az ágyra, és akkor jöttek a zenészek és adták a szerenádot. Jött a lánynak, a barátnőmnek az anyukája és ’aszondja’ nekem, hogy nekem föl kell kelnem, az ablakhoz kell mennem, és gyertyát kell gyújtanom, mert fogadni kell a fiúkat, akik szerenádoznak. Mondom: én nem kelek föl! Mondják: ez szégyen, az egész falu erről fog beszélni. Mondom: ez engem nem érdekel, én még egyszer le nem szállok, ha már fölmásztam erre a magas ágyra, mert ott még ilyen volt, mint régen biztosan pomázon is.  Mondom: tessék már fölgyújtani azt a villanyt. … Végül így ismertem meg a férjemet. Mire Én hazaértem, a szüleim már tudták.”

A közösség úgy oldotta meg a fiatalok házasodási gondját az egyre szűkülő választékból, hogy a bálok rendjében, melyek egy- egy szerb lakta településen, ahol eltérő időpontban voltak a búcsúk, templom ünnepek, megengedték, pártfogolták a fiatalok részvételét más falvakból. Volt, hogy buszt szerveztek.

„Jött a férjem, még nem voltunk házasok, de nem jöhetett csak a megbeszélt időre. Jött messziről, a vonattal, de nem mosdhatott, nem pihenhetett volna nálunk. Hiába magyaráztam. Már majdnem harminc voltam, önálló keresettel, vezettem a háztartást. Apám nem engedte. Aztán még mind körbekérdezősködtek aztán, hogy kiféle - miféle. … De hát hogy magyarhoz? Hát kaptam is volna apámtól. De volt, hogy szerelmes is voltam, az magyar volt, nagyon szerelmes voltam, de aztán valahogy csak nem úgy szólt hozzám, Én nem tudtam volna elképzelni….Most is hát nézd, volt itt nagy esküvő. Csapkodták a poharat a földhöz, meg hányták a búzát. De csak a Nenád jön az ünnepeinkre, a lány nem.”

Panaszolták azóta, hogy most „annyi a buli lépten-nyomon, a bál is összevissza. Jönnek oda, hát mindenki azt veszi föl amije van, de mégiscsak nekünk egy ünnep. Meg aztán a fiatalok se mennek mostmár egymás közé szerbek. Mennek be pestre, mert buli van állandóan.

Alapját képezték ezek és a hasonló ünnepekhez kapcsolódó események a hasonló módon gazdálkodó települések kapcsolattartásának, a házasodási szokásokkal szerves összefüggésben.

Az 50-es, 60-as években a nagycsaládi szervezet felbomlása felgyorsult ugyan, de az ünnepi rend mentén a kapcsolattartás még erőteljes törekvésként fennmaradt, ezzel a párválasztási szokások fennmaradását támogatták. Végül a ’70 - es években az újabb gazdálkodási struktúrával, a munkavállalás lehetőségeinek módosulásával, az etnikus kultúrák viszonylagos előtérbe kerülésével a elsődlegesen a folklorizáció révén, a közösségmegtartó hagyományos stratégiák erejét is tovább gyengítették.

E körülmény hatására, ebben az időszakban megugrik a vegyes házasságok számaránya.

„Pomázon 1905-ben 776 szerb él, 170 szerb ház van és 211 házaspár. Közülük 206 etnikailag endogám és 5 vegyes. A vegyes házasságok száma a század elején nem haladta meg a 2 %-ot.

1974-ben 212 szerb lakos van, 99 ház, 68 házaspár, közülük 25 vegyes és ez már 36.7 %-ot tesz ki.,

1996-ban 74 háztartást számolt össze, 59 házaspár él, közülük 27 vegyes ez, 45 %.”

Gyűjti ki a pomázi Szerb Templom adatai alapján Mladena Prelics (Прелић, 1999: 107, /ford.: Bajovics)

Ennek kapcsán említi a szerző, hogy bármelyik fél szerb, általában szerb templomban van az esküvő. Igyekeznek a továbbiakban a gyerekeikkel szerbül beszélni, és a szerb ünnepeket megtartják. Feltételezi, hogy olyan kisszámú a szerb közösség, hogy magukon belük jelentősen csökken az esély a pár találására, még szándék esetén is. A gyerekek egyre megengedőbbek, mint a szüleik, a vegyes házasságokkal kapcsolatban.

Kettős tükörben

gal26Az 1990-es évektől váratlanul nagyszámú kívülálló jelenlétében bonyolódtak az ünnepi alkalmak.

Tagadhatatlan, hogy ez a szituáció érzékenyen érintette, sőt befolyásolta a helyiek ünnephez és a mindennapokban távol lévő „idegen”-hez való viszonyát, módosította a szokás minden elemét. A tánclépésektől, a párválasztáson át a nyelvhasználatig.

Az „idegenek” hirtelen nagy létszámú megjelenése, az ünnep jellegének figyelmen kívül hagyásával ezeken az alkalmakon, ahogy az előzőekben jeleztem, már egy eleve megbomlott folyamatot gyorsított föl, igaz, hogy ezúttal radikálisan.

A kívülről jöttek egyrészt nem vettek részt az ünnephez tartozó szertartássorozatban.

Ezeken a liturgiákon összegezte a pap az éve eseményeit, számolt be a születésekről, házasságokról, halálokról. Ki mivel járult hozzá az évben a templom és a közösség életéhez. Egyáltalán elköszöntötte a régit és jókívánságaival lelki, szellemi tartalmakkal gazdagította az újévvel kapcsolatos várakozást.

Ebből a kívülről érkezők mind kimaradtak és nem s igen kívántak ebben a ’teljességben részt venni. Elszivárgott az ünnep ünnep jellege, nem volt rituális tartalma többé.

A táncházakban, tánccsoportokban gyakorló, többségükben magukat nem az etnikumhoz tartozónak, hanem szimpatizánsnak valló érdeklődők, az ünnepeket főként táncos lehetőségnek tekintették és a „helyieket szó szerint letáncolták, mindenféle cifrázásokkal jöttek, csakhogy nekünk ez mást jelentett. Már hetekkel előtte készülődtünk, ünneplőbe öltöztünk, és egyáltalán tudtuk, hogy egymással akarunk foglalkozni, mert nem igen találkozunk máskor, meg vannak közös emlékeink, meg gondjaink. A nagycsaláddal is itt jött össze az ember, mert már azt is csak az ünnepekre lehetett összerántani. Van akikkel csak ilyenkor tudtunk találkozni. Sokan ugye más településről jöttek, felutaztak Battonyáról is, nem csak Lórévről, meg Ráckevéről, meg Csobánkáról, és mentünk mi is, ahogy a család adta. Ugye így adták a házasságok is. Más faluból választottak legtöbben.”

Ellenőrzőjében mutatta a fiatal lány, hogy édesapja a következő kikérőt írta az iskolába: „szülőhelyi elkötelezettség miatt, kérem, tekintse igazoltnak lányom mulasztását…”.

Nem csupán az ünnep szellemi tartalma redukálódott, nem csak a helyi presztízsen alapuló rend és a táncrend sérült. Megbomlott a generációs rend is, a kultúra átörökítése folyamat is megtört néhány ponton. Ezzel végképp szétzilálta az ünnep alapvetően nagycsaládira épülő közösségi jellegét.

Itt már nem az idősek kezdték és irányították az események sorrendjét, menetét különös tekintettel a kisgyermekekre, nem jutott érvényre többé a kor tiszteletén alapuló tekintély, hanem az érkező fiatalság át is vette az irányítást, tekintet nélkül mindezekre.

Jó az érdeklődés, de nem a tapintatlanság.. Meg lehetőség is lenne benne, de alapvetően más helyzetet teremtett ez a körülmény a sok táncházassal, mint amikor a közösség valami kulturális seregszemlén elvitte a kultúráját és egy színpadon azt megmutatásra szánta eleve, aztán meg is tanította akár annak és annyira, akit és amennyire ez érdekelt.” Mondta az egykori kultúrház-igazgatója.

Mintegy puszta alkalomnak tekintve a bálból bulivá, egy „akárhol, akármikor megtartható mulatság”-gá degradálta az ünnep eseményét a sok táncházas ’jövevény’. „Hát nem mondom, hogy szégyen, mert mindenki azt veszi föl amije van, de mégse jövök egy újévi bálba farmerbe, nem?”- fogalmazza kérdéssé felháborodását a testben és lélekben ünneplőbe öltözött pomázi.

gal105De kérdésessé tette a megélénkült érdeklődés valódi tartalmát a többségi társadalom részéről, az például, hogy ekkoriban lekerült a kultúrház bejáratáról, majd a cipész, a hentes, a kisbolt, az iskola, az óvoda, a Polgármesteri Hivatallá vált Községháza bejáratáról, sőt a település határát jelző tábláról is az utolsó szerb nyelvű közfelirat. Eztán csak a magyar nyelvű felirat maradt, azaz egyszercsak nem volt ott más.

Gond lett az utcán addig elcsíphető szerb beszéd használata, gyakori megjegyzés volt, hogy szerbül beszélni „nagyképűség”,„sértő, mert mégiscsak Magyarországon vagyunk”, „azt hiszik nem értjük és akkor ők már többek”.

A bálok maradtak a szinte kizárólagosan használt szerb nyelvű beszélgetések helyszínei is. A nagyszámú „idegen” jelenlétével újra más értelmet nyer a szerb nyelv használata. Elvesztette itt is egyértelmű létjogosultságát, nehézkessé vált a beszéd váltogatása.

Mindezt megelőzően nem volt ennyire nyilvánvaló sem a zárkózottság, befelé fordulás, sem a nyelvhasználat önkorlátozása, akkoriban, mikor a nyelek váltogatása tartozott a természetes magatartásformák közé, viszont a település egésze alkotott egységes egészt, mint közösség, és azon belül helyezkedtek el az önálló etnikai egységek. „Hát képzeld el, hogy örökké az ment, hogy mondták nagyapámnak, hogy Te Gyula, nyáron add, ide a gyereket megtanítjuk szerbül. Már tudták, hogy miről van szó, hogy van közöm hozzá. Nagyapám meg soha nem mondta azt, hogy nem, akkor azt mondta, hogy jó majd jövőre, meg majd… mindig húzta, halasztotta, pedig jó lett volna, majd, később, mikor már ésszel is kezdtem fölfogni, akkor kezdtem el tanulni. Meg kerestem a lehetőséget, hogy megtanuljak, hát akkor is állandóan ott voltam náluk, vagy a másiknál. Vagy a Ruzsica néninél, vagy a fene tudja, valamelyik havernál.”

A nyelv önkéntes feladása, nem csak a vegyes házasságok, de a nyelvhasználat lehetőségeinek a fogyatkozásával még inkább összefüggésben állt, s ezt tovább fokozta az ünnep intim szférájának nyilvánossá válása.

„… a nyelv és a nyelv révén a megismerés alapvetően társadalmi természetű jelenség. Szubjektuma, hordozója sohasem az egyes ember, hanem az emberek valamilyen történelmileg kialakult társadalmi közössége.” (Nyelv és Nyelvek, szerk.: Kenesei 1995: 275 - 276)

A magyarországi társadalmi átalakulásokkal egy időben még egy kívülről érkező, intenzív hatás befolyásolta a kultúra alakulását az itt élő szerbek körében. Az 1991-től Jugoszláviából érkeztek szerbek az ittenieket meghaladó létszámban, természetszerűen a magyarországi szerb közösségeikkel keresve kapcsolatot.

A nyelv, mint tényező ezúttal, csak, mint eszköz kerül terítékre, de mivel a nyelv képes arra, hogy valóságot teremtsen - ha nem is a valóságot „mint olyat” (mi is az?), hanem konkrét gyakorlatban megjelenő valóságot, amelyet a nyelv megnevez, ábrázol, katalogizál, mértéket vesz róla -, a „ki ábrázol kit és hogyan” kérdés meglehetősen lényegessé válik. ”Ha csak a nyelv (vagy más jelrendszerek) által közvetített világba van bejárásunk, cseppet sem közömbös, hogy milyen az a nyelv. A leírás hatalom. Mások ábrázolása nem egykönnyen választható el a manipulációtól.” (Geertz: 1994)

Az 1990-es évekre utalva idéztem fel az alábbi beszélgetéstöredékeket, amely az érkezők szempontjából reprezentálja azt az élményt, hatást, amely a helyi közösségek létszámához viszonyítva nagy számban és változatos időtartamra érkező szerbek – főként asszonyok és gyerekek – által érte a helyi, magyarországi tradicionális és többé - kevésbé zárt közösségeket.

„Sajátos helyzetem volt, amikor is én azt hiszem, hogy az itteni szerbek közé tartozom, de mégse.”

A ma már teológus lány 1991 és 2000 között Magyarországon töltött tíz évet. „Pomázt kérdezted! Hát, ebbe az évszázadok óta zártabb közösségbe, itt aztán furán néznek rád eleve, hogy nem tartozol semelyik klánhoz sem.

Próbálkozol, de a templomban sincs helyed, nem tudod bepótolni azt a ’hatszáz’ évet, amióta ők forrnak a saját levükben. Szinte hiába is próbálkozol…. Mégiscsak eltöltöttem tíz évet itt.

Az iskolában, a tánccsoportban, a táborokban – de hiába, még a nyelv is idegen ettől a konyhanyelvtől. Az is érdekes, hogy Ők azt hiszik, hogy szerbül beszélnek, erről szentül meg vannak győződve, pedig nem. Egy totál más nyelvet beszélnek…, és másképp is viselkednek.”

Ő is a pesti szerb gimnáziumba járt „a legnagyobb dzsumbuj közepén”, mondja, a Szerb - Horvát Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium etnikum szerinti kettéválására utalva.

E mentén kialakul a fiatalok párbeszéde.

Második generációs szerb, magyar vegyes házasságból született gimnazista: „Ettől függetlenül szívesen mászkálnak ki oda tanulni, vagy onnan, hoz feleséget, vagy ott élt kint egy darabig. Ezt megbecsülik, attól függetlenül, hogy azokat a szerbeket lenézik, akik ide jönnek ugyanilyen szándékkal. Ez meg a másik érdekes. Ez elég ellentmondásos már önmagában”

A magyarországi és szerbiai szerb szülők gyermeke: „Végül sehol sem voltam otthon. Amikor hazamentem, ott se volt mindjárt könnyű, de azért hamarabb elfogadtak. Pedig ugyanúgy 10 évet ott éltem, tízet itt

„Szerbiainak lenni az iskolában azért ez nem volt akkora probléma, mert ugyanannyi gyerek jött[11], sőt volt, hogy több mint ahány idevalósi volt, meg mert oda nagyon sokfelől nagyon sokféle gyerek járt. De Pomázról talán akkor szinte senki. Az azért kegyetlen volt, amikor azt a bosnyák lányt kimarták. Addig senki nem törődött vele, mármint ebből a szempontból, hogy ő honnan való, azért ez tiszta gáz. Amíg Én oda jártam, hárman jártak összesen Pomázról. Pedig az igazgató is innen volt, és aki itt volt fiatal a legtöbb már konyhanyelven se tudott itt beszélni.”

Jel és jelentéstatomány

Hát hogyan is alakult a pomáziak szerb nyelvhez való viszonya, különös tekintettel az anyanyelv iskolai elsajátításának, fejlesztésének lehetőségeire.

Az első iskola Pomázon az 1770 – es években alapított szerb felekezeti iskola volt. A település első iskoláját a török hódítók ellen a magyarság védelmére ide érkező, majd itt kiváltsággal letelepített helyi szerb lakosság építi temploma mellett, az ortodox egyház sajátosságainak, tradícióinak megfelelően. A kulturális és nyelvi sajátosságok által meghatározottan, ezt az iskolát az ortodox egyház 1948-ig működtethette. Azt követően megszűnt.

Egy évtizeddel később a református egyház alapította a német nyelvű iskolát, ahol általában a szlovák gyerekek is tanultak.

„Ezekben az iskolákban a tanítás délelőtt és délután két egységben zajlott, a köztes hosszabb szünetben hazamentek a gyerekek.” Ekkoriban még a mezőgazdasági munka köré szerveződött az életvitel. „A szerbeknél még működött a nagycsaládi rendszer. Voltak persze tanultabbak, főként a gazdák gyerekei, de a többi gazdálkodott a földeken.”

Az iskola is alkalmazkodott a helyi sajátosságokhoz, igényekhez és lehetőségekhez.

Végül a városiasodáshoz, a fővároshoz kötődő egyre szorosabb kereskedelemben és más munkakapcsolatban rejlő lehetőségek kihasználásának lehetősége vált döntővé nyelvi szempontból. Például 1888 –ban megépül a Budapest – Szentendre HÉV vonal. Több manufaktúra kezdi meg helyben is működését, így a termények mellett ezek termékei is a városban találnak gazdára. A kereskedelem és az ügyintézés nyelve is a magyar, így egyre inkább indokolttá, egyben természetessé is válik a magyar nyelvű tanítás.

1903-ban kezdeményezték az összevont iskolában a magyar tanítási nyelv bevezetését. „Addig a helyi sajátosságoknak megfelelően a tanítónak és a papnak a német, a magyar, a szlovák nyelvet is ismernie kellett, hogy jobban megérthesse a gyerekeket, és a szülői elvárásoknak is eleget tehessenek. A szerb iskolában egyértelmű volt a szerb nyelv használata. De ez egy szemlélet volt és ez kiterjedt a gyerekekre is, ahogy együtt játszottak, úgy nőttek föl, hogy megtanulták egymás nyelvét. Ma, ha megszólal valaki, és nem magyarul beszél, kinézik még a faluból is.”

A település emlékezete máig őrzi a soknyelvűség emlékét; a szokásét, hogy „a szemközt jövőt, annak saját nyelvén üdvözölték, vagy, hogy a társalgás nyelve mindig az utoljára a társaságba érkező nyelvére váltott.” Ez a természetes soknyelvűség mára már nem realitás, csupán emlék.

Megrázkódtatást jelentett a településnek általában, és a nyelvi kulturális sokszínűség szempontjából különösen, hogy közülük sokan kényszerültek távozásra a második világháború után. A németek a kitelepítés, a szlovákok a lakosságcsere okán. A szerbek megítélésén sokat rontott az anyaország negatív megítélése, de közülük főként az első világháború után mentek Jugoszláviába. Veszteségnek tekinthető ebből az időszakból a nyelvi, kulturális sokszínűség elvesztése, hiszen a soknyelvűséget, kultúrák együttélését addig nem az ellentétek jellemezték.

1948-ban tehát megszűnt a helyi felekezeti szerb iskola: „A Szerb templom udvarán volt a szerb iskola épülete. Onnan van az kép is a régi kólóról, mert ott járták minden délutáni liturgia után, közös volt a templomkerttel az udvara. Annak is fatornáca volt. Az most egy katasztrófa az az épület. Most képzeld el, hogy Én még jártam bele. Végül elvették ugye az egyházközségtől, évekig hagyták üresen, aztán belevágták a zeneiskolát. Igen elsőbe. Hegedű elsőbe oda jártam.

Katasztrofális állapotok voltak, nem volt kályha, nem volt semmi.  Környékét, és képzeld el akkor még szétszaggatott szerb tankönyvek, meg imakönyvek, mindenféle a sarokba, meg főleg szemét, meg szétrohadt padló, meg amit akarsz, katasztrofális állapotok, utána megint nem lakott benne senki, akkor kiadták szükséglakásnak, akkor volt benne gyermekorvosi rendelő. A gyermekorvosi rendelő után beleköltöztették a rendőrséget, volt tanárlak utána…”

Végül létrejött a budapesti iskola, amely országos beiskolázású volt, középszintű képzést is biztosított, egyben szerb – horvát tanítási nyelven folyt az oktatás. Ide azonban nem igen engedték a helyiek, a pomáziak gyerekeiket.

Semmilyen arra utaló elbeszélést nem hallottam még eddig, hogy ennek oka horvát kultúrával és nyelvvel szemben való ellenérzés lett volna, vagy az egyházi háttér hiánya. Főként a szociális problémákkal küszködő szerb családok engedték ilyen távol alsóbb osztályokba és kollégiumba a kicsiket, akik nem érezték, hogy a személyes gondoskodás többet nyújthatna. Nem új keletű a jelenség: „De oda, a szerb iskolába, a templomudvarba a gazdagok nem járatták a gyerekeiket. Ők magyar iskolába járatták őket… ők továbbtaníttatni akarták őket, ők jó állásokat akartak és ezért. Beszéltek ők jól szerbül, mert otthon csak ezt használták és nem csak a konyhanyelvet, mert megvolt a műveltségük… nézd meg csupa orvos, meg jogász… aztán meg persze, de ez a háború után, volt, aki úgy vette a diplomáját, nem politika volt ez, vagy nem csak az, egyszerűen volt ott muníció amióta világ a világ…”

Itt már fölmerül a rétegzettség problémája, ami máig sem jelenik meg teljesen nyílt beszédben, csak a második világháborút követő sérelmekkel együtt a mélybe rekedt, nem sokan hangoztatták. Aztán ez fel-felbukkan ismét, jóval a rendszerváltást követően, de erről később.

Más aspektusból árnyaltabb képet ad az alábbi beszélgetés a helyi lehetőségekről. „A pomáziak nem nagyon engedték el a gyerekeiket oda. „Helyben, önerőből megszerveztük, a színjátszó és irodalmi kört.  Egyetemi tanárokat hívtunk, hogy a mi gyerekeink is beszéljék az irodalmi nyelvet, hogy megadjuk ugyan azt a színvonalat. A helyi művelődési házban, vagy valamelyik szerb házánál volt az előadás. Zenekar volt és tánccsoportot szerveztek a gyerekeknek a fiatalok. A volt tanító a felnőtteknek, pedig dalárdát.” – meséli egy nagymama. Ezek gyakorlatilag mai napig működnek változó vezetéssel, összetétellel, de szinte folyamatosan, bár egyre csökkenő létszámmal. A másik 50 év körüli asszony hozzáfűzi, hogy „… a tehetősebbek gyerekei nem a szerb iskolába jártak. Á, nehogy azt hidd. Oda mi jártunk, meg sok magyar gyerek. A gazdagok mind a magyar iskolába járatták a gyereküket, hogy menjen továbbtanulni, hogy megtanuljon magyarul is rendesen. A tánccsoportba, oda mindannyian jártunk. Így voltunk nevelve.”– és sorolja a családneveket, hogy ki hova járt.

Az iskola elsődleges funkciója, úgy tűnik a közösség szempontjából nem csak a mai értelemben vett tanítás, hanem sokkal inkább a kultúrára nevelésben rejlett. Ennek megoldására és továbbvitelére törekedtek. Az iskola összevonása tehát a jó önérdek-képviseleti képességgel rendelkező, hangadó rétegeket tehát nem érintette, illetve amennyiben mégis azt önszervezésben áthidalták. A tanító nem a nyelvet, mint inkább az „irodalmi” nyelvet volt hivatva átadni, a templomi ünnepségeket kísérő gyermekelőadásokra felkészíteni, egyben a templomi szertartások megértését támogatni, a majdani templomi kórusba az utánpótlást kinevelni.

„Az én gyerekeim se jártak iskolába - folytatja a másik nagymama, szerb iskolát ért az iskola szó alatt -,  és mégis gyönyörűen beszélik a nyelvet. Gondoltam, hogy beadom Zoricámat az iskolába, hogy az irodalmi nyelvet ismerje, tanulja meg. Mert annak idején volt itt is szerb óra a fönti iskolába, amit az öreg Máró néni tartott. Szerb tanítónő volt. Annak idején Battonyán tanított, mikor meghalt a férje, akkor fölköltözött ide a családhoz Pomázra. A gyerekek imádták.

Némely családok számára a helyi gazdálkodás megszűnése jelentett életmódváltozást. A helyi munkavégzés és a helyi iskola egymáshoz igazodva, egymást kiegészítve látta el a gyerekeket, támogatta egymást. Ennek a szerkezetnek a felbomlása megoldandó helyzetként jelentkezett: Van aki oda (Pestre a Rózsák terére) járt, na de az egy dolog. Rengeteg sok szülő azért adta be oda a gyerekét, mert nem kell törődni vele. Én tudom, mert amikor az Én Zoricámat beírattam negyedikbe, vagy ötödikbe, nagy rábeszélésre, hogy anyukámnak ne legyen sok, a két iskolás gyerek, mert akkor Én még dolgoztam… Add csak be meg minden, hogy Ő mindent elintéz, és úgyis jó helye van, nem kell félni, én ott vagyok, …  és ismerősként, rokonként sorolja az ott dolgozó vezetőket, tanárokat. Na akkor beadtuk a Zoricát, de úgy, hogy kollégista volt, ott kellet neki aludni. De az egy nagyon szerencsétlen dolog volt, mert ahogy az én gyerekem onnan eljött az egy katasztrófa volt, egyszerűen nem bírta megszokni, egy ilyen nagy közös szobákba voltak. Én egy darabig nem akartam elhozni, hogy majd megszokod, de mindig sírt, és rimánkodott, mikor hétvégén hazahoztuk. Végül egy hónapot volt ott, vagy másfél - kettőt, de azt is csak erőszakkal. De akkor is úgy jött haza, hogy bármit megcsinál, de oda se megy többet.”

A művelődési feladatok mellet, nagy erőssége volt a helyi iskolának, hogy a helyiek hasonló életvezetéséből adódó eseményekhez alkalmazkodott: „Már 1711-ben és még az 1940-es években is 14 nap iskolai szünet járt szüret idején.” Meséli az idős szerb pap.[12]

Az 1980-as évek végére azonban a szerb – horvát két tanítási nyelvű iskola, ritkaság számba menő lehetőséget nyújtott váratlanul, így sok szerb és magyar értelmiségi család is beiskoláztatta ide a „kicsiket”. A már említett kisebbségeket érintő érdeklődés, az újrakezdés lehetőségével is kecsegtetett, a szülők is egyre inkább budapesti munkahelyeken dolgoztak, mindez jelentősen növelte az iskola vonzerejét.

1991-ben azonban már újabb konfliktust jelentett a helyi szerbség körében az anyaország rájuk is vetülő Jugoszlávia negatív megítéléséből eredő teher, amit leginkább a szerb népnév használatával társított a közvélemény. Milorad Paviccs ezt így fogalmazza: „Senkit nem öltem meg. De engem elpusztítottak. Sokkalta elhalálozásom elôtt. … A világon a leggyűlöltebb nép legismertebb írója voltam – a szerb nép írója” (Európai utas: 1992).

Iskolai beszélgetésben például így csapódik le ugyanez a probléma: „….Én inkább szerb mentalitású vagyok.” A reakció -„Miért szeretsz ölni?...” típusú párbeszédek gyakoriak. „De ez persze poén, poénból.”- fűzi hozzá.

Még mielőtt az iskola mélyebb gyökereket vert volna a szerb közösségen belül, az újabb hárítási mechanizmus kiépítésével reagált

Ehhez kapcsolódóan a különféle szintű érintettség egyidejű feldolgozása, egyáltalán befogadása nagy terhet rótt egyéni és közösségi, ha úgy tetszik mikro-, közép és makroszinten is terheket a magyarországi szerbek közösségre általában, köztük a pomáziakra és e közösségek tagjaira személyesen, külön-külön is. Ez újabb megosztó tényezőként jelentkezett. Mindez együtt alaposan megbolygatta a ’megszokott külső-belső rendet’.

Ebben az időben meg is szűntek a szerbiai iskolákkal a rendszeres kapcsolatok, ez fennakadást okozott azonban a helyi értelmiség utánpótlásában, még ki sem bontakozott, újra elszigetelődött a nyelvi fejlődés, az anyaországgal való kapcsolatban rejlő lehetőségek, jelentősen leszűkült a kultúrához kötődő mozgástér.[13]

Bár a szülők és gyerekek komoly erőfeszítéseket tettek az iskola egyben tartására, inkább a mindkét kultúra sajátosságainak megismerését, mint a merev választóvonalak létrehozását szorgalmazták, a politikai akarat jutott érvényre.  Az iskola szerb és horvát iskolaként való szétválasztása körüli konfliktusok tehát elbizonytalanították az amúgy is kissé határozatlan, tradíció nélküli szándékot. A magyar származású gyerekek kivétel nélkül a horvát iskolát választották, vagy elmentek máshová. A szerb értelmiség gyerekei is elpártoltak újra.

Ezt a hatást felerősítette a sok „lentről”, azaz Jugoszláviából menekült bizonytalan, pontosabban ismeretlen egzisztenciájú gyerek jelenléte, a gyanakvó, még inkább elítélő történetek hírek az attitűdökben, normákban való eltérésekről. Bár az iskola újjáépült, átlagot meghaladó, magas szintű szolgáltatásokat nyújt azóta, a helyzet nem sokat változott. Mindez visszavetette az éppen, hogy kibontakozó lehetőségét is annak, hogy a már nyelvvesztés folyamatának végén járó, akkoriban 10 év körüli generáció számára újra természetes legyen az anyanyelv használata. A mindennapok és ünnepek rutinjának számos mozzanata, a műveltség szerkezete, eltérő nyelvfejlődés áthatotta a kultúra minden szintjét, a reális és szimbolikus értékek újragondolására késztetett. Kérdésessé tette az önmeghatározáshoz szükséges megkülönböztető jegyek azonosíthatóságát, értéküket, sőt magát a közösséget ’jelölő’ határt, határokat is.

Állapotjelentés 2007-es év elejéről – bál vagy buli?

Bár jövevény voltam és az is maradok, itt nőttem föl, növekedésem is, a közös emlékezet része lett. Kérdéseim egyre kevésbé tűnnek idegenszerűnek tolakodónak, érződött a beszélgetések alatt, ez tükröződött a válaszokban. A változatos szituációkban az interjúk során, és a közösen megélt helyzetekben egyre nyitottabbá váltak a zárt közösség tagjai, mélyebbre nyúlt az emlékezet. Bepillantást engedett lassan azokba az időkbe, emlékekbe, eseményekbe is, amikhez a közös sors engem nem köt, de eredőjük elválaszthatatlan a megértéstől. Egyre tágabb térbeli és időbeli határok közt, egyre szabadabban engedi a beszélő, hogy mozogjon, járjon a gondolata.

Megbeszéltük a találkozást, az ötvenes éveiben járó, „tősgyökeres” pomázi szerb asszonnyal. Az Ő ikrei annak idején velem és idézett beszélgetőtársaimmal egy időben jártak a gimnáziumba. Mikor megérkezem hozzájuk, kérdezés nélkül kezdi a beszélgetést, már a kapuban. Úgy tűnik átgondolta, hogy mit akar mindenképpen megosztani, mi foglalkoztatja:

„A múlt héten Kalászon volt bál. A lányok (lányai) ott voltak, ők söpörtek (utolsók közt jöttek el). Ott sokan voltak, mindenfelől jöttek, de idegenek. Én eddig mentem, ahogy a kalásziak is jöttek. De már nem megyek. Mit zavarjam a fiatalokat.

Beogradból jött a zenekar, vagy valahonnan a határ mellől? Azelőtt héten meg Pesten, azon a hajón - Te biztosan tudod - na ott volt buli. Onnan is reggel jöttek haza a lányok.

Igen, a hajón volt a beogradi zenekar, Kalászon a bálba jött lentről (Vajdaság, néha egész Yugoszlviát jelölték így) egy banda. Ezeket Én már nem ismerem, pedig híresek. Telefonáltak Nekik (lányainak), hogy menjenek. Ez a divat. Jó volt, azt mondják a lányok. De hát már ez a kalászi is inkább olyan buli, nem bál. Nem zavarok én ott a fiataloknak”…

Úgy vágott bele, és úgy folytatta, mint aki attól tart, ha kérdeznek tőle valamit, esetleg egészen más irányba kanyarodik a beszélgetés, elfelejtődik, amit Ő tart fontosnak a friss élmények kapcsán.  Mindenképp meg akarja osztani az Őt feszítő gondolatokat, és folytatja is rögtön az elmélkedést.

„Hogy hol vannak ezek a fiatalok? Ez a divat, hogy mennek, meg az is divat, hogy pesten vesznek lakást a gyereknek. A lányoknak is vesznek. A lóréviek is Pesten vesznek lakást a gyerekeiknek.

A pap újévkor a templomba felolvasta ­– minden évben felolvassa ilyenkor az első misén – mi volt.

Egy születés volt tavaly és két esküvő. Ez volt. Temetés nem is volt. De volt, egy temetés is volt, az öreg Branko, Ő meghalt.

Én mondom, már nincs, aki meghaljon.

Itt volt a szerb színház is, most volt ez valamikor. Itt a kastélyban voltak.. Komoly darabot, nagyon szép darabot játszottak.. De ha Te láttál még keveset! – hát alig voltunk. Szégyen volt. Negyvenen se voltunk. Se Kalászról, se Csobánkáról nem jöttek. Idegen nem volt senki.

Kevesen vagyunk. Nagyon kevesen. Én mondom Neked: Nem vagyunk már. Nincs aki meghaljon!”


Zárszó

„A határfenntartás folyamatainak kutatása hamarosan rávilágított arra, hogy az etnikai csoportok és ezek jellemzői mindig sajátos interakciós, történelmi, gazdasági és politikai körülmények között jönnek létre; más szóval mindig rendkívül szituáció függőek, nem pedig „eleve adottak”.( Barth 1996)

Összességében a terepkutatás során felgyűlt szövegekből kirajzolódó jelenségek azt mutatják, hogy az adott etnikum, azaz a pomázi szerbek közösségében, az etnikum létét, közösségmegtartó funkcióját szolgáló kultúra, önmeghatározásban jelölt elemei, feloldódóban vannak. Ez a sajátos helyzet, abból adódik, hogy ez a közösség több kultúra találkozásának ’határmezsgyéjén határhelyzetben van’. Ehhez azt a megszorítást kell hozzáfűzni, hogy ez az elmosódó határvonal alakulóban van, és a szerb etnikai lét bázisán, az egyének belső világában „gondolkodás -, érzés” világán belül (Steinberg, 1994: 11) formálódik. Ugyanakkor a felidézett történetek, jelentéstartalmak, elevenségük, telítettségük ellenére, még nem alkotnak összefüggő rendszert, még nem mutatják, hogy a jelen mozgásai közepette, vajon melyik az a mozzanat, amely felerősödik és meghatározó elemmé, rendező elvvé, szervező erővé válik a későbbiekben.

A teljességtől még távol, e dolgozatban a pomázi szerbeket illetően megkíséreltem kiemelni az interjútöredékek és esetleírások szövegéből felmerülő kérdésköröket – Boglár Lajos szavaival élve – „a különöst, a sajátost, a lényeget hordozót a jelenségek láncolatából”, remélve, hogy mindvégig a „terep, a valóságos közeg irányította és (irányítja) viselkedésemet.” (Boglár:2001)

 

IRODALOMJEGYZÉK

Boglár Lajos és mitsai A tükör két oldala, 2005, Nyitott Könyv Kiadó

Barbara Jelavich: A Balkán története, Osíris, 2000

Barth, Fredrik. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1996. 7. évf.

http://www.regiofolyoirat.hu/newspaper/1996/1/01Barth_Fredrik.doc

Boglár Lajos: Akcióantropológia, avagy hol húzódnak a tolerancia határai – előadás in.: A komplex kultúrakutatás dilemmái. Miskolc, 1993 ME, KVAT füzetek 1

Boglár Lajos: Relatív viszonyaim, in.: Lettre 2001 nyár, 45. sz. / www.c3.hu/scripta/lettre/lettre45/boglar.htm

Bromlej, Ju.V. Etnosz és etnoszociális szervezet, in. Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971.

Еthnographia Cрба у Мађарсқој 2 Magyar Néprajzi Társaság 1999 Bp. Szerb Országos Önkormányzat

Geertz, Clifford: A tény után – részlet. Lettre 18. szám, 1995.

Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma. Ozírisz 2001, Budapest

Geertz, Clifford: Diszciplínák (A kulturális antropológiáról) 2002

http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre47/geertz.htm

Историjа српског народа‚ ппрве књиге‚ уредник: Сима Ћирковић‚ Српска Књижевна Задруга‚ 1994.

Ivics, Dr. Aleksa: Seoba Srba, Letopis Matica Srpske.

Jaksity Iván írta a „Сеоба” („szerbek nagy bevándorlása”) Szerb Demokratikus Szövets. 1990

Kiss Mária: Délszláv nép-szokások a Duna mentén. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.

Lazar Terzin: Narodni običaji pravoslavnih Srba u Madjarskoj (Szentendre, 1934.)

Milosevits Péter, Trükkregény, 2000 c. folyóirat 2000. július–augusztusi szám

http://irodalom.elte.hu/2000/uj/05.htm

Прелић Младена: Србиуселу Ловриу Мађарској током ХХ. bека. 1995 Szerb Demokratikus Szövetség

Прелић Младена: Србско мађарски бракови. Szerb Fővárosi önkormányzat

Sárkány Mihály: Kalandozások a XX. századi kulturális antropológiában. Bp. L’Harmattan 2000.

Steinberg Stephen: Az etnikum mítosza, Cserépfalvi Alapítvány, Budapest, 1994.

Tóth Ferenc: Pomáz történetének forrásai / Pomáz Önkormányzata, Pomáz, 1994.

Veres Péter: A legújabb szovjet kutatások etnikum – elmélete, in.: Népi kultúra – Népi Társadalom. MTA, Budapest.



[1] A szentendrei Ferenczy Múzeum Szentendre szempontjából rendezett anyaga tartalmazhat még számos értékes Pomázra vonatkozó információt. A Pomáz Helytörténete címmű Milleneiumi kiadvány néhány adattól eltekintve kevés szerbekre vonatkozó ismeretet tartalmaz, ami a Központi Levéltári anyag szűkösségét igazolja, tekintettel arra, hogy ottani dokumentumok alapján készült. Viszonylagos az anyagbőség a folklór területéről, a zene, tánc tekintetében a többi területre, mint pl. gyerekjátékok, tárgyi kultúrára vonatkozásában ez már nem mondható el. A legtovább a háztartásra, női munkára, gazdálkodásra vonatkozó emlékezet nyúlik. Adalékkal a fennmaradt egyházi iratok szolgálhatnának, egyelőre feldolgozatlanok. Magánkezdeményezések, magángyűjtemények állnának rendelkezésre, de sajnos ez is rendszerezetlenül várja kutatóját.

Ezek hiányában rálátás az egészre, mint történeti múlttal rendelkező népességre, etnikai, vagy nemzetiségi kisebbségre a megérthetőség, el és befogadás érdekében igen nehéz, mivel önmagában az etnikum önmeghatározása is e hosszú távlatokban gyökerezik, a magát hosszú történeti múltra hivatkozva identifikáló népcsoport körében.

A magyarországi szerbséggel kapcsolatban Egy jelentős és összefoglaló igényű munka jelent meg, az 1995-ben publikált 1990 – 94-ig tartó terepmunkára épülő monografikus jellegű szociálantropológiai közelítésű Mladena Prelics tanulmány. Lórévről, amely az egyetlen, a mai napig szerb többségű település Magyarországon

[2] Az élő szervezetben végbemenő folyamatok nyomon követése. Azokban az esetekben alkalmazandó, amikor a kísérlet, mint módszer nem megfelelő egy jelenség feltárására Például, mert az élet folyamatából való kiragadása, a megismétlés lehetőségének biztosítása érdekében a jelenséget lényegi elemeitől fosztaná meg. A legrégebbi időktől, időközönként előtérbe kerülő kutatási módszer. Napjainkban újból az érdeklődés előterébe került.  Alkalmazása sok vitás kérdést vet fel, hagy maga után általában, mind a természettudományos, mind a társadalomtudományi alkalmazás során. Talán éppen erre jó?

[3] „Ha kicsi házat látsz, ami az udvar mélyén meghúzódók, kis léckerítéssel, kis kapukkal, tudhatod hogy szlovákok építették, ha meg magas kőkerítés, súlyos fakapu takarja az egész udvart és házat és még a tornácra se lehet véletlenül se belátni, azok meg német házak. Belülről van még lépcső is van a kiskapunál, hogy ő bentről kinézhessen.” – mesélik a helyiek szívesen.

[4] A volt egyházi iskola épülete ezen a néven funkcionál. „/…/az 1968-ban alapított Szerb Klub (Српски қлуб), mely az első a magyarországi délszláv klubok között. … „A klub első vendége Vujicsics Tihamér.” A Pestre telepített helyi iskola szerepét próbálja átvennirészben, „gyermekszekció”-ban, ijúsági és kulturális programok szervezésében, irodalmi, olvasókör, színjátszókör, tánccsoport és az anyanyelv használat színtere, az idősebbeknek . Tanításának, tanulásának fóruma. Tagjai fesztiválokon, versenyeken, kulturális seregszemléken komoly sikereket elérve beutazzák az országot és az ’anyaországba’ is rendszeresen eljutnak. 1990-ben visszakapja a közösség az egykori felekezeti iskola épületét. Az előbb leírt tradíció következményeként a Klub székhelyévé válik, és mai napig őrzi ezt a nevet a közhasználatban, helymegjelölésként, immár modern hagyomány teremtve.

[5] Mi is úgy csöppentünk ide, anyai na. Erdélyben született, Kolozsvári. Ő az egyetlen, aki városban született, Ő is azért , mert nagyapám vasutas. Anyai ágon, hajdú megyei, apai ágon van szerbiai, nem is Szerbia, mert az végül is Bánát, Jaszenovó, ~ Jana crkva mellett 4 v. 5 km, most is határ. Mégis határozottan szerbnek vallották magukat. Az anyai nagyanyám pedig arisztokrata származású ’félmagyar, félzsidó’.

[6] Ezt a dalt az évek folyamán annál többször és annál hangosabban énekelték a későbbiekben, minél kisebb lett az ország.

[7] Az 1980-as évek magyarul Forró szél című jugoszláv filmsorozata

[8] „Az 1980-as évek végén az akkori tanács szerb nyelvű utcatáblákat szereltetett föl a szerb utcában és a Szabadság téren  – Ma Piac tér – itt áll a leégett legelső pomázi szerb templom helyét jelző kereszt, innen nyílik a Szerb utca, ez az Ó-falu centruma – ott, ahol a legtöbb szerb él a faluban. Azóta sajnos ezek a táblák eltűntek: vandál kezek tépték le a cirill betűs feliratokat. Volt aki azért mert tudta, hogy szerb, volt aki követelte, az orosz táblák eltüntetését, és volt aki fennen hirdette, hogy ’ez itt Magyarország’, és akinek nem tetszik, menjen haza. Ma az egyik általános iskolán a német felirat inkább csak emlékeztet, Pomáz egykori soknyelvű mivoltára.” Meséli az egyébként magyar származású, volt művelődési ház igazgató, ma ingatlaniroda tulajdonos.

[9] Éppen ez a korszak azonban, amit Milosevits Péter írásaiból ismerhetünk meg. Ő az irodalom, irodalomtudomány eszközével közelít a megélt élményekhez. De éppen ez az egyik korszak, melyről a társadalomtudomány szemszögéből kezdeményezés sem történt az elemzésére.

[10] E drasztikus csökkenést az 1920-as, még inkább az 1930-as adatsorok bizonyítják, miután a Magyarországon maradt szerbség jelentős része optálás útján az új délszláv államba került. Ennek eredményeképpen 1941-ben a számuk 5442 fő, és már csak 36 olyan község található a vizsgált területen, ahol a szerb anyanyelvűek aránya legalább 1%-os. Ezek közül abszolút többségben is csak Lóréven találhatók, ahol arányuk 69%-os. Jelentős arányban 110- 15 % ban, Szigetcsép, Deszk, Battonya, Százhalombatta, Újszentiván településeken élnek.  1–10%-os arányt meghaladó szórványban további 13 településen élnek. Csupán Battonya esetében haladják meg az 1000 főt, míg a további jelentősebbnek mondható 11 szerb csoport létszáma 100 és 350 között mozog. A mai Magyarország területén a már szórványban élő szerbek etnikai térszerkezete a II. világháború, illetve az azt követő időszak alatt jelentősen nem változott. Jóllehet az 1949-es népszámlálás etnikai adatai nem minden esetben tükrözik feltétlenül a valós helyzetet, a vallási adatok segítségével kirajzolható kép a szerbek esetében közelít a valósághoz. A szerbek által lakott településeken általában 2-3%-os arányváltozást regisztrálhatunk a népszámlálások alapján. 12 településen haladja meg számuk a 100 főt, melyek közül a legnagyobb Battonyán (485 fő) található. A 300 főnél nagyobb csoportjaik száma négy (Magyarcsanád, Lórév, Pomáz, Deszk).

http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2005_02/cikk.php?id=1261 9 márc. 2007 15:08:52

[11] Ez volt az az időszak, amikor főként asszonyok és gyerekek jöttek nagy számban a háború sújtotta országból.

[12] A településen főként gyümölcstermesztés folyt, nagy gazdaságokban. A szőlőtermesztés jellemző volta miatt – Pest megye öt legjelentősebb szőlő és bortermelő helyei közé tartozott.

Magas színvonalának bemutatására csupán néhány fajta leírását közlöm érdekességképp a 230 fajta szőlővesszőt szaporításra kínáló katalógusból, mely olyan kategóriákat különböztet meg, mint:

legfinomabb asztali borszőlők:

Setétvörös bársonyos színű szőlő

Esthajnal vörös ananász szőlő

Passa tutti, fehér muskotály szőlő

magnélküli fajok

Perzsiai fehér szőlő

Korinthusi szőlő

Szultán szőlő, sárga szőlő  stb.

[13] Ma például Pomázon nincsen egyetlen egy anyanyelvű pedagógus az óvodákban és a három iskola egyik tanári karában sem.