A vállalatvezetők dackorszaka elkezdődött

Részletek

Kategória: 2012 szeptember

Írta: Isabelle Pivert

Találatok: 5535

Munkanélküliség, szegénység, recesszió… Kezdjük megismerni az amerikai ingatlanbuborék kipukkadása következtében kirobbant gazdasági és pénzügyi válság következményeit. De a háttérben, kevésbé látványosan, egy másik hatással is számolnunk kell: a vállalatvezetők legfelső csoportjában is megfigyelhető, hogy a világgazdasági rendszer eddigi feltétlen támogatása helyébe egy bizonyos tartózkodás, a lelkesedés hiánya lépett.[i] És mi lesz azzal a társadalmi berendezkedéssel, amelynek leghűségesebb hadnagyai, kiszolgálói és hívei elpártolnak?

„2007–08-ban valamit megértettünk: a pénzügyi rendszer, melynek működését alapvetően közvetítő rendszerként lehet leírni, ahelyett, hogy a nyugdíjak finanszírozására gyűjtögetett lakossági megtakarítások jövedelmezőségét segítette volna, illetve finanszírozta volna az iparban és a szolgáltatói szektorban a vállalatok beruházásait, kizárólag a saját érdekét helyezte előtérbe, és tőkejáradékot hasított ki a maga számára” – mondja Bruno Biais, a Toulouse-i School of Economics professzora és a CNRS kutatási igazgatója. A liberális közgazdász felháborodik: „Amikor a gazdasági szereplők, az amerikai óriásbankok brókerjei közvetlenül és tudatosan manipulálják a piaci árakat, vagy még rosszabb, amikor az üzleti bankok, mint a Goldman Sachs a maguk javára módosíttatják az ágazat szabályozását, akkor igazán nevetséges a piac láthatatlan kezére hivatkozni.”

Persze azért ma is igaz, hogy egy megfigyelő kritikai képessége fordítottan arányos azzal a távolsággal, amelyből megfigyeli a rendszert. Így például M. szerint, aki egy európai befektetési bank francia leányvállalatának elnök-igazgatója, a válság tulajdonképpen néhány piaci szereplő viselkedésének a következménye, néhány bankvezető csalt, és ezért ma a piac minden bankot megbüntet. De még egy ilyen alapvetően elfogadó álláspont mellett is elengedhetetlennek tart olyan szabályzók bevezetését, amelyeket pedig néhány évvel ezelőtt teljesen elvetett volna: „a pénzügyi termékek ötven százaléka teljesen felesleges a gazdaság szempontjából”. Másrészt, „tegnap a nehézipar, ma a pénzügyi szektor. A felfutásnak vége. A bankszakma ma már nincs növekedési pályán”. És mi erre a bizonyíték? A gyerekei a barátaiknak azt mesélik, hogy a papa a kozmetikai iparban dolgozik…

De nemcsak a bankszektorban dolgoznak vállalatvezetők. A reálgazdaságban alkalmazott felsővezetők is elégedetlenek és kikelnek, a szerintük feleslegesen nagyra nőtt pénzügyi szektor ellen. Philippe Plunian a CAC 40[ii] egyik iparvállalatánál dolgozik tanácsadóként. Így összegzi ezt az általános elégedetlenséget: „A reálgazdaságban csak úgy tud a pénz megjelenni, ha az emberi tevékenység valahogy értéket teremt. Ha nincs ilyen emberi tevékenység, az azt jelenti, hogy nem lesz értékteremtés se!”. Néhány éve még elképzelhetetlen lett volna a reálgazdaságról és az értékteremtésről beszélni.

1996-ban Philippe Plunian egy tőzsdén jegyzett amerikai ipari cég francia leányvállalatát igazgatta. „Az elnök egy videokonferencián magyarázta el nekünk a vállalatcsoport stratégiáját, és ezt a videót terjesztették azután az összes leányvállalatnál: jelenleg a részvényeink hetven dollárt érnek, és ezt kell öt év alatt száztíz dollárra felvinni. Ez tisztán pénzügyi megközelítés volt, és nekünk kellett olyan ipari projekteket találnunk és meg is valósítanunk, amelyek képesek hozni ezt az eredményt. Azokat a leányvállalatok, amelyeknek ez nem sikerült, egyszerűen eladták. Én azelőtt sose gondoltam, hogy az életem a tőzsdétől fog függni.” De ez a felfedezés azért nem vezette el odáig, hogy elgondolkozzon az „értékteremtés folyamatán”. Persze, hogy nem, hiszen: „Egy vállalatvezető nem tehet fel magának ilyen kérdéseket, ez egyszerűen lehetetlen, mert ezzel mindent megkérdőjelezne.” Ugyanezt mondja C. is, aki a fizika doktora, volt kutató és jelenleg az egyik CAC 40 vállalat projektvezetője: „Egy vezető állású személy főleg nem tehet fel ilyen típusú kérdéseket, mert ez alapvetően kérdőjelezi meg a vállalat már eldöntött stratégiáját, és minél magasabb beosztásban van valaki, annál kevésbé, hiszen ők szabotálhatnak a leghatékonyabban”.

Egy ideje a régebbi magabiztosságot valamiféle bizonytalanságérzés ingatta meg. „Egy vállalatvezetőnek nem a fizetés a döntő szempont és a fő motiváció”, mondja M. Otthagytam az előző állásomat (egy amerikai befektetési bank leánybankjának volt az elnöke), mert nem viseltem el azt a nyomást, amellyel a csapatom állandó átszervezése járt.” Persze ha nem is a fizetés a fő motiváció, azért a kiemelten nagy jövedelmek segítenek, hogy a felsővezetők ne túl gyakran tegyenek fel maguknak kényes kérdéseket, és ne túl gyakran gondolkozzanak el a vállalat stratégiai döntésein. Az iparban az ötvenes éveikben járók úgy hetvenötezer és százötvenezer euró között keresnek évente. A szolgáltatási szektorban (tanácsadók, jogászok) legalább ennek a kétszeresét, míg a pénzügyi szektorban ennek a több mint tízszeresét is megkeresik.

Néhány magas beosztású vállalatvezető, akikkel találkoztunk és elbeszélgettünk, a válság óta már több munkanélküli időszakon is átment: 2011-ben például a bankok százötvenezer embert bocsátottak el a világ különböző országaiban. Ha csak az angol HSBC-t (Hongkong & Shanghai Banking Corporation) vesszük, ez a cég 2013-ra az alkalmazottainak tíz százalékát, úgy harmincezer dolgozót tervez leépíteni. A tőzsdén jegyzett nagyvállalatoknál, mint a Sanofi, a Peugeot vagy a General Motors, a már elbocsátottak vagy a már tervbe vett elbocsátások sok ezer embert érintenek. Mindezek ellenére a magas beosztású káderek véleménye szerint „javítani kell a gazdasági berendezkedésen”, de alapvetően nem gondolják, hogy a rendszert magát kell megváltoztatni… A legtipikusabb válasz a kétségekre és a bizonytalanságokra az, hogy visszavonulnak a családi életbe. És mivel szkeptikusak a gazdaság és a társadalom jövőjét illetően, már nem kívánják, hogy a gyerekeik az ő nyomdokaiba lépjenek.

Lehet-e azt állítani, hogy a vállalati felső vezetők bizalma – miközben a második világháború óta, kimondatlanul, de ez volt az alapja a kapitalista rendszernek – megingott a nagyvállalatok iránt? Ha ez igaz, akkor ez lenne az utóbbi évek legradikálisabb társadalmi változása. Ma még a kétségeket ritkán fogalmazzák meg. De a csendes bizalmatlanság is képes aláásni az eddigi feltétlen lojalitást, sőt, alávetettséget, ami pedig az egész rendszert összetartotta. Egyéni cserbenhagyásra már egyre gyakrabban hallunk példákat: a megkérdezettek közül többen otthagyták a vállalatok világát, újra tanulni kezdtek vagy képgalériát nyitottak. De a szakszervezeti tagságig vagy utcai tiltakozó akciókig azért kevesen jutottak el…

A szerző esszéíró. Utolsó megjelent könyve: La création de valeur pour l’actionnaire ou la destruction de l’idée démocratique [Amikor az értékteremtés a részvényeseket gazdagítja avagy a demokrácia megsemmisítése], Sextant, Párizs, 2011.

Fordította: Morva Judit

értelmiségiek

társadalmi fejlődés

• Előző
• Következő