Konfuciusz, avagy az örök visszatérés

Részletek

Kategória: 2012 szeptember

Írta: Anne Cseng

Találatok: 6651

A mai Kínával kapcsolatban vajon miért idézik fel oly gyakran Konfuciusz életművét? Mi magyarázza, hogy globalizálódó világunkban, a huszonegyedik századi, a gazdasági és geopolitikai nagyhatalmi pozíció kapujában álló Kínában Konfuciusz, a Krisztus előtti 6–5. században élt ókori bölcs szimbolikus szerepet kapott kétezer-ötszáz évvel halála után?

A Konfuciusz név egyébként a kínai Kongfuzi (Kong mester) latinos változata, amelyet a tizenhetedik században jezsuita misszionáriusok honosítottak meg. Ők ismertették meg ugyanis a filozófust az európai elittel. Az ókori kínai források szerint a mester egész életét annak szentelte, hogy tanítványaiból a hagyományban fogant szertartások és az emberi értelem szellemében az ország és önmaguk kormányzásának művészetébe beavatott csoportot faragjon.

A kínai területeket az első császárság uralma alatt először 221-ben egységesítették, majd ez után kezdték meg Konfuciusz tanításainak és a neki tulajdonított írásoknak az egybegyűjtését, kifejezetten azzal a céllal, hogy támogassák az új császári hatalmat, és hogy megteremtsék egy mozgósító erejű ideológia alapjait.

Azóta, egészen a huszadik század elejéig Konfuciusz személye egybeforrott a császári Kína sorsával. Ez annyira rögzült, hogy mára Konfuciusz par excellence a kínai identitást személyesíti meg. A nyugati világban mindenesetre így tekintenek Konfuciuszra, és a kontinentális Kínában is így mutatják be, dicsőítik és használják fel a nevét.

Hajlamosak vagyunk azonban elfeledkezni azokról a kedvezőtlen fordulatokról, amelyek a modern időkben Kínában érték Konfuciuszt, holott 1860 és 1960 között valósággal megsemmisítették. Márpedig a második ópiumháború után történelmi léptékű fordulat bontakozott ki, amelynek hatására a kínai elitben fokozatosan tudatosodott a nyugati hatalmak fölénye. Ez 1898-ban elvezetett a japán Mejdzsi-éra^[1] mintáját követő első – egyébként kudarcos – politikai reformkísérlethez, amely aztán a huszadik század elején egy sor drámai erejű válságot idézett elő: 1905-ben eltörölték az elhíresült ún. mandarin-vizsgák^[2] rendszerét, amely évszázadokon át a császári rendszer fundamentuma volt. Ez a fejlemény jelezte a kínai módra megvalósuló modern világiasodás kezdetét. Tény, hogy néhány évvel később a mandzsu Csing dinasztia és vele az egész császári rendszer végérvényesen megdőlt, hogy 1912-ben átadja a helyét a Szun Jat-Szen által kikiáltott legelső Kínai Köztársaságnak.

A szimbólumok szintjén a kor gondolkodásmódjára az 1919. május 4-i Mozgalom nyomta rá a legmélyebben és a legtartósabban a bélyegét. A mozgalom a megalázó kínai viszonyok hatására az értelmiségen elhatalmasodó frusztráció kifejeződése volt. E réteg felfogása szerint a modernitás kizárólag a Nyugat tudományos és demokráciafogalma által képzelhető el, ezért pedig a Kína gazdasági és morális elmaradottságáért és összes bajaiért felelősnek tekintett Konfuciusz-bálványt le kell dönteni. A nyugati típusú modernizációért síkra szálló május 4-i mozgalom képrombolói a marxista elemzéssel azonos irányban indultak el, s a konfucianizmust a történelem emléktárába utalták.

A húszas évek fordulóján egy ugyancsak nyugati vélekedés még határozottabban tört pálcát a konfucianizmus fölött. Max Weber német szociológusról van szó, aki azt igyekezett bebizonyítani, hogy az európai kapitalizmus eszmei gyökerei a protestáns etikában keresendők. Miután úgy vélte, hogy sikerült azonosítania a kapitalizmus kínai meghonosításához szükséges materiális tényezőket, Weber arra a következtetésre jut, hogy ha ez eddig nem történt meg, annak ideológiai okai vannak, legfőképpen maga a konfucianizmus. Ebből egyenesen következik, hogy megszabadulni e ballaszttól a nyugatias modernitás meghonosításának conditio sine qua non-ja.

1919 és egy nemzedékváltás után, a kínai-japán konfliktus és a polgárháború záróakkordjaként 1949-ben a kommunisták megalapítják a népköztársaságot és a nacionalista kormány Tajvanra menekül. A kormányt követő, a marxizmust elutasító értelmiségiek száműzetésükből aggodalommal figyelik a maoista Kína változásait. A Mao Ce-tung által 1966-ban meghirdetett nagy kulturális proletárforradalommal a maoizmus pusztító csúcspontjára hágott. 1976-ban, Mao halála után tíz esztendővel e „kulturális forradalom” lehanyatlott. Ma olybá tűnik, mint az 1919. május 4-i mozgalom végletes radikalizálódása – egyebek mellett az volt a célja, hogy a hagyományos társadalomnak még a maradványait is felszámolja.

A konfuciánus örökség százéves rombolása után, az elmúlt harminc esztendőben ellentétes folyamat szemtanúi vagyunk. A nyolcvanas évektől figyelhető meg a látványos fordulat. Első jelei a kontinentális Kína perifériáin mutatkoztak. A konfucianizmus szinte az egyik pillanatról a másikra vált a modernizáció konok akadályából annak központi motorjává. E változásnak kevés köze van magához a konfucianizmushoz, inkább egy korábban ismeretlen társadalmi, gazdasági helyzet következménye. A kulturális forradalom évtizede után Kína de facto felhagyott a kommunista forradalmi modellel, miközben a széleken a „négy kis sárkány” (Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea) Japán nyomdokaiba lépve példátlan ütemű gazdasági növekedést mutatott fel. A Birodalom e szélei, s velük együtt az általuk hirdetett ázsiai értékek egy csapásra a követendő példává váltak, s különösen a Nyugat kísérte őket megkülönböztetett figyelemmel.

Valóban, amikor a kommunizmus Kínában és Kelet-Európában is mély válságát élte át, a nyugati kapitalista társadalmak saját fejlődésükben is a hanyatlás jeleit vélték felfedezni. Ebben a kontextusban a konfuciuszi értékek, nevezetesen a család felértékelése, a hierarchia tisztelete, a lankadatlan tanulás, a megszállott munka, a takarékoskodás magyarázták a specifikusan ázsiai kapitalizmus fellendülését, és kapóra jöttek, hogy megoldást kínáljanak a modernitás gyengélkedő nyugati modelljének meghaladására.

A nyolcvanas évek fordulatának okát a globális helyzetben kell keresni. A jelenség epicentrumát nem a kínai társadalmon belül, hanem az Egyesült Államokban és Szingapúrban a nyugatias, angolul beszélő kínai közösségekben találhatjuk meg. Az évtized derekán a „járvány” átterjedt a népi Kínára, amely, miközben a maoista örökség felszámolásán fáradozott, szeretett volna felkapaszkodni az ázsiai típusú növekedés vonatára, hogy ott az élre törjön. A nemzedékek óta gyalázott, sőt, a kulturális forradalom alatt szélsőséges erőszakkal fizikailag is megsemmisített konfucianizmusról 1978-ban rehabilitációs szándékával rendezték meg az első tanácskozást. Ettől kezdve nem múlt el esztendő, hogy ne rendeztek volna a témában több nemzetközi konferenciát. 1984-ben a kommunista párt legmagasabb szintű vezetésének égisze alatt jön létre a Konfuciusz Alapítvány. 1992-ben Teng Hsziao-ping a déli tartományokban tett látogatásakor a szocialista piacgazdaság programjának elindításakor követendő modellként állította Kína elé a Li Kvan-ji^[3] vezette Szingapúrt. A sors iróniája, hogy azok a tényezők, amelyek Max Webernél a kapitalista fejlődés súlyos akadályaiként jelennek meg, a kelet-ázsiai társadalmakat azzal kecsegtetik, hogy általuk lesznek képesek elkerülni a modern nyugati társadalmakat feszítő problémákat. Ez ragyogó alkalom volt, hogy revansot vegyenek a felsőbbrendű Nyugaton. Erre áhítozott legalább egy évszázad óta Kína és a térség néhány állama. A konfuciánus újjászületés, amelynek a piachoz édeskevés köze van, jól szolgálja Szingapúr, Peking vagy Szöul autoriter vezetőinek politikai céljait. Ők, szembesülve a gazdasági növekedés hirtelen felgyorsulásával, amit a társadalmi és politikai struktúra képtelen követni, hasznosnak látják a stabilitást, a fegyelmet és a társadalmi berendezkedést szavatoló konfuciánus értékeket, szemben azzal a Nyugattal, amelynek hanyatlását az magyarázza, hogy engedett az individualizmusnak és a hedonizmusnak. Ebben az újfajta autoriter szellemiségben egy kulcsfontosságú kérdésben összetalálkoznak a marxista és az antimarxista ideológusok: a maoista utópia Nyugat nélküli szocializmusának helyébe a posztmodern leple alatt ezúttal is egy Nyugat nélküli, de modern, ipari társadalom iránti vágy lép.

Az 1997-es pénzügyi válság némiképpen csillapította a Confucius economicus lázat. Ez azonban nem akadályozta, hogy tömegek köteleződjenek el a mester iránt, épp ellenkezőleg. Mintegy tíz esztendeje, jelképesen azóta, hogy átléptük a huszonegyedik század küszöbét, a konfuciánus jelenség a kontinentális Kína egészét és a társadalom valamennyi szintjét érintő sokszínű, összetett folyamattá vált. A politikai szférában a jelenlegi vezetők számára a legfontosabb a hosszú távú gazdasági növekedés szempontjából kedvező társadalmi stabilitás. Hu Csin-tao elnök 2005-ben meghirdette a harmonikus szocialista társadalom új jelszavát, amely követte a Teng Hsziao-ping hirdette viszonylagos jóléti társadalom és a Csang Cö-Min-féle erényes kormányzás jelszavakat, és, ha nem is nyíltan, de a konfuciuszi értékekre utalt. Arról is szó van ugyanakkor, hogy a társadalom konfuciuszi értelmezésű igazgatásának gondolatából merítve alternatívát kínáljanak a liberális demokrácia nyugati modelljére. Napjainkban önmagában Konfuciusz neve, amelyet a harmóniával is azonosítanak, nemcsak gazdaságilag, hanem szimbolikusan is hasznot hajt: a világszerte terjedő Konfuciusz-intézetek mellett Kínában is rohamosan szaporodnak a Konfuciusz alapítványok és központok.

Ezzel párhuzamosan a Beszélgetéseket számos formában sajátos céljaik szolgálatába állítják. A politikai propagandából elég egyetlen példa: 2008 augusztusában a pekingi olimpia nyitó ünnepségének egyik jelenetében, amelyet Zhang Jinu világhírű rendező tervezett meg, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg konfuciuszi betűknek öltözött katonái a Beszélgetésekből merített aforizmákat skandáltak jelszavakként. Elsősorban az oktatásban kapta vissza a Beszélgetések a császárkori központi szerepét. Itt azonban arról is szó van, hogy kidomborítsák az oktatás módszereinek specifikusan kínai vonásait, s a konfuciuszi forrásokból merítsenek a kínai társadalom, köztük is először a gyerekek és az ifjúság újra moralizálásához. A kilencvenes évektől főként iskolán kívüli és félig-meddig iskolai környezetben a kora gyerekkortól előszeretettel alkalmazzák a „hagyományos” módszereket. Például, a Beszélgetésekkel kezdve gépiesen ismételtetik és kórusban felmondatják a klasszikusokat. Ez a lelkesedés magával ragadja a felnőtteket is, akik számára „nemzeti tanulmányoknak” szentelt tanfolyamokat, szemináriumokat és továbbképzéseket szerveznek. Léteznek bizonyos magánkezdeményezések is, amelyeket a népi konfucianizmus pártfogói szerveznek városi és falusi környezetben, akik az internettel példátlanul hatásos és tömegeket megszólítani képes kommunikációs eszköz birtokába jutottak.

A Beszélgetések iránti új, hatalmas érdeklődésről tanúskodik Jü Dan könyve, amelynek francia fordítása az ártatlan A boldogság konfuciuszi értelmezése^[4] címmel jelent meg. A szerző a kommunikációban jártas írónő, aki nemhogy nem Konfuciusz-szakértő, hanem a hagyományos kínai kultúra is távol áll tőle. Neki sikerült a Beszélgetéseket az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikerévé tennie. Ez a médiajelenség tévésorozatok révén széles közönséghez jut el, és a műsorokat több mint tízmillió példányszámú kiadványokban is elérhetővé teszik. Valójában vonzó tömörségbe és egyszerűségbe csomagolt, konzervatív és mindenkit megnyerő lektűrről van szó, amely bírálói szerint elhallgatja a Beszélgetések politikai hatalmat kritizáló aspektusait, s a mű humanista üzenetét a „léleknek szóló langy limonádéra” redukálja. Ez a megközelítés pedig teljességgel összhangban van a társadalmi stabilizáció hivatalos jelszavával. Így történhet meg, hogy Kínában, napjainkban Konfuciusz alakjának jelenléte belesimul „a szocialista piacgazdaság” és a „harmonikus szocialista társadalom” ideológiai imperatívuszába.

Fordította: Forgács András

ideológia

kína

történelem

• Előző