„Protekcionista veszély” – az értelmetlen teória

Dominique Strauss-Kahn a protekcionizmus „visszatérésétől” tart[1], „protekcionista veszélyt”2] emleget. „Védjük meg magunkat a protekcionizmustól”[3] és „A helyzet két nagy kockázattal jár: szociális zavargások törhetnek ki és visszatérhet a protekcionizmus korszaka”[4] – írja különböző cikkeiben. Szómenése van vagy tényleg fél? Leginkább talán gyomorbántalmaktól szenved! Mert minél többször szólal meg, annál kevésbé tudjuk, miről is beszél. Természetesen ahhoz, hogy valaki megértse a protekcionizmus kifejezés valódi jelentését, egy kicsit el kell gondolkodnia a szavak értelmén. De első lépésként – ha lehet – meg kell szüntetnie azt a görcsös reflexet, hogy amikor a protekcionizmus lehetősége felmerül, azonnal „háborúról”, „idegengyűlöletről” és „bezárkózásról” kiabál, s esetleg még egy kicsit nyáladzik is.

N. BambiniSokféleképpen lehet gondolkodni a nemzetközi kereskedelemről – többek közt a makroökonómia szempontjából. Értékeljük a különböző lehetőségeket, számba vesszük azok előnyeit és hátrányait, például hogy mennyiben segíti a növekedést vagy mennyiben élezi ki az egyenlőtlenségeket stb. A kérdés önmagában való ilyetén vizsgálatának van némi értelme, csak az nem biztos, hogy ilyenkor ténylegesen a protekcionizmus kérdését vizsgáljuk. Először is azt kell tehát eldönteni, hogy valóságos kérdés-e az ún. „protekcionizmusé”.

Alaposan körül kell néznünk – és hangsúlyozottan arra kell törekednünk, hogy megszabaduljunk a (tévesen) legnyilvánvalóbbnak tartott képzeteinktől, hiszen gyakran ezekre az általánosan elfogadott tévképzetekre épülnek rá a társadalmi viták: az így kialakított problémafelvetések azután természetszerűleg hamisak és álságosak, sőt, nem egyszer egészen egyszerűen értelmetlenek. Erről van szó a „protekcionizmus” és a hozzá nagyon hasonlító „tökéletes verseny”, a „beavatkozástól mentes szabad verseny” kérdésében is. Mind a két kifejezés – a protekcionizmus és a szabad verseny – dicsekedhet azzal, hogy kommentárok tömegét váltotta ki, miközben a valóságban egyiknek sincs túl sok értelme. Tartani a protekcionizmus „visszatérésétől” ugyanis csak akkor értelmes állítás, ha abban a hiszemben vagyunk, hogy valamiféle protekcionizmustól mentes világban élünk. A nemzetközi és az európai közösségi „szakhalandzsa” szerint a protekcionizmus nélküliség neve: „level playing field”, avagy „elsimított játéktér”, vagy másként: mindenféle egyenetlenség kiküszöbölése, amely zavarná a tökéletesen sima terepet, ahova a versenyző feleket bevetik.

Létezik-e egyáltalán protekcionizmus nélküliség? És tegyük hozzá: létezhet-e egyáltalában, vagy csak fantazmagória? Azt mondják nekünk, hogy – egy-két tisztességtelen húzást leszámítva, melyeket a jóságos Európai Bizottság azonnal kiigazít – Európában a szabad verseny az úr, adva vannak a tiszta, torzításmentes verseny feltételei. Ugyan milyenek ezek a versenyfeltételek? Milyen a torzításmentes konkurencia Észtországgal, ahol a vállalati nyereségadót nullára csökkentették[5]? Vagy Romániával, ahol a Renault-Dacia alkalmazottai a havi 300 eurós fizetésükkel egyfajta elitet jelentenek a bérből élők körében? Vagy Lengyelországgal, ahol semmilyen környezeti szabályozást nem hajlandók bevezetni, így a vállalatoknak nincsenek környezetvédelmi költségeik? Vagy az Egyesült Királysággal, amely suba alatt 30%-kal leértékelte a pénzét az euróval szemben, és egy csettintéssel ennyivel lefaragta exportárait? Vagy Luxemburggal, amelynek bankjai olyan átlátszóak, hogy egy olajfolt víztisztaságúnak tűnik mellettük? Torzításmentes a verseny bizonyára Kínával is, Vietnámmal is, ahol – és ez jól ismert – igen nagy lyukú a szociális védőháló. Vagy akár Burmával, hiszen a BK Conseils arról biztosít bennünket, hogy az ottani kényszermunka csupán legenda.[6]

Hát ilyen a tragikusan fonák „protekcionizmusellenesség”, amely – miközben makacsul ki akarja alakítani a formailag beavatkozás-mentes piaci feltételeket, módszeresen elfeledkezik azokról a szerkezeti adottságokról, melyek miatt a kereskedelem eleve egyenlőtlen feltételek között jön létre. Ahhoz, hogy a „nem-protekcionizmusnak” valami értelme legyen, hozzá kellene tenni a szabad kereskedelem szabályaihoz azt a hipotézist, hogy a versenyhelyzetben lévő társadalmi termelő rendszerek strukturálisan tökéletesen egyformák… De hát ez a feltevés nyilvánvalóan tiszta őrület! Adózás, társadalombiztosítás, életszínvonal, környezetvédelem, valutaárfolyam, munkajog, az egyenlőtlenségek iránti társadalmi tolerancia, a közszolgáltatások kollektív költségeivel kapcsolatos politikai preferenciák – az egyes gazdaságok mindenben eltérnek egymástól. És mihelyst nem vagyunk hajlandók magunkat és másokat a piaci törvényekkel kábítgatni, akkor rögtön kitűnik, hogy a termelés társadalmi keretei leküzdhetetlenül különbözőek: régtől kialakult, történelmi „torzítások” és „beavatkozások” egész sora alakította ki egy-egy adott ország konkrét piaci feltételeit, így egészen egyszerűen teljesen illuzórikus a level playing field, az elsimított játéktér elképzelés. A „nem-protekcionizmus” csak agyrémként létezik, mivel – eltekintve a véglegesen eggyé vált, egyetlen-világgazdaság delíriumától – mindezek a különbségek megannyi „torzításként” élnek velünk, s biztosan fennmaradnak. Egyesek úgy is fogalmazhatnak, hogy „protekcióként”, védőhálóként működnek.

Azok, akik adóikat csökkentik, akik nem akarják fizetni a szociális biztonság költségeit vagy a környezetvédelem kiadásait, akik manipulálják az árfolyamokat, akiknél a munkajog lehetővé teszi a bérmegszorításokat és a munkajogi kiszolgáltatottság állandó növekedését – azok a valóságban nagyon is működő védő, protekcionista rendszerek mögé bújnak el. Nekik tényleg semmi szükségük sincs védővámokra, sem más, nem tarifális szabályozásra ahhoz, hogy szabadon lubickoljanak a liberalizált nemzetközi kereskedelemben és fölvirágozzanak. Nagyon is differenciált világban élünk, amely még sokáig ilyen is marad, következésképpen – azaz annyiban, amennyiben különböző – protekcionista! Nem abszurdum hát „protekcionista veszéllyel” riogatni egy olyan világban, amely szükségképpen protekcionista? Hacsak nem azért, hogy miközben hisztérikusan pellengérre állítunk egy-egy protekcionista intézkedést, védővámot vagy más védelmi szabályt, akkor tulajdonképpen el akarjuk terelni a figyelmet a valóságban működő protekcionista gyakorlat konkrét tartalmáról.

Szeretnénk azt hinni, hogy a „szabad verseny” fanatikus hívei és hirdetői cinikus üzletemberek és közgazdászok, akiknek a számára a level playing field nem más, mint retorikai fogás, egyszersmind nagyon is praktikus eszköz ahhoz, hogy a tőke-munka közötti erőviszonyok mérlegét a maguk javára billentsék. A nemzetközi kereskedelem is ugyanilyen eszköz a számukra. Ők legalább tisztán látnak és túlságosan is jól értik, hogy mi zajlik a nagyvilágban. Nem „lógnak a mesék tején”. De túl sokan vannak azok a megszállott tökkelütöttek, akik elhiszik a saját meséiket. Így továbbra sem képesek észrevenni, hogy az általuk olyannyira ünnepelt „szabad verseny” milyen borzalmas következményekkel jár a valóságban – amiről persze többnyire hallgatnak – azzal, hogy szabad kezet ad a strukturális erőviszonyok miatt nagyon is eltorzított versenynek. A szerkezeti különbségek által eltorzított verseny pedig a lehető legrosszabb módon hat, ezért annyira káros és bomlasztó, hiszen a következményeit következetesen elhallgatják, sőt letagadják.

Hála egy paradoxonnak, amelyet – úgy tűnik – a különféle „piacok” hívei sohasem fognak megérteni, a szabad versenyt igazából tökéletesen kiegészíti a strukturális gazdasági feltételek által biztosított protekcionizmus. Kizárólag a piac szabályaira bízni a versenyt annyit jelent, mint elhitetni, hogy nem látjuk a szerkezeti különbségek miatti védő vagy éppenséggel a sebezhetőséget növelő hatásokat, éppen azért, hogy azok még brutálisabban, még közvetlenebbül hathassanak. Így azt is mondhatnánk röviden, de megalapozottan, hogy „a szabad verseny”[7] maga a protekcionizmus! Hiszen nincs annál hatékonyabb módja annak, hogy a szerkezetileg különböző gazdaságokat erőteljes versenyre kényszerítsük, mint ha a szabadpiac hamis level playing fieldjének körülményei közé szervezzük meg az ütközeteket! És ezzel még pontosabban fogalmazhatjuk meg az iménti rövid formulánkat: a piaci verseny nem más, mint a strukturális különbségek (letagadott) protekcionizmusa.

A skolasztikusokhoz hasonlóan, akik a Szentháromság szubsztanciális természetéről vitatkoztak, a protekcionizmus háborodottai egy olyan problémából gyártanak skandalumot, amelynek egyszerűen nincs értelme, mivel az így lobogtatott „veszély” tényszerűen és szisztematikusan elrejtve mindig is jelen van. Ennél fogva az a kérdésfelvetés, mely szerint a szabad verseny alternatívája a protekcionizmus, semmivel sem ér többet, mint az égiek egységére vagy hármas tagozódására vonatkozó alternatíva: a „protekcionizmus” fogalma egészen egyszerűen abszurdum, mihelyst úgy tekintenek rá mint megoldásra, amellyel helyettesíteni lehetne a szabad verseny rendszerét. Mi a különbözőségek világában élünk, azaz egy de facto torzított világban – vagyis egy protekcionista világban, még ha egyeseknek nehezére is esik ezt a tényt belátni. A verseny olyan egységek, olyan országok közt, amelyek semmiben nem azonosak, épp a különbözőségek következményeként nem lehet torzításmentes, hiszen a piaci feltételek természetszerűen tükrözik vissza az eredeti különbözőségeket. Ebből következik, hogy a torzításmentes verseny vagy szabad verseny fogalma tökéletes ostobaság. És természetesen ezzel együtt a protekcionizmus fogalma is.

Ha tehát egy de facto protekcionista világban élünk, amely ráadásul az is marad – és eltekintünk a világ „egyneműsítésének” nagy fantazmagóriájától –, bele kell nyugodnunk abba, hogy ostobaság mindenáron vitatkozni róla, és erőnek erejével szembeállítani a protekcionizmust a „szabad piac” jótéteményeivel. Értsük meg végre, hogy az egész probléma szőröstől-bőröstől a protekcionizmus körébe tartozik, és onnan nem is fog kikeveredni! Ennél fogva csupán arról lehet szó, hogy annak különböző fokozatai és formái között válogathatunk. A kérdés ebben a megvilágításban szépen megmutatja a protekcionizmus kontra szabad verseny vita valóságos értelmét, hiszen ebben a pillanatban szembesülünk a sokféle különbözőséggel, a protekciókkal és az egyenlőtlenségekkel, amelyek között szükségképpen kompromisszumokat kell kötni – azaz arra törekedni, hogy meghatározott torzulásokat kijavítsunk más, velük szembenálló (és ezeket kompenzáló) torzításokkal.

Nyilvánvaló, hogy ez felér egy kopernikuszi forradalommal, amelyet a cinikusok és a megszállottak egyaránt elutasítanak, még ha igen eltérő okok miatt is. De mégis bele kell majd nyugodni: ha egyszer a szerkezeti különbözőségek következményeként a nem-torzítás jelenti az egyenlőtlen versenyt, akkor az egyenlő versenyfeltételek megkövetelik a nyílt torzítást. Ha a Kereskedelmi Világszervezetnek (WTO) van egyáltalán értelme – azon az eltorzított célon kívül, hogy „elősegíti a szabad kereskedelem” fejlődését –, akkor, ha komolyan vesszük a szavak jelentését, a feladata épp abból ered, hogy a nemzetközi kereskedelemnek szüksége van arra, hogy megszervezzék. Az országok és országcsoportok közötti kereskedelmet azért kell megszervezni, és a Kereskedelmi Világszervezetnek az ad értelmet, hogy tárgyalásos alapokon vezessünk be kiigazító, a torzításokat ellensúlyozó szabályokat, ahelyett, hogy egyoldalúan bevezetett kényszerítő intézkedésekkel, illetve erre válaszul különböző ellenlépések sorozatával kelljen szembenéznünk, vagyis elszabadult reakciók spiráljába kerüljünk.

Megállapítható, hogy ez a célkitűzés önmagában tökéletesen megvalósítható: semmiféle elvi vagy gyakorlati ellenvetés nem állja meg a helyét vele szemben. Az „antiprotekcionisták” érvelése semmiképpen sem, akik váltig azt hangoztatják, hogy akármilyen tárgyalás csakis és kizárólag a szabad kereskedelem „egyengetését” jelentheti, és minden beavatkozás, nyíltan felvállalt torzítás szükségképpen az ellenőrizhetetlen ellenlépések spirálját idézi elő. Az a helyzet ugyanis, hogy – szemben azzal, amit az „antiprotekcionisták” képzelnek – ma a Kereskedelmi Világszervezet nem tesz mást, mint állandósítja a torzulásoknak, a strukturális különbözőségeknek egy meghatározott rendszerét, amelyet elfed a level playing field, az elsimított játéktér, ami kizárólag a kereskedelem területén érvényesül. Állandó torzításokról tárgyalni tehát semmiképp nem üres ábránd, hiszen ez a mindennapi gyakorlat!

Azt a megjegyzést fűzzük hozzá, hogy jelenleg épp a legzavaróbb torzulásokat állandósítják, mégpedig a legócskább módon: anélkül, hogy beszélnének róla, anélkül, hogy megneveznék vagy beismernék ezt ebben a minőségükben. Ellentétben azokkal, akik butaságból vagy érdekből összetévesztik a szabadságot az anarchiával, és minden valóságos szervezetet (minden szervezetet, amely nem a level playing field káoszát szervezi meg) óriási szerencsétlenségnek tekintenek – emlékeztetnünk kell arra, hogy a különbözőségek együttélésének a megszervezése éppenséggel a politika feladata. És hogy ebben a tárgyban, mármint a politikában, mindig az a legmegfelelőbb, amelyik a leginkább tudatos és a legnyíltabban nevezi meg saját feladatát.

 

 

Fordította: Sipos János   


 

 



[1] Nouvelobs.com, 2009. február 13.

 [2] www.leparisien.fr, 2009.február 11.

 [3] Courrier International, 2009. február 2.

 [4] Christine Lagarde Davosban, 2009. január 31.

[5] Az újra befektetett nyereség után; 28% a szétosztott nyereség után.

[6] 2002-ben a BK Conseils cég, amelynek a „környezetvédő” és volt miniszter Bernard Kouchner az egyetlen alkalmazottja, „fölmenti” a Total kőolajipari céget az alól a vád alól, hogy Burmában kényszermunkásokkal dolgoztat.

 [7] Az európai szerződések értelmében