A tudás kiárusítása

Részletek

Kategória: 2012 szeptember

Írta: Isabelle Bruno

Találatok: 6826

Valérie Pécresse, mindjárt az után, hogy 2007-ben elfoglalta a felsőoktatási és kutatási miniszteri bársonyszéket, azt a kihívással felérő feladatot tűzte maga elé, hogy befejezi a felsőoktatás neoliberális reformját. A Les Echos 2010. szeptember 27-i számában megjelent interjúban kijelentette: „Helyre akarom hozni az 1968-as lázadás következményeit, méghozzá gyorsan, 2012-ig”. A mérlegkészítés pillanatában megállapítható, hogy szép sikerrel büszkélkedhet.

Az egyetemi szabadságról és kötelezettségekről 2007 nyarán elfogadott törvény (LRU) lenne az a jogszabály, amelyre Claude Guéant^[1] szerint Nicolas Sarkozy a hivatalából távozó elnök^[2] a legbüszkébb. A kiszélesített hatáskörökről szóló rendelkezés (RCE) következményeként, amelynek célja az lett volna, hogy az egyetemeket megszabadítsa a szoros állami felügyelettől, most a nyolcvan felsőoktatási intézményből nyolcat felügyelt függetlenség, azaz rektori gyámság alá kellett helyezni. A többi intézmény pedig boldogan belevághat a pénzforrások utáni hajszába. Kuncsoroghatnak a volt hallgatók baráti egyesületeinél, futkoshatnak támogatásra hajlandó vállalatok után, és persze emelhetik a beiratkozási díjakat. Egyszóval, az egyetemek újonnan kapott kompetenciája azt jelenti, hogy árulhatják magukat.

A pályaválasztás mint befektetési döntés

Tulajdonképpen mit is bocsáthatnak áruba az egyetemek? Mivel a tudomány maga, vagyis az egyetemes tudás és tudomány, amely lehetőségeket nyit és természetesen a közjavak körébe tartozik, ma nem sikeres „termék”, nincs más hátra, mint szabadalmazható termékké változtatni a tudományos kutatást, és kialakítani egy szakmai jellegű és teljesen egyénre szabott oktatási rendszert, amely piacképes diplomát nyújt a hallgatóknak. A fizetőképes hallgatók (és szüleik) számára méretezett, csomagolt, márkajellel ellátott és ISO szabványok alapján minősített egyetemi diplomákat és egyéb képesítéseket úgy határozzák meg, mintha árucikkek lennének. A legtekintélyesebb egyetemeket, amelyek természetesen a finanszírozási harcban is a legsikeresebbek, sikeres brandnek tekintik. A diákokat és családjaikat brosúrákkal, marketingcikkekkel, útmutatókkal, rendezvényekkel és összehasonlító grafikonokkal szédítik, és arra ösztönzik őket, hogy a pályaválasztásukról mint afféle befektetési alternatíváról döntsenek. Ebben a kontextusban az egyetemi tanulmányok finanszírozása nem más, mint a munkaerőpiacon eladható humán tőke megalapozását célzó befektetés. A vevőpozíció képviselőit, a hallgatókat arra buzdítják, hogy a transzparens és mobil, euroatlanti és globális egyetemi piacon válasszanak és vásároljanak maguknak oktatási ciklust.

Franciaországban az egyetemekre beiratkozó nem ösztöndíjas hallgatók évente miniszteri rendeletben meghatározott összegű tandíjat fizetnek (2011–12-ben a BSC fokozaton 177 eurót, a mesterfokozatú képzésen 245 eurót, a doktori fokozaton pedig 372 eurót, amihez még hozzáadódik a társadalombiztosítási hozzájárulás, 203 euró). A hallgatók nagy többsége számára tehát a beiratkozási díj összege 380–575 euró. Ezzel szemben a magánszektorban az intézmények szabadon szabhatják meg az áraikat. Az utóbbi években a magániskolák bőségesen éltek is ezzel a lehetőséggel. A „nemzetközi karrierverseny” fokozódik, és „a befektetés megtérül” – ígérgetik, sőt halványan a mindenféle ösztöndíjakra is utalnak, majd ezekre az érvekre alapozva az üzleti főiskolák (business schools) nem haboztak megkétszerezni tandíjaikat (öt intézmény az évi tízezer eurós határt is túllépte), s erre az árfelhajtó pályára magukkal rántottak a mérnöki képzést, a híresen jó műszaki főiskolákat is.

Néhány állami intézmény is próbálkozott a tandíjjal. Miután a minőségre és versenyképességre ösztönözték őket, miközben az állam által biztosított finanszírozás egyre szűkebben csordogált, éltek a lehetőséggel, és kiegészítő hozzájárulást vetettek ki a hallgatókra. A tudás piacán így próbálnak kitűnni a többi egyetem közül, a „drágább, tehát jobb” bölcsességre építve. A francia Diákszövetség (UNEF) többször tiltakozott e mindinkább terjedő gyakorlat ellen. A szervezet a 2011. évi tanévkezdéskor huszonnyolc ilyen egyetemet tartott nyilván. Közülük négy intézmény ezer euróval emelte meg a tandíj összegét. Ez az egyre kevésbé leplezett, sőt időnként fennhangon hirdetett tandíjlicit kétféle érvvel, a nemzetközi összehasonlítással és a pénzügyi válsággal igyekszik az eljárást igazolni. „Talán nem az Egyesült Államok a követendő modell?” A minőséget meg kell fizetni, mondják egyesek: az Ivy Leaguben^[3] tömörülő egyetemeken a tandíj közel hatvanezer dollár (mintegy 48 700 euró), vagyis átlagosan háromszor magasabb, mint az állami egyetemeken, ahol pedig az elmúlt harminc év alatt megduplázódtak a költségek. „Nem kell elmenni a tengerentúlra, nézzétek meg mi történik a csatorna túlpartján!” – mondják mások. A brit konzervatív–liberális koalíció ugyanis a költségvetési deficitcsökkentési program keretében az állami támogatások visszafogásának ellensúlyozásaként megemelte a tandíjak engedélyezett maximumát. Az éves tandíj összege háromezer angol fontról (kb. 3 800 euró) hatezerre, sőt, „kivételes esetekben” kilencezerre emelkedett. És sok intézmény hivatkozik a maga kivételes helyzetére^[4].

Spanyolországban tavaly áprilisban az állam felhatalmazta az autonóm közösségeket a beiratkozási díjak emelésére: a diákok hozzájárulása a képzési költségekhez tizenöt százalékról huszonöt százalékra emelkedhet. Ami pedig Québec-et illeti, ahol a Juharfa-tavasz tiltakozó mozgalom nagyban hozzájárult, hogy a magas tandíjak amerikai gyakorlatát ne lehessen természetesnek és követendőnek tekinteni, a Jean Charest kormány által előirányzott tandíjemelés öt év alatt elérheti a hetvenöt százalékot. Ezzel az országot a világ legdrágább országai közé emeli majd.^[5]

Jönnek a diákhitelek is

Bár tényleg jelentősen drágult a felsőoktatás, a jelenség nem magyarázható kizárólag konjunkturális tényezőkkel vagy mintakövetéssel. Az a tény, hogy ez mind több országot érint, csakis azzal magyarázható, hogy az utóbbi három évtizedben a cél érdekében erős és befolyásos szereplők átfogó és mélyreható munkát végeztek. De azért az oktatási „szolgáltatók” zöme manapság sem határozhatja meg teljesen szabadon az árakat, amit a tudáspiacot működtető erők vehemensen és állandóan bírálnak.

A piacosítás velejárója, hogy a fogyasztók tájékoztatása, vagyis az egyetemek, főiskolák besorolása a versenyképességi szempontok alapján állandóan napirenden szerepel a médiában. A nyolcvanas évek neoliberális fordulata, különösen pedig a jelenlegi pénzügyi válság jó ürügyül szolgál, mert látszólag indokolja, miért züllöttek le a közszolgáltatások, ami elégséges magyarázat arra, hogy diverzifikálni – más szóval magánosítani – kell a finanszírozási forrásokat. Vagyis összességében az egyetemi tandíjak deregulációjának ügye öles léptekkel halad.

A közelmúltban számos OECD^[6]-, Európai Bizottság^[7]-jelentés, továbbá az Egyetemi Rektori Konferencia (CPU)^[8] jelentése és a különböző nemzeti bizottságok, kutatók és kutatóintézetek elemzései is hozzájárultak ahhoz, hogy a tandíj kérdése állandóan napirenden maradjon, és így Franciaországban és máshol is előkészítse a tandíjak emelését.

Bár sokan a felsőoktatás piacosítása elleni tiltakozást franciás konzervativizmusnak szeretnék látni, de a Chilétől Québecig, Finnországon és Ausztrián^[9] át tapasztalható sikeres akciók arról tanúskodnak, hogy a legtöbb OECD-országban a felsőoktatás költségeiről viharos viták folynak. Az államok általában a közelmúltban emelték a tandíjakat, máshol, így több német tartományban a hagyományos tandíjmentesség ellenére vezették be a tandíjakat. Más országokban, például Dániában és Írországban rést ütöttek a tandíjmentesség rendszerén azzal, hogy a külföldieket tandíjfizetésre kötelezték. A Panorama 2011 című oktatásstatisztikai kiadványában az OECD megjegyzi, hogy mindössze nyolc ország^[10] biztosít az állampolgárainak ingyenes hozzáférést az állami felsőoktatási intézményekhez, míg az államok több mint harmadában a tandíj éves összege meghaladja az ezerötszáz dolláros küszöböt.

Franciaország a középső kategóriában helyezkedik el: a tandíjak ugyan alacsonyak, viszont alig vannak ösztöndíjak és más támogatási lehetőségek. Emiatt a „fizessen a hallgató” opció sokáig a fiókban maradt. Ezt a tabut kívánja félredobni a Francia Szocialista Párt holdudvarába tartozó think tank, a Terra Nova nevű magát progresszívnek mondó alapítvány.^[11] Az alapítvány szerint „az, hogy a felsőoktatás – az előkészítő évfolyamokat is beleértve – szinte majdnem ingyenes, növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, ráadásul megfosztja az egyetemeket a képzés színvonalának javítására felhasználható forrásoktól”.^[12] A fizetős felsőoktatást így a gazdasági hatékonyság és a társadalmi igazságosság kettős szempontjával támasztják alá. Erre a kőkemény érvelésre alapoznak a tandíjemelés hívei. Ezt az emelést ösztöndíjakkal, célszerűen kialakított hitelekkel kompenzálnák. A Rektori Konferencia meghatározott összegű, visszatérítendő hitelkonstrukció bevezetését javasolja. Ennek értelmében az anyagi nehézségekkel küszködő hallgatóknak egyetemi képzésük költségeit meghatározott összegű adó formájában később kellene visszatéríteniük.^[13] Mások viszont, köztük Michel Destot szocialista képviselő és polgármester, ugyanebben a szellemben valamilyen állami intézmény által folyósítandó, alacsony kamatozású hitelkonstrukció kialakítását javasolják, amelyet a tanulmányok befejezése és a munkába állás után a munkabértől függően kellene törleszteni.^[14] A tanulás költségeinek és a támogatásoknak a fentiek szerinti egyéniesítése, „testre szabása” véget vet az oktatás közösségi jellegének. A hallgatók immár nem állampolgárként folytatnak tanulmányokat, hanem egy szolgáltatás igénybevevői, amiért előbb-utóbb fizetniük kell.

A tandíjemelés hívei a társadalmi egyenlőtlenséggel is érveltek, ez volt az egyik végső érv: a tandíj felértékeli a tanulást, növeli a hallgató felelősségérzetét, aki, ha tudatában van az árnak, jobban tanul és kevesebbet lóg. Ez is amellett szól – továbbra is Michel Destot szerint –, hogy át kell alakítani az oktatás finanszírozását. A támogatások megállapításánál mindenkor a hallgató családjának anyagi körülményeiből kell kiindulni, de mindenképpen növelni kell az ösztöndíjak összegét, hogy motiválják a kedvezményezett diákokat, akik ezáltal nagyobb felelősséget vállalnak majd az eredményeik terén. Ebből következik az az ajánlás is, amely szerint a tanulmányi támogatást megszüntethető, azaz visszavonható joggá kell tenni.

A tudás haszonelvű megközelítése

Ez aztán olyan „pozitív” visszacsatolási folyamatot indítana el, amelyben az egyre igényesebb és bölcsebb fogyasztók által ösztökélt egyetemek folyamatosan javítanák szolgáltatásaik minőségét. A tények viszont azt mutatják, hogy sokkal inkább a hírnevet, mint a valós minőséget javítják a többletkiadások, amelyeket marketingre, reklámra, lobbizásra és más presztízscélokból költenek el az egyetemek. Ilyen természetű ráfordítás például a sztárok toborzása az oktatók-kutatók nemzetközi piacán. A közgazdász Annie Vinokur^[15] szerint az amerikai állami felsőoktatási intézmények inflációval korrigált kiadásaiban az egy hallgatóra eső képzési költség 1960 és 2001 közötti 17 százalékkal nőtt, az igazgatási és adminisztrációs kiadások pedig 54 százalékkal. A bürokrácia tehát az oktatás és a kutatás rovására terjeszkedik.

Az egyetem és a hallgatók közötti piaci kapcsolat azzal a veszéllyel fenyeget, hogy általánossá válik a tudás haszonelvű megközelítése. Mihelyt fizetni kell a tanulmányokért, a diákhitel beruházásként is értelmezhető, és ennek megtérülése kifejezetten a piacképes szakokra tereli a diákokat. A tanulás örömét és öncélúságát felváltja a konformizmus. Ez a tendencia máris tetten érhető az Egyesült Királyságban: a hírneves London School of Economics oktatói például kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy kritikai szellemet plántáljanak a hatalom és pénz bűvöletébe élő nemzedékbe.^[16]

Hajlamosak lennénk a tandíjemelés problematikáját az aranyifjak kérdésére redukálni. Hát nem igazságos, hogy fizessenek a gazdagok? Ezzel a megközelítéssel azonban kirekesztenénk a demokratikus vita köréből egy sor alapvető társadalmi problémát, az oktatáson kívül a nyugdíjkérdést is. A választás a tőkealapú oktatás és az elosztó-kirovó oktatás^[17] között tulajdonképpen a nyugdíjrendszerek közötti döntésekhez hasonlóan a nemzedékek közötti szolidaritás és a tudás mint közjó megosztásának kérdését veti fel.

A szerző, Isabelle Bruno a politikatudományok oktatója (Université Lille 2 / CERAPS), szerzője az A vos marques®, prêts… cherchez ! La stratégie européenne de Lisbonne, vers un marché de la recherche [Elő a márkajelzésekkel!,Vigyázz, kész, rajt! Az Európai Unió lisszaboni stratégiája, irány a tudományos kutatás piacosítása], Editions du Croquant, Bellecombe-en-Bauges, 2008) című könyvnek; Pierre Clément-nal, Christian Lavallal társszerzője a La Grande Mutation. Education et néolibéralisme en Europe (A Nagy mutáció. Oktatás és neoliberalizmus Európában) című munkának (Syllepse, Párizs, 2010).

Fordította: Forgács András

neoliberalizmus

oktatás

oktatásügy

• Előző
• Következő